Öt év Irakban: a koalíció az euroatlanti civilizáció fennmaradásáért küzd, a pacifizmus annak haláláért

A felszínen Amerika- és cionizmus-ellenes, a valóságban keményen antiszemita, tudat alatt pedig valami oknál fogva öngyilkos világnézetet magukévá tévők gyásznapként ülték meg március 20-át, azok pedig, akik kitartanak az iraki szerepvállalás pozitívumai mellett, apologetikus megközelítésre adják a fejüket. Mi harmadik állásponton vagyunk: Irak lerohanása szükséges volt, nincs ellenben szükség arra, hogy azt erkölcsi alapon indokoljuk.

Talán az első világháború rémségei tették, hogy az emberek minden korábbinál jobban megundorodtak a háborúktól. Egyrészt ez volt az első iszonyú nagy világégés, amiben egyszerre több kontinensen államok tucatjai vettek részt. Másrészt ez volt az első komoly háború, amelyben az erőviszonyok annyira kiegyenlítetlenek voltak, hogy hónapokig, néha évekig sem mozdultak a frontok, az emberek pedig tízezrével hullottak, mint a legyek: mindez az értelmetlenség konnotációjával ruházta fel az első világháborút. Harmadrészt: az első világháború idején virágoztak különféle baloldali, szocialista elméletek, amelyek a háborúkat nem tartották szükségszerűnek, sőt, elkerülhetőnek tartották, s azok kirobbanását, valamint az általuk okozott szenvedéseket jól behatárolható osztályok nyakába próbálták varrni. Ezek a nézetek tömegesen terjedtek. Negyedrészt: az első világháború vége és az azutáni kényszerbékék semmit sem oldottak meg, sőt további háborúk ígéretét hordozták magukban – nyilvánvaló volt például az, hogy az a Németország, amely három fronton harcolva, a fél világgal szemben is majdnem döntetlenre hozta az első világháborút, csak ideig-óráig és csak tessék-lássék fog megalázó diktátumokba belenyugodni, és amint lehet, revansot fog venni. Ötödrészt: ez volt a nagy háború, amelyben már szép számmal működtek a filmfelvevő gépek. CNN ugyan még nem létezett, de azért a korabeli felvételek közt is bőven készültek olyan kiábrándító, naturalista kockák, amelyek láttán minden józan ember csak azt mondhatja: köszönjük, ebből nem kérünk, soha többé háborút.

Az első világháború tehát kijózanító hatással volt és hatalmas lökést adott a pacifizmusnak; de borzalmaiban meg sem közelítette a másodikat, ami még szélesebb hadszíntereken zajlott, még több résztvevővel; ahol még több volt az értelmetlen katonahalál, és ahol a vágóhidak nem üzemeltek ugyan hónapokig, de órák leforgása alatt pusztult el több tízezer ember, mint például a Don-kanyarban. A második világháború számos minőségileg új dolgot is hozott. Ezek közé tartozott már maga a kirobbantása is – pontosabban szólva az a tény, hogy ha területrablásról a szó, egymással elvben szöges ellentétben lévő diktatúrák is képesek kezet fogni és a koncot békés egyetértésben feldarabolni, mint tette azt a náci Németország és a bolsevista Szovjetunió a lengyelekkel. A minőségileg új fejlemények között volt az atombomba bevetése, továbbá minden idők legördögibb történelmi fejleménye, a Holocaust.

Ha az első világháború után megnőtt az emberiség józan békevágya, úgy a második után semmi nem állhatta útját a józannak immár aligha nevezhető, sokszor viszont kimondottan eszement pacifizmusnak. A tengernyi vér és szenvedés okozta részvétet különösen aljasul lovagolta meg a szavakban maximális hangerővel, évtizedeken át békéért kiáltó Szovjetunió, amely ahol csak tehette, hódított, felforgatást végzett, piszkos diktatúrákat pénzelt és gőzerővel exportálta embertelen rendszerét. Az 1945 utáni háborúk egyre inkább a Nyugat erkölcsi temetői lettek, teljesen függetlenül attól, azokat ki kezdte, vagy mennyire voltak „igazságosak”, hogy ezzel a szerfölött relatív fogalommal éljünk. A háború nem lehet igazságos, mert a háború nem erkölcsös, a háborúban nincs morál – ami nagy igazság; a pacifizmus azonban a természeténél fogva igazságtalan, erkölcstelen és immorális háborúval szemben odaállította az eleve igazságos, erkölcsös és morális békét, ami minden hazugságok legnagyobbika volt. Igazi orwelli szópárok születtek: a háború – rossz, a béke – jó. Ez odáig fajult, hogy számos esetben harcolhatott bárki bármilyen jó ügyért, csakis sötét színben tűnhetett fel, hiszen harcolt.

A béke mindenekfelettiségébe vetett hitet árnyalta egy még torzabb szemlélet, amelyet csak részben szított a Szovjetunió; nagyobb részt az euroatlanti civilizáció – különösen annak európai része – lelkiismeret-furdalása okozta. Itt már gyakorlatilag a fehér ember alapvetően bűnös mivoltáról és a harmadik világbeli „szabadságharcos” alapvető igazáról volt szó. S miután a második világháborús konfliktusok tekintélyes hányada az euroatlanti civilizáció és a harmadik világ között zajlott, a pacifista nézetek kitűnő célpontot találtak ezekben az imperialistának bélyegzett összecsapásokban, ahol különösebb agymunka nélkül, akár a valóság kárára is be lehetett azonosítani a „jókat” és a „rosszakat”.

Tökéletes példája volt ennek Katanga. Mi történt ott valójában? Kongó 1960-ban függetlenné vált, annak legdélibb tartománya, Katanga pedig autonómiát kapott; néhány hét után azonban elszakadt a Patrice Lumumba vezette Kongótól, s a helyi Conakat párt első embere, Moishe Tshombe vezetésével kinyilvánította függetlenségét. Az ásványi kincsekben gazdag Katanga függetlensége Belgiumnak is érdeke volt gazdaságilag, így az országot hatezer fős belga intervenciós erő védelmezte. Legalább ennyire fontos volt, hogy ugyanezek a kincsek ne jussanak a mindinkább szovjet uszályba kerülő Lumumba vezette rezsim kezére. Belgium jóindulatának eljátszásáért Patrice Lumumba elég sokat tett a függetlenség napján elmondott hírhedten pimasz és bunkó beszédével, megszégyenítve a helyszínen lévő Baudoin királyt és kíséretét.

Lumumbát nem olyan fából faragták, hogy belenyugodjon Katanga elvesztésébe, így Csombéék puccsot szerveztek ellene, 1961 januárjában eltávolították a hivatalából, majd Katangába hurcolták, ahol válogatott kínzásoknak vetették alá, végül meggyilkolták. Ezekben az eseményekben belga katonák is részt vettek, de azért illik kihangsúlyozni, hogy itt egy újdonsült, szuverén fekete-afrikai állam két rivális politikusának a belharcáról volt szó. Külön pikantériát adott e belharc természetének, hogy hitelt érdemlően soha nem derült ki, mi is lett Lumumba hullájával. Képtelen elméletek születtek ugyan sósavban való feloldásról és más hasonlókról, a magunk részéről azonban hajlunk arra a feltevésre, hogy Tshombe emberei annak rendje és módja szerint megették Lumumbát, ami a helyi viszonyok között elfogadott módja volt a konfliktusok lezárásának.

Lumumba (jobbra) fölzabálása nem nagyon kapott nyilvánosságot, ekkoriban kapott viszont lábra a „belga zsoldosok” legendája. Intézmény lett ezekből az emberekből, akik nem mások, mint az emberiség szemetjei, és pénzért gyakorlatilag bármire képesek, még arra is, hogy nagy reményű moszkovita politikusokat kondérba juttassanak. Maga az ENSZ Biztonsági Tanácsa ült össze, no nem az emberevés ügyében, hanem a belga zsoldosok, e kőszívű, alkoholista gyilkosok ellen, követelve azok teljes kivonását a független, szabad és demokratikus, no meg erkölcsi és morális magaslatokon leledző Kongóból. ENSZ-katonák utaztak a helyszínre, hiszen a világbékét Belgiumnál és a független Katangánál jobban senki sem fenyegette (a fehér fegyveresek azonban visszaverték őket). Ekkortájt vesztette – ugyancsak máig tisztázatlan körülmények közt – életét légikatasztrófában Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár, s a korabeli összeesküvés-elméletek ezt is a „belga zsoldosok” nyakába varrták. 1962 decemberében minden korábbinál nagyobb ENSZ-offenzívára került sor. Katanga fővárosa, Elisabethville (ma: Lumumbashi) 1963 januárjában esett el. A tartomány megtért Kongó kebelére.

Miután a koreai háborút a Szovjetuniónak és Kínának semmiképp sem sikerült az „imperialista rablóháborúk” közé sorolni, Katanga lett az első olyan háború, amely duplán bűnös volt, hiszen háború is volt, meg azt euroatlanti állam vívta harmadik világbeli állammal. Ki lett mondva, hogy volt gyarmattartó nem védelmezheti meg az érdekeit, és volt gyarmattartónak sohasem lehet igaza. Erre a belgák is rátettek egy lapáttal, akik mindvégig kétkulacsos játékot űztek, és szerették volna az ásványkincseket meg az erkölcs tógáját is megtartani, holott a kettő együtt nem megy; Katanga fennállása idején még ők maguk sem ismerték el diplomáciailag az új államot, annak bukása után pedig „vizsgálóbizottságokat” állítottak fel, és elkezdődött az az önmarcangolás, ami olyannyira jellemzi a Nyugatot, főleg ha tépelődés helyett cselekedni kéne.

És Katangát sok más ilyen beavatkozás követte. Leghíresebbje volt a vietnami, amely úgy kezdődött, hogy két darab Vietnam volt, és az egyik, a kommunista támadást intézett a másik szövetségese, az Egyesült Államok ellen – és úgy végződött, hogy a megtámadott lett az agresszor, míg az északi fél, a terrorhadjáratok vezetője, a koncentrációs táborok felállítója, a kommunista diktatúra nemesült meg mint szabadságharcos. Az Egyesült Államok sokkal könnyebben ment bele adok-kapokba, mint az egyre inkább az amerikai védelemre támaszkodó Nyugat-Európa, amely elmerült a pacifizmus, a békemenetek (balra: női menet Aldermastonban) mocsarában, az atomerőművek és a Pershingek elleni tüntetésekben, s amelynek értelmisége néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve olyan rothadt gyümölcsnek bizonyult, amely a teljes szellemi szférát megfertőzte.

Rothadt gyümölcsökből ugyan Észak-Amerikában sem volt hiány – ezek leghírhedtebb képviselője ma az amerikai és zsidó mivoltát egyszerre eláruló Noam Chomsky –, de az Egyesült Államokat soha nem terhelte a gyarmattartó múlt, és ha voltak is disznóságok a történelmében, ezeket a köztudat soha nem fogta fel annak. Európában teljesen másként festett a helyzet. Németország mint két világháború kirobbantója és egyes számú zsidóirtó érthető módon soha nem állhatott ki háborúk mellett (bár Izrael mellett mindig kiállt), a franciák Algériával az öntudatukat is elveszítették, Belgium gerincét a katangai kaland törte el; a spanyolok és a portugálok ugyan még bírták valamikori világbirodalmuk töredékét, de a Franco- és Salazar-rendszerek páriának számítottak egy olyan világban, ahol a haladást Fidel Castro brutális népelnyomó rezsimje, a fiatal Nicolae Ceausescu, az Izrael kiradírozását és a zsidók tengerbe fojtását kilátásba helyező Nasszer, az 1968-ban a Time címlapjára kerülő tömeggyilkos Jasszer Arafat és effajta ikonok képviselték. Velük és hozzájuk hasonlókkal bicegte végig a világ a hatvanas-hetvenes éveket, vakon és süketen, megbicsaklott ésszel és kifordult szívvel. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, ahelyett, hogy egy csapásra véget vetett volna a vietnami háborúnak, egészen 1975-ig húzta, majd pedig elveszítette azt, gyalázatosan menekülve a saigoni követség tetejéről (jobbra fent). Nyugat-európai ország ezek után nem is igen bocsátkozott kalandokba, kivéve, ha arra „ENSZ-felhatalmazás” volt; és kivéve Nagy-Britanniát, amely a nyolcvanas években nem tűrte, hogy Argentína olyan brit külbirtokra tegye a kezét, amelyen már akkor a Union Jack lengett, amikor Argentína még nem is létezett.

A Falkland-háború idején azonban ennek dacára tanúi voltunk a leggyomorforgatóbb megnyilvánulásoknak: a „békeharcosok” képesek voltak kiállni egy Videla tábornok pusztító diktatúrája által indított agresszió mellett – és Nagy-Britannia ellen. Életbe lépett a „harmadik világnak mindig igaza van” effektus. Még Nagy-Britanniában is akadtak britek – nem bevándorlók: fehér, angolszász protestánsok! –, akik tüntettek a háború ellen. Negyven évvel korábban még főbe lőtték volna őket, teljes joggal; most vígan menetelhettek, miközben a BBC – az elfogulatlan híradás kötelezettségére hivatkozva – nem volt hajlandó kiejteni azt a szót, hogy: „csapataink”, hanem csak azt: „a brit csapatok”. A Falkland-háború azonban bizonyos értelemben fordulópontot jelentett; talán ekkortól datálhatjuk, hogy a nyugati érdekek ellenségeinek számolniuk kellett azzal, hogy nem csinálnak azt, amit akarnak.

1990-1991-ben megszűnt létezni a Szovjetunió, s új időszámítás kezdődött. Voltak, akik a történelem végét jósolták, és nagyon sokan iszonyodva tekintettek bizonyos Samuel Huntingtonra, aki azt merte állítani, hogy a történelem még csak most kezdődik. Új, minden eddiginél pusztítóbb, valamint globális gonosz lépett színre. 1945-ig a nácizmus, 1990-ig a kommunizmus volt a Nyugat legnagyobb ellensége; 1990-től az iszlám. Igaz ez annak dacára, hogy Szaddám Huszein rendszere nem volt a szó iráni vagy szudáni értelmében iszlamista, és nem nyugati államot támadott meg. Olyan államra rontott ellenben rá, amelyet a Nyugat hozott létre ásványkincsei biztosítása végett – más szóval: pontosan azért, amiért előrelátó belga politikusok Katangát le szerették volna hasítani maguknak. Az Egyesült Államok, okulva a történtekből, már nem egymaga gyürkőzött neki a rendcsinálásnak, hanem koalícióban – elkövetett azonban egy hatalmas hibát: a bajt felületileg kezelte, s annak lényegét – Szaddámot és rendszerét – nem semmisítette meg.

Az első Öböl-háború idején még nagy volt az ijedtség és ennek megfelelően viszonylag komoly a világ egysége, de ha visszaemlékezünk, már akkoriban is akadtak, akik azt kérdezgették, tulajdonképpen erkölcsös-e ez a háború, meg nem Izrael érdekében történik-e, és egyáltalán, mit keresnek Irakban „az amerikaiak” (mert hiába jött létre akkor is, a második Öböl-háborúban is több tucat ország koalíciója, a globális köztudat „amerikai beavatkozásként” könyvelte el a történteket, ugyanúgy, ahogy annak idején Koreát, Vietnamot, Grenadát vagy akár a Kuba elleni intervenciót, amiben egyetlen amerikai katona sem vett részt). Szaddámban azonban az emberek jelentős része azt látott, amit látnia kellett: egy brutális vadállatot, akire fölösleges a szép szót vesztegetni, egyszerűen el kell távolítani az árnyékvilágból. Ez utóbbi nem történt meg. Teltek az évek, Szaddám a helyén maradt, szorgalmasan törte a borsot Amerika orra alá, és ezzel nem csak a helyzete szilárdult meg odahaza, nem csak kényelmesen terrorizálhatta tovább a saját népét, de valamiképp legitimálódott is a helyzete. Az emlékezés fonala nagyon rövid, legtöbben elfelejtették, miket művelt ez az ember, és noha Szaddám Huszein még a legvéresebb szájú zsidófalók számára sem lett a kívánatos politikusok hovatovábbja, ellenfele morális ázsiója egyre csökkent. A világ azt kérdezgette az egyedül maradt szuperhatalom Amerikától, tulajdonképpen minek is kell ezeknek a jenkiknek állandóan, mindenbe beleütni az orrukat. Clinton jó érzékkel érezte meg ezt, és kedélyesen átszaxofonozgatott, monicalewinskyvel tűzdelt nyolc éves uralma alatt óvakodott attól, hogy komolyabban leckéztesse a nyugati civilizáció esküdt ellenségeit.

Clinton még időben lépett le. 2001. szeptember 11-én pusztító, aljas és különlegesen felháborító terrortámadás érte Amerikát. Oszama bin Laden úgy döntött, elhozza az amerikai hadsereget a Közel-Keletre. Számítása szerint eljönnek, komolyan háborúzni azonban nem mernek. Erkölcsileg mindenképp ők lesznek a vesztesek, hiszen még néhány hónap, és a világ elfelejti 9/11-et, vagy a Moszad művének tulajdonítja, esetleg különféle összeesküvés-elméleteket fog szőni, és azt kérdi, tulajdonképpen mit is keresnek ezek a jenkik Afganisztánban, Irakban és Iránban. Oszama bin Laden számítása tökéletesen bevált, sőt, még annál is jobban; az emberek nem csak elfelejtették, a Moszad művének tulajdonították 9/11-et és összeesküvés-elméleteket szőttek, és nem csak azt kérdezték, mit keresnek a jenkik Afganisztánban és Irakban (Iránra még nem került sor, de reményeink szerint ami késik, nem múlik) – ám sokan eleve kijelentették, hogy Amerika csak azt kapta, amit megérdemelt.

Amerika eltávolította – a borúlátó jóslatok dacára igen rövid idő leforgása alatt – a tálib terror-rendszert Afganisztánból, majd hetek alatt Szaddám Huszein rendszerének nyakát törte, utóbb pedig magának Szaddámnak is, végre befejezve, amit 1991-ben elkezdett. És itt megint elkezdődött a mentegetőzés: Irakot azért kellett lerohanni, mert. Mert vegyi fegyverei voltak; mert egy gazember vezette; mert fenyegette a szomszédait; mert benne volt 9/11-ben; mert elvisszük nekik a demokráciát; és a sort még folytathatnánk. Ezzel persze nagyon magas labdát adott fel Amerika, hiszen az indokok nagy része hülyeség; de a pacifizmus szemrebbenés nélkül letagadja azt is, ami igaz, így például ma tíz emberből kilenc készpénznek veszi, hogy Iraknak nem is voltak vegyi fegyverei, holott a saját kurd lakosságát irtotta velük.

Nagyon egyszerű okoknál fogva nem érdemes azzal kísérletezni, hogy a világ közvéleményét meggyőzzük egy iszlám elleni háború erkölcsiségéről. Ez teljes mértékben reménytelen vállalkozás. A háború ellenfelei – akik egyben mindig Amerika és Izrael ellenfelei is, így vagy úgy – rendíthetetlenül arról az álláspontról indulnak ki, hogy a háború bűn, kivált, ha mi indítjuk; ha ellenünk indították, valahol akkor is mi indítottuk, vagy mi provokáltuk azt ki, vagy valamiképpen tehetünk arról, hogy az megindult, ha másképp nem, hát múltbéli bűneink okán, és különben is túl sokat fogyasztunk, ezzel szemben máshol gyerekek halnak éhen. A pacifista mechanizmus nem érv-, hanem hitrendszer, azzal pedig nem lehet vitatkozni. A pacifista nem hajlandó belátni, miről szól az iszlám; nem hajlandó még abban az esetben sem, ha a kezébe nyomják a Koránt, vagy összegyűjtik a számára a legkiemelkedőbb muzulmán teológusok kijelentéseit Mohamedtől napjainkig, hogy olvassa el. Mintha egy keresztény fundamentalista szektát akarnánk meggyőzni arról, hogy Jézus nem volt Messiás. A pacifistát nem érdeklik a történelmi események, az évszámok, a tények, az adatok, a statisztikák. A pacifistát kizárólag a saját eszmerendszere érdekli, amelynek nem egyszer militáns módon ad hangot.

Nem kell tehát hajuknál fogva indokokat előrángatni a harmadik világháborúra, amely az euroatlanti civilizáció és az iszlám között zajlik, a harmadik világ tekintélyes hányadának hangos üdvrivalgása és asszisztálása (Hugo Chávez) mellett, még akkor sem, ha az agresszió áldozata, a megtámadott fél önnön ideológiája foglyaként nem hajlandó szembenézni azzal, ami valójában történik, mert az esetben le kéne vonnia a következtetéseket. Az Egyesült Államok Pearl Harbor után lágerbe zárta a saját komplett japán lakosságát, és megmaradt demokráciának; Európa választójogot ad az elpusztítására törő mohamedánoknak, és nem fog megmaradni demokráciának, ha a háború résztvevőjeként és célpontjaként továbbra is tagadja a háború létét.

Úgy tűnik, az újonnan felbukkant politikusnemzedékkel talán pozitív változások indulnak el ezen a téren.