Oldalak

2008. január 30., szerda

A Kótel éjszaka…


Ha valami bársonyos, az a szentföldi éj.

Egész nap fenn voltál, egész nap ontotta rád arany sugarát a Nap. Egész nap mentél, izzadtál, Mái Édent, kólát vedeltél, egész nap nyomtad a kamerádat, hogy már belegémberedett az ujjad, az egész kezed. Egész nap égett az arcod, egész nap a fehér kőből rakott falak vonultak előtted, mint az évezredek, mint az igazság, mert ott voltak, egész nap fehéren izzottál velük együtt, és homlokodhoz szorítottad a sörösdobozt.

Odaértél a Kótelhez, megtapintottad azokat a köveket, és melegek voltak, és sírtál, magad sem tudtad, miért. Miért a sírás a legmagasabb rangú emberi érzelem-megnyilvánulás? Miért van mindig valami megbánnivalód? Miért, hogy picit már nem vagy ugyanaz az ember, mint addig voltál? Miért, hogy Isten szelleme épp azoktól a kövektől nem távozott?

Mi izzik benned, mélyen odabenn, ami nem hagy nyugodni?

Visszamész és megfürdeted nap- és Isten-tépte arcodat a szálloda légkondicionált hűvösében és megpróbálod eloltani, azt ott, belül.

Aztán megint ott vagy, holott csak azért indultál el, hogy mecijére vadássz. A Kótel éjszaka. Kibukkansz előtte, vagy ő bukkan eléd? Ha valami bársonyos, akkor az a köveinek tapintása, a forrásé, az első lányé, a véredé.

Az első jeruzsálemi éjszakádé.

2008. január 29., kedd

Nem lesz újabb Izraelt elítélő ENSZ-határozat

A világszervezet szavazógépezete nem hozza meg a ki tudja, hány századik antiszemita döntését, és Izraelnek nem kell bocsánatot kérnie, amiért megvédte saját állampolgárait a terrortól.

Valami egészen elképesztő, de Líbia – a földkerekség egyik legvisszataszítóbb diktatúrája, a lockerbie-i tömeghalál előidézője – volt az, amely határozati javaslat benyújtására készült az ENSZ-ben. Izraeli források szerint Kadhafi ezredes birodalma – amely az ENSZ alapokmányát, szellemét és általában az emberi igazságérzetet megcsúfoló módon jelenleg az ENSZ Biztonsági Tanácsa soros elnöki tisztét tölti be – visszavonta a javaslatot. Cipi Livni külügyminiszter asszony üdvözölte a döntést, mondván, Izrael nem fog bocsánatot kérni azon lépéseiért, amelyeket állampolgárai védelmében tett meg.

Kétségtelenül halad az ENSZ. Ezelőtt akár húsz évvel elképzelhetetlen lett volna, hogy a barbár és fajüldöző törvénykezés alapján álló arab-muzulmán tagállamok tucatjaival büszkélkedő sóhivatalban ne került volna automatikusan napirendre ilyen kezdeményezés. Az arab államok jelenleg Izraelt akarták egyoldalúan elítéltetni, mivel véleményük szerint a zsidó állam a felelős a Gázában kialakult humanitárius helyzetért (és még csak véletlenül sem a hatalmat az Övezetben bitorló terrorszervezet). Izrael diplomáciai nyomása azonban sikeres volt annyiban, hogy a nemzetközi közösség – amely, ki tudja, miért, nem akarta elítéltetni az olajembargó miatt az azt bevezető arab államokat ezelőtt jó harmincöt évvel – követelte: ha Izraelt elítélik, akkor szülessen elítélő határozat az ellene irányuló rakétatámadásokkal kapcsolatban is. Ez minden bizonnyal megtörtént volna, így a tripoli rezsim letett arról, hogy tovább erőszakolja a határozati javaslatát.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete soha nem volt több sóhivatalnál, de annak idején még rá lehetett fogni, hogy működése a Szovjetunió tevékenységének köszönhetően olyan, amilyen. A Szovjetunió azonban már lassan húsz éve nem működik. Az ENSZ ennek dacára végérvényesen abszurd majomházzá züllött, ahol Kadhafi ezredesek megbízottjai nyújthatnak be határozati javaslatokat, játszhatják az eszüket a Biztonsági Tanács élén és általában megmondhatják, mennyi az annyi.

A civilizált világ előtt két út áll. Vagy kiebrudalja a világszervezetből azokat, akik nem oda valók, vagy az egészet átköltözteti az antiimperialistából antiglobalistává vedlett élharcos államok valamelyikébe – teszem azt, a hovatovább jelkép értékűvé avanzsáló Durbanbe –, és létrehozza a saját világszervezetét, amely lesz elég karakán ahhoz, hogy minden döntése után hozzátegye: Roma locuta, causa finita.

Börtönbe kerül a miniszterelnök fia

Van, ahol ez elképzelhető, ha valakit fehérgalléros bűnözésen csípnek. Van, ahol az sem segít, ha az illető történetesen a kómában fekvő kormányfő fia. Omri Sáronról van szó, Áriél Sáron fiáról. Az izraeli demokrácia öntisztító képessége példaértékű lehet a demokráciával leginkább még csak próbálkozó kelet-európai rendszerek szemében is.

A Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében le kell töltenie a korábban kirótt kilenchavi tényleges büntetését Omri Sáron képviselőnek, a kómában fekvő miniszterelnök, Áriél Sáron fiának, akit emellett további kilenc havi felfüggesztett szabadságvesztés-büntetésre, valamint 300 ezer sekel (kb. 14 millió forint) pénzbírságra ítéltek. A bíróság bizonyítottnak találta a vádat, miszerint Omri megsértette a politikai célú adománygyűjtésre vonatkozó jogszabályokat, amellett hamis tanúvallomást tett. Mindezt egyébként maga az érintett sem vitatta, csak azzal érvelt az utolsó szó jogán, hogy védence számára igen nehéz volt az az év – 1999 –, amikor mindez történt: akkor derült ki, hogy az édesanyja rákos, ő pedig minden előképzettség nélkül benn találta magát a politika világában – ma már azonban sajnálja, hogy hibázott; mindazonáltal vállalja a teljes felelősséget a tetteiért.

Ilyesmi Magyarországon, a trágár beszédeket elmondók és a soha nem hazudók országában elképzelhetetlen. Hétről hétre láthatjuk, hogy az izraeli politikusok egy része sem különb a Deákné vásznánál. Ők sem mennek a szomszédba, ha némi lopásról van szó, akár saját zsebre, akár pártkasszára megy a játék. De ők sorra le is buknak. Nincs hét, hogy az izraeli média be ne számolna arról, most épp melyik minisztert, miniszterhelyettest, államtitkárt hallgatták ki, vizsgálják, melyik ellen emelnek vádat.

Néha még le is csukják őket.

Jitró – Hol volt az Isten-hegy?

„Elindultak Refidimből és eljutottak Szináj sivatagába, és táboroztak a sivatagban és tábort ütött ott Izrael, szemközt a heggyel” (2Móz. 19:2).

„Szemközt a heggyel”: a Tóra tanítanivaló módon nyomatékosítja a drámai helyzetet. Szemközt „a” heggyel – ez előrevetíti, amint a zsidó nép magával Istennel találja magát szembe.

Szemközt, de melyik heggyel?

A mai egyiptomiak készséggel megmutatják, hogy szerintük melyik volt az a hegy; fenségességét tekintve mindenképp meg is felel az elvárásoknak. Számos utazó vallotta, aki ott járt, hogy másmilyennek nem is képzelhette az Isten hegyét. Kőbányai János a Fedezd fel Izraelt! című kedvcsináló munkájában egyenesen kijelenti: „Az azonban itt bizonyosnak tetszik: Isten, ha közvetlenül érintkezett ember fiával, akkor ezt csak itt, ezen a helyen tehette.” A Dzsebel Muszáról – Mózes-hegyről – persze tudjuk, hogy valójában Heléné császárnőtől kapta rangját, aki 330 körül telepített a hegy lábához monostort.

Teljesen más teóriával állt elő még a nyolcvanas években Emmanuel Anati olasz régész, aki tudni vélte, s könyvet is írt arról, hogy az Isten-hegy valójában a mai napig Izraelben van. Anati mint a sziklarajzok szakértője azonosította az izraeli Karkum-hegyet (a képen) azzal a hellyel, ahol a Tóra-adás történt.

Noha sok minden szól ez ellen az elmélet ellen, cionista szempontból kétségkívül vonzónak tűnik az ötlet, hogy az igazi Szináj-hegy a mai Izrael határain belül lenne, méghozzá olyan helyen, amelyre az unokatestvérek semmi szín alatt nem formálhatnak igényt: a Negev-sivatagban.

A hegyet és annak környékét 1980 óta vizsgálják tüzetesen a régészek: a kétszáz négyzetkilométeren ma mintegy ezerötszáz archeológiai lelőhely található. Ezek közt van kőrézkori időből való, korai és közép-bronzkori egyaránt. Annak idején megannyi falu terült el errefelé, a fennsíkon pedig főleg kultikus építmények álltak.

Afelől aligha lehet vita, hogy a Karkum-hegy már hatezer évvel ezelőtt is vallási központ lehetett, és az sem kétséges, hogy nagy embertömeg járt itt, amely a hegy lábánál táborozott. Oszlopok, kőkörök, geoglifák, oltárszerű struktúrák maradtak utánuk – mindez egyértelműen vallási tevékenységre utal. Anati professzor szerint a vallásos sziklarajzok – több mint negyvenezer alakról van szó – a legfontosabbak, ezek tanúsítják a bronzkori emberek (bárkik is lehettek azok) vallásosságát, annak kiemelkedő fontosságát életükben.

Mindez már a feltárások elején kiderült, akkoriban azonban senki nem gondolt arra, hogy a Karkum akár az igazi Szináj-hegy is lehet. A kivonulást általában az i.e. tizenharmadik századra teszik, arra pedig a leletek nem utaltak, hogy ekkoriban – vagy valamivel ez előtt, vagy valamivel ez után – is vallási élet folyt volna a hegy tájékán. A sziklarajzok felfedezése után még harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felmerüljön: a Karkum esetleg azonos az idézetben sommásan „a hegy”-ként aposztrofált hellyel.

Anatiéknak nem volt könnyű dolguk, hiszen működésbe lépett a megszokás, a tudományos világ ismert vaskalapossága – sokan egyszerűen ostobaságnak minősítették az ötletet, mondván, „mindenki tudja”, hogy a Dzsebel Músza a Szináj-hegy –, másfelől, mint említettük, a kronológiával is baj volt. Anati szerint volt olyan kitűnő Biblia-kutató, aki felcsattant: „Harminc éve tanítom, hogy a Szináj-hegy nem más, mint a Dzsebel Músza. Az én koromban miként várhatná el bárki tőlem, hogy álláspontomat megváltoztassam?”

Az olasz régész azonban rámutatott, hogy úgy az Exodusból, mint a Számok könyvéből az derül ki, hogy a Szináj-hegy Szín sivataga és Párán pusztasága között volt, Ámálek birodalma és Midján földje közt, valamint Eilim és „az amoriták hegyi útja” között. Más bibliai passzusok információkat szolgáltatnak a fent említett sivatagok és az ámálekita, midjanita és amorita területek viszonylatában. Ami pedig Mózes ötödik könyvét illeti, annak első szakasza – Dvárim – így indul: „Ezek azok a szavak, amelyeket Mózes egész Izraelhez intézett a Jordánon túl, a sivatagban, a síkságon, Szúf átellenében, Párán és Tófel és Lábán és Hácérot és Di-Záháb között. Tizenegy napi járó ez a Hórebtől a Széir hegye felé vivő úton Kádes-Bárneáig” (5Móz. 1:1-2). Az olasz régészprofesszor érvelése szerint – és nem csak szerinte – Kádes-Bárneát Éjn Kudejráttal, vagy a közeli Éjn Kádissal azonosíthatjuk, a Széir-hegyet pedig a Dzsebel Árif el-Nakával. A mai napig létezik használható ösvény a Kárkum-hegy és Éjn Kudejrát közt, amely az Arif el-Naka mellett vezet el; az ösvény mentén tíz itatóhelyet találunk, amelyeket minimum hét, maximum tizennégy mérföld választ el egymástól, így tény, hogy gyalogszerrel pontosan tizenegy nap alatt lehet eljutni a Hórebről Széir irányában haladva Kádes-Bárneába.

Az idézett tórai szöveg sivatagokról és különféle korabeli törzsek területeiről tesz említést, valamint arról, hogy a Szináj-hegynek Midján és Ámálek földje között kellett elterülnie. A Biblia szerint az ámálekiták a Negev középső részén lévő fennsíkokat lakták, valamint Kádes-Bárnea környékét, a midjániták pedig az Arava völgyét. Miután a szöveg e kettő közé teszi a Szinájt, szinte rámutat a Kárkumra.

S rámutat más is. Anati és csapata a hegy lábánál tizenkét kőoszlopot talált egy oltárral szemben, és a lelet nyomán persze, hogy az Exodus 24:4 ugrott be nekik: „És Mózes (…) oltárt épített a hegy alján és tizenkét oszlopot Izrael tizenkét törzse szerint”.

Az olasz régészprofesszor feltételezése szerint a hegy általában szentnek bizonyult abban az időszakban, és amennyiben a héberek csakugyan megálltak és letáboroztak a hegy lábánál, nem ők voltak az egyedüliek, akik így tettek. Nagy volt a jövés-menés arrafelé, és az ottaniak már Mózes érkezése előtt Isten hegyének nevezték a Karkumot.

A modern Biblia-kritikusok – vagy inkább: -tagadók – egy része előszeretettel hangoztatja a mai napig azt az ostobaságot, hogy az egyiptomi kivonulás (sok egyébbel együtt) semmi más, mint legenda, miután a korabeli egyiptomi forrásokban „nyoma sincs” annak, hogy héberek valaha bevándoroltak volna Egyiptomba, vagy azt elhagyták volna. A kivonulást – amely az egyiptomiak számára megannyi szempontból katasztrofálisnak bizonyult, ráadásul az uralkodójuk halálát okozta – magától értetődően nem említik, az Óbirodalom idejéből származó egyiptomi irodalom azonban megannyi párhuzamosságot mutat a Bibliával, ami pedig az i.e. 2000-ből – tehát az i.e. 13. századnál jóval korábbról – származó, Szinuhe című elbeszélést illeti, abban felismerhetően szerepel Mózes, aki a midjánitákhoz menekül, és benősül Jitró családjába. Anati szerint elképzelhetetlen, hogy véletlen egybeesésről lenne szó: Mózesről és a zsidókról van itt szó, csak éppen a kivonulásra és az Isten-hegy meglátogatására nem az i.e. 13. században, hanem annál sokkal korábban került sor, a hegy pedig nem a Músza, hanem a Karkum.

Egyelőre csak közvetett bizonyítékai vannak az elméletnek, ami nem jelenti azt, hogy előbb-utóbb nem kerülnek elő konkrétabb bizonyítékok is. Megdöbbentő, de igaz: ami hitelt érdemlő régészeti felfedezés volt eddig a Közel-Keleten és Izrael területén, eddig soha nem cáfolta a Biblia egyetlen állítását sem – viszont nem egyet alátámasztott.

2008. január 27., vasárnap

Melyik az az ország?...


Antiszemita mocsok terjed az interneten, újabban magyarul is: „tényeket” sorol fel a zsidó államról, amelyek persze légből kapottak, avagy van ugyan igazságmagvuk, de annyira kicsavarták őket, amennyire csak emberi (?) aggyal lehetséges. Az alábbiakban következzen néhány valódi tény a zsidó államról – huszonöt kérdés, plusz egy bónuszkérdés formájában. A helyes megfejtést beküldők közt sajnos nem áll módunkban semmit kisorsolni… a megfejtés ugyanis túlságosan könnyű.

1. Melyik az az ország, amely ellen szomszédai három alkalommal deklarált irtóhadjáratot indítottak, és mind a háromszor győzött?

2. Melyik az az ország, amely valamennyi győzelme után diplomáciai úton a kiegyezést kereste ellenfeleivel?

3. Melyik az az ország, amely az Egyesült Államok mellett anyagiakban a legtöbb áldozatot hozta a palesztinai arabság megsegítésére?

4. Melyik az az ország, ahol az arabok a legtöbb szabadságjogot élvezik a világon, és – leszámítva az olajállamokat – a legmagasabb életszínvonalon élnek?

5. Melyik az egyetlen ország, ahol különféle arab pártokat demokratikusan beválaszthat az arab lakosság a törvényhozásba, amely él is ezzel a jogával?

6. Melyik a Közel-Kelet egyetlen olyan állama, amely állampolgárai számára teljes vallásszabadságot biztosít?

7. Melyik a világ egyetlen atomhatalma, amely egy ellene hadüzenet nélkül háborút indító országból kilőtt Scud rakéták tucatjaira nem válaszolt – önfegyelmet tanúsított, mert szövetségese így kívánta, holott tíz perc alatt eltörölhette volna a támadót a föld színéről?

8. Melyik az az ország, amely a területébe ékelődött ellenséges entitást, ahonnét évek hosszú sora óta terrortámadások érik, a legvégsőkig ellátta élelmiszerrel, gyógyszerrel és energiahordozókkal?

9. Melyik az az ország, amely győztesként önként mondott le a megszerzett területeiről a vesztesek számára, és cserébe semmit nem kapott?

10. Melyik az az ország, amely fővárosa megszállt felének felszabadítása után állampolgárságot kínált az ott élőknek?

11. Melyik az az ország, amely eltűri, hogy kisebbségi képviselői az elpusztítására törekvő erőkkel nyíltan fraternizáljanak?

12. Melyik az az ország, amelynek hadserege az általa „megszállt” területeken bevezette a lakosság körében a védőoltásokat, az anya- és csecsemővédelmet, a terhesgondozást?

13. Melyik a Közel-Kelet egyetlen olyan országa, ahol a kormányokat demokratikus választások útján váltják?

14. Melyik a Közel-Kelet egyetlen olyan állama, amely boszniai muzulmánokat fogadott be a délszláv háború idején?

15. Hol fejlesztette ki a mobiltelefont a Motorola leányvállalata?

16. Melyik az az ország, ahol a Pentium MMX chiptechnológiát, a Pentium-4 mikroprocesszort és a Centrino processzort tervezték?

17. Melyik államban fejlesztették ki a hangposta-technológiát?

18. Hol fejlesztették ki 1996-ban az AOL Instant Messengert?

19. Hol van a népesség arányában a világon a legtöbb személyi számítógép?

20. Melyik az az ország, ahol a világon a legtöbb (tízezer főre 109) tudományos szaklap jelenik meg?

21. Melyik az az állam, ahol az USA után a legnagyobb a kockázatitőke-befektetés?

22. Melyik országban van az Egyesült Államokon és Kanadán kívül a legtöbb NASDAQ-cég?

23. Melyik az az ország, amely arányaiban a világon a legtöbb bevándorlót fogadja?

24. A világon melyik országban van tudósból és vezető technikusból a legtöbb (tízezer főre 145; ez a szám az USÁ-ban 85, Japánban 70, Németországban 60)?

25. Melyik az a közel-keleti ország, ahol egy műszaki egyetem diákjai műholdakat készítettek (erre az egész arab világban nem volt példa még állami szinten sem)?

+1. Melyik az az ország, amely, noha a Közel-Keleten található, a legcsekélyebb mennyiségű ásványi kinccsel sem rendelkezik?

Háromnapi nemzeti gyász egy tömeggyilkosért: Dr. George Habash élete véget ért

Egy ammani kórházban, szívroham formájában érte a vég minden idők egyik legkártékonyabb palesztin terroristáját, a Népi Front Palesztina Felszabadítására terrorszervezet vezetőjét, aki keresztény létére marxista bandát vezetett az iszlám szolgálatában.

Habash Lodon született, görög-ortodox keresztény családban. 1948-ban az előrenyomuló izraeli hadak Lodot felszabadították a transzjordán uralom alól, a város arab lakosságát – mintegy tízezer főt – pedig áthajtották Transzjordániába. Az újdonsült menekültek között volt az akkor orvostanhallgató Habash és egész famíliája. Otthagyott tulajdonukat a fiatal zsidó állam elkonfiskálta, így a valaha dúsgazdag kereskedőcsalád földönfutó lett, Habash pedig egyike a bosszúszomjas százezreknek, akik nem tudtak belenyugodni a történtekbe.

Habash a bejrúti Amerikai Egyetemen ismerkedett meg Vádi Haddaddal, aki hosszú időn át munkatársa lett; első szervezetüket 1950-ben hozták létre az Ifjúság Bosszúja néven. Egy évre rá Habash a nasszerista Arab Nemzeti Mozgalom alapító tagja lett, majd Jordániában a hasemita uralkodócsalád detronizálására törekedett, minek következtében 1958-ban Szíriába kellett menekülnie. 1964-től ismét az Arab Nemzeti Mozgalmat szervezte, majd a Hatnapos Háború után – Nasszerből kiábrándulva – hozta létre minden idők egyik legszélsőségesebb bandáját, a Népi Front Palesztina Felszabadítására néven. A szervezet 1969-ben önmagát marxista-leninistának deklarálta, és mindvégig az is maradt. (Ugyanebben az évben vált le Habashékról a Naíf Havatme vezette Demokratikus Front Palesztina Felszabadítására, amelynek a Népi Front nem volt elég baloldali.)

A Népi Front úttörő szerepet vitt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján elharapózott gépeltérítésekben. 1968-ban izraeli utasszállítót kerítettek hatalmukba; a legnagyobb visszhangot azonban 1970-ben keltették, amikor összehangolt akció nyomán egyszerre több nyugati gépet térítettek egy használaton kívüli jordániai légibázisra, Dawson Fieldre, majd azokat ott felrobbantották.

Dr. George Habash nem tartozott a legvéresebb kezű terrorvezérek közé – akár Jasszer Arafat, akár Naíf Havatme, vagy akár Oszama bin Laden tevékenysége sokkal több zsidó és nem zsidó életét követelte –, ám mégis az ő nevéhez fűződik egy alapjában biztonságos világ elbizonytalanítása. Miatta vált a légiközlekedés az évek leforgása során fokozatosan zárt világgá, miatta jelentek meg a mágneskapuk, a biztonsági őrök a repülőtereken és a légimarsallok egyes légitársaságok gépein. Dr. Habash ismerte fel, hogy a légikalózkodás látványos akciójával sokkal nagyobb publicitás érhető el, mint izraeli kisiskolásokat szállító autóbuszok felrobbantásával.

Az NFPF bandavezére megátalkodottan ellenzett minden, a zsidó állammal kötött kiegyezést és (látszat)békét. A garnitúra emiatt a politikai perifériára szorult, erőit pedig felőrölték a szakadatlan frakcióharcok, illetve a rivális gengekkel, valamint Szíriával folytatott csatározások. Marxista ideológiai alapról soha nem tudott komolyabb tömegeket vonzani az iszlamista világban. Habash a fokozatosan olvadó s egyszersmind decentralizálódó szervezetben elveszítette mindenhatóságát, 1980-ban pedig agyvérzést kapott, ami miatt még inkább vissza kellett vonulnia az aktív terrortevékenységtől. Az amúgy sem túl virágzó izraeli-francia kapcsolatoknak nem tett jót, amikor Habasht a kilencvenes években Párizsban gyógykezelték, utána futni hagyták. 1992-től Ammanban élt. Miután Jasszer Arafat aláírta az oslói békemegállapodást Izraellel, végképp szakított a PFSZ és a Fatah első emberével, míg csapata most már az iszlamista terrorbrigádokkal, a Hamasszal és a Iszlám Dzsiháddal kereste a kapcsolatot. Ekkorra azonban az NFPF eljelentéktelenedett: a 2006-os választásokon a szavazatok 4,2 százalékát tudták megszerezni. Maga Habash nem volt hajlandó betenni a lábát a Palesztin Hatóság területére, miután úgy vélte, ezzel a lépéssel legitimálná Oslót – de az izraeli hatóságok is nyomatékosan figyelmeztették a Hatóságot, nem fogják eltűrni, hogy Habash a területükön szabadon grasszáljon.

A bandavezér 2000-ben minden posztjáról lemondott, helyét Abu Ali Musztafa foglalta el, akit az izraeli csapásmérő erők rövidesen sikerrel likvidáltak. Habash ágyban, párnák közt halt meg 2008. január 26-án, egy ammani kórházban. Mahmúd Abbasz palesztin elnök – aki a Nyugati Parton megmaradt hatalmát jelen pillanatban az izraeli „megszállóknak” köszönheti – háromnapos nemzeti gyászt rendelt el a hír hallatán. A palesztin autonómia lakossága e sorok írásakor – hivatalosan is – egy keresztény marxista terroristát gyászol, aki az iszlám javára vitte végbe visszataszító tetteit.

2008. január 24., csütörtök

Cionista szervezetek I. - A Nili

A modern idők első cionista kémszervezete az első világháború idején kezdett működni a török megszállás alatt álló Erec Jiszráélben Aaron Aaeronsohn, húgai, Sarah és Rivka, fivére, Alex, valamint barátjuk, Avsalom Feinberg vezetésével.

A nevét Sámuel első könyvének egy verse (15:29: Necách Jiszráél Lo Jsákér – azaz: Izrael erőssége nem tagadja meg [az ősapáknak tett ígéretet]) után kapta. A Nili volt egyben a szervezet jelszava is. A motivációt főleg az szolgáltatta, hogy Sarah Aaronsohn tanúja volt az örményekkel szemben elkövetett népirtásnak, és tartott tőle, hogy a zsidó kisebbség bármikor hasonló sorsra juthat az Ottomán Birodalmon belül. A csoport – melynek tagjai hittek abban, hogy az Erec Jiszráél-i zsidóságnak csak brit uralom alatt lehet bármiféle jövője – próbált kapcsolatot teremteni a Hásomér zsidó önvédelmi szervezettel, de ez a kísérlet a bizalmatlanság és a gyanakvás miatt eleve kudarcra volt ítélve. A sors fintora volt, hogy a török hatóságok – teljesen ártatlanul – már 1915-ben börtönbe vetették Avsalom Feinberget, Sarah Aaronsohn szerelmét. Kémkedéssel vádolták, holott a Nili még meg sem kezdte a működését.

1915 tavaszán, nyarán és őszén, nyolc hónapon át hatalmas sáskajárás volt a fél Közel-Keleten. Ez katasztrofálisan hatott a termésre, és a török hatóságok az akkor már világhírúő botanikus-agronómushoz, Aaron Aharonsohnhoz fordultak, aki nem zárkózott el a segítség elől, csupán annyit kért cserébe, hogy Feinberget helyezzék szabadlábra. A csapat, miután a sáskákkal kellett felvennie a küzdelmet, engedélyt kapott arra, hogy akadálytalanul mozoghasson az egész Országban. Eközben természetesen nem mulasztották el, hogy információkat gyűjtsenek az ottomán csapatmozgásokról, laktanyákról.

Az információkra azonban egyelőre senki nem volt kíváncsi. Alex Aaronsohn és Avsalom Feinberg több alkalommal próbálták az angolokkal felvenni a kapcsolatot Kairóban és Port Szaídban, de nem vették őket komolyan. A nexus csak akkor jött létre, amikor Aaron Aaronsohn Londonba utazott és meggyőzte az ügy fontosságáról Sir Mark Sykes brit diplomatát.

Miután sikerült megállapodni a részletekben, működni kezdett a britek palesztinai ötödik hadosztálya. Aaron Kairóban maradt, Sarah Zichron Jákovból irányította a műveleteket. Avsalom Feinberg 1917-ben értelmetlen halált halt. Gyalogszerrel indult neki Egyiptomnak, amikor nomád beduinok gyilkolták meg a szináji brit fronton, nem messze Rafachtól, a mai gázai-egyiptomi határátkelőhelytől. Erről azonban senki nem szerzett tudomást egészen 1967-ig; az előrenyomuló izraeli seregek ezután fedezték fel Feinberg földi maradványait egy fa alatt. A fa abból a datolyamagból nőtt ki, ami a Nili emberének zsebében volt meggyilkolásakor. A mai napig így nevezik: Avsalom Feinberg pálmája. Feinberg bajtársa, Joszéf Lisánszki megsérült ugyan, de ő sikeresen elérte a brit vonalakat.

A Monegan nevű hajó 1917 februárjától szeptemberéig rendszeresen elhaladt az atliti partoknál. Lisánszki ezen alkalmakkor a partra úszott, hogy magához vegye a Nili által összegyűjtött információkat és letegye azt a pénzt, amit az amerikai zsidók juttattak el az angolok közvetítésével a sáskajárás és a háborús viszontagságok, valamint a gazdasági nehézségek (1916-17 telén összeomlott a török valuta) miatt immár éhező Erec Jiszráél-i zsidóságnak. A németek új csodafegyverei, az U-bootok azonban egyre veszedelmesebbekké váltak, a Monegan útjai egyre kockázatosabbakká, így a Nili áttért a postagalambok használatára.

A törökök 1917 októberében fogták el az egyik galambot. Egy hét kellett ahhoz, hogy megfejtsék a Nili által alkalmazott, héber-arámi-francia-angol kódot, majd elfogják a csapat egyik emberét, Naaman Belkindet. Belkind némely történészek szerint a kínzások hatására mondott el titkokat a csoportról. Erre nézvést csak közvetett bizonyíték van – nevezetesen az, hogy a törökök Belkind elfogatása után vették körül nagy erőkkel Aaronsohnék Zichron Jákov-i házát és tartóztattak le mindenkit, akit ott találtak, köztük Saraht is, aki négynapi kínzás után öngyilkosságot követett el. Az elfogottakat Damaszkuszban börtönözték be; Lisánszkit és Belkindet halálra ítélték. A csoport hivatalosan csak később, Aaronsohn halálával szűnt meg.

George MacDonough, a brit hírszerzés főnöke a Nili kapcsán a következőket mondta 1919-ben, a woolwichi Royal Military Academyn:

„Kétségkívül emlékezetes marad Lord Allenby nagy palesztinai hadjárata, és sokan talán meglepődnek, milyen merész akciókat hajtott végre. Olyasvalaki, aki a partvonalról nézi a történteket, és nem ismeri jól a helyzetet, hajlamos azt gondolni: Lord Allenby felhatalmazás nélkül vállalt komoly kockázatot. Ez nem felel meg a valóságnak. Hiszen Allenby a (palesztinai) hírszerzésének köszönhetően teljes bizonyságga ismerhette az ellenség előkészületeit és mozgását. Belelátott ellenfele összes lapjába, így aztán magabiztosan játszhatott. Ilyen körülmények közt a győzelem már a hadjárat megkezdése előtt biztos volt.”

Az Erec Jiszráél-i zsidóságon belül már nem volt ilyen egyértelmű a Nili megítélése. Az valamelyest még érthető, hogy a jisuv, amikor még a törökök voltak az urak az Országban, elhatárolódott Aaronsohnéktól és elítélte a tevékenységüket, hiszen félő volt, hogy a kiszoruló ottomán hadak a zsidóságon töltik ki tehetetlen dühüket. Az viszont már több mint szégyen, hogy még sok évtizeden át akadtak, akik a Nili „felelőtlenségét” hánytorgatták fel, és azt állították, tevékenységük „veszélybe sodorta” az Erec Jiszráél-i zsidóságot. A vitára csak 1967-ben sikerült pontot tenni; Avsalom Feinberg földi maradványait ekkor hantolták el teljes katonai tiszteletadás mellett a Herzl hegyen lévő temetőben, s a gyászbeszédet a Kneszet elnöke és a Cahal főrabbija mondta.

A cionizmus arcképcsarnoka II. - Sarah Aaronsohn (1890-1917)

A modern cionista mozgalom első női mártírja Zichron Jákovban született, s bátyjához, Aaronhoz hasonlóan vezető tagja volt a Nilinek. A már Kairóban élő Aaron 1917 tavaszán, amikor húga titkos küldetésben Egyiptomban járt, kérte is, hogy onnét már ne térjen vissza, ne kockáztassa tovább az életét. Sarah erre nem volt hajlandó.
Még annak az évnek az őszén letartóztatták a török hatóságok, s négy napon át kínvallatásnak vetették alá. Az utolsó napon – miután tudta, hogy további kínzásokat nem viselne el – élt a kínálkozó lehetőséggel, megkaparintott egy gazdátlanul heverő fegyvert s azzal agyonlőtte magát. A törökök semmit nem szedtek ki belőle.

2008. január 23., szerda

Hét tény, avagy: köszönjük, Hollandia

Maxime Verhagen holland külügyminiszter kijelentette: egyoldalú, hogy csak Izraelt teszik felelőssé a Gázai-övezetben kialakulóban lévő humanitárius katasztrófáért. Köszönjük, Hollandia.

Egyes számú tény: a Gázai-övezet területéről évek hosszú sora óta Kasszám rakétákkal támadják a terroristák a környék zsidó településeit. Elsősorban az Övezethez közeli Sderot lakosai szenvednek, akik haragja mindinkább a tehetetlen jeruzsálemi kormányok ellen fordul.

Kettes számú tény: Izrael nem vetett be taktikai atomfegyvert Gázában, egyszer és mindenkorra elejét véve annak, hogy tömeggyilkosok békés állampolgárokat terrorizáljanak. Napalmmal sem perzselte fel ezt az elátkozott földdarabot, és nem is bombázta addig, amíg az egész le nem süllyed a tenger fenekére. Sőt, mialatt – jó fél évtizede is megvan már annak – az Övezetből Kasszám rakéták ezreit lőtték rá ki, a zsidó állam hozzájárult ennek a földdarabnak, annak lakosainak fennmaradásához, így többek közt biztosította az áramellátást.

Hármas számú tény: Izrael türelme a múlt héten elfogyott, és kikapcsolta az áramot, amiért egyébként a Palesztin Hatóság megalakulása – 1994 – óta soha nem fizetett. A Hamasz terrorszervezet – hogy a nagyvilágban önmaga és népe iránt még nagyobb szimpátiát keltsen – leállította az izraeli áramszolgáltatástól függetlenül működő gázai erőművet, hogy egyáltalán ne legyen árama a lakosságnak.

Négyes számú tény: a fél világ – köztük a gyorsan, de biztosan rothadó, fél szemmel muszlim polgáraikra tekintő nyugati demokráciák – elítélték ezért a lépéséért a zsidó államot. Elítélték, amiért több esztendei rakétatámadás után nem hajlandó tovább ingyen folyósítani az elektromosságot egy olyan entitásnak, amelynek vezetősége az elpusztítására esküdött fel, és amelynek népe ezt a vezetőséget szabad akaratából hatalomra emelte, s annak a palesztin törvényhozásban kétharmados többséget juttatott.

Ötös számú tény: Franz Kafkának fogalma sem volt arról, mit jelent az, hogy abszurd.

Hatos számú tény (hogy valami jó hírt is mondjunk): Maxime Verhagen holland külügyminiszter izraeli látogatása idején kijelentette: igazságtalan, hogy egyoldalúan a zsidó államot teszik felelőssé a gázai humanitárius katasztrófával. (Aminek egyébként az áramellátáshoz nem sok köze van. Áram 1967 óta volt rendszeresen Gázában, azóta, hogy az izraeliek elvették a területet Egyiptomtól. Az előtt nem volt. Tulajdonképp semmi nem történt, csak a status quo ante állt helyre.) A holland diplomácia irányítója ugyan abbéli véleményének is hangot adott, hogy a gázaiakat nem kéne „kollektíve büntetni”, de gyakorlatilag mégis az Európai Unió egyetlen felelős politikusa volt, aki kiállt Izrael mellett. A kereszténydemokrata politikus arra is felhívta a figyelmet: elfogadhatatlan, hogy Izrael folyamatosan téma az ENSZ-ben, miközben például a szudáni népirtásról egy szó sem esik.

Hollandiának annak idején már volt módja a saját bőrén megtapasztalni az iszlám világterror tombolását. Idén lesz harmincöt éve, hogy a Jom Kipur-i háborút követően az arab olajtermelők tehetetlen dühükben mértéktelenül emelték a kőolaj árát, majd olajembargót hirdettek a zsidó állam fő támogatói, az Egyesült Államok és a Holland Királyság ellen. A hágai kormány akkor is nyíltan kiállt Izrael mellett, amellett engedélyezte, hogy az Izraelbe tartó amerikai gépek igénybe vegyék a repülőtereit. A bolsevista és arab világban gúnyrajzok jelentek meg a biciklin járó holland királynőről.

Akkor is megköszöntük, most is köszönjük, Hollandia.

(Hetes számú tény: Izrael tartálykocsikon fűtőanyagot vitt Gázába, az ottani erőmű üzemeltetésére.)

A cionizmus arcképcsarnoka - I. Aaron Aaronsohn (1876-1919)

A blog új rovatában a cionizmus jeles alakjait vesszük sorra. A sorozat egy - reményeink szerint - majdan megjelenő kötet része.

Aaronsohn szakmájára nézve mezőgazdász volt. Romániában született, de szüleivel már hatévesen alijázott, így gyakorlatilag szabrénak volt tekinthető. Atyja, aki egyik alapítója volt Zichron Jákovnak, tisztában volt azzal, hogy a korabeli Erec Jiszráél nem képes megfelelő szintű oktatást nyújtani gyermekének, Franciaországban taníttatta Aaront, aki hazatértekor, 1895-ben Edmond de Rotschild báró szolgálatába állt, és Metullán agronómusként működött. Kutatásokat végzett úgy Erecben, mint a szomszédos országokban; ő fedezte fel Ros Pinán a rég keresett ősbúza (triticum dicocoides) példányait. A felfedezés a világhíres botanikusok közé emelte.

1909-10-ben az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériuma meghívására a tengerentúlon járt. Befolyásos zsidó vezetők és filantrópok közreműködésével snorrolta össze az atliti kísérleti mezőgazdasági állomás létrehozásához szükséges pénzt.

A békés gazdász az első világháborúban hazafiként a halálveszedelmet is vállalta, amikor Avsalom Feinberggel és másokkal közösen létrehozta az első modernkori zsidó kémszervezetet, a Nilit (Nili: Necách Jiszráél Lo Jsákér – azaz: Izrael erőssége nem tagadja meg [az ősapáknak tett ígéretet] – ISám. 15:29). A kémközpontnak Atlit adott otthont. A cél az volt, hogy a Palesztináért harcoló brit csapatok parancsnokságát minél több információhoz – és ez által győzelemre – segítsék.

Maga Aaronsohn Kairóba költözött, és segített a briteknek az invázió kitervelésében. 1916-ban Londonba ment, memorandumot köröztetett Erec Jiszráél jövőjéről, és ezzel sokban járult hozzá a Balfour-nyilatkozat megszületéséhez. 1919-ben ott volt a Párizs környéki béketárgyalásokon, ahol az Ország határait szabták meg.

Halálának körülményei máig nem tisztázottak. Annyi biztos, hogy 1919. május 15-én életét vesztette a La Manche csatorna felett. Londonból „Párizsba kellett mennie”, írja dr. Jesurun Élijáhu Az élő zsidó történelem című művében, „hogy a cionista küldöttségnek átadja azokat az okmányokat, amelyekben az angolok megígérték neki az Ország önállóságát. Aaronsohn sohsem jutott el Párizsba. A repülőgép ajtaja, amelyet a kormány Aaronsohn rendelkezésére bocsátott, utazás közben véletlenül kinyílt – legalábbis ezt vallotta a pilóta –, és Aaronsohn az okmányokkal együtt eltűnt a La Manche csatorna hullámaiban.”

2008. január 21., hétfő

Könyvajánló – Marcus Lord: Szerelmem, Tel-Aviv

„…Sokan másra esküsznek, Jeruzsálemre, mert szent, Haifára, mert ott dolgoznak, vagy a gyöngyszemre, Eilátra. Én azonban erre a városra esküszöm, ahol hetven nyelven beszélnek, mindig zajlik az élet, az utcák teli vannak macskával, és bársonyosan melegek az éjszakák. Én ebben a harsány és tiszteletlen városban hiszek, fiatalember. Az én szerelmem Tel-Aviv.”

Ezzel a felütéssel jelent meg ma egy könyv, amiről a legkevesebb, amit elmondhatunk: igazán szívvel írták meg. Sok helyütt mintha személyesen nekem szólt volna. És tudom, sokan vannak, akiket – noha csak egy-két hétre is fordultak meg Izrael legnagyobb városában – örökre magával ragadott valami, valami nagyon forró, valami nagyon szenvedélyes. Ha kezükbe veszik Marcus Lord könyvét, ők nem fognak csalódni.

Persze azok sem, akik szeretik az „eksönt”, a színvonalas szórakoztatást, a pazar meseszövést, és már nagyon elegük van a dömpingben ömlesztett, hozzá nem értőkkel gombokért lefordíttatott ponyvával, valamint azzal, hogy a könyvesboltokba belépve úgy kell magukat átverekedniük a degenerált „életmód-könyveken”, a lábszagú műsztárokról szóló bornírt ostobaságokon, no meg a fogyókúráról, kertészkedésről elkövetett okosságokon és más egyéb csillogó kiállítású szeméten.

A Szerelmem, Tel-Aviv: regény a javából.

Sőt, az évtized talán legpörgőbb regénye, ami részint Tel-Avivban, részint viszont Gázavárosban, a Jasszer Arafat halála utáni képlékeny időszakban játszódik. Menáchem Áloni tábornok, az egykori zsidó terroristák utolsó mohikánja, aki öt évtizede, a hőskorban még véres megtorló csapást hajtott végre Jordánia területén, kis híján merénylet áldozata lesz. Miután ezt meghiúsítják, a palesztin Hamasz ezredese, Mohamed Taufík nagyszabású tömegmészárlást tervez. Az izraeli belső elhárítás emberei egykori palesztin besúgójuk kapcsán nem tudják eldönteni, emberük valóban „bejött a hidegről”, vagy netán kettős ügynök – de igazán sok idejük nincs arra, hogy vele foglalkozzanak, hiszen számos terrorcselekményt kell meghiúsítaniuk, maradék erejüket pedig leköti, hogy megszervezzék az év esküvője biztosítását. A nagyszabású eseményre a zsidó metropolisz legpatinásabb éttermében kerül sor.

Az izraeliek váratlan szövetségesre lelnek egy palesztin rendőrtiszt személyében, aki számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szélsőségesek útja nem járható. Közben tel-avivi srácok egy csoportja magándetektív-akcióba kezd – eleinte félig játékból, ám a képzelt eseményekből fokozatosan kibontakozik a hátborzongató valóság…

A több cselekményszálon futó, sodró lendületű könyv egy darabka igazi Közel-Kelet. Akció, kaland, feszültség, utánozhatatlan atmoszféra: ez Marcus Lord új kötete. Minden kocka a helyén. Jómagam két alkalommal érkeztem meg Tel-Avivba: először 1991. augusztus 22-én, egy csütörtöki napon, mint új bevándorló. Mintha ma lett volna: ügyintézés a megfelelő irodákban, rengeteg aláírás, taxi, szálloda, az első sör az Allenbyn, és utána valami vonzott. Valami, ami rettenetesen erős volt. Mohón nekiindultam ennek a fülledt metropolisznak, anélkül, hogy tudtam volna, merre megyek, mit keresek. És mégis: az első pillanattól fogva otthon voltam Tel-Avivban, soha nem tévedtem el.

Úgy képzelem, valami ilyen élmény vár az értő olvasóra is. Noha vérbeli egzotikus könyvről van szó, az első pillanattól fogva ismerősnek fogja találni…

P.s.: No, kíváncsi vagyok. Aki már elolvasta, írja meg a véleményét. Hátha csak én vagyok elfogult?

A Könyvneten megrendelheted itt,és bele is olvashatsz: http://konyvnet.hu/konyv.php?konyv_id=43023&knsid=MuqGYp3gDOh24rK1wgfybnTwgD8oeDvkTJIYkMVjiYjWgaSHF6

2008. január 18., péntek

B’sálách – Holtan a tenger partján


„ És történt reggeli őrváltás idején, hogy letekintett az Örökkévaló Egyiptom táborára tűz- és felhőoszlopban, és összezavarta Egyiptom táborát. […] És meglátta Izrael a hatalmas kezet, amellyel cselekedett az Örökkévaló az egyiptomiakon és félte a nép az Örökkévalót és hitt az Örökkévalóban és Mózesben, az ő szolgájában” (2Móz. 14:24; 31)

Annak idején a Tízparancsolat című amerikai szuperprodukció – Mózest Charlton Heston alakította – mutatta be látványosan azt a jelenetet, amikor Izrael népe átkel a kettévált tengeren, s a vízfalak leomlanak az őket üldöző, a fáraó által személyesen vezetett egyiptomi alakulatokra. Látványosan – és tévesen, ugyanis a héberek nem „átkeltek” a tengeren, hanem belementek, haladtak annak közepében, majd ugyanazon a parton ismét kijutottak a szárazföldre (erre a szövegen kívül a különféle helyiségnevekből lehet következtetni).

Az e heti szakaszban két nagyobb diadalról is olvashatunk; az egyik a vizek kettéválása és a hébereket üldöző egyiptomiak tengerbe veszejtése. A Tóra szerint ezt egyértelműen Isten hajtotta végre; a szolgaságból – a testi-lelki és főleg szellemi tespedtségből – frissen szabadult társaságnak semmi más dolga nincs, mint szaporázni egy kicsit a lépteit, azután dicsérni Istent. Nem véletlenül hangsúlyozza ki a Tóra: „És meglátta Izrael a hatalmas kezet, amellyel cselekedett az Örökkévaló az egyiptomiakon és félte a nép az Örökkévalót és hitt az Örökkévalóban és Mózesben, az ő szolgájában”. A nép ugyanis rövid emlékezetű. Amikor hatalmas csoda történik, egy darabig teljes a bizalma Istenben és Mózesben. Azután eltelik pár hét, egy-két hónap, és mintha mi sem történt volna, a közönség akárha cirkuszban lenne, újabb és újabb mutatványokat követel, sőt az is előfordul, hogy már rögtön a csodatétel után morog.

A másik nagy diadalt viszont, isteni segítséggel bár, de Ámálék felett aratja – maga Izrael. Az ámálekita garnitúra minden valószínűség szerint sivatagi rablóbanda lehetett, abból a fajtából, amely ma is tucatszám tenyészik Észak-Afrikában azokon a területeken, ahová semmilyen hatóság keze nem ér el; a tórai elbeszélés nyomán azonban fogalommá vált a nevük, és ma általában az Izrael elpusztítására törő erők szinonimája.

***

A Tóra az egyiptomi sereg elveszejtés kapcsán tudósít egy érdekességről: „És történt reggeli őrváltás idején, hogy letekintett az Örökkévaló Egyiptom táborára tűz- és felhőoszlopban, és összezavarta Egyiptom táborát.” Erre az után kerül sor, hogy Izrael bemegy a tengerbe – de még az előtt, hogy az egyiptomiak maguk is bementek volna a vizekbe.

Egyiptommal Izrael azóta is számtalanszor zördült össze a történelem során – a legutóbbi nagy háborúnak idén ősszel lesz harmincöt éve. Mind közül a legemlékezetesebb összecsapásra azonban 1967-ben került sor. Valamennyi arab ország közül Egyiptom mondhatta magának a legütőképesebb légierőt, amely 450 gépből állt. Szovjet gépek voltak egytől egyig, és relatíve újak. Az izraelieket különösen aggasztotta a harminc darab TU-16 közepes hatótávolságú bombázó, amely hatalmas kárt okozhatott volna izraeli polgári és katonai célpontokban.

1967. június 5-én, reggel 7 óra 45 perckor indította meg Izrael légiereje a Mokéd (Fókusz) hadműveletet. Kétszáz vadászgépéből száznyolcvannyolcat indított útnak, hogy soha nem látott erejű csapást hajtson végre az egyiptomi légibázisok ellen. Ezen légibázisok egyike sm volt felszerelve olyan bunkerekkel, amelyek megóvták volna a szovjet haditechnikát.

Az izraeli gépek a Földközi-tenger felől repültek be Egyiptomba, olyan alacsonyan, hogy a radarok nem észlelhették őket. S mintha csak a sok ezer évvel korábbi események ismétlődtek volna meg: Egyiptom tábora teljesen össze volt zavarodva. A teljes légvédelmük megbénult, és erről nem a zsidók tehettek. Maguk bénították meg, mert attól tartottak, hogy a hadseregen belüli rebellisek lelövik Amer hadseregtábornok és Szidki Mahmúd tábornok gépét, amely a Szinájra igyekezett: a parancsnokság az ott állomásozó csapatok felett akart szemlét tartani. Ráadásul reggeli váltás ideje volt. Az izraeliek pedig tudták, hogy az egyiptomi légierő nem a fegyelem mintaképe: az éjszakások már, a nappalosok pedig még nem voltak a helyükön.

A többi már történelem. A csapás minden várakozást felülmúlóan sikeres volt. Háromszáz egyiptomi gép semmisült meg és száz pilóta vesztette életét. Az izraeliek tizenkilenc gépet veszítettek, ezek legtöbbjét is balesetek, műszaki hibák miatt – és onnantól kezdve azt csináltak a Közel-Kelet légterében, amit csak akartak. A mellékelt fotó a Life akkori címlapja, rajta egy izraeli katonával, aki a Szuezi-csatorna vizében hűsöl a győzelem után.

***

A szakaszban leírt nagy megmenekülés után ünneplés következik. A Tóra teljes terjedelmében közli a dalt, amelyet Mózes énekelt a tengeri incidens után, beszámol Mirjám és a nők örömtáncáról; de Izrael népe kénytelen látni „az egyiptomiakat holtan a tenger partján” (2Móz. 30). A Hertz Biblia kommentárja szerint „a tény, hogy az egyiptomiaknak el kellett pusztulniuk, lerontja Izrael győzelmének a teljességét”. A Hertz ezután a Talmudot idézi, amely elmeséli, hogy az egyiptomi tömeghalál után a mennyei angyalsereg arra készült, hogy hatalmas győzelmi bulit rendezzen. Isten hírét vette ennek, és érdeklődött, mire a nagy előkészületek. Elmondták neki, mire rájuk szólt: teremtményeim pusztultak el, és ti bulizni akartok? Szó se lehet róla.

„Hasonló szellemben magyarázta egy középkori rabbi”, folytatja a Hertz, „hogy miért öntenek ki egy-egy csepp bort a Széder-esti serlegből minden egyes csapás megemlítésénél, amely az egyiptomiakat érte. Izrael örömserlege, mondta, nem lehet tele, ha Izrael győzelmével vele jár az ellenség szenvedése.”

5768. Svát 11. (2008. január 18.)
Gyertyagyújtás: 16.05
Szombat kimenetele: 17.15

2008. január 16., szerda

Januári évfordulók


1798. január 1. Az orosz kormány kinevezi az első zsidó cenzort, akinek feladata az Oroszországban kiadott vagy külföldről importált valamennyi héber nyelvű könyv felülvizsgálata.

Joszéf Mendelovics, az ismert szovjet refjuznyik, Cion foglya elmondta: amikor cionista tevékenysége miatt a Szovjetunióban egyik börtönből a másikba küldték, minden egyes újabb börtönben elkobozták tőle a Tórát, és csak akkor kapta vissza, amikor továbbszállították. Volt azonban nála egy másik könyv is: Brezsnyev jiddisre fordított beszédei. Azt eszelte ki, hogy kicseréli a két könyv borítóját, a Brezsnyev-beszédek megtartását ugyanis engedélyezte a cenzor – aki akkor, a hetvenes években persze már se héberül, se jiddisül nem tudott.

1808. január 1. Oroszországban hatályba lépnek a zsidók földtulajdonlását korlátozó rendelkezések.

1837. január 1. Pusztító földrengés rázza meg Erec Jiszráélt. Cfáton több mint kétezren veszítik életüket, Tverján hétszáz a halottak száma.

1939. január 1. A náci Németországban életbe lép az a törvény, amelynek célja a német gazdasági élet végleges megtisztítása a zsidóktól.

1940. január 1. A náci Németországban rendelet tiltja meg, hogy zsidók imádkozni gyűljenek össze, akár templomban, akár magánlakásokon.

1012. január 2. Egyiptomban zsidó gyászolókat támadnak meg egy temetésen.

1966. január 2. Spanyolországban az 1492. évi kiűzetés után ezen a napon született újra először zsidó gyermek. A kiűzetésről szóló törvény elvileg a múlt század kilencvenes éveiig érvényben volt.

1782. január 2. II. József osztrák császár kiadja híres türelmi rendeleteit, amelynek fő célja nem annyira a zsidóság emancipációja, mint inkább asszimilációja.

1676. január 3. Frigyes Vilmos brandenburgi uralkodó rendeletet ad ki a berlini zsidók privilégiumainak védelmében.

1278. január 4. Az inkvizíció megégeti Jichák Málesz toulouse-i rabbit, aki engedélyezte, hogy zsidó temetőben hantoljanak el egy kikeresztelkedett zsidót, aki azonban nem bírta a kereszténységet és visszatért ősei hitéhez.

1826. január 5. Maryland államban érvénybe lép az ún. Zsidótörvény, amely lehetővé teszi zsidók számára a közhivatal viselését, amennyiben a jelentkező hisz a halál utáni jutalomban, illetve bűnhődésben.

1957. január 6. Moszkvában létrejön a Kol Jákov jesiva. A szovjet terror-rendszer a tanintézmény engedélyezésével kívánja demonstrálni, hogy nem is antiszemita.

1949. január 7. Izrael az Egyiptommal vívott küzdelmek során lelő öt brit gépet, amelyek túl közel kerülnek a frontvonalhoz.

1598. január 8. Genovából kiűzik a zsidókat.

1349. január 9. A svájci Bázelben zajlik a világtörténelem első holokausztja: külön erre a célra tervezett és épített faházakban égetik meg a zsidókat.

1941. január 9. A varsói zsidóknak ettől a naptól tilos nyilvánosan üdvözölniük egy németet. Ugyanezen a napon a bukaresti pogromokban háromezer zsidó veszíti életét.

1947. január 10. Az Erec Jiszráélt megszállva tartó brit erők két, bevándorlókat szállító Alija Bét-hajót irányítanak Ciprusra, utasaikat – köztük a holokauszt túlélőit – lágerekbe zárják.

1948. január 10. Az ún. Arab Felszabadítási Hadsereg támadása Erec Jiszráél ellen, négy hónappal Izrael Állam kikiáltása előtt. Az arab szabadcsapatokat a szír Fauzi Kaukadzsi vezette. Eredetileg tízezer fősre tervezték, de legfeljebb hatezresre sikeredett. Soraikba fogadtak jugoszláv és német háborús bűnösöket, török kalandorokat és brit dezertőröket is.

1799. január 11. Napóleon seregei Gáza és Jafó felé közelegnek, Jeruzsálemben ostromállapotot hirdetnek.

1971. január 11. Az izraeli statisztikai hivatal jelentése szerint az Ország lakossága ezen a napon érte el a hárommillió lelket.

1917. január 12. Megalakul az Erec Jiszráél-i zsidóság első átmeneti tanácsa.

1898. január 13. Émile Zola francia író feltárja a közvélemény előtt a Dreyfus ügy valódi természetét a Félix Faure elnöknek intézett nyílt levelében (képünkön). Az írás címe – J’accuse!, azaz: Vádolok – a híres francia újságírótól és későbbi politikustól, Georges Clemenceau-tól származik. A világhírű, nemzetközileg megbecsült író fellépése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy felülvizsgálják a hazaárulás vádjával ártatlanul száműzött zsidó tisztet. Dreyfus tárgyalásán a Neue Freie Presse című bécsi lap tudósítójaként Herzl Tivadar is ott van; az esemény arra döbbenti rá, hogy a zsidók mindig, mindenütt, menthetetlenül idegenek maradnak, így saját hazára van szükségük.

1958. január 13. A Pravda egy cikke nyomán Szovjetunió-szerte fellángol az antiszemitizmus.

1601. január 14. A katolikus egyház héber nyelvű könyveket és kéziratokat éget Rómában.

1866. január 15. A svájci zsidók egyenjogúsításának napja.

1852. január 16. Megalakul Amerika első zsidó kórháza, a New York-i Mount Sinai.

1948. január 16. A Lamed-hé halála. Az arabok a Hagana harmincöt tagját csalják tőrbe és gyilkolják meg a Hebronhoz közeli hegyekben.

1466. január 17. Az első zsidó egyetem jön létre – orvosi és jogi karral – Szicíliában.

1941. január 19. Folytatódnak a romániai pogromok, további hatezer zsidó hal mártírhalált.

1942. január 20. A Wannsee-konferencia napja. Ezen a napon születik döntés a zsidókérdés végleges megoldásáról Berlinben, az az Am Grossen Wannsee 56-58. szám alatt…

1965. január 20. Francisco Franco tábornok zsidó képviselőkkel találkozik a spanyolországi zsidó közösség jogi státuszának megvitatása céljából. Az 1492-es kiűzetés óta ez az első hivatalos kontaktus Spanyolország és a zsidóság között.

1957. január 20. Az izraeli erők kiürítik a Szináj-félsziget legnagyobb részét.

1492. január 23. Először nyomtatják ki a Tórát.

1911. január 24. Létrejön Émek Jezréel első települése, Mercháviá.

1949. január 24. Franciaország elismeri Izrael Államot.

1904. január 25. Herzl Tivadar találkozik X. Piusz pápával, aki közli vele: a Vatikán ellenzi, hogy Jeruzsálem zsidó kézre jusson.

1925. január 25. A jeruzsálemi gyerekek meghonosítják a fővárosban a faültetés szokását.

1945. január 26. A szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja Auschwitzot.

1949. január 26. Svájc elismeri Izrael Államot.

1980. január 26. Izrael és Egyiptom rendes diplomáciai kapcsolatokat létesít egymással.

1969. január 27. Damaszkuszban nyilvánosan kivégeznek kilenc zsidót.

1949. január 28. Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland, Hollandia, Belgium, Luxemburg és Chile elismerik Izrael Államot.

1790. január 28. A Francia Nemzetgyűlés – a világon elsőként – teljes és egyenlő polgárjogokat ad az avignoni és a portugál zsidóknak, egy évvel később pedig az elzászi zsidóknak.

1808. január 29. Nem juthat mandátumához a Kanadában elsőként megválasztott zsidó képviselő, Ezekiel Hart, mivel nem hajlandó letenni a keresztény hivatali esküt.

1349. január 30. A németországi Freibergben a zsidókat teszik felelőssé a pestisjárványért. A város zsidóságát lemészárolják.

1930. január 30. Adolf Hitlert német kancellárrá nevezik ki. Ugyanezen a napon Berlinben megalakul az Ifjúsági Alija Társaság, amely mintegy 115 ezer, 12 és 16 év közötti gyermeket menekít Erec Jiszráélbe.

Újjáépül a Hurva zsinagóga

Másodszor – s a remény szerint utoljára – is feltámad romjaiból a jeruzsálemi Óváros zsidó szimbóluma. Hogyan kezdődött, és hogyan folytatódott?

1700-ban zajlott Jehuda haHászid rabbi és több száz tanítványa alijája. A Lengyelországból hazatértek az ottománok által még 1589-ben bezáratott Ramban zsinagóga melletti telket vásárolták meg, hogy azon zsinagógát építsenek. Maga a rabbi - aki egyébként Sábtáj Cvi, az álmessiás követője volt - épp csak megpillanthatta a Szent Várost. 1700. október 14-én érkezett oda, és három nap múlva, 17-én hunyt el, ötvenévesen. Vezető híján a közössége is szétzilálódott, és nem volt képes sem a megkezdett építkezés befejezésére, sem arra, hogy az időközben felgyülemlett tartozásokat kiegyenlítse. 1721-ben a felbőszült arab hitelezők felgyújtották a félkész épületet, benne mintegy negyven Tóra-tekerccsel. A kormos maradványokat rövidesen Hurvát ráv Jehuda haHászid – Jehuda, rabbi, a jóságos romjai – néven kezdték el emlegetni; majd ez egyszerűen Hurvára, romra rövidült.
Közel másfél évszázad telt el. 1816-ban Menáchem Mendel sklovi rabbi érkezett Cfátról Jeruzsálembe, abban a reményben, hogy sikerül az ottomán török hatóságoktól firmánt szerezni, amely elengedi a teljesen eladósodott askenáz zsidó közösség tartozásait. Menáchem Mendel a Vilnai Gáon tanítványaként a zsidók perusimnak nevezett, aszkétizmust gyakorló csoportjához tartozott, akik 1809 és 1812 között – a modern cionizmusnak még az előfutárait is messze megelőzve – vándoroltak be Litvániából. Eredetileg Cfáton telepedtek le, de egy járvány elől menekülve sokan Jeruzsálemben kötöttek ki. Mendelnek végül nem csak a firmánt sikerült megkapnia, de pontosan kijelölték annak a teleknek a határait is, amit annak idején Jehuda HaHászid követői vettek meg. Ennél már sokkal nehezebb feladat volt meggyőzni az ottománokat, hogy tekintsenek el az iszlám egyik szabályától, amely tiltja, hogy muzulmán uralom alatt lévő területen zsinagóga (vagy bármely más vallás temploma) épüljön.

Az udvari szabó adománya

Engedélyt csak 1832-ben kaptak – akkor is csak azért, mert Izrael Földje ekkoriban ideiglenesen egyiptomi uralom alá került –, és ez is csak már meglévő zsinagógák restaurálási munkálataira vonatkozott. A közösség mozgósította európai kapcsolatait, és négy év alatt sikerült kiharcolnia az engedélyt. 1837-re állt is a Menáchem Cion zsinagóga. Ugyanabban az évben földrengés pusztított Cfáton, ahonnan emiatt további zsidó tömegek menekültek Jeruzsálembe. Épp csak kész lett az új templom, de már szűknek is bizonyult. Új zsinagóga kellett. Az ehhez szükséges firmánt az Erec Jiszráélért sokat tett brit filantróp, Sir Moses Montefiore, valamint a jeruzsálemi és a konstantinápolyi brit konzulátus segítségével sikerült aláíratni I. Abdülmecid szultánnal, 1856-ban. Zsidó részről a közösség akkori vezetője, Slomó Zálmán Coref vezette a tárgyalásokat. Maga Montefiore vitte azt a Szentföldre, ötödik jeruzsálemi zarándoklata alkalmával, s még ebben az évben megtörtént az alapkőletétel. Jeruzsálem legújabb templomát hivatalosan ugyan Bét Jákovnak, Jákob Házának nevezték el az építkezést anyagilag segítő Rotschild testvérek édesapja után, de soha senki nem hívta másnak, csakis Hurvának. Az építkezésen mintha átok ült volna, folyamatosan álltak a munkálatok a pénzhiány miatt; végül 1864-ben fejezték azt be Jechezkiél Reuvénnek, a dúsgazdag bagdadi zsidó üzletembernek köszönhetően, aki egymillió piasztert adott a nemes célra, és ezzel nem csak a Hurváért tett sokat, hanem azért is, hogy Erec Jiszráélban valamelyest csillapuljon a sok jóval már akkor sem kecsegtető askenáz-szefárd ellentét. Tisztes összeggel szállt be azonban az építkezésbe IV. Frigyes Vilmos porosz király is, akinek a nevét hálából feltüntették a bejáratnál.
A zsinagógát maga a szultán főépítésze, Asszad Effendi tervezte, és a maga huszonöt méteres magasságával gigászinak számított; ez volt Jeruzsálem Óvárosának legmagasabb épülete (a kép 1945-ben készült), amelyet már mérföldekről megpillanthattak az oda igyekvő utazók. A frigyládát Oroszországból küldték, a herszoni Nyikolajevszkij zsinagógából. Pinhász Rozenberg, a szentpétervári cári udvari szabó adományán vették a két hatalmas bronz kandelábert, az ezüst hanukiát – amiről azonnal legenda született: a gyertyatartó csodás módon épp 1866 Tévét havának első napján érkezett meg, még épp időben a hanukai gyertyagyújtáshoz –, valamint más kellékeket. Slomó Zálmán Coref már nem érhette meg a templom megnyitását: az arabok meggyilkolták.

Az Óváros judenrein

A következő nyolcvannégy évben a Hurva zsinagóga volt Erec Jiszráél legszebb és legfontosabb épülete. Itt lelt otthonra Jeruzsálem legnagyobb jesivája, az Ec Cháim. Ez volt a város zsidó szellemi életének központja, és itt iktatták hivatalába a mindenkori jeruzsálemi és palesztinai askenáz főrabbit.
1948-ban, a Felszabadulási Háború idején a Hagana harcosai foglaltak pozíciót a zsinagógában és annak udvarában. A transzjordániai Arab Légió katonáinak a zsinagógát övező fal felrobbantása után negyvenöt percükbe került, hogy az épületet a hatalmukba kerítsék, és a légionáriusok egymás után másztak fel a kupola tetejére, hogy a transzjordán lobogót oda kitűzzék. A Hagana mesterlövészei hármat is leszedtek, a negyediknek azonban sikerült a vállalkozás. Az Óváros legmagasabb épületén lengő lobogó egyértelműen jelezte, ki lett az úr Jeruzsálemben.

A transzjordán hadsereg azonban a jelek szerint még egyértelműbb helyzetet kívánt teremteni: az épületet haladéktalanul felrobbantották. A művelet parancsnoka a feletteseinek tett jelentésben így lelkendezett: „Ezer éve most először egy zsidó sem maradt a Zsidó Negyedben. Egyetlen épületet nem hagytunk épen. Most már lehetetlen, hogy a zsidók visszajöjjenek.”

Régi vagy új?

Annak idején Napóleon jelentette ki, hogy a „lehetetlen” nem francia szó; a fiatal zsidó állam pedig 1948-tól azon volt – s néha napjainkban is arra kényszerül –, hogy bebizonyítsa: nem is héber szó. Az Izraeli Védelmi Erők 1967-ben, a Hatnapos Háborúban mértek súlyos vereséget ellenfeleikre, köztük a többszöri figyelmeztetés ellenére is támadó Jordániára. Jeruzsálem visszakerült jogos tulajdonosaihoz, és a várost örök időkre egyesítették. Szinte azon nyomban felmerültek az elképzelések a Hurva újjáépítésére – és természetesen az egész zsidónegyed rehabilitálására. A Hurva újjáépítéséért folytatott kampányt Slomó Zálmán Coref, a tizenkilencedik században meggyilkolt rabbi ükunokája, Jákov Salamon vezette, aki a fiatal, ám divatos építészcsillagot, Rám Kárnit kereste meg. Kárni a világhíres Louis Kahnt javasolta maga helyett, aki 1973-ig három tervet is benyújtott, ám mindháromnak az lett volna a lényege, hogy a transzjordán egységek által elpusztított Hurva megmarad a romjaiban, fölötte pedig az Óvároshoz vajmi kevéssé illő posztmodern képződmény tornyosul majd. A komplexumot egy fenséges promenád – a Próféták útja – kötötte volna össze a Siratófallal.

A terveket nem utasították el egyszer és mindenkorra, Kahn azonban 1974-ben elhunyt, így elképzelései ad acta kerültek. Az izraeli bürokrácia hozta a formáját, és a mindenkori kormányok sem mulasztották el, hogy beleszóljanak a Hurva sorsába (Teddy Kollek, Jeruzsálem polgármestere már 1968-ban arra figyelmeztette Kahnt, hogy az építkezés kapcsán úgyis politikai döntés fog születni). A modern megoldás mellett kardoskodott Moshe Safdie bostoni építész, Kahn tanítványa is: „Abszurdum újjáépíteni a Hurvát, mintha mi sem történt volna.” A vita tovább tartott, és csak 1978-ban futotta – egy szimbólumra: ekkor karcsú ívet építettek, amely aztán évtizedeken át jelezte, hol állt valaha az Óváros legtekintélyesebb épülete.
Végül az a nézet győzedelmeskedett, miszerint a modern épületet a sok ezer éves város hangulata, stílusa csak nehezen tudná befogadni. 2005-ben döntött úgy az izraeli kormány, hogy marad Asszad Effendi terve, sőt, ahhoz a lehető legszorosabban ragaszkodni fognak. Erre utasították Náchum Melcer építészt, és a munka végre megkezdődhetett. A Hurva főrabbijául tavaly februárban Rechovot rabbiját, Szimchá Hákohén Kukot jelölték. Magát az építkezést a Minráv Építőipari Részvénytársaságra bízták, amely még nincs negyven éves, de olyan referenciákat mondhat magáénak, mint a lodi repülőtér új terminálja vagy a Jád Vásem. (A Minráv egyébként a magyar piacon sem ismeretlen, több lakóparkot építettek és további sok ezer lakásegység építését tervezik.)

A Hurvát felrobbantó transzjordán egység parancsnoka rossz jósnak bizonyult. A zsidók visszatértek az Óvárosba. Az már csakis rajtuk múlott, hogy közel négy évtizeden át képtelenek voltak dűlőre vinni egy ilyen fontos kérdést. A Hurva nem csak a cionista építő szellem jelképe lett, hanem a zsidó – és izraeli – széthúzásé, a parttalan vitáké, az aktatologatásé, a kicsinyes politikai számítgatásoké is. Végül azonban az építő szellem győzedelmeskedet
Tavaly augusztusban jártunk ott. Az építkezés ekkor itt tartott.

2008. január 11., péntek

Bó szakasza – Egyiptomi sötétség

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Nyújtsd ki karodat az ég felé és legyen sötétség Egyiptom országa fölött és a sötétség legyen tapintható. És kinyújtotta Mózes karját az ég felé és lett sűrű sötétség Egyiptom egész országában három napon át. Nem látta az ember az ő testvérét és nem mozdulhattak el helyükből három napon át, de Izrael minden gyermekének világosság volt az otthonában” (2Móz. 10:21-23)

Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy a tíz egyiptomi csapást természetes okokkal próbálták magyarázni. Vannak, akik különösen súlyos chamszinra gondolnak. Egyesek szerint egy hatalmas földközi-tengeri vulkánkitörés hamuja került a légkörbe és sodródott a szelek szárnyán délnek, ennek volt köszönhető az elsötétülés – ami azonban nem magyarázza meg, miért maradt világos Izrael fiainak otthonában. Egy másik, evilági magyarázatot a Herzl Biblia lábjegyzete vonultat fel: eszerint i.e. 1335. március 13-án volt olyan napfogyatkozás, amely teljes sötétbe borította Egyiptomot, Gósen kivételével. Példának hozza a szöveg az 1925. január 24-i napfogyatkozást, amely „nem volt észlelhető New York alsó felében, a 96. utca volt a déli határa a teljes napfogyatkozásnak”.

Persze háromnapos napfogyatkozás nem létezik, olyan meg, amelytől az emberek megbénulnának és nem tudnának elmozdulni a helyükről, végképp nem. Nem tisztünk eldönteni, milyen természetű volt az egyiptomi sötétség, azt azonban biztosra vehetjük, hogy jelképértékkel, miként a Tóra valamennyi elbeszélése, ez a történet is bír.

Az első, és abban a korban hatalmasnak számító alija – több mint hatszázezer emberről van szó! –, amelynek előkészítéseként a tíz csapás zajlik, jelentőségében messze túlmutat azon, hogy egy nép, amely úton van a nemzetté válás felé, elindul egy idegen földről, hogy honfoglalás útján saját országot nyerjen. Ha pusztán anyagi okokkal magyarázzuk az egyiptomi sötétséget, feloldhatatlan ellentmondásba ütközünk; ha pusztán anyagi természetűnek tartjuk az Exodust, teljesen értelmetlennek tűnik a kivonulás, még abban az esetben is, ha a munkafelügyelők átmenetileg megszigorítják a feltételeket. Egyik fáraó uralma sem tart örökké, a helyzet előbb-utóbb jobbra fordul. Ami Egyiptomot illeti, az mégiscsak a világ vezető civilizációja, olyan ország, amely menedéket nyújtott a hébereknek anno, baj és szorongattatás – éhínség – idején; arról meg már nem is beszélve, hogy a húsosfazék is itt van, azt elhagyni szinte istenkísértés.

Az egyiptomi sötétség jelképértéke abban rejlik, hogy ez a csapás korlátozta a mozgásszabadságot – az egyiptomiak viszonylatában. A héberek nem csak azt tapasztalhatták, hogy otthonaikat elkerüli a sötétség (házaik belsejéről beszélünk, ezért a napfogyatkozásos elmélet sántít), de azt is, hogy az egyiptomiak három napig nem tudnak elmozdulni a helyükből. A szabadulás előtt nem sokkal hatalmas a mobilitás megőrzésének a jelentősége. Az üzenet így hangzott: míg az egyiptomiak maradnak, ahol vannak – ti jöttök velem. Míg az egyiptomiak sötétben maradnak, a ti számotokra világosság gyúl.

Szinte minden, a szakasszal kapcsolatos kommentár egyértelműen emeli ki: a sötétséget és a világosságot szellemi értelemben (is) kell érteni. A történetben rejlő fintorra vagy csavarra már kevesebben mutatnak rá, pedig ez sem kevésbé fontos: ez a csapás az egyiptomi napkultusz vereségét hozza, s míg a Nílus vérré változása korábban a föld termékenységét és ezen keresztül magát az anyagi megélhetést vette célba, az országra szakadt koromsötét az ellen a szellemi környezet ellen szólt, amelyben a héberek jó négy évszázada éltek, amelyhez lassacskán alkalmazkodtak – amihez, tisztesség ne essék szólván, asszimilálódtak.

Az isteni üzenet megfejtése nem okozhatott különösebb gondot a szerényebb intellektussal rendelkezőknek sem. Ez nem a ti országotok; ez nem a ti ideológiátok; a ti sorsotok más.

5768. Svát 4. (2008. január 11.)
Gyertyagyújtás: 15.56
Szombat kimenetele: 17.06

2008. január 9., szerda

A zsidó állam és Európa, avagy antiszemitizmus-e Izrael bírálata?


Az óvilág mindig is hajlamos volt arra, hogy büszke legyen. Az úgynevezett európai civilizációra, az európai műveltségre, amelyet az utóbbi két-három évtizedben akár negatíve is meghatározhatunk: a kontinens halálosan el van telve mindentől, ami nem Coca Cola és nem McDonald’s és nem a túlpartról származó mozgókép, továbbá olyan irodalmi alkotás, ami nem kísérleti, de ellenkezőleg: van eleje, közepe és vége, tehát olvasható. Más szóval: Európa mindarra büszke, ami nem amerikai. Elsődlegesen önmagára büszke, önmagát nem tartja amerikainak, sőt harcol az ellen, hogy amerikanizálódjon. Hogy mi baja az üdítővel meg a gyorsétteremmel, továbbá Miki egérrel és az – amúgy európai származású – kaliforniai filmsztárral, azt igazán senki, aki magát európainak tartja, nem tudta még elmagyarázni. Mi több, az európai gondolkodás – Newton ide, Michelangelo oda, Heidegger amoda – még addig sem jutott el, hogy kimondja: nem erőszak az újvilágtor, akinek nem ízlik a karamell meg a préselt marhahús, az ne fogyassza. Aki pedig európai akar lenni, az legyen az. Ilyen egyszerű.

S mégis, milyen bonyolult!

Naná, hogy az, Európa a bonyolultságára is büszke – arra, hogy nem is olyan egyszerű európainak lenni, mint azt elsőre gondolhatnánk (ráadásul egy ideje – hiába röhögnek, hölgyeim és uraim – európai a regáti meg a baden-württenbergi is). Le is nézi az európai ember az Atlanti-óceán túlpartján terjeszkedő, húzós, dinamikus társadalmat, mert az – nézete szerint – felületes. Lehet, hogy odaát gyorsan mennek a dolgok, de olyanok is. Egyáltalán: ha jobban körülnézünk, Amerikában minden csak díszlet, mondatja sokunkkal az Európa-gőg, merthogy odaát bezzeg nincsenek ezeréves romok. Ostoba emigránsközhelyek fikázzák az amerikai húst, a zöldséget, a bort, mert az „csak jól néz ki”, de „nincs íze”. A zöldség – amelyet a szemétre szórt tízmilliárdokkal mesterségesen életben tartott magyar mezőgazdaság meg a többi környékbeli csődtömeg kiszenved magából – hovatovább ehetetlen, de a lényeg, hogy továbbra is fensőbbségesen tudjunk mosolyogni a gyermekfej nagyságú kaliforniai paprikán. Már ha nem tudjuk megvenni. Ha meg tudjuk, akkor csak fintorogjunk, mert az úgy illik. Az úgy európai.

Európának meggyőződése, hogy Amerika nem produkált magas szintű tudományt, művészetet, irodalmat (ami jó esetben ostobaság, rosszabb esetben önáltatás), de ha mégis, akkor azt Európából elszívott-ellopott agyakkal tette – s legott minden középiskolás sorolni is kezdi az európaiakat, hogy hát Teller meg Neumann meg Einstein meg satöbbi. Ami igaz – csak épp azon nem gondolkodik el egy európai sem, vajon az említett úriemberek miért voltak kénytelenek néhány ezer kilométerre nyugatabbra kibontakozni. Természetesen azért, mert zsidók voltak; akik meg nem voltak azok, a kontinens gyilkos valóságával nem tudtak kompromisszumot kötni. Ezt azonban Európa nem szívesen hallja.

Európa nem szívesen vesz tudomást arról, hogy zsigeri antiszemita, förtelmes, ocsmány, elmaradott zsidófaló vidék, amelynek lakossága egy része legszívesebben járdát mosatna bevagonírozás előtt a zsidókkal, a csendes többség pedig befelé mosolyogva asszisztálna ehhez (és a zsidó vagyon elrablásához). Érthető is, ha szégyelli, hiszen a fajgyűlölet ostoba, nem európai dolog, sokkal inkább illenék az Egyesült Államokhoz, és illesztik is, hiszen „köztudott” – Európában, mármint –, hogy a hatvanas évekig a déli államokban milyen igazságtalanul nyomták el a feketéket, akiknek még a buszon is át kellett adniuk a helyüket, s a gaz fehérek meg nem akarták, hogy a gyerekeik afro-amerikaiakkal járjanak egy iskolába. Ezt ugyan az európaiak sem akarják – teljesen megvadulnának, ha lányukat egy fekete-afrikai, egy arab vagy egy zsidó srác kefélné; ennél már csak egy dolog bizonyulhatna kellemetlenebbnek: ha be kéne ismerniük, hogy akkora fajgyűlölők, mint ide Nürnberg.

Európa nem vallhatja be, hogy rasszista, ezen belül is alapvetően antiszemita, és civilizációja egyik tartóoszlopát a katolikus egyház meg a náci korszak zsidóüldözése jelentette két teljes évezreden át, mert akkor két dolgot kéne egy füst alatt önmaga előtt beismernie: 1. A Nagy Francia Forradalom szabadságról, egyenlőségről és testvériségről szóló elméletei smancák, ha ember és ember közt nincs is semmiféle különbség, társadalmak és társadalmak, illetve egyes társadalmi rétegek közt mindenképp van; 2. Fajvédő létére Európának szembe kellene azzal néznie, hogy nem keresztény földrész. Pedig hát annak vallja magát.

Sőt, Európa büszke arra, hogy keresztény. E tény a fajgyűlöletet önmagában még nem zárja ki – a legnagyobb katolikus népirtásokat Dél-Amerikában hajtották végre az ottani őslakosság rovására –, igaz viszont, hogy a kereszténységet elsősorban képviselő egyház, amíg az olasz egység beteljesedéséig gazdasági hatalommal rendelkezett, s nem kényszerült rá arra, hogy báránybőrbe bújva bégessen, a világ legnagyobb terrorszervezetét működtette. Meg kell adni: közel két évezred során Róma európai tevékenysége során nem tett különbséget ember és ember között. Egyformán megpróbált eltiporni mindenkit, aki nem hitt tanításaiban.

Kivéve természetesen, ha a zsidókról volt szó.

Európa újabb neuralgikus pontjához érkeztünk el, hiszen morfondírozásunk tárgya, az idős hölgy természetesen még valamire büszke. Arra, hogy nem antiszemita. De nem ám. Elképzelhető, hogy az európai fundamentumot képező görög-római kultúrkör nem szenvedhette ezt az egyistenhitű, rebellis népséget, itt-ott irtotta, sőt széjjel is szórta őket. Nem kizárt, hogy ezt követően a zsidóságot kontinens-szerte következetesen üldözték, gyilkolták, kínozták, megégették, vérvádakkal illették, kényszerkeresztelték, szent könyveit máglyára vetették; amennyiben az emberek életét meghagyták, akkor őket gettóba zárták vagy kitoloncolták – ha pedig éppen kifogyott a pénz, az első dolga volt minden uralkodónak, hogy kirabolja őket. Szemlesütve még azt is elismerheti tán az európai – főleg, ha protestáns –, hogy mindebben a katolikus egyház járt az élen. Az meg – kultúremberek vagyunk, kérem, nem holmi neonáci holokauszt-tagadók – éppenséggel vita tárgya sem lehet, ami a hitleráj idején történt. A hatmillióval.

Azok, akik nem kerültek az áldozatok közé, a két győztes nagyhatalom – Amerika és a Szovjetunió – hathatós segítségével új államot hoztak létre a Közel-Keleten, nagyjából azon a területen, ahol az ókori időkben már kétszer is volt államuk. A térség egyetlen demokráciáját hozták létre – a környező diktatúrák azonban nem emiatt nem szenvedhették a fiatal országot, hanem mert zsidó volt. Több alkalommal is kísérletet tettek a zsidók kiirtására, ám miután Izrael – különösen a hatvanas évek elejétől – bírta az Egyesült Államok rokonszenvét (s fokozatosan olyan katonai partneri viszonyra lépett vele, amelynek segítségével Washington sikeresen meg tudta akadályozni, hogy a Szovjetunió megvesse a lábát a térségben), a megsemmisítésére tett kísérletek eleve kudarcra voltak ítélve.

Európa – kivéve talán az 1967-es, formailag Izrael által indított önvédelmi háború előtti-alatti időszakot – soha nem rokonszenvezett igazán a zsidó állam harcaival, a nyolcvanas években pedig kimondottan Izrael ellen fordult. Ezt követelte a beállítottság, amely magát eleve kultúráltnak, civilizáltnak kiáltja ki, holott nem más ez a beállítottság, mint beteges, öngyilkos gondolkodás: az európai baloldal gondolkodása. Sikk lett baloldalinak lenni, békéért tüntetni, az úgynevezett gyengébb mellé állni, „a népek közti összefogást” hirdetni, az amerikai csapatok kivonását követelni, valamint a környezetvédelem politikai pajzsra emelésével párhuzamosan előbb a leginkább környezetbarát energiatermelő források – az atomerőművek – betiltását követelni, majd szinte észrevétlenül elérni, hogy az atomerőművek után az atomfegyverek következzenek; nevezetesen a nyugati atomfegyverek, mindig csak ezek, a szovjetek soha. Végül pedig: sikk lett antikapitalistának lenni – abban a kapitalizmusban, amely kétségbeesésében, csak hogy bizonyítsa, mennyivel fejlettebb a kommunizmusnál, olyan juttatásokkal kedveskedett a széles néptömegeknek, amelyeket soha az előtt nem adott, és soha ezután nem fog adni.

A Szovjetunió, ez a gigászi koncentrációs tábor maga volt a megtestesült Izrael-ellenesség – Moszkva pontosan ott folytatta, ahol a Vatikán abbahagyta, mivel a zsidó állam egyszerűen az útjában volt. Moszkva és az úgynevezett nyugat-európai baloldal érdeke, illetve gondolkodásmódja egymásra talált, mint zsák meg a foltja. Moszkvában nem sikk, de kötelező volt baloldalinak lenni, békéért tüntetni, az úgynevezett gyengébb mellé állni, „a népek közti összefogást” hirdetni, az amerikai csapatok kivonását követelni, a nyugati atomerőművek betiltását követelni, majd elérni, hogy az atomerőművek után az atomfegyverek következzenek; kizárólag a nyugati atomfegyverek, a szovjetek soha. S a Szovjetunióban kötelező volt antikapitalistának lenni, még ha a nevezett koncentrációs táborban gyakorlatilag senki nem is lehetett tisztában azzal, mit jelent ez a fogalom.

Izrael mindenesetre megtestesítette mindazt, amely ellen a Szovjetuniónak harcolnia kellett, s amely ellen a nyugat-európai baloldalnak küzdenie illett. Izrael erősebbnek bizonyult a fegyveres konfliktusokban, hallani sem akart arról, hogy összefogjon a kiirtására szövetkező arab vezetőkkel, vészes iramban kapitalizálódott, fütyült a környezetvédelemre, mi több, atomerőművet épített, atomfegyverre tett szert, ugyanakkor a kezére csapott annak, aki a térségben hasonlóval próbálkozott.

A Szovjetunió kimúltával csak erősbödött a zsidó állam szalonképtelensége a váratlanul az egyesülés útjára lépő Európában, amely azon kapta magát, hogy mindinkább szemben kíván állni Amerikával. Miért is? Egy kétezer éves civilizáció gőgje okán? Sértettsége miatt, mert Amerika két világháborút is az európai kontinensen döntött el, és mind a kettőt a maga javára? Vagy mert csakugyan úgy gondolják egyesek, hogy a Gutenberg-féle Biblia összehasonlíthatatlanul nagyobb érték, mint az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat első nyomtatott példánya? Vagy mert ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy a Daimler nyelte el a Chryslert, vagy fordítva történt? Netalán azért, mert Amerika feljövőben lévő, önmagára találó társadalom, ahol ötven éve még gúnyosan mosolyoghatott azon az európai utas, hogy a múzeumokban indián nyílhegyeken kívül nem nagyon van más mutogatni való – ma már azonban az amerikaiak a múzeumaikban űrhajókat mutogatnak? És nagyon úgy néz ki, hogy az európai múzeumokban soha nem fognak űrhajókat mutogatni, s az európaiaknak az ajkára fagy a vigyorgás?

A végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Európa teljes meghasonláson megy keresztül. Az évezredeken át tartó vérengzés után békéért kiált, de még egy Koszovót sem képes pacifikálni (amerikai segítséggel fékezte viszont meg Szerbiát, az egyetlen olyan európai országot, amely tett volna afelől, hogy a kontinensen eggyel kevesebb muzulmán entitás legyen). Egységért kiált, de hagyja, hogy Görögország politikailag és gazdaságilag a csatlakozás pillanatától külön utakon járjon. Ésszerűségért kiált, ugyanakkor Ciprussal és Máltával együtt csatlakoztat olyan országokat, amelyek az úgynevezett európaiság legminimálisabb követelményeinek sem képesek eleget tenni, s amelynek gazdaságát lakossága érettségét, életszínvonalát, s ami a legnagyobb baj: a gondolkodását fényévek választják el a kontinens szerencsésebb nyugati részétől. Ilyen körülmények közt egyenlőségért kiált, ám az európai disznófarmon természetesen vannak még egyenlőbbek, akiknek nem kell következményekkel számolniuk például abban az esetben, ha az államháztartás hiánya meghaladja a megállapított maximumot. Szabadságért kiált, miközben polgárait gyilkos adóprések kényszerítik gúzsba, éspedig annak érdekében, hogy kényelmesen fenn lehessen tartani egy monstruózus, így természetszerűen tolvaj és korrupt bürokráciát. Testvériségért kiált, miközben a csatlakozó államok polgárait hosszabb-rövidebb időre önző és ostoba módon kizárja a szabad munkavállalásból.

Ez az Európa – a politikusai, a sajtója, az értelmisége – veszi a bátorságot ahhoz, hogy Izraelt, a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját leckéztesse, miközben mind több kiválósága szajkó módjára hajtja az átlátszó, primitív, rossz lelkiismeretről árulkodó hazugságot, amely szerint a „tel-avivi kormány” (Jeruzsálemet ugyanis nem ismerik el az ország fővárosának) bírálata nem jelent antiszemitizmust. Miért is jelentenének antiszemitizmust egy tolókocsis tömeggyilkos sírján hullatott krokodilkönnyek, miközben a gyászolóknak szavuk sincs a százával, ezrével célzottan legyilkolt, megnyomorított izraeli asszonyok, öregek, gyerekek, anyjuk méhéből kirobbantott magzatok szenvedéséhez? Ugyan, mi köze lehetne az antiszemitizmusnak ahhoz, ha államok sora – majd’ mindegyik a maga véres zsidógyilkos múltjával a háta mögött – szakadatlanul bírálat tárgyává tesz egy mészáros bandák ellen védekező demokráciát, miközben olyan politikai rendszerek mellé áll ki, mint a volt iraki, a jelenlegi szíriai, a líbiai, a szaúd-arábiai – és olyan vallás iránt tanúsít türelmet, mint az iszlám? Miközben egyetlen arab országban sem adták át demokratikus módon a hatalmat, és az iszlám a történelem folyamán még soha nem volt képes arra, hogy békében éljen nem-iszlám környezettel.

Ha valaki a zsidósággal és Izraellel szemben mégis az utóbbiak mellett áll ki, az bizony maga a zsigeri antiszemitizmus, még akkor is, ha ezt – hatvan évvel a holokauszt után – nyíltan felvállalni zsenáns (mellesleg íme a holokauszt-tagadás egyik oka: ha nem volt [akkora mértékben] zsidóirtás, abban az esetben – mondatja a civilizálttal a hamisítatlanul európai logikai bakugrás – még bátrabban bírálható a zsidó állam.)

Azon már el lehet vitatkozni, hogy mi ennek az oka. Országa – és persze politikusa – válogatja. Vannak, akiket egyszerűen kilóra megvesznek, mint Szaddám Huszein tette felelős moszkvai és párizsi kormánytényezőkkel, no meg kis budapesti patkányfogókkal, akiknek fals hangú furulyája időközben szerencsére elhallgatott. Van, aki csupán félve tekint az országában élő sokmilliónyi muzulmánra, akiket természetesen nem szabadott volna beengedni Európába, s attól retteg, hogy a másik oldalra fognak voksolni – megfeledkezve arról, hogy ha az iszlám tovább terjeszkedik a kontinensen, nemsokára nem lesznek különféle „oldalak”, amelyekre szavazhatnának az emberek. Vannak, akiket megfélemlítenek, mint tette az al-Kaida a spanyol szocialistákkal, akiket szó szerint a hatalomba robbantott, s akik szűkölő kutya gyanánt, farkukkal a lábuk közt oldalognak ki Irakból, nyomukban egy-két volt gyarmatukkal. Akad hely, ahol az ilyesmi – még – nem jelent problémát, ám az antiszemita kártya kijátszásával még mindig szavazatokra lehet szert tenni az északnyugat-balkáni lelkületű tömegek között.

Ok tehát van, megannyi. Európa-szerte nem akad viszont felelős politikus, aki ezek után feltenné a kérdést: ha nem antiszemitizmust jelent az izraeli politika bírálata – akkor mégis mi a fenét jelent?

Herzl fája Erec Jiszráélben

Ha tu bisvát, akkor faültetés: ezt ma már sokan tudják. Vannak, akik kimondottan modern cionista ünnepnek tartják, holott a szertartást még a 16. században alakította ki a nagy Ári, Jichák Luria rabbi.

Már sok évszázada azzal emlékeztek meg a galutban élő zsidók Izrael földjéről, hogy az onnan származó gyümölcsöket ették. Magában az anyaországban is régesrég ültettek fákat (az arab propagandával ellentétben a zsidó jelenlét sohasem szűnt meg a Szentföldön – ezt többek közt maguknak az araboknak a sorozatban meghozott zsidóellenes törvényei tanúsítják). A hagyomány régi, ám a cionisták első hullámai új tartalommal is megtöltötték azt.

A valaha dúsan zöldellő Izrael a rómaiak pusztítása óta kopár földdarab volt. Az első telepeseket, akik a tizenkilencedik században azzal a céllal érkeztek, hogy a földet annak megművelése árán fogják meghódítani, bolondnak nézték a helybéli arabok – lásd, ha valahol meg tudod szerezni, Kaczér Illéstől az Álomtelepes című könyvet –, és talán azok is voltak… de mégis művelték a földet.

És ültettek. Fákat.

Erec Jiszráélben különleges jelentősége volt minden egyes, elültetett fának, akkora, amelyhez fogható ma sehol nincs, talán az egy Izlandot kivéve. A tömeges faültetésre szinte természetes módon Tu bisvátkor került sor. És a fiatal csemetékből hamarosan erdők lettek. Minden egyes ág, minden egyes levél kicsivel közelebb hozta a cionista álom beteljesülését. Egy fa története híven példázza a korai cionizmus helyzetét.

Az 1898-ban Izrael Földjére látogató Herzl Tivadar, miután meglátogatta Mikve Jiszráél és Rison LeCion településeket, Jeruzsálembe utazott. Akkoriban nem az a kép fogadta a látogatót, mint ma, hanem zordon és kopár táj, mely romantikus és vadregényes lehetett ugyan annak, aki szeretettel fordult felé, de kietlensége nyilvánvaló volt. Csak egyetlen, mintegy kétszáz lelkes zsidó település zöldellt azon a környéken, Jeruzsálemtől néhány kilométerre nyugatra: Mocá. Olajfák, datolya- és barackfák nőttek itt, szőlőt is termeltek a telepesek. Már a bibliai időkben is település volt itt - lásd fent a fantáziaképet -, és azt is Mocának hívták, így a helyet 1859-ben tulajdonképpen újraalapította Saul Jehuda, egy gazdag bagdadi zsidó James Finn brit konzul segítségével: ez lett Izraelföldön a modern idők első mezőgazdasági települése, ahol később csempegyárat is létrehoztak.

Herzlt és kíséretét meleg fogadtatásban részesítette a falu apraja-nagyja. A cionista látnokot elképesztette a júdeai naplemente csodája, a színek fantasztikus játéka a hegyeken, az alkonyati fényben. Ez a költői pillanat ihlette elhatározását, és azon nyomban kijelentette: fát fog ültetni. Fel is ment a közeli dombtetőre, ahol elültetett egy ciprusfa-csemetét, amely aztán nőttön-nőtt, hat év múlva pedig komoly fává terebélyesedve hirdette a zsidó nép visszatérését Cionba.

Herzl a fa ültetése után hét évvel halt meg, 1905-ben. Az Erec Jiszráél-i telepesek meggyászolták a fiatalon elment látnokot, aki – mint Jesurun Élijáhu, a Budapestről elszármazott natanjai gimnáziumi történelemtanár írta az Élő zsidó történelem című könyvében – „negyvennégy évet élt, és a cionizmus volt élete szombatja…” A mocái telepesek Herzl jorcájtjakor rendszeresen felmentek a ciprushoz, és további fákat ültettek mellé.

Az első világháború idején a britek folytattak elkeseredett harcokat az Országért az azt bitorló Ottomán Birodalommal. Ahogyan egyre nyilvánvalóbbá lett a britek győzelme, úgy fordult a törökök dühe mindjobban a cionisták ellen, akiket – mi tagadás, némi joggal – London kémjeinek tartottak. Sokakat bebörtönöztek, száműztek, másoknak a vagyonát, az üzletét koboztak el. A zsidó telepesmozgalom azonban a sok sanyargatás dacára is virágzott, és cionista fiatalok egy csoportja 1917-ben, Herzl halálának napján – pontosabban éjszaka, nagy titokban – ismét felvonult Herzl ciprusfájához.

És nem találták.

A törököknek fára volt szükségük, ezért az egész domboldalt ismét lekopaszították.

A döbbent srácok csak néhány tobozt találtak a kivágott fa mellett; ezeket összeszedegették, majd még hajnal előtt visszaóvakodtak Jeruzsálembe. A magvakat bőségesen tartalmazó tobozokat gondosan megőrizték.

A brit győzelemmel véget ért Erec Jiszráélben a négyszáz éves török – és a közel ezerháromszáz éves iszlamista – uralom. Eljött azoknak az ideje, akik megőrizték a tobozokat. A magvakból az egész országban új növények sarjadtak. Herzl fáját kivághatták – de sok-sok új fa lett belőle, Galileától egészen a Júdeai-hegyekig.

Az 1929-es arab pogromok után Mocá is halottait gyászolta – ráadásul a tömeggyilkosok a korábbi jószomszédok közül kerültek ki, akikről akár egy évvel korábban senki nem képzelte volna, hogy képesek kisgyerekek fejét baltával széthasítani. Mocá megszűnt létezni. Négy év múlva azonban új település, mosáv jött létre Mocá Illit – Felső-Mocá – néven. Ez volt a történelemben a harmadik Mocá, és az egyik első „illit”. Erec Jiszráél meghódításának egyik legfontosabb eszköze ez a települési módszer volt. A zsidó település soha nem az arab közvetlen szomszédságába került, hanem attól némileg messzebb, elővigyázatosan egy közeli domb vagy kisebb hegy tetejére, ahonnan szemmel tarthatták a veszedelmes és kiszámíthatatlan - az egyik nap még örök barátságot hirdető, a másik nap vérszomjassá aljasodó - szomszédságot.

A településhez két híres ember köthető. 1934-ben Dávid Remez – sz. David Drabkin, 1886-1951; a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója, Izrael Állam első közlekedési minisztere –szanatóriumot nyitott Mocá Illitben, s noha Herzl fája ciprusfa volt, ezt az intézményt mégis a cédrusról nevezte el Árcának. A falu tanítója Mose Dávid Gáon volt, az Ország egyik legismertebb mai énekes sztárjának, az Izrael-díjas Jehorám Gáonnak az édesapja… És a történet ma is folytatódik. Tu bisvát vallási ünnep, egyben cionista ünnep is: Izraelben faültetéssel köszöntjük.

Fotostream

Miután a rendszer havonta száz megabájtnyi kép feltöltését eredményezi, csak most töltöttem fel új izraeli fotókat. Valamennyi tavaly augusztus-szeptemberben készült. Jó szórakozást!

Eiláton épül az első izraeli kaszinó

Mármint a legálisak közül. A Szentföld egyébként már korábban is látott kaszinót: a palesztin autonómia létrejötte után Jerikóban üzemelt egy ideig játékbarlang, arabok és zsidók nagy örömére.

A kaszinó már évtizedek óta ideológiai vita tárgya Izraelben: minimum a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója óta. Ekkortól, a baloldal első választási vereségét követően nyert fokozatosan polgárjogot Izraelben az „igazi” kapitalizmus és szorult vissza, szintén fokozatosan, megannyi baloldali vívmány, köztük az erőltetett egyenlősdi.

A kaszinótéma különösen dühös vitákat gerjesztett, és nem pusztán azért, mert egyes vallásos körök vadul ellenezték a létrejöttét. Hatalmas vita folyt arról is, hogy a játékbarlangok a szervezett bűnözés céljait segítik-e vagy sem, és segítségükkel könnyebb-e a pénzmosás. Noha a vita résztvevőinek legtöbbnyire fogalma sem volt arról, mi a pénzmosás és mi köze annak a kaszinókhoz, az épp hatalmon lévő kormányok rendesen ezzel a homályos indokkal utasították el a kaszinók engedélyezését. Bal- és jobboldali kormányok egyaránt. Talán belül sokan érezték, ám senki sem mondta ki: nem igazán a szervezett bűnözéssel van itt a probléma, és nem is azzal, hogy a Talmud szerint a szerencsejátékos mint megbízhatatlan egyed nem tanúskodhat. Hanem azzal, hogy a játék ideológiailag nem fér össze azzal, amit úgy hívunk: cionizmus.

A szerencsejáték és a legkülönfélébb eszmék általában nem férnek meg egymással, talán mert míg az egyik legtöbbnyire azt szeretné, ha az emberek a távoli vagy kevésbé távoli, e- vagy másvilági, de többé-kevésbé csillogónak elképzelt jövőre vetnék tekintetüket, addig a másik rendesen talmi, de azonnal élvezhető csillogást ajánl, no meg a könnyű meggazdagodás ígéretét. A szerencsejátékot üldözte, tiltotta és helytelenítette, valamint korlátok közé terelte majdnem minden vallás és ideológia a nácizmustól a kereszténységen át a kommunizmusig. Ez alól nem volt kivétel a nagyon sokszor kemény morális értékítéletektől sem visszariadó, a világi hívságokat elutasító, nem egyszer spártainak mutatkozó cionizmus is, amelynek alapító atyáitól mi sem állt távolabb, mint az elefántcsontgolyó pörgetése, a színes lapok hullása, a vodka-martini, a lengén öltözött hölgyek és az egyéb léhaságok, amelyek ezt a szubkultúrát körüllengik. Miután azonban a szenvedélyeknek nemigen lehet gátat szabni, a játékörömöktől eltiltott gamblerek mindig megtalálták a módját annak, hogy kibújjanak az állami szigor alól.

Izraelben erre számtalan lehetőség kínálkozott, és a cionista állam sokmilliárdos bevételről mondott le azzal, hogy polgárait arra kényszerítette, válasszanak közülük. Röviddel a kelet-európai rendszerváltások után teljes gőzzel beindult és napjainkig üzemelt is a kaszinóturizmus. Chartergépek tízezerszám hozták a szenvedélyükkel nem bíró, gyakorta rulett- és blackjack-függő izraelieket Karlovy Varyba és Budapestre, ahol tárt karokkal várták őket – főleg a pénzük (és nem a többnyire alacsony intellektusú rétegek közül kikerülő szerencsejátékosok jobbára hátborzongató modora) miatt. Számosan utaztak játszani Isztambulba is. A palesztinok pontosan tudtak ősellenségeik szenvedélyéről, és azon voltak, hogy ezt ki is használják: a Casinos Austria nem sokkal a palesztin autonómia létrejötte után engedélyt kapott arra, hogy kaszinót nyisson Jerikóban. Amíg a műintézmény üzemelt, arról tanúskodott, hogy a szerencsejáték a békét mindenképp elősegíti. A zöld posztó mellett senki nem politizált; békésen verte egymással a blatott zsidó és arab, soha még egy rossz szó sem hangzott el, amíg a kaszinó fennállt. Az intézményt a második intifáda erőszakcselekményei miatt kellett bezárni, mert a puskaporos légkörben az izraeliek nagy része elmaradozott onnét.

A jerikói kaszinónál sokkal zavaróbbak voltak az illegális kaszinók, amelyek tucatszámra virágoztak a zsidó államban. A rendőrség időnként lecsapott egyikre-másikra, de legföljebb a nem elég gyorsan menekülő alkalmazottakat tudta megcsípni, az üzemeltetőket csak nagy ritkán – és az illegális kaszinókat viszont már csakugyan a szervezett bűnözés üzemeltette. Azért csak folyt tovább a huzavona és a társadalmi vita: kell-e játékkaszinó, vagy nem kell.

A vita most eldőlt. Az idegenforgalmi minisztérium döntése értelmében Eiláton létrejön az első izraeli kaszinó. A majdan tizenkét hektáron elterülő létesítményben szállodák, kereskedelmi egységek és konferenciatermek is helyet kapnak. A helyszínt nem véletlenül választották ki. A szerencsejáték negatívumaira kevésbé finnyás egyiptomiak és jordánok már hosszú esztendők óta teljes fordulatszámon üzemeltetik a maguk játékkaszinóit Tabán, Sarm el-Sejken és Akabán; nem véletlen, hogy a legdélibb határátkelőhelyeken állandóan hatalmas a jövés-menés, az izraeli államkincstár pedig bődületes összegektől esett el. Ez volt az ár, amelyet a szerencsejátékot ellenző elvekért fizetni kellett. Becslések szerint csak az illegális kaszinók éves forgalma 3,6 milliárd dollárra rúgott; ehhez még hozzá kell adni azt az összeget, amit az izraeliek legálisan hagytak külföldön, Akabától Prágáig.

A veszteségnek vége. De vége valami másnak is? Újabb szép elvet áldoztak fel a pillanatnyi - vagy nem is csak pillanatnyi - haszon oltárán? Azt mondhatnánk, a közeli jövő erre hamarosan megadja a választ - ha nem tudnánk, hogy a múlt már megadta. A külföldön és az illegálisan odahaza működő játékbarlangok a cionista eszmét sohasem veszélyeztették. A fizetési mérleget annál inkább.

2008. január 4., péntek

Széljegyzet Spielberg Münchenjéhez

Csak a minap jutottam el odáig, hogy kivegyem a tékából Steven Spielberg alkotását, amely az 1972-es olimpián véghezvitt terrorvérengzést, illetve a gyilkosok felkutatásának és likvidálásának történetét dolgozta fel.

A filmben nem csalódtam – Spielbergben általában nem szoktunk, noha az Amistadről kijöttem annak idején, annyira unalmasnak találtam; ami pedig a Ryan közlegény megmentése című filmet illeti: nos, a rendezéssel magával ott sem volt baj, a történettel viszont annál inkább. Nem tudom, ki találhatta ki azt az egetverő baromságot, amire az egész sztori alapult, miszerint Ryan közlegényt azért kell megmenteni, mert már az összes testvére elesett Európában. Akinek valaha akár egy hétig volt köze hadsereghez, az tudja, mekkora abszurdum ilyesmit feltételezni, főleg egy világháborúban.

A fiatalabbak kedvéért: az olimpiák történetében az 1972-est, a münchenit zsidó vérrel írták. Szeptember 5-én, a játékok kellős közepén a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet emberei hatoltak be az olimpiai faluba, két izraelit meggyilkoltak, további kilenc társukat túszul ejtették, és azt követelték, Izrael engedjen szabadon kétszáz bebörtönzött terroristát. Izrael maga küldött volna túszszabadító kommandót, ám ebbe a Szovjetunióval már flörtölgető Willy Brandt kancellár nem egyezett bele. A németek csak az izraeli kommandósok jelenlétét engedélyezték, és maguk láttak neki a túszszabadításnak, siralmas eredménnyel. A terroristákon kívül meghalt az összes túsz is. Minden emberi érzés azt diktálta volna, szakítsák félbe az olimpiai játékokat. Ez ellen a Szovjetunió, a csatlósai – köztük Magyarország –, valamint az arab résztvevők hangosan tiltakoztak; még azt is megakadályozták, hogy az áldozatokra emlékezve a zászlókat legalább félárbocra vonják. A bolsevista és az arab zsidógyűlölet kart karba öltve mutatta ki feneketlen aljasságát ezekben a napokban. Izrael ezt követően döntött úgy, hogy amennyit csak tud, levadászik a merénylet kitervelői és végrehajtói közül. (Érdemes még megjegyezni, hogy noha a PFSZ akkor és később is tett kísérletet arra, hogy a Fekete Szeptembert valamiféle önálló, elszabadult szervezetként tüntesse fel, amihez a PFSZ-nek, a Fatahnak vagy magának Jasszer Arafatnak semmi köze nincs, az igazság az, hogy ezt a terrorbandát hivatalosan is Arafat helyettese, Abu Ijád vezette, akihez a PFSZ hírszerzése is tartozott.)

Nagy várakozással nyomtam be a számítógépbe a Münchent, főleg hogy az alapjául szolgáló könyvet olvastam. Még a rendszerváltás környékén jelent meg magyarul George Jonas kanadai újságíró műve, a Megtorlás (eredeti címén: Vengeance). A cím sokkal jobban illett volna a filmhez is, ami nem elsősorban Münchenről szólt, hanem az azt követő – szükséges és jogos – megtorlásról. Arra gondoltam, talán foglalt lehetett ez a cím, vagy valamiért nem tetszett Spielbergnek.

Hogy miért nem tetszhetett, azt hamarosan megtudtam, a DVD-n ugyanis meg lehetett tekinteni egy rendhagyó werkfilmet – a rendező afféle előszavát. Rosszat sejtettem, mert ha egy filmet, könyvet, festményt, szobrot vagy bármilyen alkotást magyarázni kell, az már régen rossz. És Spielbergnek aztán soha nem kellett magyaráznia, a Sugarland Expresstől a Világok harcáig egyszer sem. Mi történt?

Spielberg nem magyarázott, hanem valósággal magyarázkodott, vagy tíz-tizenöt percen keresztül. Azt magyarázta, hogy ő még véletlenül sem akarta rossz színben feltüntetni azt a kommandót, amely az arab gyilkosok levadászására indult. Még szép, gondoltam magamban. Spielberg azt is magyarázta, hogy ő még véletlenül sem akar ítélkezni az ügyben. Nem is azért csinálta a filmet. A tényeket akarta bemutatni, azoknak utána is járt. És így tovább, és így tovább.

A filmet nézve aztán elgondolkodhattam azon – már amennyire a remek alkotás ezt engedte –, hogy a rendező, aki maga is köztudottan zsidó, ezt vállalja, és becsülettel meg is tesz mindent Izraelért és a zsidóságért, mi a fészkes fenéért kér egy kvázi-werkfilmben bocsánatot, mert a dolgát tette?

A film nagyjából követi a George Jonas-könyv vonalát, és valósághű. Valóságosan ábrázolja az olimpiai faluban történteket, majd az arab célpontok elpusztítását. És ez utóbbi aggaszthatta Spielberget, legalábbis az én véleményem szerint. Ha életszagú mozit akart csinálni, nyilván sutba kellett dobnia az amúgy sem túl divatos, hagyományos hősköltemény-atmoszférát. Ha Moszad-ügynököket akart ábrázolni, akik bevetésen dolgoznak, és egymás után pipálják ki a Golda Méirtől kapott listán szereplő neveket, akkor elszánt, vad és kegyetlen emberek tetteit kellett bemutatnia. Ez viszont nem igazán volt az ínyére. Mégis megtette. Ellenben azt sem szerette volna, hogy a bemutatott alkotás nyomán bárkiben antiszemita érzelmek éledjenek.

De miért jutott Spielberg eszébe egyáltalán, hogy a München nyomán bárkiben is antiszemita érzelmek éledhetnek?

Arra gondoltam: nagyon beteg lehet az a világ, amelyben az utóbbi három évtized legsikeresebb rendezőjének magyaráznia kell a bizonyítványt, ráadásul olyan bizonyítványt, amin semmi magyaráznivaló nincs. Amikor Izrael irtani kezdte az olimpiai vérengzés felelőseit, az eljárása nem sokban különbözött azétól, aki patkányt vagy csótányt irt. A kommandósok ráadásul a lehető legóvatosabban jártak el, ügyeltek rá, nehogy kárt tegyenek valaki másban, vagy a kijelölt célpontok családtagjaiban. Mit kell azon magyarázni, hogy csináltam egy korrekt filmet, amiben bemutattam, mi történt?

Aztán persze rájöttem, hogy Spielbergnek igaza volt, amikor maga is a kamera elé ült, és némi magyarázatot fűzött a művéhez. Hiszen miért ne éledhetnének bárkiben is antiszemita érzelmek, aki megnézi a Münchent? Antiszemita érzelmek éledtek akkor is, amikor a Moszad elrabolta Argentínából Adolf Eichmannt, s akkor is, amikor egy izraeli csapat az ugandai Entebbében kiszabadította azokat a túszokat, akik elrablásához személyesen asszisztált Idi Amin, Uganda mészáros diktátora. Mindkét esetben hónapokig attól zengett az ENSZ és a világ, hogy Izrael más államok szuverenitását sértette meg. Naná, hogy minden további nélkül akadhatnak, éspedig szép számmal, akik fordítva értelmezik a dolgot, és úgy vélik, Spielberg negatív fényben kívánta feltüntetni az izraelieket és terroristairtó akciójukat.

Egy film félreértelmezése nagyban függ attól, hogy a nézőnek milyen a beállítottsága, és mit szeretne az alkotásba belelátni. Mesélik, hogy minden idők legnagyobb német ajkú rendezőjét, Fritz Langot annak idején megkörnyékezték a nácik. Monstre alkotása, a Metropolis, amely még némafilmként is döbbenetes erővel mutat be egy jövendőbeli falansztertársadalmat, nagyon megtetszett a náci vezetőségnek és személy szerint magának Adolf Hitlernek is. Nem azt a tanulságot vonták le belőle, hogy a falanszter rossz, hanem azt, hogy jó. (Lang épp kivándorolni készült, és az őt magához rendelő Goebbelsnek, aki azt ajánlotta, vegye kézbe a komplett német filmgyártást, szabódva azt felelte: nem teheti, hiszen ő részben zsidó. Erre mondta állítólag Goebbels: „Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg.” Lang így sem fogadta el az ajánlatot, Párizsba szökött, onnan Hollywoodba ment.)

A Münchent minden további nélkül félreérthetjük.

Egyfelől azért, mert még mindig arra számítunk, hogy a zsidó, ha bántják, görnyedten meglapul majd a fal mentén, és megpróbál elosonni. Vissza nem üt, gyilkosai megbüntetésébe nem kezd bele módszeresen. Így taknyosnak, gyávának bélyegezhető. Ha visszaüt és gyilkosai nyomába ered, akkor viszont primitív bosszúálló: ahelyett, hogy lemondana a szemet szemért elvről, és odatartaná a másik orcáját, meg egyáltalán belátná, hogy okos enged, még ő erőszakoskodik.

Másfelől azért érthetjük félre a Münchent, mert képmutatóak vagyunk. Nem szeretjük belátni azt, hogy az erőszak mekkora mértéket játszik a mai világban, és játszott már a Fekete Szeptember jeles napjaiban, a hetvenes évek – elsősorban zsidó – vértől tocsogó első felében. A legtöbben még mindig zavartan nézünk, ha valaki kétségbevonhatatlan tényekkel bizonyítja, mennyire igaza volt Huntingtonnak, amikor a civilizációk harcáról írt – hiszen ami Münchenben történt, az sem volt más, a halál civilizációja csapott le az élet civilizációjára. Nem vagyunk erre kíváncsiak, hiszen ha ezt a gondolatot következetesen végigvisszük, át kell értékelnünk teljes gondolkodásunkat, mindenekelőtt azt a valamit, amit jobb híján humanizmusnak nevezünk. És összevont szemöldökkel nézünk azokra, akik a világképünkbe nem férnek bele. A kolbászt szeretjük, de senki nem szívesen nézne dokumentumfilmet egy vágóhídról. A tiszta lakást is szeretjük, de nem szívesen nézzük végig a férgek halálát.

Nézzék csak meg a Münchent. Jó film.