Újjáépül a Hurva zsinagóga

Másodszor – s a remény szerint utoljára – is feltámad romjaiból a jeruzsálemi Óváros zsidó szimbóluma. Hogyan kezdődött, és hogyan folytatódott?

1700-ban zajlott Jehuda haHászid rabbi és több száz tanítványa alijája. A Lengyelországból hazatértek az ottománok által még 1589-ben bezáratott Ramban zsinagóga melletti telket vásárolták meg, hogy azon zsinagógát építsenek. Maga a rabbi - aki egyébként Sábtáj Cvi, az álmessiás követője volt - épp csak megpillanthatta a Szent Várost. 1700. október 14-én érkezett oda, és három nap múlva, 17-én hunyt el, ötvenévesen. Vezető híján a közössége is szétzilálódott, és nem volt képes sem a megkezdett építkezés befejezésére, sem arra, hogy az időközben felgyülemlett tartozásokat kiegyenlítse. 1721-ben a felbőszült arab hitelezők felgyújtották a félkész épületet, benne mintegy negyven Tóra-tekerccsel. A kormos maradványokat rövidesen Hurvát ráv Jehuda haHászid – Jehuda, rabbi, a jóságos romjai – néven kezdték el emlegetni; majd ez egyszerűen Hurvára, romra rövidült.
Közel másfél évszázad telt el. 1816-ban Menáchem Mendel sklovi rabbi érkezett Cfátról Jeruzsálembe, abban a reményben, hogy sikerül az ottomán török hatóságoktól firmánt szerezni, amely elengedi a teljesen eladósodott askenáz zsidó közösség tartozásait. Menáchem Mendel a Vilnai Gáon tanítványaként a zsidók perusimnak nevezett, aszkétizmust gyakorló csoportjához tartozott, akik 1809 és 1812 között – a modern cionizmusnak még az előfutárait is messze megelőzve – vándoroltak be Litvániából. Eredetileg Cfáton telepedtek le, de egy járvány elől menekülve sokan Jeruzsálemben kötöttek ki. Mendelnek végül nem csak a firmánt sikerült megkapnia, de pontosan kijelölték annak a teleknek a határait is, amit annak idején Jehuda HaHászid követői vettek meg. Ennél már sokkal nehezebb feladat volt meggyőzni az ottománokat, hogy tekintsenek el az iszlám egyik szabályától, amely tiltja, hogy muzulmán uralom alatt lévő területen zsinagóga (vagy bármely más vallás temploma) épüljön.

Az udvari szabó adománya

Engedélyt csak 1832-ben kaptak – akkor is csak azért, mert Izrael Földje ekkoriban ideiglenesen egyiptomi uralom alá került –, és ez is csak már meglévő zsinagógák restaurálási munkálataira vonatkozott. A közösség mozgósította európai kapcsolatait, és négy év alatt sikerült kiharcolnia az engedélyt. 1837-re állt is a Menáchem Cion zsinagóga. Ugyanabban az évben földrengés pusztított Cfáton, ahonnan emiatt további zsidó tömegek menekültek Jeruzsálembe. Épp csak kész lett az új templom, de már szűknek is bizonyult. Új zsinagóga kellett. Az ehhez szükséges firmánt az Erec Jiszráélért sokat tett brit filantróp, Sir Moses Montefiore, valamint a jeruzsálemi és a konstantinápolyi brit konzulátus segítségével sikerült aláíratni I. Abdülmecid szultánnal, 1856-ban. Zsidó részről a közösség akkori vezetője, Slomó Zálmán Coref vezette a tárgyalásokat. Maga Montefiore vitte azt a Szentföldre, ötödik jeruzsálemi zarándoklata alkalmával, s még ebben az évben megtörtént az alapkőletétel. Jeruzsálem legújabb templomát hivatalosan ugyan Bét Jákovnak, Jákob Házának nevezték el az építkezést anyagilag segítő Rotschild testvérek édesapja után, de soha senki nem hívta másnak, csakis Hurvának. Az építkezésen mintha átok ült volna, folyamatosan álltak a munkálatok a pénzhiány miatt; végül 1864-ben fejezték azt be Jechezkiél Reuvénnek, a dúsgazdag bagdadi zsidó üzletembernek köszönhetően, aki egymillió piasztert adott a nemes célra, és ezzel nem csak a Hurváért tett sokat, hanem azért is, hogy Erec Jiszráélban valamelyest csillapuljon a sok jóval már akkor sem kecsegtető askenáz-szefárd ellentét. Tisztes összeggel szállt be azonban az építkezésbe IV. Frigyes Vilmos porosz király is, akinek a nevét hálából feltüntették a bejáratnál.
A zsinagógát maga a szultán főépítésze, Asszad Effendi tervezte, és a maga huszonöt méteres magasságával gigászinak számított; ez volt Jeruzsálem Óvárosának legmagasabb épülete (a kép 1945-ben készült), amelyet már mérföldekről megpillanthattak az oda igyekvő utazók. A frigyládát Oroszországból küldték, a herszoni Nyikolajevszkij zsinagógából. Pinhász Rozenberg, a szentpétervári cári udvari szabó adományán vették a két hatalmas bronz kandelábert, az ezüst hanukiát – amiről azonnal legenda született: a gyertyatartó csodás módon épp 1866 Tévét havának első napján érkezett meg, még épp időben a hanukai gyertyagyújtáshoz –, valamint más kellékeket. Slomó Zálmán Coref már nem érhette meg a templom megnyitását: az arabok meggyilkolták.

Az Óváros judenrein

A következő nyolcvannégy évben a Hurva zsinagóga volt Erec Jiszráél legszebb és legfontosabb épülete. Itt lelt otthonra Jeruzsálem legnagyobb jesivája, az Ec Cháim. Ez volt a város zsidó szellemi életének központja, és itt iktatták hivatalába a mindenkori jeruzsálemi és palesztinai askenáz főrabbit.
1948-ban, a Felszabadulási Háború idején a Hagana harcosai foglaltak pozíciót a zsinagógában és annak udvarában. A transzjordániai Arab Légió katonáinak a zsinagógát övező fal felrobbantása után negyvenöt percükbe került, hogy az épületet a hatalmukba kerítsék, és a légionáriusok egymás után másztak fel a kupola tetejére, hogy a transzjordán lobogót oda kitűzzék. A Hagana mesterlövészei hármat is leszedtek, a negyediknek azonban sikerült a vállalkozás. Az Óváros legmagasabb épületén lengő lobogó egyértelműen jelezte, ki lett az úr Jeruzsálemben.

A transzjordán hadsereg azonban a jelek szerint még egyértelműbb helyzetet kívánt teremteni: az épületet haladéktalanul felrobbantották. A művelet parancsnoka a feletteseinek tett jelentésben így lelkendezett: „Ezer éve most először egy zsidó sem maradt a Zsidó Negyedben. Egyetlen épületet nem hagytunk épen. Most már lehetetlen, hogy a zsidók visszajöjjenek.”

Régi vagy új?

Annak idején Napóleon jelentette ki, hogy a „lehetetlen” nem francia szó; a fiatal zsidó állam pedig 1948-tól azon volt – s néha napjainkban is arra kényszerül –, hogy bebizonyítsa: nem is héber szó. Az Izraeli Védelmi Erők 1967-ben, a Hatnapos Háborúban mértek súlyos vereséget ellenfeleikre, köztük a többszöri figyelmeztetés ellenére is támadó Jordániára. Jeruzsálem visszakerült jogos tulajdonosaihoz, és a várost örök időkre egyesítették. Szinte azon nyomban felmerültek az elképzelések a Hurva újjáépítésére – és természetesen az egész zsidónegyed rehabilitálására. A Hurva újjáépítéséért folytatott kampányt Slomó Zálmán Coref, a tizenkilencedik században meggyilkolt rabbi ükunokája, Jákov Salamon vezette, aki a fiatal, ám divatos építészcsillagot, Rám Kárnit kereste meg. Kárni a világhíres Louis Kahnt javasolta maga helyett, aki 1973-ig három tervet is benyújtott, ám mindháromnak az lett volna a lényege, hogy a transzjordán egységek által elpusztított Hurva megmarad a romjaiban, fölötte pedig az Óvároshoz vajmi kevéssé illő posztmodern képződmény tornyosul majd. A komplexumot egy fenséges promenád – a Próféták útja – kötötte volna össze a Siratófallal.

A terveket nem utasították el egyszer és mindenkorra, Kahn azonban 1974-ben elhunyt, így elképzelései ad acta kerültek. Az izraeli bürokrácia hozta a formáját, és a mindenkori kormányok sem mulasztották el, hogy beleszóljanak a Hurva sorsába (Teddy Kollek, Jeruzsálem polgármestere már 1968-ban arra figyelmeztette Kahnt, hogy az építkezés kapcsán úgyis politikai döntés fog születni). A modern megoldás mellett kardoskodott Moshe Safdie bostoni építész, Kahn tanítványa is: „Abszurdum újjáépíteni a Hurvát, mintha mi sem történt volna.” A vita tovább tartott, és csak 1978-ban futotta – egy szimbólumra: ekkor karcsú ívet építettek, amely aztán évtizedeken át jelezte, hol állt valaha az Óváros legtekintélyesebb épülete.
Végül az a nézet győzedelmeskedett, miszerint a modern épületet a sok ezer éves város hangulata, stílusa csak nehezen tudná befogadni. 2005-ben döntött úgy az izraeli kormány, hogy marad Asszad Effendi terve, sőt, ahhoz a lehető legszorosabban ragaszkodni fognak. Erre utasították Náchum Melcer építészt, és a munka végre megkezdődhetett. A Hurva főrabbijául tavaly februárban Rechovot rabbiját, Szimchá Hákohén Kukot jelölték. Magát az építkezést a Minráv Építőipari Részvénytársaságra bízták, amely még nincs negyven éves, de olyan referenciákat mondhat magáénak, mint a lodi repülőtér új terminálja vagy a Jád Vásem. (A Minráv egyébként a magyar piacon sem ismeretlen, több lakóparkot építettek és további sok ezer lakásegység építését tervezik.)

A Hurvát felrobbantó transzjordán egység parancsnoka rossz jósnak bizonyult. A zsidók visszatértek az Óvárosba. Az már csakis rajtuk múlott, hogy közel négy évtizeden át képtelenek voltak dűlőre vinni egy ilyen fontos kérdést. A Hurva nem csak a cionista építő szellem jelképe lett, hanem a zsidó – és izraeli – széthúzásé, a parttalan vitáké, az aktatologatásé, a kicsinyes politikai számítgatásoké is. Végül azonban az építő szellem győzedelmeskedet
Tavaly augusztusban jártunk ott. Az építkezés ekkor itt tartott.