Megmaradunk szabadnak

Néhány gondolat, ami eltér a blog általános vonalától – ám azt hiszem, ma, december 20-án, a magyarországi sajtószabadság ki tudja, hányadik fekete napján a Miért Cion? sem vonhatja ki magát az alól, hogy állást foglaljon.

Magyarország a jó húsz évvel ezelőtti rendszerváltás óta nem sokat nyert. Nem szeretnék belemenni abba, mi ennek az oka, csakugyan nem a mi asztalunk, meg messzire is vezet. Ki szeretném hangsúlyozni azonban, mi az, amit mégiscsak nyertünk – ami nélkül az egész rendszerváltás értelmetlen, az oroszok akár maradhattak volna is.

Ez a két dolog a szólás szabadsága – azt mondunk, amit akarunk – és a mozgás szabadsága – oda megyünk, ahova akarunk.

A mai napon e két megszerzett jog közül az egyiket el akarja venni a hatalom.

Jómagam nem egészen értem, miért, de meglehet, a szájkosártörvénynek nincs is más magyarázata, mint hogy ez – egy kelet-európai, északnyugat-balkáni ország, amiben ennek megfelelő hatalom kezdett működni. Azért kezdett, mert az előző is borzalmas volt, és a protesztszavazatok megbuktatták. Gyanítom, a protesztszavazókat egyáltalán nem érdekli, van-e szájkosártörvény vagy nincs, illetve egy részüket, akik voltak oly sértődöttek és nejlonnyilas dühöngővé posványosították az ország törvényhozását, nagyon is érdekli, netán örülnek neki (majd hozzászokunk, vigyorgott az Echo tévében Kerényi Imre, a Madách Színház egykori pártkorifeusa), mert eddig nem az történt, amit ők akartak, most pedig majd jól az fog történni.

Gondolják ők.

Mennyire veszi önmaga szájkosártörvényét komolyan a hatalom? Azt mondják, a végrehajtás műszakilag antitalentum első embere még az sms-ek elolvasását is évek munkájával tanulta meg – ami nem bűn; az viszont feltétlenül, ha olyan emberekkel veszi körül magát, akik közül egy se figyelmezteti: wazze, Vityka, mit akarunk mi az internet korában, ezt, ugye, nem is gondoltuk komolyan?

Tartunk tőle, a kelet-európai, északnyugat-balkáni hatalom mindig is volt olyan otromba, lábszagú, furkó, hogy bármit el tudott magáról képzelni, és a valóság bármilyen részétől képes volt elvonatkoztatni, főleg, ha azon járt az agya, mi jár neki. Nem új keletű (vér)rög- és téveszméje szerint a lojális sajtó, az jár neki. És ahogy a kapitalizmus intézményét felfogni képtelen gazdaságpolitika nem bírja a saját árnyékát átlépni, úgy a cenzúrahatalom se fogja fel, hogy amint a tőke, a média is oda megy, ahova akar.

Nem hittük volna, hogy a huszonegyedik században egyszer még felértékelődik a külföldön bejegyzett, külföldi szerveren futó, megrendszabályozhatatlan magyar sajtó szerepe.

A mai naptól – a magyarországi sajtószabadság sokadik fekete napján – megújult köntösben találkozhattok (magyar idő szerint ma, hétfő késő délutántól) egy patinás, és ami a fő, szabadnak megmaradt lappal, amelynek címe: Amerikai Magyar Népszava. A Bartus László főszerkesztette internetes újság magyar nyelvű, ugyanakkor szőröstül-bőröstül amerikai; a magyarországi bolsináci sajtótörvények rá nem alkalmazhatók addig sem, amíg hatályban lesznek.

Reményeink szerint nem soká. Temetni jövünk, nem dicsérni.