Olaszország kárpótolja Líbiát, az összegből jut az elűzött zsidóknak is?

Miközben Itália döntött arról, hogy kompenzálja a gyarmati évtizedekért a múlt században hatalmába került észak-afrikai országot, líbiai zsidók leszármazottai a maguk részéről több mint félmilliárd dolláros kárpótlási igényt fogalmaztak meg.

Néhány hete titkos találkozó zajlott az ENSZ-ben, amelyen Kadhafi diktátor egyik bizalmasa, másrészt pedig egy amerikai zsidó ügyvéd vett részt. A terítéken 400 millió euró, azaz majdnem 530 millió dollár volt: ezt az összeget kérik kárpótlás gyanánt 120 ezer olyan zsidó nevében, akik éveket szenvedtek az olasz megszállás következményeitől. Megbízottjuk, Alan Gershon ugyancsak Líbiából elszármazott amerikai zsidó, aki azzal tett szert szakmai hírnévre, hogy sikerült kicsikarnia a tripoli rezsimtől a felrobbantott PanAm gépen életüket veszített áldozatok számára meglehetősen nagy összegű bánatpénzt.

A líbiai zsidók leszármazottai azután döntöttek a cselekvés mellett, hogy Berlusconi kormánya ötmilliárd eurós kártérítést fizet Líbiának az 1911 és 1943 közötti megszállásért. Gerson (balra), aki Dávid Mena ügyvéddel, a Kneszet korábbi képviselőjével és több olasz ügyvéd kollégájával vállalta a negyvenes években kifosztott, elűzött és meggyilkolt zsidók, illetve örököseik jogi képviseletét, úgy vélték, célszerű, ha nem Líbiától, hanem egyenesen Olaszországtól követelik a kárpótlást, a tripoli rezsimnek kifizetendő összeg terhére. A kezdeményezés mögé állt a volt olasz külügyminiszter és a római törvényhozás több zsidó tagja is.

Követelésük jogalapja, hogy a Líbiában élt zsidók nem ugyanolyan bánásmódban részesültek a megszállók részéről, mint a muzulmánok, hanem – különösen a Mussolini-féle fasiszta rendszer idején – többet szenvedtek: munkatáborba küldték, otthonukból kiűzték őket, a szombati törvények értelmében muszáj volt sábeszkor is dolgozniuk, és jó néhányukat a Holocaust idején haláltáborba küldték.

Van remény arra, hogy Líbia lemond az olasz pénz egy részéről, feltéve, hogy a többire ráteheti a kezét. A korábban Amerika- és Izrael-ellenességéről hírhedt Líbia körülbelül 2000 óta igyekszik – nyugati befektetők reményében – mérsékelt arcát mutatni a nagyvilág felé. Amennyiben ezt az imázst fenn kívánják tartani, nem állhat érdekükben a világháború után általuk végképp kifosztott és az országból elűzött zsidókat illető rész visszatartása. Sok múlik azon, hogy a hangulatemberként ismert Kadhafi ezredes és fia miként állnak az ügyhöz.

Líbia és általában a muzulmán világ 1945-től, de különösen 1948 tájékán elüldözött zsidóságának kártérítése azért nem egyszerű kérdés, mert noha sok százezer embert tettek – máig érvényben lévő nürnbergi jellegű törvényeket foganatosítva a fajüldöző rezsimek – hontalanná, http://miertcion.blogspot.com/2008/04/valdi-menekltproblma-hov-lettek-zsidk.html ezen emberek nagy része izraeli lett, kisebb hányaduk nyugat-európai országokba került, és nemzetközi jogilag soha nem tekintették őket sem Holocaust-túlélőnek, sem menekültnek. Státuszuk még Izraelben is csak két hónappal ezelőtt változott meg; azóta mintegy ötezer embert tekintenek olyannak, aki a nácizmus üldözöttjeként törvényesen jogosult kompenzációra, azonban ez a jogosultság egyelőre csak elvi.

Sőt, a tervek szerint az is marad: mint annak idején az első, Adenauer és Ben Gurion (balra) által megállapodott német kárpótlást, ezt sem közvetlenül az üldözötteknek vagy a leszármazottainak fizetik ki, hanem az izraeli infrastruktúra fejlesztésére fordítják – egy elképzelés szerint végre megvalósul belőle az Eilátra vezető vasútvonal. Ma tizenhat izraeli városban találkozhatni líbiai zsidókkal, köztük van Porát, Dalton és Alma. Ezen városok könkormányzata is számít arra, hogy a félmilliárd rájuk eső részéből komoly fejlesztéseket hajtanak végre.

Líbiai kitekintés: az arab szocializmustól a terror világhatalmán át a megtért rosszfiúig

1988. december 21-én nem mindennapi karácsonyi-hanukai ajándékkal kedveskedett az iszlám világ a könyves vallások híveinek. A Pan American légitársaság 103-as járata ezen a napon szállt fel a londoni Heathrow repülőtérről, de sohasem érkezett meg a New York-i John F. Kennedy repülőtérre: a fedélzetén elhelyezett 12-16 unciányi plasztik robbanóanyag a skóciai Lockerbie, Dumfries és Galloway felett darabokra szaggatta a Boeing 747-121-est. A fedélzeten lévő utasok, a személyzet, valamint a földön tizenegy ember – huszonegy ország állampolgárai voltak – életüket vesztették.

Nagy-Britannia történetének legnagyobb bűncselekményét az ország legkisebb rendőri ereje, a dumfriesi és a gallowayi rendőrség kezdte felderíteni, s a nyomozás rövidesen az egész világra kiterjedt. Tizenötezer tanút hallgattak ki. A nyomok már kezdetben Líbiára utaltak, noha se szeri, se száma nem volt az összeesküvés-elméleteknek. Egyesek Amerikát vádolták, holott a merényletben magas rangú amerikai hírszerző tisztek is életüket vesztették. A 103-as utasa volt Matthew Gannon, a CIA helyettes bejrúti irodavezetője; Chuck „Tiny” McKee őrnagy, az amerikai védelmi hírszerzés – a DIA – szintén Bejrútban állomásozott helyettes vezetője, aki azon dolgozott, hogy nyomára bukkanjon a libanoni fővárosban a Hezbollah terrorszervezet által elrabolt amerikai túszoknak (a robbanás helyszínén később találtak egy térképet, rajta jelölésekkel, ami állítólag tőle származott); a CIA két tisztje, Ronald Lariviere, a bejrúti amerikai nagykövetség biztonsági tisztje és Daniel O’Connor, aki a ciprusi Nicosiában töltötte be ugyanezt a posztot.

Nem lehetetlen, hogy az elkövetők tudtak ezekről az utasokról. A pokoli terv előzetesen ki is szivárgott. December ötödikén az amerikai Szövetségi Légügyi Hatóság biztonsági értesítőt adott ki, amelyben közölte: egy arab akcentussal beszélő férfi felhívta a helsinki amerikai nagykövetséget, s közölte, hogy Abu Nidal terrorszervezete két héten belül fel fogja robbantani a PanAm egyik frankfurti járatát, s a bombát egy mit sem sejtő finn nővel vitetik majd a fedélzetre. A 103-as valóban Frankfurtból érkezett Londonba. Az amerikai hatóságok komolyan vették a figyelmeztetést, s azt szétküldték az összes légitársaságnak, így a PanAmnek is, amely azon nyomban ötdolláros biztonsági felárat számolt fel az összes utasnak, s azt ígérte, soha nem látott alapossággal vizsgálnak át minden utast és poggyászt. A frankfurti biztonságiaknál azonban valahol elkallódott a figyelmeztetés, amit csak a merénylet után találtak meg egy papírhalom alján.

Reklám

1944: Velünk történt

Az összeesküvés-elméletek szerzői természetesen abból indultak ki, ki nem volt ott a gépen. A Four Tops együttes egy lemezfelvétel miatt késte le a gépet; a Sex Pistols punkegyüttes kiválósága, John Lynon azért, mert felesége, Nora nem csomagolt össze időben. Egy, már becsekkolt utas már a tranzitban a sárga földig leitta magát, elkésett, a PanAm földi utaskísérője, Christopher Price pedig hajthatatlannak bizonyult vele szemben, és már nem engedte felszállni a fedélzetre; később, mikor már kijózanodott, letartóztatták, mert a bőröndje felkerült a járatra, amire ő nem. Azok közt, akik törölték a foglalást, ott volt Pik Botha dél-afrikai külügyminiszter; John McCarthy, az Egyesült Államok Libanonba akkreditált nagykövete; Chris Revell, Oliver „Buck” Revell, az FBI igazgatóhelyettesének fia, valamint Steven Greene, az Egyesült Államok Kábítószer-ügyi Hatósága hírszerző irodájának helyettes vezetője.

A CIA nyilvántartása szerint számos csoport nevében vállalták a felelősséget. Az egyik telefonáló azt állította, az Iszlám Forradalom Őrei bosszulták meg a júliusi esetet, amikor az Egyesült Államok haditengerészete – véletlenül, s nem szándékosan – lelőtt egy iráni utasszállítót. Egy másik az Iszlám Dzsihádot emlegette s azt állította, a merényletet szándékosan időzítették a karácsony előtti időszakra. Jelentkezett az Ulsteri Védelmi Liga, valamint egy férfi, aki a Moszadot vádolta. A tömeggyilkosság kapcsán három lehetséges indíték merült fel. Az egyik valóban az iráni gép lelövése volt. A másik elmélet hívei azt állították, hogy Dél-Afrikának a merénylet napján kellett volna az ENSZ-ben írásban lemondania a Namíbia feletti fennhatóságról, és nem véletlen, hogy Pik Botha lemondta az utat, miközben az ügyben eljáró ENSZ-biztos, Bernt Carlsson a gépen lelte halálát.

Ezeket a lehetőségeket rövid úton ki lehetett zárni, hiszen nyilvánvaló volt a harmadik, legfontosabb indíték. Az Egyesült Államok légiereje – brit bázisok használatával – 1986. április 15-16-án légitámadást intézett két líbiai város, Tripoli és Bengázi ellen (balra), megtorlásul a tíz nappal korábban végrehajtott merénylet miatt, amelynek során líbiai ügynökök felrobbantottak egy amerikai katonák által látogatott nyugat-berlini szórakozóhelyet. A megtorló csapások során életét vesztette a líbiai vezető nevelt lánya, Hanna Kadhafi.

Hogyan jutott el az észak-afrikai ország odáig, hogy fegyveres konfliktusba keveredett a nyugati világ vezető hatalmával?

A mai Líbia területén az évszázadok során egymást váltották a föníciaiak, a karthágóiak, a görögök, a rómaiak, később Bizánc, majd az ottomán-török birodalom következett, egészen 1911-ig, amikor az olasz csapatok lerohanták és gyarmattá nyilvánították az országot. Ők adták neki a Líbia nevet is: ezt az elnevezést a görögök használták – Egyiptom kivételével – egész Észak-Afrikára. A két világháború között Cyrenaica emírje, I. Idrisz vezette a nemzeti felszabadítási harcot, az olaszokat azonban végül a szövetségesek kényszerítették térdre 1942-ben. Arról nem lehetett szó, hogy a gyarmatot megtartsák: az ENSZ 1949-ben úgy döntött, Líbiának legkésőbb 1952. január 1-jén független állammá kell válnia. Erre végül is 1954. december 24-én került sor.

Líbia ekkorra lényegében juderein volt. A fénykorában mintegy harmincezer főt számlált, ősi közösség, amely előbb volt ott ezen a területen, mint a rómaiak, 1935-ben szenvedte el az első, kimondottan ellene irányuló csapást: az úgynevezett Szombati Ediktum következtében arra kényszerítették a kereskedőket, hogy üzleteiket tartsák nyitva sábeszkor. A második világháború kirobbanása után az volt a terv, hogy a zsidókat a Tripolitól 160 kilométerre lévő Jado koncentrációs táborba költöztetik. Ez azonban nem valósult meg maradéktalanul. Az addig is keserves helyzet 1940-ben fordult még rosszabbra, amikor a fasiszták azzal vádolták meg a zsidókat, hogy a briteknek kémkednek – és miután a britek elfoglalták Bengázit, ezek a vádaskodások felerősödtek. Egyre több letartóztatásra és hatalmaskodásra került sor a zsidókkal szemben.

A líbiai zsidók számára a német fegyverletétel sem hozta el a békét. Már 1945-ben pogrom robbant ki ellenük a zsidóság számára Palesztinában nemzeti otthont ígért Balfour-deklaráció évfordulóján. Számos halottját temette a közösség, zsinagógáikat feldúlták, sokan kórházakban lábadoztak. Izrael kikiáltását követően, 1948 júniusában újabb véres zavargások robbantak ki. A zsidó közösség kilencven százaléka 1952-ig kivándorolt, javuk Izraelbe, kisebb részük azonban Olaszországot választotta.

Líbia volt Izrael után az első ország, amely az ENSZ-nek köszönhetően nyerte el függetlenségét, és az első olyan afrikai ország, amely európai gyarmattartó gyámsága alól kiszabadult. Az akkor hatvannégy éves Idriszt királlyá koronázták. Néhány év múlva, 1959-ben az Esso (a későbbi Exxon) mérnökei számottevő kőolajkészleteket fedeztek fel, így a világ egyik legszegényebb országára elvileg fényes jövő várt.

Miközben a pánarab mozgalom szárba szökkent a térségben, Idrisz király (balra) elsősorban az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával ápolt szoros kapcsolatokat – még az 1956-os szuezi hadjárat után is, amikor a térségben mindenütt magasra csapott a Nyugat-ellenesség. A Tripoli és Washington kötött egyezmény értelmében Amerika számos támaszpontot üzemeltethetett az országban bérleti díj fejében; ezek legfontosabbika a Wheelus légibázis volt. Líbia ugyan normális diplomáciai kapcsolatban állt Moszkvával is, a felajánlott szovjet segélyt azonban elutasította. Noha az ország tagja lett az Arab Ligának és az Afrikai Egységszervezetnek is, politikája nem volt Nyugat-ellenes, az arab-izraeli konfliktusba pedig nem ártakozott bele. A gazdaság és vele a király uralma szilárdnak tűnt, egészsége azonban már nem annyira, s állandóan gyötörte a tudat, hogy fiúutód nélkül fog meghalni, így nem lesz, aki örökölje a trónt.

A pánarab – elsősorban a nasszerista – eszmék persze nem álltak meg a líbiai határon, s az 1967-es izraeli győzelem felkorbácsolta az érzelmeket, különösen Tripoliban és Bengáziban, ahol a dokk- és az olajmunkások, valamint az egyetemisták véres összetűzéseket provokáltak a rendfenntartókkal, megtámadták az angolszász olajcégeket, missziókat, a gyökereihez még mindig ragaszkodó, maradék zsidó közösség nagy részét pedig pogrommal kényszerítették a kivándorlásra. A hatalom rendet teremtett ugyan, de a nyilvánvalóan szükséges reformok végrehajtására képtelen volt. Az arab egység felé annyi engedményt tett Líbia, hogy a Hatnapos Háborút követően mélyen áron alul adta az olajat a három vesztes országnak. A nyugati kapcsolatok és az önkényuralmi berendezkedés azonban érintetlenek maradtak.

I. Idrisszel az volt a baj, hogy ő elsősorban nem líbiai volt, hanem szűkebb pátriájához, Cyrenaicához fűzték az elmúlt évtizedek, s a többi tartomány úgy érezte, uralma alatt alárendelt szerepet játszik. A király odahaza ideje nagy részét az egyik brit légibázishoz közeli darnahi palotájában töltötte. Figyelmét elkerülte, hogy a hadseregben épp úgy Szabad Tisztek Mozgalma néven szervezkednek, mint annak idején Egyiptomban. A hatvanas éveket végigbetegeskedő uralkodó 1969. szeptember elsején épp Törökországban tartózkodott gyógykezelésen, amikor arról értesült, hogy hadserege egy fiatal ezredes, bizonyos Kadhafi vezetésével vértelen puccsot hajtott végre. Az Egyiptomban történtekhez hasonlóan itt is azonnal kinevezték utódját, aki azonban még huszonnégy órát sem uralkodhatott. Idrisz Egyiptomba emigrált, ott is hunyt el 1983-ban. Tripoliban kikiáltották a Líbiai Arab Köztársaságot. Az új rezsim élén a Forradalmi Parancsnoki Tanács és a mindösszesen huszonnyolc éves puccsvezér állt, akit így neveztek: Vezető Testvér, a Forradalom Útmutatója.

A hangzatos címet viselő tiszt – Moamer Abu-Minyan al-Kadhafi – egy beduin sátorban született a sivatagban, Szurt mellett, 1942-ben, elarabosodott berber pásztorcsaládban. Tanulmányai során kivált a történelem érdekelte, s világnézete, valamint politikai filozófiája már gyerekkorában kikristályosodott, hogy azután a lényeget tekintve mindvégig érintetlen maradjon. A lényegi elemek: az iszlám, a beduin becsületkódex, a családi kapcsolatok fontossága, szemben a körmönfont, korrupt városi hivatalnokréteg becstelenségével. Kadhafi minden szabadidejében a nasszerista kairói rádiót hallgatta, így nem csoda, hogy Nasszert hősének, Egyiptomot pedig vezérfonalának kezdte tekinteni.

Líbiában, mint számos más arab országban, a szegény ember gyermekének egyedül a hadsereg kínált karriert. Kadhafi azonban ezt nem karriernek, hanem forradalmi küldetésnek tekintette. Azok közt volt, akiket az angliai Sandhurstbe küldtek, az ottani Királyi Hadiakadémiára. Már kadétként kapcsolatot teremtett az elégedetlen tisztekkel, és feladatának tekintette a monarchia megdöntését.

A líbiai események szinte pontosan az 1952-es egyiptomi menetrendet követték, azzal az eltéréssel, hogy itt nem kerítettek a szervezkedés élére idősebb, nyugodtabb temperamentumú embert, akit később el kellett volna távolítani. Kadhafi természetes módon vált a Forradalmi Parancsnoki Tanács vezetőjévé, hiszen ő volt minden tag között a legszínesebb egyéniség. Lenyűgöző megjelenése még Nyugaton is lenyűgözte a gyengébb nem tagjait, dacára a később végrehajtott rémtetteknek. Ő volt a leginkább munkabíró is. És ő volt az, aki már a kezdet kezdetén kiszórta a hatalomból a lehetséges riválisokat. Már három hónap múlva letartóztattatta a védelmi és a belügyminisztert azzal a váddal, hogy puccsot szerveznek ellene, újabb hét hónap múlva pedig Idrisz egy távoli rokona került tömlöcbe hasonló vádaskodás miatt. A megüresedő tárcákat rendre a junta tagjai kapták meg. Az 1971-72-es tisztogatás során hét volt miniszterelnököt, számos kabinetminisztert és több mint kétszáz kormánytisztviselőt, valamint – in absentia – magát Idriszt és rokonait vádolták meg hazaárulással és korrupcióval. Legtöbbjüket felmentették ugyan, sokan azonban tíz-tizenöt évi fegyházat kaptak, vagyonukat elkobozták. Öt embert ítéltek halálra, köztük a volt királyt, ők azonban mind külföldön tartózkodtak.

Kadhafi 1971-ben egyiptomi mintára hozta létre az Arab Szocialista Unió pártot, s minden egyéb formációt betiltott. Egyetlen szakszervezetet hoztak létre, a sztrájkjogot megvonták, a sajtót szigorú cenzúra alá helyezték, a maradék kis olasz és zsidó közösséget kirabolták, majd kitoloncolták az országból. Az amerikaiak korábban már Idrisszel megállapodtak támaszpontjaik felszámolásáról; ezt 1970-ben fejezték be. A líbiai-amerikai kapcsolatok megromlottak, Tripoliban ezzel szemben felértékelődtek a Szovjetunió és a csatlósai, noha Kadhafi állandó jelleggel az „el nem kötelezettek” mozgalma bajnokának állította be magát. Az új líbiai hadsereget viszont már a Szovjetunió szerelte fel. Kadhafin akárha az őrület hatalmasodott volna el. Apokaliptikus víziókkal állt elő az iszlám és az imperialista cionizmus harcáról. Ideologizálása közben a mindennapok valóságától és így politikájától is eltávolodott, és akkoriban sok külföldi elemző tévesen úgy vélte, a többiek kiszorítják a hatalomból, holott erről szó sem volt.

Kadhafi hatalomra jutásakor létezett már az iszlamizmus, létezett az arab nacionalizmus, az arab szocializmus gondolata, valamint a pánarab eszme, de senkinek sem jutott eszébe, hogy ezt a hármat egyesíteni próbálja.* Az új rezsim ezt tette, és ezen a ponton már lényegesen eltért az egyiptomi modelltől, amelyet amúgy számos tekintetben követett: társadalmi reformokat hirdetett meg, semlegesnek tekintette magát a szuperhatalmak konfrontációjában (de valójában zajosan a Szovjetunió felé nyitott), világossá tette, hogy elkötelezi magát az arab egység, mindenekelőtt pedig a palesztin ügy mellett. Az iszlám szerepének felértékelése volt a legfontosabb eltérés: Kadhafi államvallássá tette. Az államgépezet megreformálásával nem kísérletezett, inkább azt mindenestül eltörölte, ideértve a törvényhozást is, s azontúl a Forradalmi Parancsnoki Tanács dolga volt, hogy rendeletekkel kormányozzon. A Szovjetunióhoz való közeledés nem gátolta meg Kadhafit abban, hogy elvesse a kommunizmust – főleg annak istentelensége okán –, Moszkva azonban, amely a Molotov-Ribbentrop paktum óta nagy hagyományokkal jeleskedett az eltérő felfogású zsarnokságokkal való együttműködés terén, épp úgy szemet hunyt efelett, mint harmincöt évvel korábban afelett, hogy a náci Németországban irtóhadjárat folyt a kommunisták ellen. Líbia egy-két hónap leforgása alatt a konzervatív arab államok közül a radikális nacionalista arab államokhoz lépett át.

Kadhafi a vízióit 1973-tól kezdte átültetni a gyakorlatba, amikor meghirdette az úgynevezett kulturális vagy népi forradalmat, aminek persze a kultúrához és a néphez nagyjából annyi köze volt, mint a hatvanas évek hasonló nevű kínai intézményének. Létrehozta az úgynevezett népi bizottságokat, amelyeknek a központi és a helyi végrehajtási feladatokat szánta. Az ezredes ezt közvetlen demokráciának nevezte, s annak főbb irányvonalait életműve, a hírhedt Zöld könyv első, 1976-ban megjelent kötetében fektette le. Az első kötetet két további követte. A Zöld könyvet illetően sokan Hitler Mein Kampfját emlegetik, ami azonban igazságtalanság. A náci Németországban nem állítgatták meg a járókelőket fegyveres aktivisták, és nem presszionálták arra, hogy vásárolja meg a Mein Kampfot, ha akarja, ha nem. Ilyesmire a Szovjetunióban, de még Észak-Koreában sem volt példa. Líbiában a mai napig magával hurcolja Kadhafi művét az előrelátó polgár, hogy ha megállítják a kultúra terjesztői, felmutathassa: van nála. Ez azonban csak részleges kibúvót jelent, mert az aktivisták bele szoktak lapozni a könyvbe, s ha úgy ítélik meg, hogy sérült, rongált, vagy csupán nem a legfrissebb kiadás, újat vetetnek az áldozattal.

Kadhafi a sajátos könyvterjesztési módszerrel elérte, hogy az ország legtöbbet vásárolt szerzője legyen; arra nézve már nincs adat, hányan rágták magukat át a dagályos, homályos, olvashatatlan és halálosan unalmas kátén. A művet számtalan nyelvre, köztük magyarra is lefordították, és a líbiai követségeken osztogatták. Ezeket azonban már nem követségeknek, hanem népi irodáknak hívták. A legfőbb szervet – aminek azt a szerepet szánták, hogy felváltsa a Forradalmi Parancsnoki Tanácsot – Általános Népi Kongresszusnak nevezték el, s az ország neve is megváltozott: Szocialista Népi Líbiai Arab Dzsamahiríjának hívták. Az utolsó szót nem egyszerű feladat lefordítani, nem is nagyon szokták, de ha mindenáron kerékbe akarjuk törni a magyar nyelvet, úgy a „királyság” mintájára – miután a népség szó teljesen mást jelent – talán „népságnak”, vagy „tömegek államának” fordíthatnánk. Elvben a világ legfejlettebb népi önkormányzatáról lenne szó, a gyakorlatban azonban egy közjogi torzszülött jött a világra, teljesen áttekinthetetlenné téve a líbiai viszonyokat – és alighanem ez volt a cél. Egy átlátható rendszerben, lett légyen az működő vagy nem működő, demokratikus vagy zsarnoki, tiszta kezű vagy korrupt, a rendszer ellenfele megláthatja a gyenge pontokat. Kadhafi rendszerében nem léteztek ilyenek, és aki csak részlegesen eligazodott a népi kongresszusok, bizottságok és irodák útvesztőjében, elmondhatta magáról, hogy ember a talpán. Az ezredes azonban még mindig túl szimplának gondolta az általa kiötlött államberendezkedést, így ahhoz 1977-től új elemet adott: a forradalmi bizottságokat. Ez az intézmény már ismerős volt a világ számos pontjáról: besúgórendszerről volt szó, alapját a ház- és tömbbizalmik képezték, amelyek jelentettek fölfelé minden gyanúsat. A forradalmi bizottságokban a rendszer legelvakultabb hívei tömörültek, s noha hivatalosan nem voltak kormányszervek, nem képezték semmiféle részét az államigazgatásnak, lassan politikai hatalomra tettek szert, majd pedig meghatározó erővé váltak. Az iszonytató államgépezet 1979-re vált teljessé, amikor a Forradalmi Parancsnoki Tanácsot végre formálisan is feloszlatták, s új Általános Népi Bizottságot – azaz kormányt – neveztek ki. Minisztériumok persze nem voltak, csak titkárságok – hogy ne mondjuk: népbiztosságok.

A gazdaság az olajjövedelmek dacára hanyatlani kezdett. Mint láttuk, az olajárrobbanásból az exportőr országok a hetvenes évek végéig tudtak profitálni. Líbiában ebben az időszakban vegyes gazdaság működött, azaz megtűrték a magántulajdont, ám a Zöld Könyv 1978-ban megjelent folytatása már kimondta, hogy a magán nagykereskedésnek, a bérlet intézményének és a béreknek immár nincs helyük: munkásbizottságoknak és profitmegoszlást eredményező partnerségi viszonyoknak kell létrejönniük az állami és a magánszektorban egyaránt. A nagykereskedéseket ennek megfelelően „népi szupermarketek” váltották fel – afféle raktáráruházak, ahol a nép nagykeráron vásárolhatott.

Sajátosan alakult az olajpolitika is. Az ország közel sem rendelkezett akkora tartalékokkal, mint Kuvait vagy Szaúd-Arábia, s Líbia kísérletet tett a kitermelés ésszerűsítésére. A kincsben Kadhafi elsősorban politikai fegyvert látott, amivel sakkban tarthatja Izraelt. 1969-ben a katonai junta meglepetésszerűen államosította a British Petroleum valamennyi líbiai érdekeltségét, s közben gondja volt arra is, hogy a brit bankokban – épp az esetleges jogi viták esetére – letétben tartott 550 millió dollárt kivonja a számlákról. Miután az államosítás után felajánlott kompenzáció nevetséges összeg volt, a brit pénzügyminisztérium kitiltotta Líbiát a fontsterling-övezetből. A torzsalkodás nyomán mélypontra zuhantak a líbiai-angolszász viszonyok, s Kadhafi még az angol nyelv oktatását is betiltotta birodalmában. Elérte viszont, hogy az olajárrobbanásra a hazai olajkitermelés hatvan százaléka állami kézben volt. A teljes államosítástól csak azért állt el az ezredes, mert félt, hogy hazamennek a külföldi szakértők, és nem marad, aki működtesse az olajlétesítményeket.

Az Opec-tagországok az olajárrobbanást követően viszonylag hamar visszakoztak, és a főbűnösnek tekintett Egyesült Államok, valamint Hollandia viszonylatában is hónapok leforgása alatt beszüntették az embargót, a későbbiekben pedig megelégedtek azzal, hogy dúskálhattak a petrodollárokban. Kadhafi ezt megalkuvó magatartásnak tekintette, és továbbra is militáns magatartást tanúsított. Az 1970 óta folyamatosan csökkenő kitermelés 1975-re tizenegy éves mélypontra jutott, majd napi kétmillió hordóban stabilizálódott – a nyolcvanas évekig, amikor is újabb mélyrepülés következett, részint a líbiai nyersolaj mesterségesen magasan tartott ára, részint a nyugati ipar átrendeződéséből fakadó csökkenő szükséglet miatt. Holott Líbia 1976-ban ambiciózus ötéves tervet indított be, szem előtt tartva, hogy az olaj egyszer elfogy; a terv keretében húszmilliárd dollárt kívántak beruházni a nem olajalapú szektorok fejlesztésébe. A tortából a legnagyobb szeletet a királyság alatt teljesen elhanyagolt mezőgazdaság kapta, s az ország ennek következtében önellátóvá vált élelmiszerből. Jelentősen nőtt az ipar, különösen a második, 1981-ben beindított fejlesztési terv következtében. Továbbra is égető maradt azonban a képzett munkaerő hiánya, amelyet épp úgy importálni kellett, mint az iparcikkeket. Jelentősen nőtt az életszínvonal minden területen, különösen az egészségügyi ellátás terén, amely a legjobb lett Afrikában.

A fejlődés nyilván kedvére volt a szegényebb rétegeknek, ám az ország nagy részét ingerelte, hogy a forradalmi lendület tíz év után sem akar alábbhagyni. Az olajárak csökkenése is megkezdődött, és Kadhafi tébolyult államátalakítási rögeszméire keserűen ráfizetett az ország. 1982-re százezer líbiai hagyta el hazáját, ráadásul javarészt épp a vállalkozók és a képzett műszaki értelmiség. Az első ellenzéki csoportok külföldön jöttek létre. Kadhafi, mint a diktátorok általában, azonnal megérezte a veszélyt, és 1979-ben figyelmeztette a külhoni ellenzéki vezetőket: vagy hazamennek, vagy likvidálják őket. Ez ismét olyasmi volt, amit a történelem legborzalmasabb terror-rendszerei sem engedtek meg maguknak. Ceausescu Securitatéja gyilkolt meg ellenzékieket más országokban, de nem intézett hozzájuk nyílt halálos fenyegetést. Kadhafi szavának állt, és ügynökei meg is kezdték a másként gondolkodók legyilkolását.

Formálódott némi belső ellenzék is, ők nagyobbrészt a középosztályból verbuválódtak: diákok és értelmiségiek voltak, akik pontosan tudták, hova vezet Kadhafi gazdaságpolitikai őrülete. Ellenzék támadt a klérus soraiban is, mivel az eredetileg iszlám szocializmust hirdető ezredes államosította az ingatlanaikat, a népet pedig a mecsetek elfoglalására szólította fel. A legnagyobb kihívást azonban a tisztikaron belüli mozgolódás jelentette. Az első puccskísérletre már 1975-ben sor került Omár Mihajszi őrnagy, a Forradalmi Parancsnoki Tanács tagja, „civilben” tervhivatali elnök vezetésével. A kísérlet kudarcba fulladt, az őrnagy pedig elmenekült az országból. 1977-ben a rezsim huszonkét katonatisztet végeztetett ki – és ilyesmire utoljára Idrisz idején került sor. 1979-ben további véres tisztogatások színhelye volt a hadsereg, 1980-ban pedig már több száz embert mészároltak le a tobruki puccskísérlet leverésekor.

Külpolitikailag a Nyugat-ellenes – így a Szovjetunió által „haladó arab államnak” minősített és támogatott – ország nemzetközi vezető szerepre törekedett. Ennek jegyében zajlottak Kadhafi szub-szaharai kalandjai, melynek szenvedő alanyai elsősorban az afrikai államok, főleg pedig Csád és Szudán voltak. Csád belügyeibe Líbia már a hetvenes évek elején katonailag beavatkozott, s megszállta az urániumban és más természeti kincsekben gazdag Aouzou-övezetet, ahonnét minden eszközzel szította a koldusszegény ország polgárháborúját, fegyverrel és pénzzel segítve a központi hatalom ellen lázadó Goukouni Oueddeit, aki 1980 decemberében sikeresen el is foglalta a csádi fővárost, N’Dzsamenát. Januárban haladéktalanul egyesíteni is akarták a két országot, de számos nyugat-afrikai állam, valamint Franciaország fellépése végül meghiúsította az elképzelést. Tripoli a nemzetközi nyomás hatására végül 1981 végén adta fel csádi állásait, s a központi erők sikeresen ki is szorították az országból Oueddeit.

Rendkívül feszültté vált Líbia és Szudán viszonya is. A hetvenes évek elején Kadhafi támogatta Dzsafar Nimeri központi hatalmát a baloldali lázadókkal szemben, később azonban Nimeri azzal vádolta a líbiai vezetőt, hogy a vesztére tör, majd elítélte a csádi beavatkozást, végül ki akarta túrni Líbiát az Arab Ligából, s nyíltan kimondta: Kadhafit el kell kergetni vagy meg kell ölni. Miután líbiai ügynökök a szudáni fővárosban felrobbantották a csádi nagykövetséget, Nimeri kitiltotta országából a líbiai diplomatákat.

Kadhafinak semmi nehézséget nem okozott, hogy 1972-től támogassa Afrika talán legvisszataszítóbb diktátorát, Idi Amin Dadát. Amin korábban jó kapcsolatokat ápolt Izraellel, később azonban a zsidó állam ellen fordult, s legfőbb patrónusát az ezredesben találta meg, aki pénzzel is, katonasággal is támogatta. Mikor a tanzániai csapatok által támogatott ugandai hadsereg végre megdöntötte Amin hatalmát, Kadhafi tevőlegesen beavatkozott, s ideiglenesen menedéket biztosított a bukott diktátornak Tripoliban.

Kadhafi már 1970-ben tárgyalásokat kezdett Egyiptommal és Szudánnal, valamint – Hafez Asszad hatalomra kerülése után – Szíriával az unióról. Ennek eredményeként 1971 áprilisában Kadhafi, Szadat és Asszad egyszerre jelentették be az Arab Köztársaságok Föderációja létrejöttét, ami – legalábbis papíron – 1972. január 1-től létezett, élén Szadattal. Nagyívű tervek születtek a jogszabályok egységesítéséről, a munkaerőpiacról, a közös fegyveres erőről és a külpolitikáról, konkrét tettekre azonban soha nem került sor, csupán szimbolikus gesztusokra, így a közös zászlóban történő megállapodásra. Ami nem csoda: egymástól teljesen eltérő államok alkották a föderációt. Az akkor kétmilliós Líbiában az egy főre jutó nemzeti jövedelem tizennégyszer akkora volt, mint a harmincnégymilliós Egyiptomban, a pénzügyi tartalék pedig tízszer akkora – ami vetekedett az Egyesült Államok tartalékaival. A véleménykülönbségek is az első pillanattól nyilvánvalóak voltak. Mindhárom vezető csak úgy tudta elképzelni az arab egységet, ha annak élén ő áll. Amellett eltért a megítélés az Izrael által jelentett problémát illetően is. Kadhafi azonnali kemény fellépést sürgetett, míg Asszad és Szadat – akik korábban már közvetlenül tapasztalhatták meg, mit jelent tengelyt akasztani a zsidó állammal – immár óvatos duhajként viselkedtek, s elhatározták, a leszámolásra kivárják a legjobb alkalmat. Szadat, aki a tárgyalásoknak köszönhetően közelről megismerhette az indulatos ezredest, a lépésről lépésre történő fúziót pártolta, mire Kadhafi teátrálisan felajánlotta: akár le is mond, ha csak ez kell az arab egységhez. Az ellenszenv azonban egyre erősebb lett, s miután Szadat és Asszad nem bízott meg Kadhafiban, még az 1973. októberi orvtámadást sem tudatták vele. A líbiai vezető, a „cionista entitás” halálos ellensége, az arab egység első számú exponense a lapokból értesült a negyedik arab-izraeli háborúról, amit ráadásul még el is vesztettek az arabok.

Ezzel betelt a pohár, Kadhafi gyávasággal vádolta meg az egyiptomi elnököt, aki bosszúból nyilvánosságra hozta: az ezredes 1973-ban utasítást adott az egyik líbiai tengeralattjárónak, hogy a Földközi-tengeren süllyessze el a Queen Elizabeth II. utasszállító hajót, amelynek fedélzetén volt egy zsidó turistacsoport. Szadat állítása szerint Kadhafi az ő nyomására állt el ettől a kalózcselekménytől. A közlés megdöbbentette a világot. Ha a merényletet végrehajtják, a Titanic óta ez lett volna a tengerhajózás legnagyobb katasztrófája.

Amikor Anvar Szadat elnök megjárta Jeruzsálemet, békét ajánlott Izraelnek, majd békét is kötött a zsidó állammal, Kadhafi azon nyomban megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kairóval, s főszerepet játszott a Tagadás Frontja kialakításában, amely az Egyiptom-ellenes frontot (Líbia, Szíria, Algéria, Dél-Jemen és a Palesztin Felszabadítási Szervezet) tömörítette.

Más államoknál is próbálkozott az unióval. 1974-ben Tunéziával lépett frigyre, ám az ottani diktátor, Habib Burgiba a francia kormány rosszallására két nap múlva beadta a válókeresetet, később pedig Kadhafit vádolta az országában működő ellenzéki mozgalmak támogatásával, és felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatokat Tripolival. Újból próbálkozott Szíriánál. Hafez Asszad a megkeresésre 1980 szeptemberében mondott igent, főleg azért, mert Líbia ígéretet tett arra, hogy rendezi Szíriának a szovjet fegyverszállítások nyomán támadt egymilliárd dolláros adósságát. Ekkor már mind a két ország a nemzetközileg kiközösített pária-államok sorát gyarapította. A pánarab ambícióknak tulajdonképpen ez az unió vetett egyszer s mindenkorra véget. Ironikus volt látni, hogy a néhány nap múlva kitört iraki-iráni háborúban az összes arab ország Irakot támogatta, kivéve a legújabb „pánarab” unió két tagállamát: Szíriát és Líbiát. Az utolsó uniókísérletre 1984. augusztus 13-án került sor; a mátka szerepe ezúttal Marokkónak jutott. Líbia, amely ebben az időben csak Szíriával és Dél-Jemennel tartott fenn normális kapcsolatokat az arab világban, így ezzel az érdekházassággal időlegesen kitörhetett az elszigeteltségből. Ám ez a házasság sem tarthatott tovább két évnél. Marokkó csúnyán megcsalta házastársát: 1986-ban fogadta Simon Peresz izraeli miniszterelnököt, s a kapcsolatok elhidegültek.

A papíruniók bajnoka észak felé is terjeszkedni kívánt – a tengeren. Líbia úgy döntött, nem ismeri el a nemzetközi tengerjog által előírt partközeli határokat, s beltengerré nyilvánította a Szidra-öböl teljes egészét – ez a lépés olyan volt, mintha az Egyesült Államok be kívánta volna kebelezni a Mexikói-öblöt, vagy a Szovjetunió a Fekete-tengert. A nemzetközi közösség ezt a lépést sem ismerte el. A legveszedelmesebb vállalkozásnak azonban a nemzetközi terror következetes támogatása minősült. Líbia ugyanarra a feketelistára került, amelyen Szíria, Kuba, Nicaragua, Észak-Korea, Irán és Dél-Jemen szerepelt. Kadhafi a felforgatók széles körét pénzelte, így támogatásban részesült az Ír Köztársasági Hadsereg, különféle libanoni csoportok, a fülöp-szigeteki muzulmán lázadók, ultrabaloldali európai és japán csoportok (Vörös Brigádok, Baader-Meinhof csoport, Vörös Hadsereg Frakció, Japán Vörös Hadsereg) és természetesen több palesztin terrorszervezet, élén a PFSZ-szel. Ennek megfelelően tovább romlott az amúgy is jeges, bár akkor még létező líbiai-amerikai viszony; 1979 decemberében – teheráni mintára – felheccelt tömegek rohanták meg és gyújtották fel az Egyesült Államok tripoli nagykövetségét. 1981-ben már fegyveres incidensre is sor került a nyugati világ vezető hatalma és Líbia között; 1984 áprilisában pedig a londoni „népi irodából” valaki agyonlőtte Yvonne Fletcher rendőrnőt (lent).

1986. április 15-én és 16-án az amerikai légierő az El Dorado Canyon hadművelet keretében hajtotta végre az Egyesült Államok első, brit támaszpontok használatával végrehajtott légitámadását a második világháború óta. A célpontok Tripoli és Bengázi voltak. Az eset előzménye: az amerikaiak elsüllyesztettek két líbiai hajót a Szidra-öbölben; Kadhafi válaszul felrobbantott Nyugat-Berlinben egy amerikai katonák által sűrűn látogatott diszkót. Ezt követte a PanAm-gép ellen elkövetett merénylet. A nyomok Tony Gauci máltai kereskedőhöz vezettek, akinek a tanúvallomása nyomán állapították meg az egyik robbantó személyazonosságát. Az illető Abdelbaset Ami Mohmed al-Megráhi volt, a líbiai titkosszolgálat ügynöke, akit kollégájával, Lamin Kalifa Fhimahhal együtt azzal gyanúsítottak, hogy ők szervezték meg a 103-as járat felrobbantását. Noha személyazonosságuk viszonylag hamar kiderült, Líbia hosszú évekig dacolt a nemzetközi közösséggel, és az ENSZ határozott kívánsága, illetve az 1999-ben hozott szankciók dacára is késlekedett a terroristák kiadásával. A jog végül győzedelmeskedett, s a két férfi bíróság elé állhatott. Megráhit 2001. január 31-én ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, Fhimahot bizonyítékok hiányában felmentették, Líbia pedig 2,7 milliárd dolláros kártérítést fizetett a kétszázhetven áldozat családjának – tízmillió dollárt minden egyes életért cserébe. Az egyezmény a következőket tartalmazta: az összeg 40 %-át az ENSZ-szankciók, újabb 40 %-át az amerikai szankciók felfüggesztése után fizetik ki, a maradék 20 %-ot pedig akkor, ha az Egyesült Államok külügyminisztériuma törli az országot a terrorizmust támogató államok feketelistájáról. A rezsim formálisan 2003 augusztusában ismerte el felelősségét egy hihetetlenül rideg hangú közleményben, amelynek megfogalmazói szikrányi együttérzést nem tanúsítottak a Kadhafi-rezsim áldozataival vagy a hozzátartozókkal szemben, mi több, Sukri Ganem líbiai miniszterelnök 2004. február 24-én a BBC-nek adott interjújában úgy fogalmazott, a kompenzációval megfizették „a béke árát”, és tagadta, hogy országa bűnös lenne, vagy hogy a londoni „népi irodából” végeztek volna Yvonne Fletcherrel. Miniszterelnöke kijelentéseit később maga Kadhafi cáfolta – erőteljes washingtoni és londoni nyomásra.

Líbia a nemzetközi szankciók 1999. évi feloldása óta penget a korábbiaknál sokkal szelídebb húrokat. A rezsim bizonyos intézkedései szélesebbre tárták a kapukat a nemzetközi tőke előtt, és számos jel mutat arra, hogy a nemzetközi terror egykori legfőbb szponzora rendezni szeretné a viszonyokat a Nyugattal. Azt, hogy a békülési szándék mennyire őszinte vagy taktikus, mindenki megítélheti a Kadhafi-rendszer – az iszlám szocializmus – eddigi három és fél évtizedes teljesítménye nyomán. Ami biztos: a nyugati közösség - egyértelműen gazdasági okokból - azon van, hogy feledje a múltat, de mindenestül.

Minden jó, ha vége jó?

* Az iszlám és a szocializmus összebékítése nem Kadhafiban merült fel először, de komoly népszerűségre már csak azért sem tudott szert tenni, mert a muzulmán embernek a szocializmus szó hallatán azonnal az istentagadás ugrott be, és a muszlim jogtudósok zöme egyenlőségjelet tett az ateizmus és a szocializmus között. Az iszlám szocializmus – aminek a Kadhafi által létrehozott sajátos rendszernek nem sok köze van – kiforrott formában többek közt a Pakisztáni Néppárt vezetője, Zulfikar Ali Bhutto (1928-1979) politikájában bukkant fel. A teológusok azonban őt is, elképzeléseit is ateistának bélyegezték, hiába bizonygatta Bhutto, hogy a szocializmus és az iszlám között sok a közös vonás. Mindkettő helyteleníti például a munka nélkül szerzett jövedelmet, és egyik sem helyesli a természeti erőforrások és a nagyobb ipari létesítmények magántulajdonát.