Egy olá chádásá naplója (2)

Találkozás az ünnepekkel

„Rómában élj úgy, mint egy római”, tartja a mondás, és van is benne valami… bár talán (érthető okokból) nem a legcélszerűbb pont római mondást idézni egy zsidó tradíció kapcsán, de momentán egy idevágó héber mondás egy sem jut eszembe . Az elmélet gyakorlati megvalósítását logikusan a szombattal kezdtem…

Nem állítanám, hogy maga a sábát új fogalom lenne számomra, de itt, Izraelben ez is, mint minden más, új értelmet nyert… és állíthatom, igencsak sajátos, a társadalom minden tagját (más és más módon) érintő intézmény!

Nem meglepő módon itt (is) igen széles a skála a vallási törvényeket maradéktalanul betartó konzervatív családoktól a péntek esti szórakozóhelyeket megtöltő srácokig, akik ugyanúgy buliznak, mint a világ bármely más részén… Belátásunk szerint közlekedünk/nem közlekedünk/dolgozunk/nem dolgozunk/elmélkedünk/családi ebédre/parkba piknikezni megyünk… na most ezt az utóbbit (is) kipróbáltuk, és egy egészen új műfajba nyertünk bebocsátást, amit röviden meglehetősen nehéz körülírni.

Afféle hatalmas mediterrán parkot képzeljünk magunk elé, buja növényzettel, tavakkal, szökőkutakkal, focipályányi játszóterekkel, a házunkat megszégyenítő méretű favárakkal, lugasokkal, labirintusszerű ösvényekkel… ha ez megvan, képzeljük bele egy kisváros teljes lakosságát 1-100 éves korig, teljes összevisszaságban fel-alá szaladgáló/bicajozó/görkorizó/hempergő/kacsát etető vagy épp vízbe eséshez készülődő gyerekekkel és a hozzájuk tartozó nagytesóval/apuval/anyuval/nagyival (ha tekintetbe vesszük a családonkénti szokásos három-négy gyereket, ez nem kis logisztikai érzéket kívánó mutatvány)…

Az összes fellelhető zöld felületen családonként (baráti társaságonként) kupacokba rendeződve, teljes kempingfelszereléssel, annyi étellel, amennyi egy kisebb hadsereg heti fejadagja, sűrűn gomolygó, fűszer- (és kissé odakozmált-hús)-illatú füstbe burkolózva… azt hiszem, ez a szabadtéri hússütés a piknik csúcspontja.

Mi még efféle mutatványhoz nem szedtük össze a bátorságunkat, de biciklijeinket halomba rakva felváltva napoztunk/játszottunk/papagájokat lestünk meg és kaptunk lencsevégre, meg efféle jóleső léhaságokkal töltöttük a napot.

Így, hogy sabbatkor nem vásárol/ügyintéz az ember (lévén minden zárva), nem is mos/takarít (olyan meghitt csend honol a házakban, csak a csacsogós családi ebédek hangja szűrődik ki a nyitott ablakokon, hogy vétek lenne bekapcsolni a mosógépet)… tehát marad a valódi pihenés, család/ barátok /elmélkedés /piknikezés/ tengerparti lazulás kinek-kinek igénye szerint… az ember felveszi ezt a ritmust: hétköznapok… ünnepnap… hétköznapok… ünnepnap… és a szombat vallási háttértől függetlenül is betölti a szerepét, megtöri a mindennapokat, kiemel… pont mire rendeltetett…

Azután szombat késő délután, amikor a “kimegy” a sabbat, és mindenki kibulizta vagy cakkosra pihente magát, megmozdul a város, ilyet én még nem is láttam, mintha egy rugóra mozdulna minden, elkezd áramlani a kedélyes tömeg a bevásárlóközpontok és parkok felé, hogy az este kinyitó és éjjelig nyitva is tartó éttermekben, kávézókban és zsúfolásig telt boltokban töltekezzen (vagy költekezzen )…

…mit is mondhatnék… beálltam én is a sorba… tetszik nekem ez a hétről-hétre ismétlődő ritmus a maga változatosságában és visszatérő változatlanságával … és a sabbat eme, kifejezetten izraeli műfaját tekintve, elkötelezett szombat-rajongó lettem elismerem…

Ez a december érdekes keveredése a kultúráknak, hiszen a karácsony fenyőillatát nem hagyhattuk teljesen magunk mögött, itt azonban minden más, az ünnepek meg főleg…más a hangulata-színe-szaga ennek a hónapnak, már csak azért is, mert idén a chanuka közvetlenül a karácsony előtti hetekre esett és ezáltal fénnyel telt meg ez az időszak…

Az Olé Hungária (magyar bevándorlókat segítő szervezet) részéről Korda Judith szervezett egy külön (mármint az összmagyar chanuka-ünnephez képest külön ), kifejezetten fiataloknak szóló chanuka-bulit, ahol végre találkozhattunk hasonló cipőben járókkal, vagyis egészen pontosan valamikor régen jártak ebben a bizonyos cipőben, mi voltunk a legfrissebbek, még tojáshéjjal a fenekünkön, hiszen alig másfél hónapja bújtunk ki az alija-tojásból .

Ez az összeröffenés már a chanuka nemistudomhányadik napjára esett, mi addig is minden este lelkiismeretesen meggyújtottuk az aznapra jutó kis lángokat, de ez különösen megható volt, mert az egyik lány (bocsánat: anyuka!), elhozta az egészen cseppnyi kis lányát, aki édes cérnahangocskáján még énekelt is a gyertyagyújtáshoz…

Nos, tényleg nem volt rossz ötlet közel egykorúakat összeszervezni, ettünk-ittunk-mulattunk, de mi leginkább ismerkedtünk, mert eddig – a családon kívül – nem nagyon ismertünk más magyarokat, és így kicsit belecsöppentünk ebbe a közegbe, ahol meglepően szimpatikus emberekkel találkoztunk… Nem azért volt meglepő, mert nem hittük, hogy klasszak az izraeli magyarok, hanem mert rég jártam olyan helyen, ahol az egy négyzetméterre jutó jó arcok aránya ilyen meggyőző lenne… Így egyszer és mindenkorra megdőlt az a nézet (amit kijövetel előtt több embertől is hallottam!), hogy nem kifejezetten célszerű rögtön más magyarok társaságát keresni… nyelvtanulási okokból sem, no meg mi magyarok, olyanok vagyunk, amilyenek… Hát kérem, örömmel jelenthetem minden kétkedőnek: nem feltétlenül vagyunk „olyanok” !!!

… na, ekkor, ott az ünnepen fogalmazódott meg bennem először, hogy jó lenne blogot írni. Akkor még nem tudtam, hol (és hogyan) kellene, de itt, a myisrael-en jött a lehetőség… és íme, itt vagyok…

Macskakaszting

Mivel lassan már kilépünk az új bevándorló szerepéből és a közepesen beilleszkedett státuszért állhatunk rajthoz, lassan bizonyos kötelezettségekkel kell szembesülnünk… például itt van ez a mini kert az ablakunk előtt, méreteit tekintve két szék, egy asztal(ka), és némi cserepes zöldség mellett egy igazi (bár még csak növendék) pálma, látogatottságát tekintve pedig átlagosan 2-3 ember és kábé 8-10 macska/nap… ebből következik, hogy lassan el kell gondolkodnunk melyik macskát vegyük a nevünkre?… Majd minden kertvárosi ismerősöm öt-tíz macskára tekint mint gondoskodásának alanyára, én meg itt állok, szívemben (és pénztárcámban) momentán egy cicának elegendő hellyel (hiába, mi nők minden kategóriában az egyetlen, nagy Őt keressük ) és választanom kell…

Na, így alakult, hogy a héten non-stop macskakaszting zajlott az ablak tövében. (Elárulom, talán nem is eredménytelenül.)

Az ember azt hinné, ez mérhetetlenül egyszerű, de ha egyik oldalon egy macskaügyileg mereven elzárkózó férj, másikoldalon cicakérdésben elvakult és lelkes gyermek gyakorol erős nyomást, az már némileg nehezíti az ügyet.

És itt vannak az elvárások: csakis pálcikalábú, kistányérszemű, esetlen jószág jöhet szóba, mérhetetlen hálával a tekintetében, berregő kismotorral a torkában, aki teljes bizalommal (és türelemmel) ül az ablakban és a függönyhöz támasztott kis pofájával hűségesen les…

Azért ez a késztetés, hogy beillesszem magam a helyi szokások - néha igen bonyolult - szövevényébe, némileg túlmutat a cica-cécón. Talán azt jelképezi, hogy tetszik nekem ez a világ, tetszenek a néha logikus néha meg az annyira jellemzően kusza megnyilvánulások (a gyakorlati tapasztalatok alapján az oly sokszor emlegetett tékitizi mellé idővel csatlakozott a még gyakrabban hallott balagan is)… és mert olyan jól érzem magam itt, egyre jobban tetszik a sok kopottas ház is a belvárosban, az oldalukon összevissza kígyózó vezetékhalmokkal (igazi balagan), a piac melletti koszos kis sikátor a zöldség- és kartondoboz-maradékokkal, a milliónyi pálcikalábú, kistányérszemű mulya kis dög a kukák alatt (akkor is ha időnként a sötétben halálra ijesztenek!) sőt, még a félszemű, kopott macskák is a sétányon… hát itt tartok.

Ez már kétségtelenül szerelem.

Amikor már héberül álmodom…

Lassan eljött az a lélektanilag igen jelentős pillanat, amikor felismertem, hogy lelkes de némiképp hiányos (értsd: három mondat/tíz szó) hébertudásomat már időszerű lenne alapos csiszolásnak alávetni…

Eme felismerés első akkordja az volt, amikor rájöttem, hogy ha piacon szerelembe esem egy portékával, a „How mutch?” eredménye szinte mindig kétszer annyi (sékelben), mint a „Kama ze?” esetén (naná!). Tehát új izraeli mivoltom teljes magabiztosságával kérdeztem, majd a választ persze nem értettem, de sebaj, a szótár, toll, cetli (alkudozáshoz), két kéz (mutogatáshoz), némi mosoly (meghökkent árus megnyugtatására)… és máris működött a rendszer.

Így esett, hogy először a számokat tanultam meg, no és persze a kötelező köröket miszerint hogy vagyok, szép napot, és mit kapok ajándékba, ha ezt mind megveszem.
Az élet persze nem csupa bevásárlás (mi, nők ezt már csak tudjuk ), tehát egy idő után újabb rés keletkezett a kommunikációs falon, mert a városi lét elképzelhetetlen tömegközlekedés (és tömeg ) nélkül, a tömeg szükségszerű velejárója – eme igen nyitott nép körében – az egymás felé fordulás (fizikailag is, de most verbálisan értem).

Ez az elmélet. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jön egy néni tíz nagy szatyorral, átverekedi magát a busz teljes hosszán és lehuppan a mellettem levő (egyetlen) szabad helyre, az ölébe (és az enyémbe) pakolja a cuccokat, elnézést kér, és egyazon levegővétellel beszélgetni kezd. Én meg, ugye. csak nézek rá nagy szemekkel. Azon kívül, hogy nem értek egy kukkot sem, az azért lejön a hanghordozásból, hogy nem panaszkodik, kicsit sem sopánkodik, talán mintha azt kérdezné, milyen szép a pulcsim, hol vettem, a lányának is ilyen kellene (valószínűleg ezért lebegteti előttem egy szép göndör lány képét)… majd biztos ami biztos, körbemutatja a szemben ülőknek is, persze ha ilyen szép lányom lenne, én is ezt tenném. A fiatal kiskatona a sarokban mond is valami elismerőt, (lehet hogy ő lesz a néni veje… asszem’ most valahogy úgy is néz rá)… Öt percen belül élénk kerekasztal-beszélgetés közepén találom magam, fel sem tűnik, hogy csak ülök ott, mindenki egymáson keresztbe-kasul beszél, én meg megfogadom, hogy holnap első dolgom lesz beiratkozni az ulpánra, mert az nem lehet, hogy ebből kimaradjak.

Így történt, hogy másnap kezemben a „beutalóval”, kisszótárral, a férjem angol nyelvtudásával és nagy elszántsággal felszerelkezve álldogáltam az iskola titkárságán, ahol pár perc alatt beírtak a legközelebb induló „alef” (azaz kezdő) csoportba, kezembe nyomták a kis kártyámat, rajta a bűvös dátummal. Akkor még alig izgultam, nem úgy mint a nagy napon (amire kábé egy hónapom volt lelkileg és fizikailag edzeni, ami a gyakorlatban például a korán kelés kegyetlenségének újbóli megszokását jelentette és a minőségi kávéról visszaszokást az automatákból oly ismerős mokaccsínóra ) amikor is egy csomó – szintén feszengő – ismeretlen között végre ott ültem a táblával szemben, a klasszikus iskolapadban. Pont olyan volt, mint húsz éve (csak most már nem fért el a lábam a pad alatt…)

A feszengés persze mindössze öt percig tartott, mert akkor beviharzott egy nagy papírkupac, amiről gyorsan kiderült, hogy mögötte egy kis mosolygós nő lapul, személy szerint a tanárunk, aki arra hivatott, hogy belőlünk héberül legalább száz szó/perc sebességgel beszélő, író, olvasó, és gondolkodó (!) személyeket faragjon. Miután mindezt ragyogó fehér fogait sűrűn felvillantó harsány kacajok közepette elpantomimezte, rájöttem, hogy ebbe a suliba minden valószínűség szerint a színészképzőből toborozzák a tanárokat… Az új tananyag ismertetése kapcsán bevezetett pantomimről azóta sem szokott le, nap mint nap kell valamelyikünket felvakarni az asztal alól, ahová az abbahagyhatatlan röhögőgörcs kapcsán csúszott be.

Amúgy az intenzív tanfolyam alatt nem is igazán intenzívet értenek, hanem afféle gyilkos iramú giga-intenzívet, öt hónapon át heti öt nap, öt iskolai óra, plusz legalább ennyi otthon leckeírás, olvasás, szómagolás. Így leírva nem is tudom érzékeltetni mit jelent ez, leginkább azt, hogy minden nap reggeltől estig ebben létezünk, gondolkodunk, ez jelenti a társasági életet, a holnapot, a holnaputánt… no vásárolgatás, no takarítás, no főzőcskézés, (szegény kis családom meg szépen lassan elsorvad mellettem)… de (és ez hangsúlyos DE!) cserébe két és fél hét után szép lassan kibontakozott a csoda: megszólaltunk, nem ám mekegve, félszavakkal, hanem már közel kétszáz (!) szavas szókinccsel és használható mennyiségű nyelvtani szabállyal a képzeletbeli tarsolyunkban, meglepve minden ismerősünket a boltban, a buszon, a sarki falafelesnél, miszerint kedvenc olé chádásuk (olá chádásájuk) a semmiből most egyszerre elkezd teljes mondatokban beszélni… Valahogy olyan érzés ez, mintha a víz alól bukkanna fel az ember, és morajok helyett érthető emberi beszédet hallana… szárnyalóan boldoggá tesz, feledtetve a délutáni magolás gyötrelmeit, meg a napfényes sabbatot a tengerparton, amikor mindenki lazul és pancsol (január közepén!!!!), csak én ismételgetem, mint egy mantrát: lomed, lomedet, lomdim, lomdot…

Két napja hazafelé a buszon, ölemben a héber könyvemmel bámultam a járókelőket (fejemben meg a szokásos mantra: tov, tová, tovim, tovot…), mikor arra eszméltem, hogy a mellettem ülő pasas a könyvre mutatva beszél hozzám. Kivettem az Edda Műveket a fülemből, és értetlenül néztem rá, mire újra nekifogott, hogy kikérdezzen, honnan jöttem, mióta tanulom a nyelvet és főleg hogy érzem itt magam… azon kaptam magam, hogy beszélgetek, pont úgy, ahogy szerettem volna, amikor még csak kívülállóként néztem mindezt, lassan és egyszerűen, de beszélek, kérdezek és válaszolnak rá, kijavítanak, ha eltévesztem, és már nem vagyok kívülálló…MÁR NEM VAGYOK KÍVÜLÁLLÓ!!!!

Azóta folyamatosan héber mondatokon töröm a fejem, mindent, amit látok megfogalmazok (útközben úgy nézhetek ki mint egy holdkóros, semmibe révedő tekintettel, fülig érő mosollyal, kezemben héberkönyvvel, fülemben zenével, fejemben mantrával és félkész mondatokkal) és néha még álmomban is héberül beszélgetek ismeretlenekkel… mert mostanában azt álmodom, hogy ugyanolyan gyorsan és folyamatosan beszélek, mint aki már évek óta itt él, minden nap idegenekkel nevetgélek a buszon, elmesélem a boltosnak, hogy mi történt a múlt héten, és mindig megkérdezem a postást, hogy van a felesége…(és meg is értem amit válaszol )…; héberről álmodom.

Egyszer majd héberül is álmodom.

A nagy kérdésekre néha egyszerű a válasz…

Szokásos kép a suliban kora reggel, álmos szemű, álmosság méretéhez igazodó nagyságú kávéspohárral kókadozó nemzetközi társaság, három nagyobb klikkbe tömörülve: amerikaiak, franciák és oroszok alkotnak kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) csoportot, a magunkfajta kis nemzet szülöttei meg választhatnak: kisebbségbe tömörülnek vagy csapódnak valakihez (tisztára mint a nagypolitika ). Mi magyarok, eddig hárman ismerjük egymást az egész suliból, ez elég pici kisebbség, tehát csapódunk… Ami engem illet, franciául pont egy szót sem tudok, németül, angolul valamennyit (a kicsi olasszal itt semmire sem jutok… őszintén szólva a némettel sem…), tehát angol vagy orosz… Én még abba a generációba tartozom, akinek kötelező volt az orosz, de eddig azt hittem, hogy a hosszú évek (nem túl lelkes) tanul(gat)ása után végül is nem tudok semmit (kivéve jelenteni, amit mindenki más is ). Most, ahogy sokat hallom, rájövök, hogy ha nem is beszélem, de néha azért értem az orosz szót. Azzal együtt, hogy itt nagyon hasznos az orosz tudás, mégis az amerikaiakat választottam, mert az angolomon (enyhén szólva) van mit csiszolni… No persze, könnyelműen azt hittem, hogy az én angliai (és főleg skóciai) csatangoláson edződött angolom majdcsak elbír az amerikai angollal is, mert aki egyszer hallott észak-skótot beszélni angolul (és meg is értette ), az bármire képes… és hát én hallottam (érteni ugyan csak Emberem értette, de fő az optimizmus!)…Itt van például az egyik csoporttársam, és az a helyzet, hogy még most sem tudom biztosan, hogy értem-e amit mond… ha érteném, milyen szavakat használ, a jelentésüket simán kibogoznám… mondtam neki, hogy csak lassan, plíz, lassított, de a szavak így is összefolytak… Lehet, hogy egyáltalán nem is tudok angolul? Pedig úgy tetszik ez a New York környéki angol, és tessék!

Lehet, hogy mégis az orosz csapathoz kellene csapódnom? Ők is beszélnek angolul, ha lefaragom az akcentust, tökéletesen érthető… Talán mégis tudok angolul (csak orosz akcentussal )?

Mióta megérkeztem Izraelbe, többet tanultam angolul, mint eddigi életemben összesen, hiszen az első időkben teljesen az angol kommunikációra voltunk szorulva. Jó lenne viszont most már közös nevezőre jutni, mielőtt komplexusaim lesznek, és ekkor bevillant:

Mi lenne, ha megpróbálnánk héberül?

Végül is ki mondta, hogy csak a buszon lehet héberül beszélni? Első áldozatom (az egyik orosz anyanyelvű csoporttársam) még aznap belesétált a hébercsapdámba: önként kérdezte tőlem (héberül!), hogy kikkel jöttem Izraelbe és hol lakunk… Bevillant a halvány gyanú, hogy én sétáltam az ő csapdájába, de már nem volt visszaút, azon kaptuk magunkat, hogy csak mondjuk és mondjuk… (a tanárnőnk pedig az asztalán matatva figyel bennünket és somolyog… lehet, hogy ő már tudja, hogy így kezdődik , és a biztonsági őrrel folytatódik, aki közel s távol az egyetlen fellelhető (és ráérő) héber anyanyelvű a suliudvaron… és csodák csodája, az a bizonyos amerikai osztálytársam is héberül kérdezett (bár héberül is összeolvasztja a szavakat, ez, úgy látszik, személyes varázsának a része ), és a gépezet úgy tűnik nyikorogva, lassan, de beindul… mindenkit beszippant ez a világ, a közös nyelv, a szokások befoltozzák a szakadékokat magyar, orosz, amerikai között, és most értettem meg, hogyan is működhet így ez a kis ország, ennyi különböző hátterű, karakterű emberrel…

Nemrég azt írtam, hogy egyszer majd héberül álmodom.

Azt hiszem, ma megértettem valami fontosat: az „egyszer” már nemsokára eljön, nemcsak nekem, hanem nekünk, nem csak önmagam találhatom meg itt, hanem mi mindnyájan egymást.

Akkor majd együtt is álmodhatunk.

Barátkozom (avagy egy fajsúlyos történet a bazársorról)

Egyszer volt, hol nem volt, egy szép verőfényes téli napon…

Úgy kezdődött, hogy a nem éppen cipelésre szakosodott nénikéknek kitalált, de rózsaszín alapon színes csíkokkal tinilányoknak is vonzóvá tett kerekes szatyorkámat vittem sétálni… Gondoltam megmutatom neki a Kármel súk forgatagát, és egyben megpakolom édes-fűszeres finomságokkal (hogy megszolgálhassa azt a száz sékelt, amit adtam érte ).

Bevezetésként végigcsodáltam a fő csapás minden szívet (és gyomrot) melengető gyümölcsét, és az összes kóstolási lehetőségnél megálltam, várva, hogy újabb ízesítésű halvával, esetleg humusszal csábítsanak vásárlásra. Meg is tették lelkesen!… Pedig ha tudták volna, hogy már amúgy is meglehetősen el vagyok csábulva… lévén, hogy e két izraeli gasztronómiai műremek semmilyen formájának nem tudok ellenállni .

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elfogyott a tömeg, és én a szomszédos sikátorban bukdácsolok a hely híján itt tárolt ládák, csorba üvegpalackok és a kidobásra szánt, fonnyadt zöldségek kupacai között, százkilósra tömött utánfutómat elszántan magam után ráncigálva. Hogy miért? Magam sem tudom. Hajtott a felfedezők izgalma, talán csak tudni akartam, mi van az üveghegyen túl…

Itt is voltak boltok, kicsit kopottabb kivitelben, melynek tulajdonosai (ellentétben a főutca hangos vevőfogó-kikiáltóival) csendesen üldögéltek a sarokban, esetleg a pultra dőlve szundikáltak, erősítve azt az érzést, hogy a portékával egyetemben róluk is le kell fújkálni időnként a port… Mivel nagy rajongója vagyok az efféle hangulatnak, bátran bemerészkedtem egy kis sarki boltocskába, ahol vonzó (bili)kék műanyag babakádakban felkupacolt minőségi fűszerek, magok, ínyenc rizsfélék kellették magukat. Nem csak nekem tetszett a kínálat, mert minden kupac tetején egy-egy hozzám hasonlóan bátor szárnyas jószág eszegetett elégedetten. A tulajdonos egy kissé fáradt állagú seprűvel vette fel velük a harcot, láthatóan tessék-lássék, amit nyílván a jószágok is éreztek, mert hasonlóan jelképes ijedtséggel felröppentek, aztán rögtön vissza… és minden elölről. Csak én törtem meg kissé a napi rutint, amit a tulaj azonnal lelkes teameghívással jutalmazott. Pesti rutinnal kapásból a hátam mögé néztem, persze, meg értetlenül vissza… alig másfél perc alatt azért rájöttem, igen, nekem szól a meghívás, a gyanakvóan nézegető, értetlen vevőnek.

Mondanom sem kell, negyed óra sem telt el, és átlényegültem hadonászva magyarázó, hangosan nevetgélő, illatos fűszerektől gőzölgő teát szürcsölő vevővé, aki már azt is tudja, a tulaj (név szerint Uri) melyik nénikéje honnan importált férjet magának, létrehozva Közép-Izrael legtöbb nyelven beszélő családját… Ha már így összebarátkoztunk, rögtön elmondta, milyennek lát izraeli szemmel: igazi európainak, aki még megijed a közvetlenségtől, és nem mer belekóstolni a kupacokba, félénken magyarázza, hogy nemigen beszél héberül, és feszengve ül a szék szélén… De no para, meglátom, egy pár hónap, és ha újra tudom kódolni a belém nevelt reflexeket, én is lehetek afféle igazi izraeli, aki nem csak ismételgeti, hogy tékitizi, hanem valóban érzi is, aki gátlások nélkül teremt kapcsolatokat erre fogékony embertársaival, magától értetődően végigeszi a fél bazárt, bízik másokban, de főleg önmagában (és igenis beszél héberül!… legfeljebb kicsit, de azt nem kell előre mondani, úgyis észreveszik majd )…

Ha jobban belegondolok, már eddig is kellett volna nekem egy Uri, sőt mindnyájunknak jól jönne olykor egy efféle humán tükör, hogy valaki más szemével (is) láthassuk önmagunkat, a kultúránkat, a gondolkodásmódunkat, ahogy ítélkezünk és megítéltetünk mások által. Egész megdöbbentő érzés most így meglátni önmagam, az eddigi valómban, amelyet úgy tűnik, egyszer s mindenkorra magam mögött hagyok, lassan, de biztosan, hogy azután a báb mélyéről kibontogathassam önmagam javított kiadását… amely azért születhet meg, mert rájöttem végre, hogy a dolgok egy szemszögből nézve sohasem láthatóak, ezért nem is érthetőek teljes valójukban… Hernyó és pillangó. Ugyanaz a kis lény, de mégis mekkora fejlődés… Hát ez az!

Bár eddig is sejtettem, hogy sok minden megváltozik, de elsősorban másra gondoltam: új nyelv, új szokások… de már látom, ennél jóval többet kaptam: nekem most megadatott az a lehetőség, amely oly ritka kincs az életben… tehát nem tehetek mást, nekiindulok, hogy újra felfedezzem és újratanuljam mindazt, amiről azt hittem, hogy értem és tudom…

Nyitott szemmel és szívvel, mert másképp nem lehet… vagy nem érdemes.

Válaszutakon

Szép lassan eltelt három hónap, és én azon kaptam magam, hogy véglegesen izraeli állampolgár lettem … no meg azon is, hogy még véglegesebb szerelem köt e kis országhoz… ami azt gondolom, hogy jóval erősebb kötelék holmi papírnál (bár bevallom, nem esik rosszul, hogy jogaim is vannak itt, nem csak érzéseim)… No meg kötelességeim, persze. Hivatalosak is, no és pluszban afféle elvárások, mint például, hogy tanuljak meg héberül. Ez nem is kérdés, én még annál is jobban szeretném, mint amennyire elvárják… Azért az ulpánon feltűnt, hogy (mint annyi minden másban) ebben sem vagyunk egyformák, mi bevándorlók…

Itt van például jó néhány csoporttársam a suliban, akik afféle szabadegyetemként értelmezik az intenzív nyelvtanfolyást … ami azt jelenti, hogy háromnaponta benéznek egy-egy órácskára, meglátogatni minket és a gutaütéses állapotba kergetni a nekünk kirendelt tanerőt (aki valamilyen rejtélyes oknál fogva utál dolgokat tizenegyszer elmondani )… Mi pedig, (a mindennapok kis güzüi) csak tanulunk, hajtunk és nem merünk hiányozni fél órát sem, mert attól tartunk, hogy ilyen tempó mellett soha többé nem tudjuk újra felvenni a fonalat.

Ez megy közel másfél hónapja, és ahogy elnézem magunkat, lassan körvonalazódik, melyikünk milyen izraeli lesz. Vannak ugyanis klikkek, ahová már nem nemzetiségi alapon, hanem személyes habitusunk által nyerhetünk felvételt.

Lássuk csak… vannak például a bizonytalanok (Homo Betoji’s): arcukon állandósult rémület, minden új igénél összerezzennek, ez is rendhagyó, mi jöhet még??? Szerintük itt Izraelben megtanulhatatlan a nyelv, (meg)érthetetlenek az emberek, nem is tudják, mit keresnek itt, és különben is sehol egy szem hó… még jó, hogy a barátaikkal együtt alijáztak, a hátralévő hatvan-hetven évecskét majdcsak eltöltik velük…

Azután az ellentábor (Homo Letoji’s): mit nekik héber, úgyis mindenki beszél angolul, akkor minek ez a sok strapa. Az izraeli lányok szépek, a tengerpartról nem is beszélve, a többi meg úgyis mellékes az életben…

Ja, és ki ne felejtsem, a Homo Nyomuli’s-t, aki már az első héten megoldja a gázai konfliktust (szóban), két sör után bárkinek kapásból vázolja az izraeli jogi rendszer reformszükségleteit és simán lekörözi az Akadémiát nyelvújításban. Mondanom sem kell, ezek az amúgy igen erős idegzetű tanerőnk leghatékonyabb ráncképzői… még pár ilyen lelkes olé, és lesz héber szó a Túró Rudira is (a pöttyösre persze) …

Aztán persze itt vagyunk mi, Homo Extasi’s-ok, mindazok, akik az első nap óta, hogy lábunkat izraeli földre tettük, teljes extázisban lebegünk tizenöt-húsz centivel a föld felett, de habitustól függően ez fölmehet harminc-harmincöt centire is… én például speciális féltéglát vagyok kénytelen cipelni nap mint nap a táskámban, hogy földközelben tartson. Speciális, mert ilyet minden bevándorlónak osztanak (nyilván, hogy a gyarapodó népesség ne hussanjon tova a fellegekbe holmi extatikus boldogság okán)… Persze Izrael nem lenne Izrael, ha nem tudná zseniálisan álcázni eme szándékát, ezért a fent említett féltéglának a „Héber nyelvkönyv kezdőknek” címet adták, minden gyanú eloszlatása végett…

Így történt, hogy mindannyian itt (lent) járunk eme földön, örülve minden pálmafának, pálcikalábú kismacskának, minden új héber szónak (a rendhagyóaknak is!), a közös élményeinknek, a közös múltunknak és még közösebb jövőnknek, amelyből mindenki belátása szerint veszi (vagy nem veszi) ki a részét… és persze leginkább egymásnak, mert itt élünk (élhetünk!!!) mindannyian, akiknek közünk van egymáshoz… élhetünk együtt és idegenekként, kívülállóként, sőt akár ellenségekként is… Mindenki eldöntheti melyiket választja.

Én az elsőre szavazok, barátaim… (Folytatjuk)

Az első rész

Fotók copyright by Miért Cion? (2007)