Kell Izraelnek az uniós tagság?

A címben megfogalmazott kérdéseket persze továbbiak követik, a kérdések kérdése azonban mindenképpen az, hogy tulajdonképpen mire volt jó létrehozni az Európai Uniót jelenlegi formájában, és egyáltalán – meddig létezik még Európa?

Izrael és az EU között jelenleg bonyolult és sokrétű viszony létezik, amelynek értelmében a zsidó állam ugyan nem tag, de mindenképp több jogosítvány illeti, mint egy mezei kívülállót. Ezt a viszonyt szeretné a legtöbb érdekelt teljes tagsággá változtatni. Izrael uniós csatlakozását pártolja mindenekelőtt maga az izraeli lakosság – a felmérések szerint a megkérdezettek háromnegyede, vagyis kicsit se euroszkeptikusak –, a mindenkori jeruzsálemi kormány, valamint maga az Unió. Pártolják az uniós tagállamok is, és a csatlakozási megállapodásokat az egyes parlamentek is rendre megszavazzák, bár néha vannak kivételek – ilyen volt legutóbb Budapesten a társulásról szóló euromediterrán megállapodással kapcsolatos indítvány elutasítása nem csak az Országgyűlés – remélhetően ideiglenes jelleggel – neohungarista majomketreccé züllött ötöde, de fél tucat „politikailag korrekt” (a józan ész használatáról önként lemondó) LMP-s agyhalott részéről is.

Nem kétséges, Európának miért van szüksége a világ 17. legerősebb gazdaságára, egy fiatal, lendületes és erős hi-tech államra, az viszont annál kérdésesebb, mi vonzót lát Izrael Európában, amely már előbb megbukott, semmint valódi birodalommá fejlődhetett volna. Pedig az eredeti elképzelés, a tőke és a munka szabad áramlása, a határok eltörlése, a szabad letelepedés egymás országában, példás és hasznos volt, kitűnően működött is a hatvanas és hetvenes években. Az akkor Közös Piacba csak azok az országok tartoztak bele, amelyeknek ott keresnivalójuk volt, és ez a közösség tökéletesen kielégítette az őt létrehozó igényeket. A lendület a nyolcvanas években tört meg, akkor csatlakoztattak először a régióhoz gazdasági-pénzügyi értelemben semmi szín alatt nem tartozó államokat azzal, hogy segítik őket, és később majd jól utolérik a többieket. A jól működő Közös Piac az évezred végére szinte észrevétlenül torzult mind hatalmasabb, mind bürokratikusabb vízfejjé, és egyre több olyan államot vett fel soraiba, amelyek sem teljesítményük, sem demokratikus berendezkedésük színvonala, sem más jellemzőjük alapján nem voltak oda valók. Az ezredforduló utáni nagy bővítés államai közül kizárólag Szlovénia és a három balti állam volt felkészülve a csatlakozásra; Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és a fél Balkán csatlakoztatása már közröhejszámba ment – ehhez képest még olyan hangok is hallatszottak, amelyek keleten egész Grúziáig, nyugaton Izlandig, délen pedig Marokkóig (!) képzelték el a bővítést. Ebből a szempontból még szerencse is a hitelválság kirobbanása, mert legalább ezek a hagymázas elképzelések lekerültek egy időre a napirendről.





Egyelőre nem kerül több csillag a zászlóra

A bedőlés-sorozatot Izland nyitotta meg, de szinte azonnal rebesgetni kezdték, hogy ezt a csődöt az írek, a görögök, a spanyolok, a portugálok, az olaszok és az újonnan csatlakozottak sem fogják megúszni szárazon. A jóslatok beigazolódtak, csak épp azzal nem nézett szembe a vén kontinens, hogy ezen a vizsgán nem csak fél tucat vagy tucat tagállama bukott meg, hanem maga az Európai Unió. Ezt természetesen előre tudni lehetett, és még csak közgazdásznak sem kellett lenni hozzá (azt már meg sem kérdezzük, hol is voltak a közgazdászok). Köztudott, hogy a kapitalizmussal hét-nyolc-tíz évente együtt jár egy válság. Józan paraszti ésszel akár azt is tudni lehetett, hogy amennyiben egy ötszázmilliós lakosságú birodalomban egyre kevesebb ember termel GDP-t, és abból egyre több embert kell eltartani, akkor az csak hitelekből finanszírozható, továbbá piramisjáték, és minden piramisjáték egy ponton összeomlik. Az összeomlást csak újabb játékosok bevonása késleltetheti, de csak olyanoké, akiknek van pénzük. Az Unió 1985 óta sorozatban vont be olyan országokat, akiknek nem volt, és akik később sem kezdtek el pénzt csinálni – hanem a máséból éltek, jobban, mint az amerikaiak és kevesebb munkával, mint a magyarok. Azt is tudni lehetett, hogy rendkívüli gondok vannak egy olyan birodalom preferenciáival, amely a költségvetése ötven százalékát – nem elírás – oktatás, kultúra és tudományos kutatás helyett a mezőgazdaságra fordítja. (Muszáj! Különben kimennek az útra a gazdák.) És végül: azt is tudni lehetett, hogy amennyiben a közösség tízmilliószámra fogad be olyan harmadik világbeli kisebbségeket, akik asszimilálódni nem hajlandók és nem is képesek, azzal a saját sírját ássa meg. Az Európai Unió a válság előtti években pontosan ugyanott tartott, ahol a Római Birodalom nem sokkal Romulus Augustus előtt: minden széterodálódott a barbárok rohamai és a megoldatlan problémák miatt, de erről felelős tényezők nem igazán vettek tudomást.





Ima Londonban, rendőrsorfallal. Háttal az uniós eszmének

A számok tükrében érdemes igazán megvizsgálni azt, csakugyan érdeke-e a zsidó államnak, hogy beszálljon ebbe a mélyen leszállított árú csődtömegbe. (Az adatok, ahol külön nem jelöljük, tavalyiak.) Izrael egy főre jutó GDP-je 21 ezer euró, míg az EU-é 25 ezer. Ezt az adatot tovább árnyalja, ha megnézzük az egyes tagállamokat: azt látjuk, hogy csak a nyugat-európai országok GDP-je haladta meg az izraelit (tudjuk, mi van az ír adat mögött), a később csatlakozott országoké nem.





A tel-avivi Rotschild sugárút, az izraeli pénzügyi világ egyik központja

A legfontosabb mutató mindenképp a GDP, de önmagában nem elégséges, nem árt másokat is szemügyre venni. Ilyen az, hogy mennyivel nőtt a GDP az előző évhez képest, és ez az adat most, a válság alatt különösen sokat elárul. Izrael fél százalékos növekedést produkált még ebben a nagyon kemény időszakban is; szó sincs tehát arról, hogy ne érezték volna meg a válságot, de a gazdaságuk mindenképp képes volt arra, hogy a kihívásokra, ha csak minimálisan is, de expanzióval feleljen. Ehhez képest az EU összesített GDP-je több mint mínusz négy százalék, magyarán szólva az Unió gazdasága nyolcszor akkorát bukott, mint amekkorát az izraeli nőtt. Sőt: a huszonöt EU-tagállam közül egyáltalán növekedést csak egyetlen tagállam tudott felmutatni, s ez Lengyelország volt, de ott is az 1,7 %-os GDP-növekedés mögött egy szerény, 18 ezer eurós GDP állt, azaz volt honnét növekedni; a siker az EU összképét pedig nem változtatta meg, mert mindenki más mínuszra hozta a GDP-jét, és a lengyel GDP az uniósnak még a két és fél százaléka sincs.





A zsidó állam mindinkább támaszkodik az alternatív erőforrásokra

Az eladósodás terén egyik félnek sincs mivel villognia. Az Unió adóssága a GDP kerek háromnegyede, a zsidó államban ez az adat 78 %. Más azonban a helyzet a munkanélküliség terén. Izraelben a munkaképesek 6,2 %-a van állás nélkül, ezzel szemben az EU-ban majdnem tíz százalék, és a különbség még nagyobb, ha megint csak utánanézünk az egyes tagállamok adatainak. Az ír és a szlovák munkanélküliség 15, a Baltikumé átlag 18, a spanyol pedig 20 %-os; Izraelnél jobb munkanélküliségi mutatóval az Unióban csak Luxemburg, Ausztria, Hollandia, Málta dicsekedhet. Fontos szempont a pénz értékállósága. Izraelnek tavaly négy százalék alá sikerült nyomni az inflációt. Gyakorlatilag ez az egyetlen fontos mutató, amiben az EU jobban áll: az átlagos infláció az Unióban csak egy percent.





Számítógépvezérelt öntőzőberendezés.

Izrael munkaképes lakosságának 2,6 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban

Nem véletlen, hogy a 2010 szeptembere óta OECD-tag Izraelt kevésbé rázkódtatta meg a válság, mint az uniós gazdaságokat, amelyek egyre kevésbé mondhatók piacgazdaságnak, s ahol mindjobban eluralkodik a felosztó-kirovó szemlélet – magyarán: a szocializmus. A zsidó állam valóban piacgazdaság, rendkívül visszafogott állami szerepvállalással, ellenben ragyogó hi-tech szektorral, amelyet erőteljes kockázatitőke-ipar támogat. Izrael a világ gyémántfeldolgozó iparának egyik központja, szoftver-nagyhatalom és turistaparadicsom egyben, fejlett bankrendszerrel és minimális munkaerőt foglalkoztató mezőgazdasággal – miközben semmiféle természeti kincse nincs (a nemrég felfedezett tengeri gázmezőket még nem kezdték el kiaknázni). Szabadkereskedelmi egyezményeket írt alá az Unión kívül az Egyesült Államokkal, az Európai Szabadkereskedelmi Szervezettel, Törökországgal, Mexikóval, Kanadával, Jordániával és Egyiptommal, sőt, három éve – első nem latin-amerikai országként – az EU ottani megfelelőjével, a Mercosurral is. A központi bankok hatékonysági világranglistáján az izraeli jegybank 2009-ben a nyolcadik helyen volt, idén – az első helyen végzett. Idén az amerikai tőzsdén Izrael volt a második legtöbb céget felvonultató külföldi ország.





Tel-Aviv és Ramat Gan határán éjjel. Középütt a Gyémánttőzsde

Európa? A leadben feltettük a kérdést, meddig létezik még. Nos, nyilván ugyanígy fogják hívni talán száz vagy kétszáz év múlva is, hiszen tudjuk, hogy a Nyugat-római Birodalom is hiába bukott meg az ötödik században, a Szent Római Birodalomnak még az 1800-as évek elején is működtek Bécsben a hivatalai. Nem kétséges, hogy a brüsszeli eurokraták még sokáig fogják ontani a fejléces papírokat, de a gazdasági és mindenekelőtt a demográfiai mutatók arról tanúskodnak, hogy az a kísérlet, amit Európai Uniónak neveznek, már az előtt kudarcot vallott, hogy az EU elérte volna legnagyobb kiterjedését. Ez a gigász olyan problémákat halmozott maga elé, amelyeket csak a legnagyobb határozottsággal lehetett volna megoldani, vagy húsz évvel ezelőtt.

Kép szöveg nélkül

Nyitott a kérdés, vajon mit várhat Izrael egy, az Unióba történő részleges betagozódástól. (Teljes betagozódásra nyilván nem kerülhet sor, mert az a szabad költözködés jogát is magában foglalná, és érdekes lenne látni, amint a zsidó állam megnyitja a kapuit elméletileg ötvenmillió muzulmán vallású európai lakos előtt.)