Oldalak

2008. június 30., hétfő

Dán Ofry: Lapid Tomi slosimjára

Harminc napja, hogy itt hagyott minket az izraeli magyarajkú közösség emblematikus alakja, az újságíróból tévésztárrá, majd miniszterelnök-helyettessé avanzsált Joszéf Lapid, akit „magyarul” a legtöbben Lampel Tomiként ismertünk. Slosimján pályatársa, tisztelt idősebb kollégám, Dán Ofry, a tel-avivi Új Kelet főszerkesztője emlékezik.

Emlékszem, amikor Tomi az Új Kelethez került. Én Jeruzsálemben, a Kneszetben dolgoztam, onnan tudósítottam a lapot. Ő itt Tel-Avivban, az akkori Új Kelet Negev utcai főszerkesztőségében építette ki meteorszerű karrierje első futamait.

Riportokat készített. A legjobbakat. És közben verseket is írt. Néhány ilyen költeménye megjelent az annak idején dr. Kasztner Rezső által szerkesztett Mápáj-hetilapban. Azt hiszem, jóllehet nem sokat beszéltem vele erről az életben, igazi nagy szerelme a versek felé sodorta. Oroszlánkörmeit, zseniális újságírói kvalitásait a riportokban mutatta meg. Később pedig a publicisztikában, amely már politikai irányvonalának is az eszköze lett.

Tomi Lapid írásainak jellemzője az a felkészültség, száz százalékosan megbízható tárgyismeret volt, amely magyarul is, héberül is magával ragadó stílusában mindig a lényeget tárta az olvasó elé.

Olyan belső logikája volt Tomi publicisztikai írásainak, amely sokszor azokat is meggyőzte, vagy legalábbis kétkedésre késztette, akik eleve az övétől száznyolcvan fokban eltérő világnézetet vallottak.

Nála a szónak, a betűnek, a mondatszerkesztésnek megvolt a sajátos mágiája, különös varázsa. Ezért sikerült neki villámgyorsasággal meghódítani a Máárív olvasóközönségét is. A nagy héber laphoz tőlünk, az Új Kelettől ment át az ötvenes évek derekán.

Kapcsolatát azonban mindvégig megőrizte velünk és az izraeli magyar jisuvval. Érdekelte ez a téma, és szerette azt. Akkor is, amikor úgy tűnt, szarkasztikus humorát nem mindig érti az a közösség, amiből kinőtte magát.

Csak hetvenhét esztendőt adott neki az élet, és kár, hogy ilyen hamar távozott. Nehéz lesz pótolni az űrt, amit maga után hagyott.

Nem nehéz – lehetetlen…

2008. június 27., péntek

Csak azért is szereztem humuszt

Mióta egyre céltudatosabban törünk a kóser konyhára, azóta egyre nyilvánvalóbbak a budapesti kóser ellátás visszásságai. Mit tehet ilyenkor az, aki komolyan gondolja? Irány Bécs.

Igen, Bécs. Ausztriában ugyan, Magyarországgal ellentétben, nem él százezer zsidó, csak ötezer, de abból az ötezerből négyezret érdekel a kóserság, míg itt a százezerből nemhogy négyezret, de négyszázat sem érdekel, és mondhat bárki bármit, a zsidóság totális érdektelensége miatt olyan a kóser ellátás, amilyen. Meg minden egyéb is.

Dugók, piros lámpák, tíz-húsz kilométeres sorok nélkül, sőt: megállás nélkül egyenest be lehet hajtani Bécs zsidónegyedébe, ahol egy rakáson található meg minden intézmény, ott van a Práterhez és az Északi pályaudvarhoz közel. A császárváros nem ismeri a parkolóórák intézményét (vannak még boldog helyek e földtekén, ahol nem áll eléd minduntalan valaki a markát tartva a semmiért), ellenben mindenhol találsz parkolóhelyet (még a Ringen is). Vajon hogy csinálják? Mindegy, én a Ferdinandstrassén hagyom a verdát, onnan indulok a körutamra, először a zsidó, a kóser Bécsben.

Első célom a Kosherland, ami ott van a Kleine Sperlgassén, de ehhez a Ferdinandról be kell fordulni a Tempelgasséba, ahol az utcára kihallatszik a héder lármája, a Talmudot fújó gyerekek kiabálása. Csak úgy visszhangzik. A Ferdinand és a Tempelgasse sarkán pékség (jobbra), bemegyek cháláért, de csak csütörtök van, úgyhogy mondják: „Heute morgen”. A Kosherland, akárcsak a pékség, jól láthatóan ki van táblázva. Bécsben nem divat a zsidóságnak az a borzalmas sunnyogása, ami Pesten, ahol egy intézmény előtt akár háromszor-négyszer is elmegy az ember, mire nagy nehezen megtalálja. A Kosherland táblája akkora, mint egy ház. Belülről is elfogadható, elég sok minden kapható, szupermarketnek azért nem nevezném, meg van egy csomó minden, amit fölösleges kósernek eladni, hiszen anélkül is az (hal, sör, stb.) Ötvennégy eurót hagyok ott, és a két megrakott szatyorban ott van a lényeg, az igazi, a hamisítatlan, a krémes, az izraeli, a humusz. Ezúttal az a fajta, aminek fenyőmag van a tetején. Be a kocsiba a hűtőtáskába, azzal jalla, tovább.

Einhorn Bernát, a magyarul is tudó hentes műintézménye a Grosse Stadtgutgasse 7-ben található, ezt egy picit keresni kell, de csak azért, mert az épületet épp renoválják és ezért fel van állványozva. Bemegyek, körülnézek, besaccolom, ki lehet a Bernát mester, azzal megkérdem tőle, beszélhetek-e magyarul. „Hogyne”, mondja mosolyogva, és int, hogy nézzek körül. Van mit, az áruválaszték széles, tisztaság van és rend, és a szalámibűz nem dől ki az utcára. A tizenhat-ötvenes számlából kapásból elengedik az egy-ötvenet. Einhorn úrnál az a rendszer, hogy ha kitelefonálsz neki Bécsbe, és leadod a rendelést, azt összeállítják a számodra, kimész, leteszed a stekszet, csomag be a kocsiba, irány Pest, belső sáv, száznegyvenes átlag.

Én viszont annyira nem siettem vissza, ha már kinn voltam, csatangoltam egyet a Ringen, ahol először szívtam életemben szabad levegőt: 1974-ben, kölyökkoromban. Akkor foci-világbajnokság volt (a németek nyerték a döntőt Münchenben a hollandok ellen), most Európa-bajnokság, és csütörtök délután a spanyol és az orosz szurkolótábor már nagyban készült az elődöntőre. Különösen az oroszok villogtak, éspedig a szó szoros értelmében, több tízmilliós Mercikkel, terepjárókkal, Audikkal, bécsi rendszám volt valamennyin, kivéve a legdrágábbat, egy páncélozott Rolls Royce-ot, ami Moszkvából jött; fellobogózva járták ezekkel a kocsikkal a várost, néhol konvojokban, indulókat harsogtak a megafonokból, és ha gyalogos szurkolókkal találkoztak, lelkes ordítással üdvözölték egymást. A spanyolok is jelen voltak, ha nem is akkora tömegben, de annál színesebben, fantasztikus jelmezekben. Semmi durvaság nem történt, a császárváros nyugodt fölénnyel tűrte ezt a felfordulást; az osztrákok pedig, akiknek a csapata már az első körben kiesett, azzal jelezték szurkolói hovatartozásukat, hogy autójukra a piros-fehér-piros zászló mellé a weimari fekete-piros-aranyat is kitették. (Azóta kiderült, hogy a spanyolok lesznek a német csapat ellenfele a vasárnapi döntőben.)

A csirke egy egész picit felolvadt felületileg, mire hazaértem vele, de azonnal bevágtam a frigóba. Egy bécsi mindenes kóser bevásárlás száz euró körül van. Valamivel többet kapsz ezért az összegért, mint az itteni kóser intézményekben. Az igaz, hogy erre még rájön a benzinköltség is.

Na de közben voltál Bécsben…

Köves Slomó rabbi: Slomó sátra - Gondolatok a heti szakaszhoz / Korách: mindannyian szentek?

Pártot ütött Kórách, Jíchor fiai, Kehosz fia, Lévi fia, meg Dátán és Ábirám, Eliov fia, meg Ón, Pelesz fia, Rúbénnek fiai, és odaálltak Mózes elé, meg férfiak Izrael fiai közül kétszázötvenen, a község fejedelmei, a gyülekezet hivatottjai, neves emberek. Összegyülekeztek Mózes és Áron ellen és mondták nekik: Sok ez tőletek! Hiszen az egész község mindnyájan szentek és közöttük van az Örökkévaló; miért emelkedtek hát az Örökkévaló gyülekezete felé? (4Mózes 16:1-3.)

Korách lázadást indít Mózes ellen, és azt panaszolja, hogy ha mindenki szent, akkor miben különb Mózes és Áron a többi zsidónál. Úgy tűnik, a Mózessel szembeni féltékenység és irigység nem először merült fel a zsidók között. A korábbi szakaszokban nem egyszer találunk rá példát, hogy egyesek valamilyen kritikával éltek Mózessel, és a neki tulajdonított próféciai képességekkel szemben. De miben is rejlik Mózes próféciájának különlegessége, és miről szólt Korách, illetve a korábbi esetek vádja?

Maimonidész, a középkori zsidó filozófus a következőképp foglalja össze Mózes próféciájának nagyszerűségét a Misnához írt kommentárjában, ahol a híres tizenhárom alaphittételt taglalja:

„Mózes, a mi tanítónk a próféták atyja, azoké is, akik előtte voltak, és azoké is, akik utána lettek… Az első különbség az, hogy minden próféta, legyen bárki, csak közvetítő útján szólhatott az Istennel; de Mózesnek nem kellett közvetítő, ahogyan írva van: 'Vele szájról-szájra beszélek'. A második különbség, hogy minden más próféta csak álomban kap látást… A harmadik különbség, hogy amikor a próféta kap látást, még ha jelenés vagy angyal útján is, teste elgyengül, elerőtlenedik, erőt vesz rajta egy mindent lebíró félelem… A negyedik különbség az, hogy a látás a prófétákhoz nem a saját kívánságuk szerint közelít, hanem csak az Isten akaratára... Mózes viszont, a mi tanítónk, képes volt szólni [isteni szót], amikor csak kívánta…”.

Ezeken felül van azonban még egy lényeges különbség, amire áldott emlékű üknagyapám, néhai sarkadi rabbi, Silberstein Slomó hívja fel a figyelmet. A Biblia szerint (2Mózes 33:11.) ugyanis „az Örökkévaló pedig beszélt Mózessel színről-színre, amint beszél ember az ő társával; és ő visszatér; a táborba, de szolgája Józsua, Nún fia, az ifjú, nem mozdult a sátorból”. Más szóval: Mózes különlegessége nem csak abban rejlett, hogy színről színre beszélt az Örökkévalóval, és ezzel illetve a fent felsorolt erényekkel minden más próféta felé tudott emelkedni, hanem az tette igazán különlegessé, hogy egyszerre tudott Istennel kommunikálni, és majd rögtön „visszatérni a táborba”, s aktívan vezetni a zsidó népet. Ezért mondja a Talmud (Bává bátrá 75a), hogy „Mózes arca olyan, mint a Nap, Jozsuáé pedig, mint a Hold”. Mózes arca olyan mint a nap, ugyanis képes egyszerre két irányba világítani, egyszerre elérni a legmagasabb spirituális és szinteket, és részt venni a közösség legprofánabb ügyeiben. Ezzel szemben „Józsua, Nún fia, az ifjú, nem mozdult a sátorból”, hiszen ő csak a Holdhoz hasonlíttatott, aminek csak egyik arca fénylik. Nem volt meg benne a képesség, hogy ezt a két végletet egy időben összekösse.

Mivel Mózes próféciájának szintje minden más hús vér ember felé emelkedett, ezért volt szükséges, hogy a nép hetven bölcsének kinevezésekor Isten azt mondja (4Mózes 11.17.) „Én pedig leszállok és beszélek veled ott, elveszek a szellemből, mely rajtad van, és rájuk teszem…”, tehát a nép többi prófétája is Mózes szelleméből táplálkozott. Ez volt az a pont, amit Korách vitatott. Szerinte „az egész község mindnyájan szentek”. Az egész nép hallotta az isteni kinyilatkoztatásokat, tehát mindenkiben meg van a prófécia képessége a saját jogán „Mózes szelleme” nélkül is.

Korách érvelése mondván, hogy „az egész közösség mindnyájan szentek” rímel arra, amit a Tóra korábban ír (3Mózes 18:1-2.): „És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izrael fiai egész községéhez és, mondd nekik: Szentek legyetek”. Igen ám, de a szentség eléréséhez az egész közösségre együtt van szükség. Korách megfogalmazásában pedig „mindnyájan szentek”. Erre jött az Örökkévaló válasza (4Mózes 16:7) „és lesz, a férfiú, akit kiválaszt az Örökkévaló, az a szent”. A szentségnek ezt a szintjét nem érheti el önerőből az ember, erre mindenképp kiválasztottnak kell lenni, és ezért volt szükséges hogy Mózes átadjon szelleméből és kiválasztottságából a többi prófétának is.

2008. június 24., kedd

…És nem bírok normális humuszt keríteni

Pedig nagyon szeretem. Igazi szerelmi történet ez, és a humusz íze valahol Izraelt helyettesíti be – pontosabban szólva behelyettesítené, ha az az íze lenne, aminek lennie kéne. De nincsen neki. Még akkor se, ha Izraelből jön, és rohadtul drága.

1991-ben sok minden történt először: ez volt az év, amikor alijáztam. Gyakorlatilag betéve tudtam a Kőbányai könyvét (aki később telefonon nagyon el volt ettől ragadtatva, és azt mondta, pontosan azért írta meg a Fedezd fel Izraelt! című művét, hogy az alijához és Izrael meglátogatásához kedvet csináljon), ahol szó esett a kajáról is. Főleg a gyorsétkezésről, mert akkor még teljesen mások voltak az ár-bér viszonyok, Izrael irgalmatlanul drága országnak számított Magyarországhoz képest (ma már fordítva van).

Volt pénzem új oléként, nem mondom, hogy nem volt, de azért igyekeztem takarékoskodni. No nem azon nyomban, elvégre nem volt sürgős. Csütörtöki napon érkeztünk, a hétvégét a tel-avivi nagy bícsen töltöttem, és valamelyik parti étteremben ettem a Szent Péter-halat, csak én meg a két gyerek, mert az anyjuk nem ivott eleget és besárgult; gonoszul a szállodaszobában hagytam, azzal a tanáccsal, hogy igyon minél több vizet, így nem volt alkalma belepampogni, mikor mit eszem és főleg iszom, és mindezt mennyiért. (Megmondtam neki még az alija előtt, hogy Izraelben napi 5-7 liter folyadékot kell inni, de ő azt válaszolta erre, akkor iszik, amikor szomjas.)

Szóval Szent Péter-halat zabáltam igen drágán, és megszámlálhatatlan mennyiségben ittam a már nem Kőbányai, hanem Moldova könyvéből (Ki ölte meg a Holt-tengert?) ismert Makkábi sört, a gyerekeket meg hagytam doszt kólázni. Baromira más íze volt mindennek, még a Coca-Colának is.

Mondom, volt pénzem új oléként, főleg amikor a Geula utcai postahivatalban beváltottam a repülőtéren kapott csekket. Kétszázas akkoriban még nem létezett, a százast alig-alig használták, így a lila ötvenesekből kaptam egy kazallal, és igen jól éltünk. Esténként Leila mama ben Jehuda utcai intézményében vacsoráztunk, továbbra is a parti Bell szállodában laktunk és taxin jártunk. Nem ártott egy kicsit kitombolni magam, előtte Magyarországon már vagy két évig nem mentek jól a dolgaim, nyaralni meg már emberemlékezet óta nem voltunk.

Később aztán csak lakást kellett keresni, meg ilyesmi, részint mert fogytán volt a pénz, részint meg többen is figyelmeztettek, hogy a gyerekek mégse járhatnak szállodából iskolába meg óvodába. Az éttermeknek bizonytalan időre búcsút kellett inteni, és hát ekkor jött a humusz.

Két echte izraeli kajával jött, a felafellel és a svarmával (balra). Elsőnek a felafelt (van, aki falafelnek mondja) kóstoltam meg, azonnal megállapítottam, hogy fűrészpor van benne, és a továbbiakban nemigen érdekelt a dolog, noha a Makkábit jól lehetett rá tolni. Még jobban lehetett viszont tolni a svarmára, és az bizony zseniális kajának bizonyult.

Magyarországon nem kapni. Nincs. Azért nincs, mert elkúrják. Jobb is, hogy girosz művésznéven szerepeltetik, mert az a szerencsétlen, ízetlen valami bizony köszönő viszonyban sincs az igazi mediterrán eledellel, és nem csak azért, mert a magyar szakácsművészet találékonysága odáig terjed, hogy lehetőleg minden húst le kell önteni valami tejféleséggsel (amit ad 1. a Tóra tilt, s ami ad 2. egészségtelen a végtelenségig, a szervezet ugyanis csak nagy kínok árán bontja le együtt a tejeset meg a húsosat). Valami borzadályos kapros öntettel locsolgatják a szerencsétlen giroszt, a pita egyenesen a mikróból jön, holott minden valamire való svarmás tudja, hogy azt a forgó hússütő rostélyához szorítva kell megmelegíteni, nem pedig abban a molekularoncsoló vacakban, amit ha diktátor lennék, azonnal betiltanék. Naná, hogy a girosz tetején sülés közben nem csücsül ott a birkafaggyú, holott annak kell megadni az ízét, és nem a gyíkszarmester „görög sültek” fantázianevű fűszerkeverékének. Aztán meg a svarmában van sült krumpli - ez egy elemi dolog - valamint: a svarmázóban ott lehet maradni, kienni a pita zöldségtartalmát, és a szabadon rendelkezésre álló húszféle zöldségből újra és újra megtölteni.


És, hogy a legfontosabbat említsük: a magyarokban nincs meg az a szív, hogy tisztességes svarmát csináljanak. Az arabokban megvan; ha valaki egy arab giroszoshoz megy be, elég sanszos, hogy viszonylag tisztességes kaját kap. A Dagályon egy időben arab srác csinálta a giroszt, az ő műve állt még a legközelebb a tisztességes közel-keleti svarmához. De nem volt vele azonos, már csak a humusz miatt sem, hogy fő témánkhoz visszatérjünk.

Mert a svarmában sok minden fontos. Fontos a friss hús (sajnos Izraelben is a legtöbb esetben pulyka, holott birka- vagy kecskehús lenne az igazi), fontos a pita, annak megmelegítési módja. Nagyon fontos a zöldség, amit Magyarországon igyekeznek kispórolni, mert pimaszul drága, de amellett vizes, papírízű és hóka is. Az itteni paradicsom, uborka, hagyma sajnos nem rúg labdába az ottani mellett. Nagyon fontos a svarmasütő személye és hozzáállása. De ugyancsak nagyon fontos a humusz.

Hamarosan önmagában is vettem, megtanultam kimártogatni, mert a humusz csak kenyérrel, vaj helyett is simán fogyasztható. A Wiki szerint a legősibb étel ez a csicseriborsó-őrlemény felhasználásával készülő krém, aminek rengeteg válfaja ismeretes. Én Izraelben azonnal úgy éreztem, ez nemzeti étel, hiába arab eredetű és arab maga a neve is. Elég furcsán is néztek később a külföldi látogatók, ők másfajta nemzeti kajára számítottak. Aztán megpróbálkoztak vele ők is Pesten, és nekik se jött be. Érdekes, a magyar konyha ismert darabjai – gulyás, paprikás csirke, töltött káposzta, töltött paprika, Jókai bableves, bécsi szelet és társai – kitűnően elkészíthetők Izraelben, még jobban is, mint itt. Ez még a disznóságra is igaz. Boldogult epikajresz koromban rendesen a Kármel piacon szereztem be a prágai sonkát. Életemben olyan finom prágai sonkát nem ettem sem az előtt, sem az után, mint amit – Izraelben gyártottak. De fordítva valamiért nem működik a dolog.

Később, amikor ismét Budapestre vetett a sors, nem is kezdtem keresni a humuszt, de mégis belebotlottam, ha jól emlékszem, talán a Duna Plázában, izraeli volt, akkori honvágyamban gyakorlatilag bármit aranyárban megvettem volna, ami izraeli, ez se volt kivétel. (Szegény szerencsétlen hülye ír szakszervezeti szövetség, az Izrael-ellenes bojkottjával… bocsásd meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek; mi azért szeretjük a Kilkennyt is, így bocsátva meg azoknak, kik ellenünk vétkeznek, nem mintha a Kilkenny a Makkábi vagy pláne a Gold Star [jobbra] nyomába érhetne, míg a világ s hét nap.) Izraeli volt a humusz, de nem olyan. Az Izraelbe tartókat és az onnan jövőket furt baszkuráltam, hogy hozzanak humuszt (meg szalámit meg chéles – kardamommagos – Elite kávét meg Noblesse cigarettát meg az ördög tudja, mit, ha már az Országot nem tudtam velük elhozatni ebbe a búvalgyakott ugarba), de nem minden alkalommal teljesítették a kérést, és ha igen, abban se mindig volt köszönet. Az egyik hülye (nyugodtan megírhatom, már összevesztem vele) hozott egy kiló Jerusálmi humuszt, de aztán egy hétig a lakásában tartotta hűtés nélkül, és nem volt közben ideje találkozni velem. Meg is savanyodott, mint annak a rendje. Most a középső fiam megy Izraelbe a Birthright programmal napokon belül; ötszáz sekel költőpénzzel járulok hozzá az útjához, azzal a feltétellel, hogy hoznia kell a legisdelegisdelegislegnagyobb és -drágább humuszból, amit valaha ott legyártottak. (A másik Erdélybe megy, ő száz eurót kapott, és neki cujkát kell hoznia – de ez már egy másik történet.)

Közben lett magyar humusz is, olyan kék fedelű; persze a humuszhoz a köze annyi, mint a girosznak a svarmához, vagy – plasztikusabban – Ofra Hazának a miskolci buszpályaudvar vécésnénijéhez. Meg lehetett éppen enni, de már az állaga sem stimmelt, likacsos volt egy kissé, és szárazkás. Kínunkban vettük, ha nem volt izraeli, vagy nem volt elég pénzünk.

Nemrégiben akadt egy magyar cég, ami megfogadta, csak azért is rendes humuszt fog kínálni. A Kaiserben bukkantunk rá, normál és csípős változatban. Tisztességes iparosmunka – a gyártó gondolt például arra, hogy ízlésesen bepaprikázza a készítmény tetejét, amitől az igen guszta lesz –, de semmi több. Nem is igazán az ő hibájuk, ők megtettek mindent. Ez az éghajlat valahogy nem kedvez a humusznak. És sok minden(ki) másnak sem.

A sok minden(ki) közt ott volt Tomi haverom, aki anno ugyancsak kinn élt, aztán anno ugyancsak visszajött, majd most, nemrégiben alijázott. Előtte hosszasan elímélezgettünk egymással, s közben kipattant, mekkora motivációja lehet egy esetleges repatriálásban a humusznak, meg általában annak, amit izraeli konyha néven ismerünk. Tamás így fogadkozott: „Veszek egy kufszát humuszt, 10 pitát, csinálok szálátot,* és úgy kézzel, ahogy kell, MEGESZEM!!! És Makkábit [lásd balra] iszom hozzá, jó hidegen.” (Azóta nyilván megállás nélkül ezt csinálja a disznó, mindenesetre nem ír, tehát – ahogy a Hegedűs a háztetőnben mondja a Tevje – nagyon jól van, hiszen ha nem lenne jól, akkor azonnal írna.)

A humusz tehát több, mint egyszerű vaj- vagy margarinpótlék. Intézmény, épp úgy, mint kevéssé ismert társa és alkotóeleme, a tchiná (tehina), maga a pita, vagy az izraeli saláta, ami sokszor egészen egyszerű módon semmi más, mint kockára vágott paradicsom, paprika és uborka. A hülye is utánuk tudja csinálni? Naná, hogy. Sikerül? Nem. Miért nem? Például azért, mert nem izraeli olívaolajat használ hozzá.

Az olívaolaj egy abszolút másik téma lesz, legalább olyan fontos, mint a humuszé. Miután az utóbbiból csak nem bírok olyat keríteni, amilyen kellene, maradunk a saját gyártásnál. Levana már nagyon jól csinálja, olasz bio csicseriborsót használ fel hozzá és izraeli tehinát, no meg – ami a legfontosabb – azt a nagyon sok Cion-szeretetet, ami benne lakozik. Arról, ahogyan a humuszt csinálja, mindig eszembe jut a Jerusálmi szakács-reklámfigurája, aki ujját felemelve arra figyelmeztette a nézőket az akciófilmek szüneteiben: „Mert a humuszt vagy szívvel csináljuk, vagy nem csináljuk egyáltalán.”

Ámen.

*Kufsza: doboz, szálát: saláta.

2008. június 23., hétfő

Nagy Izrael: miért ne?

Erec Jiszráél Háslemá. Így hívják héberül Nagy-Izraelt. Álom volt ez is. Hogy valaha valósággá válik-e, azt ma senki nem tudhatja.

Filléres ügy volt annak idején, éspedig a szó szoros értelmében. Jasszer Arafat, a PFSZ terrorszervezet főembere 1988. december 13-án nagy garral váratlan sajtókonferenciát hívott össze Genfben, amelyen azt állította, az egyik izraeli pénzérme, a tízagorás magán viseli Nagy-Izrael térképét, és ez is csak azt bizonyítja, hogy a cionisták be akarják kebelezni a Közel-Keletet, mert a tervezett ország a Földközi-tengertől Mezopotámiáig, a Vörös-tengertől pedig az Eufráteszig terjed.

Arafat persze a numizmatikához is pontosan annyit értett, mint bármi máshoz (az ő nevéhez fűződik annak a képtelen hülyeségnek a terjesztése is, hogy az izraeli zászlón látható két csík a Nílust és az Eufráteszt jelképezi [valójában a vallási szertartásokhoz használt csíkos imalepel inspirálta a zsidó állam lobogóját]). Sikoltozása azonban messzire hatolt, míg a zsidó állam központi jegybankja, az Izrael Bank hiába mutatott rá, hogy az állítás igazi fajsúlyos ostobaság; a felhánytorgatott tízagorást ugyanis egy ókori érme (jobbra) után tervezték, amely i. e. 37 és 40 között volt Izraelben forgalomban, II. Mátitjáhu Antigónusz – az utolsó hasmóneus király – uralkodása idején; ezt vette alapul Nátán Karp érmetervező, nem a tízagoráson, hanem még a régi százsekelesen; innen tették át a tízagorásra 1985 szeptemberében, amikor az új sekel felváltotta az infláció tépázta régit, merthogy száz régi sekel épp az új egytizedét érte, vagyis tíz agorát. Az Izrael Bank arra is felhívta a figyelmet, hogy ugyanez a tízagorás az ő szimbóluma is (balra).

Nagy Izrael álma persze létezik és létezett már akkor is, noha az izraeli tízfilléreshez semmi köze nem volt. Az álom egyben parancsolat is. A Bibliában Isten még a Teremtés könyvében (15:18) jelöli ki „Egyiptom folyójától a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóig”. Az Eufráteszt illetően nagyon nincs mit vitatkozni. Elég egyértelműnek tűnik a mondat első fele is, lévén Egyiptom igencsak „egyfolyós” ország; mindazonáltal vannak vélemények, melyek szerint a nagy folyó mégsem a Nílusra vonatkozna, hanem a Szináj-félsziget északi részén található Vádi el-Árisra. Akár így, akár úgy, az biztosnak tűnik, hogy Izrael jelenlegi határai között nem éri el az isteni meghatározásban foglalt kiterjedését.

A határokról már akkor vita folyt, amikor Izrael államiságának helyreállítása csak néhány fantaszta agyában létezett. A fantaszták közt volt Herzl Tivadar, aki 1900 táján automatikusan az akkori teljes Szíria tartományban – a mai Szíriában, Izraelben, Jordániában, Libanonban és a Palesztin Hatóság területén – képzelte el az Ősújországot. Herzl, akinek fogalma sem volt arról, hogy az arabság terrorhadjárattal fog reagálni már röpke két évtizeddel később a zsidó hon visszafoglalására, úgy képzelte, a betolakodók valami oknál fogva önként és dalolva vesznek majd részt az államalapításban, hiszen ez nekik is jól felfogott érdekük. 1898-ban Herzl még úgy tervezte, az egyiptomi határ és az Eufrátesz közti területet „kéri el” a török szultántól. Négy évvel később pedig mezopotámiai betelepülésről beszélt.

A jobboldali – ún. revizionista – cionisták vérmes reményeket dédelgettek, a mozgalom alapítója és annak legnagyobb alakja, Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkij 1935-ben kijelentette: „Izraeli birodalmat akarunk.” A Stern csoport – Avraham Stern csapata –, amely a legmesszebb ment el e tekintetben, egyértelműen a bibliai sorok alapján állt, olyannyira, hogy azokat felvette alapszabályába is. Sternék nem a megalkuvásukról voltak híresek, és ha rajtuk múlik, Izrael ma körülbelül tízakkora, mint most. A Stern-szervezet egyik tagja hatalomra is került, csak jóval később. A tagot Jichák Samirnak hívták, az év pedig 1983 volt. Samir Ben Gurion után a második leghosszabb terminust mondhatta magáénak. 1989-re „teljes nonszensznek” nevezte, hogy hazája valaha is be akarná teljesíteni a Nagy-Izrael eszméjét.

Amely azonban mindannyiszor felbukkant, valahányszor a nagy idők nagy emberekkel találkoztak. Mose Dáján, aki nem sokkal a Hatnapos Háború után meglátogatta a Golan-fennsíkon állomásozó csapatokat, állítólag oda nyilatkozott – hatalmas „baloldali” létére –, hogy „az elmúlt generáció megalapította Izraelt az 1948-as határok között; mi megteremtettük az 1967-es határok között; nektek pedig meg kell teremtenetek Nagy-Izraelt a Nílus és az Eufrátesz között.” Nincs biztos forrás arra nézve, hogy csakugyan így fogalmazott, miután a beszédnek másfajta verziói is forgalomban vannak („miénk Jeruzsálem… és most úton leszünk Játríb és Babilon felé”, mondta volna), könnyen elképzelhető azonban, hogy a hadtörténelem egyik legnagyobb katonai diadala után mondott ilyesmit vagy ehhez hasonlót, és baloldaliság ide, Mápáj oda, Mose Dájánt magával ragadta a birodalmi hév. Miként Menáchem Begint is, aki több – főleg arab – forrás szerint ugyanebben az időszakban Irak, Szíria, Törökország, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Szudán, Libanon, Jordánia és Kuvait vagy ezen országok területei egy részének bekebelezéséről szónokolt volna. 1967 forró nyarán elvégre semmi sem tűnt lehetetlennek.

A huszadik század végén szinte már minden annak tűnt. Ekkor már csak elszigetelt csoportocskák – Avrom Smulevics aprócska Beád Árcénu (A hazáért) csapata, valamint az Ahavat Jiszráél vette komolyan a Nílus-Eufrátesz eszmét, ám ezek a marginális csoportok mindösszesen sem számláltak ezer főt.

Maga a Nagy-Izrael kifejezés sem azt jelentette már a köztudatban, mint eredetileg. A kilencvenes években, a palesztinokkal megindult párbeszéd idején Nagy-Izrael az 1967-ben felszabadított és azóta ki nem szolgáltatott területeket jelentette, hiszen ezekről folyt a vita. Kellenek, vagy béke fejében visszaadjuk őket? Az Erec Jiszráél Háslemá a jobboldal szóhasználatában „a területekre” vonatkozott, és a Likud Binjamin Netanjáhu miniszterelnöksége idején hivatalosan is kiiktatta az eszmét a párt programjából.

Kérdés, ezek után lehet-e ma arról beszélni, hogy Nagy-Izraelnek, különösen a Nílus-Eufrátesz relációban, bármi értelme lenne – már ha nem vallási alapon állunk a dologhoz.

Természetesen semmi értelme nem lenne, ha az 1991-ben Madridban kezdetét vett békefolyamatnak lett volna valami kézzelfogható eredménye – már a sorozatos arab hitszegésen és a mind erőteljesebben folytatott terrorhadjáraton kívül. A békefolyamat azonban halott. Halott akkor is, ha százszor az ellenkezőjét állítja az amerikai elnök, az EU, japán avagy a sóhivatal. Halott, mert sohasem is élt. Halott, mert az egyik fél, az arab, soha egy pillanatig nem gondolta komolyan, és a még aláírt szerződéseknek sem volt egyetlen olyan szakaszuk, amit rövidesen lábbal ne tiport volna. Halott, mert az arab-iszlám egyetlen alternatívát ismer a békére, ez pedig az, hogy az izraeliek takarodjanak őseik földjéről, és menjenek vissza Ausztriába meg Németországba, ahogyan Mahmúd Ahmedinedzsád iráni elnök javasolta. Ez az alternatíva is csak időleges, hiszen az iszlámnáci ideológia nem éri be sem Gázával, sem Jehudával, sem Somronnal, sem egész Izraellel, naggyal vagy kicsivel; nem áll meg semmiféle határon, végcélja az egész világ, Ausztráliától Alaszkáig, Chilétől Norvégiáig.

Ilyen körülmények között ugyan miért is ne álmodozhatnánk Erec Jiszráélről, különösen most, hogy felelősség nélkül tehetjük, hiszen a horizonton egyáltalán nem rémlik fel egy megnagyobbodott zsidó állam képe? Miért is ne gondolhatnánk bele abba, hogy Izrael átveszi az arab olaj egy része felett az ellenőrzést, amikor a háborúk eddig csak diadalt hoztak a zsidó
állam számára, míg a békék csak megszégyenülést, területveszteséget és belső rothadást?

Miért is ne moshatná három tenger Izraelt?

2008. június 22., vasárnap

Izrael főrabbija a Károly körúton

A Chabad-Lubavics figyelemre méltó érdekérvényesítési képességeinek jele részint, hogy a haszid mozgalom budapesti leányvállalata újabb ötszáz négyzetméterrel bővítette – Rogán Antal, az ötödik kerület polgármestere jóvoltából – a Károly körúti Keren Or zsinagógát, részint pedig, hogy a kibővített létesítmény felavatásának díszvendége maga Jona Metzger, Izrael Állam askenáz főrabbija volt.



Metzger nem először teszi tiszteletét a pesti Chabadnál; noha Köves Slomó rabbivá avatásán nem ő, hanem szefárd kollégája járt a magyar fővárosban, a Keren Or első, négy év előtti megnyitóján már találkozhattunk vele – az volt az első alkalom, hogy a második világháború után zsinagógát avattak Budapesten, és ugyancsak először nyílt zsinagóga a Belvárosban.


Jona Metzger személye nem azért figyelemre méltó, mert ő Izrael főrabbija. Az ötvenöt éves, kimondottan karizmatikus férfiú Haifán született, több háborúban harcolt a 7. Harckocsizó Hadosztályban, és ő Izraelben minden idők legfiatalabb főrabbija. Neveltetését a vallásos cionista hagyomány határozta meg, de nála a valahová tartozás nem azt jelenti, mint nagyon sok zsidónál: hogy tudniillik a másikat akkor kutyába se veszem, mert ő nem hozzánk tartozik, hanem azt, hogy a különféle irányzatoknak párbeszédet kell folytatniuk egymással. Voltak vallásos cionisták, akik azzal az igaztalan vádakkal illették, hogy Metzger „elárulta” az eszmét, csak mert szóba áll Joszéf Sálom Eljásívval, a hárédi Degel HáTorá szellemi vezetőjével – a másik oldalon pedig a hárédiek, noha boldogok, hogy valaki végre az országos főrabbi posztján is képviselik őket, nem igazán tartják Metzgert maguk közül valónak.


Metzger a 2003. évi kinevezése óta nem szállt el – ezt bizonyítja többek között az, hogy egy pesti zsinagóga-bővítésre is hajlandó eljönni, mert a zsidóság felé tett legkisebb lépéseket is hatalmasnak tartja, és nem rest, hogy ilyen alkalmakkor repülőre üljön. Ami komoly szerencse, mert akiknek alkalmuk nyílt találkozni e magas, jó kiállású, mosolygós, a hölgyek szerint jóképű és mindenki szerint karizmatikus Metzgerrel, azok szerint a főrabbi kimondottan azon szerencsés emberek közé tartozik, akik miatt azt mondhatjuk: igen, az ilyen emberek okán érdemes a zsidósághoz tartozni, annak hagyományait felvállalni, zsidó és cionista módon élni.

2008. június 20., péntek

Amikor az iszlám hadat üzent az Egyesült Államoknak

Arra a kérdésre, ez mikor történt, alighanem mindannyian habozás nélkül rávágnánk a választ: 9/11. Pedig a hadüzenet nem ekkor történt. Az iskolában tanultuk: az Egyesült Államokat elsőnek egy iszlám ország – Marokkó – ismerte el. Ez igaz. Ugyanakkor az iszlám még 1786-ban hadat üzent az Amerikai Egyesült Államoknak.

1784-ben, amikor még George Washington volt az elnök, három neves férfiút küldött az első Kongresszus Párizsba Thomas Jefferson (balra), John Adams és Benjamin Franklin személyében, hogy nézzenek utána, hogyan lehetne az amerikai áruknak piacot találni Európában. Jefferson felismerte, hogy a tengeri kereskedelemre az általa eufemisztikusan „barbár kalózoknak” nevezettek jelentik a legnagyobb veszedelmet – akik persze nem kalózok voltak, legalábbis a szó hagyományos értelmében, mint azt Jefferson, a tapintatos és (már akkor) politiakilag korrekt férfiú megjegyezte. A hagyományos kalózviselkedésnek igen ellentmondóan nem vedelték a rumot, és nem hajkurászták a nőket sem a kikötőkben. Motivációjuk szigorúan vallásos motiváció volt.

Ezek az emberek rabszolgakereskedelmet űztek, hajókat fosztottak ki, öldököltek, a bevételt azonban arra használták fel, hogy minél több fegyvert, hajót, ágyút és lőszert vegyenek. Akárcsak azok, akiket ma terroristának nevezünk. Ők azonban vállaltan dzsihádot vívtak, és önmagukat mudzsahedeknek nevezték, mint sokkal későbbi afganisztáni utódaik.

Ezek a tizennyolcadik századi terroristák jelentettek komoly fenyegetést az amerikai kereskedőhajókra, amelyek az amerikai függetlenség kikiáltása után már nem tudhatták maguk mögött a világ legnagyobb haditengerészetének hathatós támogatását. Az Egyesült Államoknak pedig nem volt haditengerészete, mi több, egyetlen darab hadihajója se.

Jefferson megérdeklődte európai tárgyalópartnereinél, vajon ők hogyan birkóznak meg ezzel a problémával, és megdöbbenéssel hallotta, hogy úgy az angolok, mint a franciák inkább megfizetik a sarcot az iszlamista kalózoknak, semmint felvegyék velük a harcot. A kalózok viszont ezt a pénzt is fegyverkezésre és arra használták fel, hogy minél több kereskedelmi hajót kerítsenek hatalmukba.

1786-ban Thomas Jefferson, aki akkor már hazája franciaországi nagyköveteként dolgozott, valamint John Adams, akit Londonba akkreditáltak, a brit fővárosban találkoztak Szidi Hadzsi Abdul Rachman Adzsával, az algíri dej londoni nagykövetével. A Kongresszus ugyanis a kalózok megbékítése és a sarcfizetés mellett döntött (maga Jefferson megtorlást szeretett volna, de úgy tűnik, a nyugati világ rohadásának és önbecsülése feladásának már jóval hamarabb mutatkoztak jelei, semmint azt gondoltuk volna).

A találkozó alatt Jefferson és Adams megkérdezték a dej nagykövetét, vajon a muzulmánok miért olyan ellenségesek Amerikával szemben – hiszen ezzel a nemzettel korábban semmilyen nexusuk nem volt, nem is lehetett: nem sokkal korábban jött létre. Beszámolójuk szerint „a nagykövet azt válaszolta nekünk, benne van a próféta törvényeiben és meg van írva a Koránjukban, hogy valamennyi olyan nemzet, ami az ő fennhatóságukat el nem fogadja, bűnt követ el, tehát nekik joguk s kötelességük ellenük hadat viselni, ahol csak rájuk találnak, és mindenkit, akit csak foglyul tudnak ejteni, rabszolgának eladni… és hogy minden muzulmán, aki csatában esik el, bizonyosan a Paradicsomba jut.” (A beszámoló a mai napig megvan a kongresszusi levéltárban.)

Jefferson egyszerűen nem fogta fel ezt a logikát, mert nem értette, és magyarázatot sem talált rá. Akkoriban ugyanis nehéz lett volna azzal érvelni, hogy a gonosz cionista globalizmus elleni harcban bizony sok minden megengedett, és a palesztin földek elrablása című elmebajt sem találták ki mindenféle betegesen hazug, klinikai kezelésre szoruló emberek. Azt viszont felismerte Jefferson, hogy a sarcot is hiába fizetik, az üzlet csak átmenetileg tud működni, hiszen az iszlamisták minden egyezményt, megállapodást az első adandó alkalommal megszegnek, erre mindig találnak indokot, a sarcot pedig egyre följebb srófolják.

Nem csoda, hogy Jefferson első külügyminiszterként haditengerészet létrehozását sürgette, ugyanis haza kívánta hozni azon honfitársait, akik a mohamedán martalócok tömlöceiben túszokként (nincs új a nap alatt) tengették életüket. 1792-ben azzal bízta meg John Paul Jonest, diplomáciai tárgyalások ürügyén utazzon Algírba, és kémlelje ki, mik a lehetőségei egy jövőbeli tengeri mentőakciónak.

Egy évvel később Jefferson már nyugdíjba akart menni, amikor bekövetkezett az első 9/11.

Amerikát az akkori kor legnagyobb terrortámadásai érték 1793 őszén. Az algériai kalózok tizenegy amerikai kereskedelmi hajót raboltak el és több mint száz amerikai lett rabszolga.

Amikor ez a hír elért New Yorkba, drámai hatással bírt az élet minden területére. A tőzsde összeomlott. Hajóutakat töröltek minden főbb kikötőben. A tengerészek sztrájkba léptek. A hajókat ellátó cégek beszüntették működésüket. A válság az egész országon végigsepert. Az 1793-as tömeges hajórablás pontosan azt tette az amerikai gazdasággal, mint 9/11.

A Kongresszus rövidesen határozott a flotta létrehozataláról – de még ekkor sem a háborúról, hanem előbb diplomatákat küldött Algírba, hogy kiegyezzenek az iszlamistákkal. A végén még ők fizettek egymillió dollárt, ráadásul az algíri pasa kapott egy új hadihajót, aminek a neve Félhold lett; cserébe nyolcvanöt amerikai túsz nyerte vissza a szabadságát.

A korabeli terroristák tevékenységét csak 1801-ben elégelte meg Amerika, amikor a „héja” Jefferson elnök lett. Négy éves háborút viseltek Tripoli ellen, de a tengeri terror csak 1830-ra ért véget, amikor Franciaország gyarmatosította Algériát, azután Tunéziát és Marokkót. 1962-ben hagyták el véglegesen Észak-Afrikát. A térség ismét a terrorizmus melegágya lett.

Jefferson tudta a megoldást. A csapásra soha nem került volna sor, ha az ellencsapás – megelőzi.

Ideje lenne tanulni a történelemből, és nem elkövetni újra és újra ugyanazokat a hibákat.

2008. június 19., csütörtök

Fontos szolgálati közlemény

A Miért Cion? mint egyetlen nem hivatalos magyar nyelvű cionista honlap egyre növekvő népszerűsége természetesen örömmel tölti el annak gazdáját. Az már kevésbé, hogy immár sorozatban fordul elő posztjaink engedély nélküli átvétele és leközlése, nem egyszer úgy, hogy bennünket meg sem kérdeznek, sőt, egyszer kimondott tilalmunk dacára.

Ez úton hívjuk fel valamennyi érintett figyelmét, mely szerint a legenda – „az interneten amit találok, szabad préda” – nem igaz. Az interneten közölt írásokra ugyanúgy vonatkoznak a szerzői jogi szabályok, mint bármi egyébre, és ezek megsértését a magyar és külföldi jogszabályok súlyosan szankcionálják.

E jogszabályokkal eddig csak egy ízben kellett fenyegetőznünk. Nagyon reméljük, hogy minden esetben, ha valakinek megtetszik egy itt közölt írás, lesz oly kedves és érintkezésbe lép velünk a másodközlés feltételeinek megbeszélése végett a
motlschoenfeld@yahoo.com címen. Fáradságukat előre is köszönjük.

2008. június 18., szerda

Köves Slomó rabbi: Slomó sátra / Gondolatok a heti szakaszhoz / Slách: A kémek bűne – amikor betelik a pohár

És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Meddig fog engem megvetni ez a nép, és meddig nem hisznek még bennem mindazok a jelek mellett, melyeket közepette műveltem? (4Mózes 14:11.)

A zsidó nép botlásai egymást követik a kivonulástól egészen szakaszunkig. Először a tengernél elkövetett hitetlenkedés, majd a Tóra-adást követő aranyborjú, a mannával kapcsolatos engedetlenkedés és elégedetlenség, a fürjek története, végül pedig szakaszunkban a kémek vétke és a nép hitetlensége, hogy nem bíztak az Örökkévalóban, és nem hitték, hogy el tudják foglalni az Ígéret Földjét.

Istennél láthatóan „betelik a pohár”, és azt kérdezi Mózestől: „meddig nem hisznek még bennem” és azokban a csodákban melyeket velük megtettem? A Midrás (Tánchumá, Slách, hoszáfá 1.) a következőképp értelmezi az Örökkévalónak e mondatát: „Minden jó tanácsomat megtagadtátok, miként írva van: »elvetettétek minden tanácsomat és feddésemnek nem engedtetek« (Példabeszédek 1:25)… Először azt mondtam Mózesnek: »lemegyek Egyiptomba, hogy felhozzam őket és megmentsem«, de ti a tengernél megtagadtatok… A Szinájhoz érkeztetek és én alászálltam és beszéltem veletek… semmi rossz nem ért benneteket sem a halál angyala sem más… és ezt a tanácsomat sem fogadtátok meg negyven nap után. Ezért van tehát írva, hogy »elvetettétek minden tanácsomat«”.


Várható volt, hogy a zsidó nép engedetlenségei egyszer minden határt túllépnek, de miért éppen a kémek esete az, ami minden korábbin túltesz? Hogyan kell értenünk a fent idézet Midrásban, hogy „minden tanácsomat elvetették”, miért nevezi ezeket tanácsnak az Örökkévaló? Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi a következőképpen magyarázza ezt (Ohel Slomo, Slách):


Köztudott, hogy a zsidó nép egyiptomi rabszolgasága és szabadulása annak az isteni tervnek volt a része, amit a Teremtő Ábrahámnak ígért (1Mózes 15:13-14.): „Tudd meg, hogy idegen lesz a te magzatod egy országban, mely nem az övék és szolgálatra szorítják őket és sanyargatják őket négyszáz évig. De… azután ki fognak vonulni nagy vagyonnal”. Isten tehát Ábrahám tudtára adta, hogy leszármazottai, az isteni ige hirdetésére kiválasztott nép a rabszolgaságból fog az Ígéret Földjére kerülni. Ha pedig a Szentföldre kerül, akkor teljesül az isteni ígéret, amelyért Ábrahám elhagyta a szülőföldjét, és Isten szavát követve elindult. Az isteni terv kiteljesülése tehát a zsidók szentföldi letelepedése.

Igen ám, de lényeges volt, hogy az izraeli megtelepedés ne csak egy fizikai költözés legyen, hanem olyan létben éljenek ott a zsidók, amelyben az isteni jelenlét folyamatosan érződik. Ott létükben valósuljon meg az isteni vágy, hogy „otthona legyen az alanti világban” (Midrás tánchumá, Nöszo 16.), hogy a szellemi és a fizikai egyesüljön. Erre a feladatra viszont nem állt szellemileg eléggé felkészülve az alantas és erkölcstelen, Egyiptomban felcseperedett zsidó nép. Szükség volt lelkük kifinomítására, arra hogy a világ minden dolgában érezzék Isten kezét, ahhoz hogy a fizikai letelepedés után se gondolják, hogy „erőm és kezem hatalma szerezte nekem ezt a vagyont” (5Mózes 8:17.).


Ehhez pedig arra volt szükség, hogy megtapasztalják az isteni kéz, a természetfölötti hatalmát. Minden, ami a kémek bűnéig történt, ezt a célt szolgálta. Isten természetfeletti csodákkal sújtotta az egyiptomiakat, de ez mégsem volt eléggé meggyőző Mózes népének, és alig jöttek ki Egyiptomból, a Vörös tenger partjánál már hitetlenkedtek és visszakívánkoztak Egyiptomba. Hiába vezette át őket száraz lábbal a tengeren és adta nekik a Tórát csodálatos kinyilatkoztatások közepette, ők mégis megtagadták és aranyborjút készítettek. Hiába adta nekik a csodálatos mannát, emlékeztetve őket arra, hogy az ember megélhetése mindig az Ég kezében van, ők az utasítás ellenére a kelleténél többet próbáltak begyűjteni és ezek után még „valódi hús után is vágyakoztak”.

Tehát megtagadtak minden tanácsot. Minden olyan isteni csoda, amely arra a meggyőződésre vezette volna őket, hogy a természetfölötti rejtőzködik a természet mögött, kudarcot vallott. Mégis: magát a célt – a szentföldi letelepedést – még nem tagadták meg. A kémek hitetlensége folytán azonban nem csupán egy a szentföldi letelepedéshez szükséges „tanács” lett megtagadva, hanem maga a fő rendeltetés. Az, amit az ember és Isten közötti szövetségben, az Ábrahám és a Teremtő között egységben a főszikla volt. Ezért volt tehát mindennél súlyosabb a kémek vétke.

***


Köves Slomó további cikkei a heti szakaszhoz itt tekinthetők meg: http://zsido.com/konyvek/slomo_satra___gondolatok_a_hetiszakaszhoz/66

Zarándoklat a nap jegyében

– Todá! Köszönöm! – mondja a vámos és int, hogy vihetjük a koffereket. A tel-avivi Ben Gurion repülőtéren […] a szép nagymama […] még egyszer lelkünkre köti, hogy ne kerüljük el a házát. Cukrászdája van Natanján.

– Ugye tudják, hogy a nap teremtésének évfordulójára érkeztek Erecbe? – szól vissza búcsúzóul, mint egy égi hostess, aki tapintatosan figyelmeztet a világ házirendjére.

Egy pillanatra érzékfeletti minden. A kozmikus fordulat és a narancsfák illata elkábít. Meleg van. A parkolóban csillognak az autók, a téren meglebben egy kék csíkos, Dávid-csillagos zászló. 1981. április 7-e, kedd. A zsinagógai naptár szerint 5741 niszán havának harmadik napja, délután fél hét. A nap most tér vissza 206. alkalommal a starthelyre, ahová a teremtő a rejtélyes negyedik napon elhelyezte „a nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon” (Ter. 1,16). A mi időszámításunk előtt 3761 évvel. A 3. századi zsidó Világkrónika az Ószövetség héber betű-számai alapján így bogozta ki a világteremtés dátumát.

Napújulás fordulóján a hívőknek különleges áldást kell mondani. „Aki látja a napot, amikor visszatér kezdeti helyére, oda, ahova megteremtésekor helyezték s azóta kering és szolgál bennünket, ezt mondja: Áldott, aki a teremtést életre hozta! Ábbáje mondta, hogy ezt az áldást minden huszonnyolc évben egyszer kell elmondani.” Izraelben is tömeges istentiszteletet tartottak. Jeruzsálemben éjjel tíz órakor kezdődött, a Nyugati falnál hajnali 5-kor, melyen Jichák Navon államelnök is részt vett. Tel-Avivban a naphoz legközelebb eső magaslaton, a Salom-torony legfelső erkélyén mondtak imát.

A napújulás ritka alkalom, az emberek többsége kétszer-háromszor ünnepelheti életében. A megérkezés és a különös esemény egybeesésének hangulatában erre gondoltunk mi is. Legközelebb 2009 április 8-án lesz. A baráti lechájim!, az életre köszöntő koccintáskor megfogadtuk, hogy huszonnyolc esztendő múlva ugyanitt találkozunk.

***

Rapcsányi László – aki az itt idézett epizóddal indítja Jeruzsálem című, a Gondolatnál 1987-ben megjelent örökbecsűjét – sajnos már nem lehet ott jövő áprilisban, hiszen már jó tíz éve nincs közöttünk.

Isten segítségével azonban jó néhányan ott lehetünk röpke tíz hónap múlva Tel-Avivban vagy Jeruzsálemben. Aki hallja, adja át: jövőre a nap 207. alkalommal tér vissza arra a helyre, ahová Isten a negyedik napon elhelyezte.

Akit érdekel a lehetőség, írjon, mert még az sem kizárt, hogy sikerül egy nagyobb csoportot szervezni az eseményre, akkor pedig olcsóbb a repülőjegy, a szálloda, a minden.

Gondolkodjatok rajta!

2008. június 17., kedd

Köves Slomó rabbi: Slomó sátra / Gondolatok a heti szakaszhoz / Behálotchá / A rossz ismerete, a megtérők érdeme

Sávuot a gérek, a betérők ünnepe. Pontosabban az egész zsidó népé, amely ezen a napon esett át a kollektív betérésen, és vált héber törzsekből zsidóvá. Nem véletlen, hogy elterjedt szokás ezen az ünnepen az öt tekercsből Rút könyvét tanulmányozni. Rút ugyanis az a bibliai személy, aki elhagyva a moábita ősöket, volt anyósát követve, a Szentföldre vándorolt és zsidóvá lett. Rútra a háláchá mindig úgy is utal, mint a jellegzetes gérre.


Nyilván az sem véletlen, hogy a Sávuotot általában közvetlenül követő Behálotchá szakaszban, hetiszakaszunkban ugyancsak egy lényeges „betérő-megtérő” személy, Mózes apósa jelenik meg. Jitró, aki midjánita pap volt, és aki a Midrás szerint (Mechiltá 1., idézi Rási: 2Mózes 18:11) a Föld minden bálványimádását kipróbálta, megjelenik az alig pár napja szabadult zsidók között, hogy saját szemeivel győződhessen meg azokról a csodálatos dolgokról, melyeknek hírét vette.

Mózes marasztalná apósát, és a következő párbeszéd zajlik le közöttük (4Mózes 10:29-31.): „Mi vonulunk azok a hely felé, melyről az Örökkévaló mondta: Azt fogom nektek adni; jöjj velünk és mi jót teszünk veled, mert az Örökkévaló jót ígér Izraelnek. És az mondta neki: Nem megyek; hanem országomba megyek. De ő mondta: Ne hagyj el kérlek, bennün­ket, mert te ismered táborozásunkat a pusztában, azért légy nekünk szemekül”.

Miről szólt Mózes és Jitró vitája? Mivel próbálta az ellenkezés ellenére is marasztalni apósát? Hogy kell értenünk, hogy „légy nekünk szemekül”?

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó néhai sarkadi rabbi a következőképpen magyarázza szakaszunknak ezt a passzusát.

Amikor a fent említett Rút Izrael hitére akar lépni, akkor a következő párbeszéd zajlik le közötte és anyósa távoli rokona, Boáz között (Rut 2:10-12.): „Miért találtam kegyet sze­meidben, hogy ismersz engem, holott idegen vagyok?”, kérdi Rút. „Felelt Bóáz és mondta neki: Jól megmondták nekem mindazt, a mit cselekedtél napaddal férjed halála után, elhagytad ugyanis atyádat és anyádat meg szülőfölde­det és mentél oly néphez, melyet nem ismertél tegnap, tegnapelőtt. Fizesse meg az Örökkévaló cselekedetedet s legyen jutalmad teljes az Örökkévaló, Izrael Istene részé­ről, akihez jöttél, szárnyai alá menedéket keresni.”.

Érdekes módon Boáz két dolgot is kihangsúlyoz elismerő szavaival. Az első, hogy „elhagytad ugyanis atyádat és anyádat meg szülőfölde­det és mentél oly néphez, melyet nem ismertél”. Azaz maga a tény, hogy eltávolodtál a szülői háztól, a régi rossz szokásoktól, a tisztátalan megszokástól, és elindultál keresni valami jobbat, amiről még talán még magad sem tudtad biztosan, hogy mi az; önmagában a tény, hogy felismerted téves utadat és az esetleg még ismeretlen jobb iránt indultál: már ez elismerést érdemel. Hasonló gondolatot fogalmaz meg a híres Jonatán Eibsitz német rabbi (Ohel Jonátán, Lech lechá) Ábrahám elindulásával kapcsolatban, amikor Isten így szólt a zsidó nép pátriárkájához (1Mózes 12:1.): „Menj – a saját javadra – el a te országodból, a te szülőföldedről és a te atyádnak házából azon országba, melyet én neked mutatok.” Önmagában a szülőföldtől való eltávolodás, a még ismeretlen („melyet én mutatok neked”), de jobb felé jutalommal jár, és Ábrahám javára van.

Ugyanakkor minden megtérőben és betérőben Ábrahámtól, Jitrón és Rúton át egészen napjainkig, felmerülhet az a bizonytalanság, hogy bűnös ember lévén sohasem tud teljesen menedéket találni az „Örökkévaló szárnyai alatt”. Ez merülhetett fel Rútban is, és erre volt Boáz válasza a második mondat: „…legyen jutalmad teljes az Örökkévaló, Izrael Istene részé­ről, akihez jöttél, szárnyai alá menedéket keresni.” – vagyis egy pillanatra se kételkedj abban, hogy az Örökkévaló ne fogadna el teljességgel.

De miért ne lenne ok az aggodalomra? Hát nem mégiscsak hátráltató tényező a vétkes előélet?
Közismert Salamon király evilági létet lekezelő „hiúságok hiúsága, minden hiúság” kijelentése, melyet úgy folytat: „Mi nyeresége van az embernek minden fáradságában, mellyel fárad a nap alatt” (Kohelet 1:2-3.). Van-e Salamonnál, a világi javakat minden tekintetben elérő embernél hitelesebb személy ennek kijelentésére? – teszi fel a kérdést a Midrás.

A megtérő előnyben van, hiszen éppen a rossz ismerete erősíti a jóhoz való ragaszkodásban. Ezért tanították Bölcseink (Talmud, Bráchot 34b), hogy ahol bál tsuvák állnak, arra szintre a tökéletes igazak sem tudnak eljutni.

Ez a párbeszéd folyik le Mózes és Jitró között is. Mózes először azzal érvel, hogy önmagában Jitró elmozdulása Midjánból, a rossztól, a világ összes bálványától, az út a jobb felé, a „vonulás a hely felé” már önmagában is jó. Ha pedig a korábbi életében vétkektől nem mentes após tartana attól, hogy soha nem tud majd a bűntelen tiszta ember szintjére eljutni, akkor erre az a válasz, hogy nem csak hogy igenis képes, hanem éppen hogy az ő rosszról való ismerete adja meg az átlagosnál intenzívebb ragaszkodását a szenthez. Hiszen nincs Jitrónál, az összes bálványok ismerőjénél hitelesebb ember arra, hogy kimondja „Most tudom, hogy nagyobb az Örökkévaló minden isteneknél…” (2Mózes 18:11.). Sőt Jitró meggyőződése éppen múltja miatt lehet olyan erős, hogy a zsidó nép „szeméül” szolgálhat a rosszal való tapasztalata folytán.

***

Köves Slomó további cikkei a hetiszakaszhoz itt tekinthetők meg:

http://zsido.com/konyvek/slomo_satra___gondolatok_a_hetiszakaszhoz/66

2008. június 16., hétfő

A századik poszt

2007. december 12-én indultunk a Köszöntővel. Ilyenkor szokás mindenfélét szerénykedni, és azt írni, hogy hát izé, nem is számítottunk arra, hogy ilyen hosszú utat teszünk meg, bla-bla-bla, satara. Nem írom ezt, egyrészt mert számítottam, másrészt még ennél is többre számítok, mint azt meg fogjátok látni.

A Magyarországi Cionisták Szövetsége támogatásával indult a blog, egy ideig elérhető volt a honlapjukról, meg az övék is innét, aki figyelt, láthatta, hogy pár hónapja ennek vége; nos, igen, elváltak útjaink, közelebbről hadd ne részletezzük, miért, legyen elég annyi, hogy a pitlákság és a szánalmas galutzsidó mentalitás nem a Miért Cion? asztala, és sohasem is lesz az. A közösködés a konyhára semmit nem hozott, hiszen a magát cionistának nevező honlap nevetséges, látogatottsága valószínűleg nulla, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen legfontosabb mondanivalóik közé tartozik, hogy „a cionizmus nem kirekeszt, hanem befogad”. Nagyon helyes, lehetőleg alijáztassátok Ahmedéket is, ha már nektek itt élnetek s halnotok kell, váljék egészségetekre.

A Miért Cion? abban a hízelgő helyzetben találta magát – gyakorlatilag hetekkel az indulás után –, hogy az egyetlen magyar nyelvű cionista honlap lett az egész világon, ha a hivatalosakat (a Szochnut és az Erec oldala) nem számoljuk, és naponta ezrek látogatták, ha új poszt került fel. Ezt nagyban köszönhetjük a http://www.zsidonegyed.com/ szájtnak, amely a napi hírlevelébe felvett minket, s ez által rengeteg ember elektronikus postaládájába jutunk el nap, mint nap. Rajongók vannak, akik e-mailben kérik számon, ha sokáig nincs bejegyzés. Igazuk van, mert ha szeretik a Miért Cion?-t, akkor a rendszeres posztok járnak is nekik.

Nem csak rajongók akadtak, de önzetlen segítőtársak is, akik felhívták a figyelmet a hibákra, témákat javasoltak, mások figyelmébe bennünket beajánlottak, sőt, néhányan maguk is munkához láttak. Munkához láttak és írtak annak dacára, hogy a Miért, Cion? teljesen független, reklámokat nem közöl, bevétele nulla, így kifizetni sem tud senkinek semmit. Nekik külön köszönet jár.

Külön derűs hozadéka a blogolásnak, hogy kapuink előtt rendszeresen ugat s acsarkodik egy kihaló faj, a magyar náci. Néha némelyik hozzászólásukat is beengedjük a többiek mulattatására. Ebből azonban fölöslegesen vonják le a következtetést, hogy érdemes tovább próbálkozniuk. Nekik általában kuss van. S ha ezt ők a sajtószabadság megsértésének érzik, na bumm. Utóvégre coki az olyan sajtószabadságnak, aminek köszönhetően hovatovább az ő pofájuk a legnagyobb ebben az országban.

Fél éve és négy napja indultunk, de már az indulás után sokan mondták: több ez, mint blog. Való igaz. Formátumra blog, igazándiból azonban – mint említettem volt – az egyetlen magyar nyelvű cionista oldal, amiből terveink szerint egy-másfél éven belül, ha az Örökkévaló megsegít, az egyetlen magyar nyelvű cionista internetes lap lesz. Amihez természetesen pénz kell; a tiszteletköröket elhagyva tehát itt kérjük fel azokat arra, akik úgy érzik, megengedhetik egy ilyen lap támogatását és fontos is nekik, jelezzék azt a motlschoenfeld@yahoo.com címen. (Nem pár ezer forintos adományokra gondolunk, hanem komoly internetes lap hosszú távú üzemeltetéséhez szükséges, tekintélyes összegekre.) Ha lesz a dologból valami, azok, akik az elején itt voltak és önként segítettek, nyilvánvalóan ott lesznek akkor is, amikor vállalkozásunk üzleti alapon működik majd tovább.

És itt szeretnék válaszolni többek felvetésére, akik hiányolták, miért nincsenek rendszeres hírek Izraelből, a világ zsidóságáról, a cionizmusról. A reklamáció jogos, de egyelőre nem vagyunk hírportál, csak blog. Ellenben azokat a híreket, amelyek magyarul nem olvashatók, rendszeresen fordítjuk, és egy egészen friss megállapodás nyomán most a lubavicsiak közlik azokat honlapjukon: http://www.zsido.com/cikkek/Hírek/10. Érdemes sűrűn benézni, azon vagyunk, hogy naponta frissítsünk, és lehetőleg minél érdekesebb anyagot hozzunk.

Ez volt a századik poszt. Akartátok, tehát nem álom. Olvassatok minket továbbra is, ajánljatok másoknak. És a szívetekre hallgassatok, ne az eszetekre. Én is azt csinálom.

Jimmy Carter és a tények

Palestine. Peace Not Apartheid címmel jelentetett meg olyan másfél éve az Egyesült Államok volt elnöke, akinek csillagzatát alapvetően határozta meg a Közel-Kelet. Jimmy Carter volt az az ember, aki tárgyalóasztalhoz ültette Szadatot és Begint, majd összehozta a Camp David-i békét; az az ember, akinek elnöksége alatt a fiatal iráni iszlamista rezsim gyalázatosan packázhatott a szabad és civilizált világ vezető erejével, az az ember, akinek terminusa idején a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt (bár az utóbbi fejlemények tükrében ezt a lépést inkább illett volna csendben üdvözölni, mint elítélni), és az az ember, akinek külügyminisztere, Cyrus Vance a tömeggyilkos és hazaáruló Kádár rezsimjének kiszolgáltatta a magyar szent koronát.

Mindez persze csak szemelgetés egy agyilag nem túl fejlett georgiai mogyoróültetvényes nagypolitikai ámokfutásából. Carter személye voltaképp nem lenne érdekes, még akkor sem, ha regnálása négy keserves éve alatt nem az rúgott volna bele Amerikába, aki csak akart. Reagan és Thatcher asszony az 1980 utáni években helyre tették a dolgokat, odaküldve többek közt a Szovjetuniót, ahová való volt, a történelem szemétdombjára. Carter azonban munkához látott, és könyvében, amelynek egyes lefordított részletei a náci portálok előszeretettel hozott csemegéi lettek Magyarországon is, kétségbeejtő hülyeségek sorát hangoztatja. Ezekből szemelgetünk.

Carter szerint: Izrael hasonlít az apartheid Dél-Afrikához.

Ezzel szemben: önmagának ellentmondva még Carter is tagadja az analógiát. „Izrael nemzetén belül semmiféle hasonlóság nincs az apartheiddel”, állította a CNN-en 2006. november 28-án, Hardball with Chris Matthews).

Magában a könyvben (198. oldal) ez olvasható: Izrael nyugati parti szeparációs politikája „nem olyan, mint a dél-afrikai”, mert semmi köze a „rasszizmushoz”.

Carter állítja: „A béke csak akkor jön el a Közel-Keleten, ha az izraeli kormány [elfogadja] a törvényes határokat”, értve ez alatt az 1967 előtti határokat (207. és 216. oldalak).

Ezzel szemben: a volt amerikai elnök a jelek szerint nincs tisztában azzal, hogy az 1967. előtti vonalak nem voltak határok, jogi értelemben tűzszüneti vonalak voltak. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy amennyiben Izrael ezekre a vonalakra visszavonulna, akkor eljönne a béke, lévén háború és terrorcselekmény az 1967-es diadal előtt is bőségesen sújtotta Izraelt, és ez a helyzet jottányit sem változott akkor, amikor Izrael egyoldalúan kivonta csapatait Libanonból (2000), illetve Gázából (2005). Ma Irán, a Hamasz, a Hezbollah és más szervezetek szerint semmiféle zsidó állam vagy entitás nem létezhet a Közel-Keleten, függetlenül attól, hol húzódnak a határok vagy a fegyvernyugvási vonalak.

Carter szerint: az izraeliek által létrehozott biztonsági kerítés „börtönfal”, ami „bevezeti az apartheid rendszerét” (189. oldal)

Ezzel szemben: a biztonsági fal a terror miatt vált szükségessé, kizárólagos célja, hogy megnehezítse azon terroristák dolgát, akik kimondottan s bevallottan polgári személyek meggyilkolása céljából kívánják átlépni a zöld vonalat (az Izrael és Jehuda meg Somron közti tűzszüneti vonalat). Izrael harmincöt éven át nem hozott létre határain műszaki zárat, csak amikor a terror már a tetőfokán tombolt, s 2000 és 2004 között ezer izraeli vesztette életét a támadásokban. A fal 95 %-kal csökkentette az izraeli emberveszteségeket, nyomvonala szintén 95 %-ban a Carter által tévesen országhatárnak vélt tűzszüneti vonallal egyezik meg.

Carter szerint (igen figyelemre méltóan): Izrael és a területek „ősi otthonát” képezik a palesztin keresztény és muzulmán araboknak „a római idők óta”.

Ezzel szemben: nagyon nagyok a gondok, ha valaki könyvet mer írni a témában úgy, hogy nem tudja: a római időkben a környéken sem voltak arabok, a muzulmán vallás pedig még nem létezett. Még nagyobb a probléma, ha egy állítólagos vallásos keresztény ember nincs tisztában azzal, hogy Erec Jiszráélben a zsidók már ezer évvel a római hódítás előtt államot tartottak fenn. Ottlétük azóta is töretlen. Ezzel szemben a területen soha a történelem idején semmiféle arab államalakulat nem létezett, sőt: semmilyen önálló államalakulat nem létezett.

Carter szerint: Izrael modernkori újraalapítása igazságtalan volt, a nemzetközi közösség hagyta, hogy a zsidók „elvegyék” a palesztin földet (28. oldal).

Ezzel szemben: a zsidók senkinek a földjét nem vették fel, és erre a nemzetközi közösség sem hatalmazta fel őket. A zsidó bevándorlók jogszerűen tértek haza őseik földjére, az általuk művelt földterületet megvásárolták. 1947-ben 463 ezer hektár föld volt zsidó kézen, ennek 84 százalékát, 387 500 hektárt az araboktól vettek, 30 ezer hektárt különféle egyházaktól, a maradékot pedig a brit mandátumi hatóságoktól (ld. Abraham Granott: The Land System in Palestine, 1952, 278. old.)

Carter szerint: a térségben megjelenő első „militánsok” a „zsidó militánsok” voltak, 1939-ben (4. oldal)

Ezzel szemben: megdöbbentő – nyilván többen elolvasták a kéziratot a megjelenés előtt, és senki nem szólt, hogy elnök úr, eztet az emeletes baromságot azért mégiscsak tessék már kihúzni. Eltekintve attól, hogy esetenkénti zsidógyilkosságok voltak már a tizenkilencedik században is, Carternek illett volna tudnia, hogy a szervezett terror kezdetének éve 1920. volt; az 1929-es hebroni pogromban hatvankilenc, míg az 1936-39-es arab felkelésben négyszáztizenöt zsidót öltek meg az arabok. Carter állítása olyan, mintha azt mondaná, a második világháború az amerikaiak partraszállásával kezdődött. (A képen a Baltimore News korabeli beszámolója a hebroni vérengzésről.)

Carter szerint: Arafat 1990-ben leszögezte, hogy „a PFSZ sosem hirdette Izrael elpusztítását” (62. oldal)

Ezzel szemben: a PFSZ alkotmánya még az oslói békekötés (1993) után is több olyan szakaszt tartalmazott, amelyek Izrael elpusztítására szólítottak fel: Palesztina „határai megegyeznek a Brit Mandátum alatti határokkal” (2. szakasz), valamint: „Palesztina felszabadítása elpusztítja a cionista és imperialista jelenlétet” (22. szakasz).

Carter szerint: az ENSZ 242. sz. határozata az 1967-es „határokra” való visszavonulásra szólítja fel Izraelt (215. oldal)

Ezzel szemben: az ENSZ 242. sz. határozata nem szólítja fel Izraelt az 1967-es „határokra” való visszatérésre, hanem „biztonságos és védhető” határok megteremtéséről szóló tárgyalásokra szólítja fel a feleket, nem szólván viszont arról, mik legyenek azok a határok, mert az 1967. előtti nem volt az, az csupán az 1948-as Függetlenségi Háború utáni fegyvernyugvási vonal volt. Felhívja viszont a nem csak Carter által sűrűn emlegetett 242-es az arab államokat arra, hogy kössenek békét, Izraelt arra, hogy vonuljon vissza az 1967-ben megszerzett területekről – nem valamennyiről, csak egy részéről –, de szó nincs itt palesztin állam víziójáról, a palesztinok még csak meg sem említtetnek ebben a határozatban. Carter könyvéből kimaradt az is, hogy Izrael elfogadta az ENSZ 242. sz. határozatát. Az arabok visszautasították.

Carter szerint: az oslói egyezmény és az Útitérkép kimondja, hogy Izraelnek vissza kell térnie az 1967 előtti vonalakra (215. oldal).

Ezzel szemben: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elsőként én fordítottam magyarra az Alapelvek Deklarációja címet viselő oslói egyezményt, és biztosíthatok mindenkit arról, hogy Carter bakot lőtt. A Deklaráció egy szándékoltan homályos megfogalmazású nyilatkozat, ami azt mondja ki, hogy Izrael és a Palesztin Hatóság majd valamikor a jövőben, az aláírástól (1993) számított öt éven belül meg fogják tárgyalni, mik legyenek a végső határok (5. szakasz, 3. bekezdés). Az Útitérképben is ilyesmi szerepel.

Carter szerint: Arafat elutasította Clinton béketervét, Izrael pedig „nem adott világos választ”, és „húsz oldalnyi kifogást” adott be (150. oldal)

Ezzel szemben: Izrael elfogadta Clinton javaslatait, Arafat (a képen Camp Davidben Clintonnal és Ehud Bárákkal) felrúgta a tárgyalóasztalt, mint azt Dennis Ross volt nagykövet is elmondta a CNN 2006. december 8-i adásában: „Az izraeliek kétszer mondtak erre igent, előbb Camp Davidben… aztán a Clinton-feltételek [szerint]. … 2000. december 27-én a kabinet megszavazta a Clinton-javasatot” (Wolf Blitzer’s Situation Room)

Carter szerint: a palesztinok „a maga teljességében elfogadták a 2003-as Útitérképet”, míg Izrael olyan követelésekkel hozakodott elő, amelyek obstruálták a szerződést (159-160. oldal)

Ezzel szemben: a palesztinok az Útitérkép-kötelezettségeik közül semmit nem teljesítettek. Ezek közül elsődleges lett volna „a terrorista infrastruktúra szétzúzása”, Mahmúd Abbász elnök viszont 2003. szeptember 6-án biztosította a Palesztin Nemzeti Tanácsot, hogy a Palesztin Hatóságnak esze ágában sincs kötelezettségeit végrehajtani.

Carter szerint: a Hamasz vezetősége a 2006. júniusi hadifogoly-javaslatban elismerte Izrael létezésének jogát (203. és 214. oldalak).

Ezzel szemben: itt már valóban nem tudjuk, sírjunk vagy röhögjünk, a Hamasz alighanem az utóbbit teszi, ugyanis többször és egyértelműen kijelentették, soha, semmilyen körülmények között nem ismerik el Izrael Államot. Több száz, ha nem több ezer ilyen kijelentés van, Carterhez a jelek szerint egyik sem jutott el. Csak hármat idézünk:

Számi Abu Zuhri Hamasz-vezető a Jerusalem Postnak: a Hamasz úgy írt alá, hogy „ne kelljen elismerni Izraelt… az egyezmény azt is lehetővé teszi, hogy folytassuk az ellenállást Izraellel szemben.”

Mahmúd al-Zahar palesztin külügyminiszter 2006. október 20-án az al-Ajjam c. lapnak: „Nem normalizálhatjuk kapcsolatainkat az entitással. Nemet mondunk Izrael elismerésére, függetlenül az ártól, amit ezért fizetnünk kell.” [Ezt persze nem kell szó szerint érteni: az árat nem a palesztin főgengszterek fizetik, hanem a polgári lakosság mindkét oldalon.]

A Hamasz alaptörvénye, 11. szakasz: „Palesztina generációk óta iszlám hitbizomány… senki nem mondhat le róla, sem egy részéről, nem hagyhatja el sem azt, sem egy részét…”

Carter szerint: a Hamasz 2004. augusztusa, a tűzszünet óta nem követett el erőszakcselekményt.

Ezzel szemben: 2005 augusztusa és a könyv megjelenése, 2006. novembere között 1201 Kasszám-rakétát lőttek ki Izraelre. Az igaz, hogy számos terrorcselekmény nem sikerült – mert annak elejét vették: csak 2005-ben huszonkilenc öngyilkos merényletet előztek meg az izraeli biztonsági szervek.

Carter szerint: Izrael „fontosabbnak tartja a palesztin földek elkonfiskálását a békénél” (131. oldal).

Ezzel szemben: Még Izrael kikiáltása előtt az Erec Jiszráél-i zsidó vezetés két ízben javasolt területi kompromisszumot a béke fejében: 1937-ben és 1947-ben. Az arabok mindkettőt elutasították. Izrael az 1967-ben elfoglalt területeknek mára 94 százalékáról visszavonult, teljesen kiürítette Gázát, és a béke fejében felajánlotta, hogy 97 %-ban kiszolgáltatja a Nyugati Partot. Minden egyes ilyen gesztusra fokozott ellenségesség és újabb terror volt a válasz, különösen a kiszolgáltatott területeken.

Carter szerint: Izrael „diszkriminálja a keresztényeket”, és „ez okozza a keresztényeknek a Szentföldről való megdöbbentő exodusát” (127. oldal).

Ezzel szemben: soha nem volt és most sincs keresztény exodus Izraelből, már csak azért sem, mert az egész térségben egyedül a zsidó államban van vallásszabadság. Nem csoda, hogy a keresztény izraeli lakosság 1948 és 1998 között 34 ezerről 130 ezerre nőtt, azaz megnégyszereződött (ebben a számban természetesen nincs benne a mintegy 300 ezer, a volt Szovjetunió területéről bevándorolt pravoszláv, hanem csakis és kizárólag az arab keresztények). A keresztényüldözés tetten érhető viszont a Palesztin Hatóság területein, ahonnét keresztény arabok Izraelben kérnek menedékjogot (!!!). A területek keresztény lakóinak aránya az 1950-es 15 százalékról a mai 2 százalékra csökkent.

***

Nos… az embernek borsódzik a háta, ha belegondol: ez az ember volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a szovjet agresszió a csúcspontján tombolt, és a világot nem sok választotta el attól, hogy felforrósodjon egy kicsit a hidegháború. Csoda, hogy az oroszok vissza nem vették Alaszkát.

Sok szó esett az elmúlt nyolc évben arról, hogy az idegen nyelven beszélő, diplomás, vadászpilótaként szolgált ifjabb Bush mekkora bunkó. Mit tartsunk ezek után Carterről?

2008. június 11., szerda

Júniusi évfordulók

1906. június 1. Pogrom robban ki az akkor még a cári Oroszországhoz tartozó Bialystokban.

1949. június 1. Az arab államok tűzszünetben állapodnak meg Izraellel.

1948. június 2. Kivégzik dr. Viktor Brackot, a lengyelországi gázkamrák „főmérnökét”.

1948. június 2. A Felszabadító Háború egyiptomi frontján zajló döntő ütközetben Asdodnál vereséget mérnek az izraeli csapatok a betolakodókra.

1942. június 3. A német katonai parancsnokság elrendeli, hogy a megszállt Franciaországban a zsidók sárga csillagot hordjanak, rajta a Juif (zsidó) felirattal.

1974. június 3. Izraelben először lép hivatalba szabre miniszterelnök Jichák Rabin (a képen még tinédzserként) személyében.

1391. június 4. A spanyol anyakirálynő gyóntatópapja által vezetett csőcselék Sevillában zsidókat támad és gyilkol meg. A nyugtalanság rövidesen országossá válik.

1941. június 4. A német-olasz bábállamként fungáló, Ante Pavelic vezette Horvátországban rendeletet adnak ki a zsidók vagyonának elkobzásáról és arról, hogy kötelesek a Z betűvel ellátott sárga csillag viselésére.

1832. június 5. A kanadai zsidóság emancipációjának napja.

1944. június 5. A Szövetségesek felszabadítják Rómát. A zsidók előjönnek búvóhelyükről. Megmenekülésüket nagy számban köszönhették a Vatikánnak, amely több tízezer zsidót bújtatott. Megnyílik a római Nagy Zsinagóga kapuja.

1948. június 5. Izraeli kézre jut Javne, amely az ókor zsidó vallási központjaként funkcionált Jeruzsálem pusztulása után.

1967. június 5. A Hatnapos Háború kirobbanásának napja. Ezen az első napon semmisíti meg az izraeli légierő az egyiptomit, a szárazföldi csapatok pedig felszabadítják Gázavárost az egyiptomi, Latrúnt és Kalkilíját pedig a jordán megszállás alól. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangú határozatában rendeli el a tűzszünetet.

1242. június 6. Huszonhat szekérnyi Talmudot és kétszáz más rabbinikus írást égetnek el Párizsban.

1536. június 6. Mexikóban működésbe lép az inkvizíció.

1957. június 6. A szovjet kormány tájékoztatja a zsidóságot: engedélyezi, hogy Moszkvában rabbiképzés céljából jesiva nyíljon. A bejelentést Sávuot napján teszik meg, alighanem azzal a propagandacélzattal, hogy a Szovjetunió-beli vallásszabadsággal kábítsák a zsidóságot és a szabad világot. Az ajánlatról később kiderül, hogy kamu, a jesiva laikus tanácsát 1961-ben feloszlatják, a zömében grúz zsidó hallgatókat 1962 Pészáchja után nem engedik vissza a szünetről Moszkvába, Grúziában kell maradniuk. Az intézményben innentől csak maroknyi bócher lézeng, a szovjet rabbiképzésre vonatkozó remények füstbe mennek.

1967. június 7.
Izrael felszabadítja Jeruzsálem Óvárosát, és a zsidóság szent városa 1948 után ismét egységes. Ugyanezen a napon szabadítja fel a Cahal Jerikót, Betlehemet, a szináji Sárm es-Sejchet és szünteti meg Eilátnak az egyiptomi flotta kalóztevékenysége következtében fennálló blokádját. Felszabadul a teljes Nyugati Part (amelyet a magyar sajtóban azóta is értelmetlenül, de annál következetesebben „Ciszjordániának” neveznek).

65. június 8. Zsidó felkelők kezére kerül a jeruzsálemi Antónia-erőd. Ez a csata a Róma-ellenes szabadságharc kirobbanását jelzi.

1951. június 8. Felakasztják Oswald Pohlt, az SS gazdasági főhivatalának vezetőjét, Otto Ohlendorfot, akit 90 ezer ukrán zsidó legyilkolásában találnak bűnösnek, valamint Paul Blobel ezredest, a kijevi zsidóság hóhérát.

1898. június 8. Megszervezik az amerikai Union of Orthodox Jewish Congregationst.

1967. június 8. Izrael, Egyiptom és Szíria elfogadják a Biztonsági Tanács tűzszüneti rendeletét.

1967. június 9. A Hatnapos Háború hatodik napja. Izrael területe hatalmasan megnövekszik a Nyugati Part, a Golan, a Gázai-övezet és a Szináj felszabadítással. Az arab világ gerinctöréssel fekszik a porban: a vereség nem csak megsemmisítő, de megalázó is. A Szovjetunió és kelet-európai csatlósai – Románia kivételével – megsértődnek, amiért nem az arabok nyerték a háborút, ezért megszakítják a diplomáciai kapcsolataikat a zsidó állammal.

1941. június 11. A történelem egy ritkán említett epizódja: a Vichy-Franciaország gépei bombázzák Tel-Avivot. Húsz polgári lakos veszti életét.

1943. június 11. Heinrich Himmler SS-főnök elrendeli az összes lengyelországi gettó felszámolását.

1967. június 11
. Aláírják a tűzszünetet Izrael és Szíria között.

1967. június 12. Az egyiptomi kalózblokád felszámolása után most először fut ki izraeli hajó Eilátról.

1299. június 13. A pápa engedélyezi, hogy az inkvizíció által kivizsgálás alá vont zsidók megtudják, kik vádolták be őket.

1924. június 13. Leteszik az ortodox izraeli város, Bné Brák alapkövét.

1948. június 13. Románia és Finnország elismeri Izraelt.

1940. június 14. Megnyílik Auschwitz. A haláltáborban annak felszabadulásáig megközelítőleg két és félmillió embert gyilkolnak meg, további félmillió az éhezésbe és a betegségekbe hal bele.

1266. június 15. Kölnben tizenkét zsidó hal mártírhalált.

1567. június 15. A genovai zsidóság kiűzetésének napja.

1221. június 16. Lemészárolják az erfurti zsidóságot. Napja, a Sziván 25. korábban böjtnap volt.

1951. június 17. Felavatják a föld alatti negevi víztárolókat.

1269. június 19. IX. Lajos francia király rendelete értelmében minden zsidó megkülönböztető sárga folt viselésére köteles.

1286. június 19. Bebörtönzik a rothenburgi Méir rabbit.

1948. június 19. Panama és Costa Rica elismeri Izraelt. Costa Rica nagykövetsége a mai napig Jeruzsálemben található.

1951. június 19. Szovjet alattvaló ezen a napon kapott először kivándorló vízumot Izraelbe. Ekkoriban sokan reménykedtek a népek börtöne kivándorlási gyakorlatának liberalizálásában, ám ebből nem lett semmi, tömegesen csak a hetvenes évek elején engedtek ismét zsidókat távozni a szovjet rabtartók.

1391. június 20. A spanyolországi Toledóban négyezer zsidót ölnek meg.

1768. június 20. Az ukrajnai hajdemák felkelés ötvenezer zsidó életét követeli.

1942. június 20. Auschwitzban megkezdődnek a tömeges megsemmisítések.

1948. június 20. A kairói zsidónegyed ellen elkövetett bombamerényletnek húsz zsidó halottja van.

1498. június 21. Nürnberg és Bajorország engedélyt kap zsidai kiűzésére.

1943. június 21. Himmler elrendeli az összes oroszországi zsidó gettó megsemmisítését.

1948. június 21. Kezdetét veszi az arab-zsidó háborúval foglalkozó rhodoszi konferencia.

1559. június 22. Kirabolják és felperzselik a prágai zsidónegyedet.

1942. június 22. Megalakul a Zsidó Hadtest.

1295. június 23. A pápa visszautasítja a zsidóság által neki ajánlott Tóra-tekercseket.

1298. június 23. Legyilkolják Bécsújhely lakosságát.

1696. június 23. Megmenekül a vérvádtól a lengyelországi Posen zsidósága, miután az áldozat anyja, akinél megtalálják a véres ruhákat, bevallja, hogy ő gyilkolta meg tulajdon katona fiát.

1794. június 23. II. Katalin cárnő (jobbra) engedélyezi a zsidóság kijevi letelepedését.

1941. június 23. Németország felszabadítja a szovjet megszállás alól Litvániát, ám ez a zsidóságnak nem túl jó. Bezárja kapuit a híres szlobodkai és telzi jesiva.

1298. június 24. Lemészárolják az ausztriai Ifhaben zsidóságát.

1648. június 24. A kozákok megkínoznak és legyilkolnak mintegy ezer zsidót a lengyelországi Tulcsinban.

1843. június 24. Az itáliai Ancona inkvizítora elrendeli, hogy zsidók csak olyan településen élhetnek, ahol van gettó.

1873. június 24. Henry Ward Beecher tiszteletes (balra) szentbeszéde az amerikai antiszemitizmus növekedését jelzi.

1903. június 24. Oroszországban betiltják a cionista találkozókat.

1941. június 24. A német csapatok lerohanják a litvániai Kovnót és Vilniust, valamint megölnek Gorzsdijban minden zsidót.

1656. június 25. Menáse ben Jiszráél rabbi engedélyért folyamodik, hogy a júdaizmust gyakorolni lehessen Angliában. Az Államtanács eleget tesz a kérésnek.

1941. június 25. A iasi pogromok napja Romániában.

1523. június 26. Először jelenik meg nyomtatott formában a Széfer Háhinuch.

1941. június 26. Litván nácik 2300 zsidót gyilkolnak meg Kovnóban.

1967. június 26. A tizenhatodik század óta most először engedélyezik Spanyolországban a zsidóknak és a protestánsoknak a nyilvános istentiszteletet.

1942. június 28. A német haderő elfoglalja Minszket, negyvenezer zsidó esik csapdába.

1096. június 29. A keresztesek kiirtják Mehr zsidóságát.

1941. június 29. A litvániai Drobianban a nácik megölik a kezükre került felnőtt zsidókat.

1294. június 30. Arra kényszerítik a berni zsidókat, hogy engedjék el valamennyi, a nem-zsidókkal szemben fennálló követelésüket, majd kiűzik őket az országból.

1298. június 30. Lemészárolják az ausztriai Morgentheim zsidóságát.

1927. június 30. Henry Ford (jobbra) visszavonja a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit, és bocsánatot kér a hamisított antiszemita szennyirodalom terjesztéséért.

1948. június 30. Ezen a napon hagyják el Izrael területét az utolsó fegyveres brit erők.

2008. június 6., péntek

Herzl Tivadar: „Kedves Vámbéry bácsi! Van egy jó magyar szó, a zsidóember”

Herzl Tivadar, aki úgy vélte, valami békés módon meg lehet szerezni az Oszmán Birodalomtól Erec Jiszráélt, a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján kapcsolatot keresett a fényes Portához. Ezt a kapcsolatot az akkor hetven éves, világhírű orientalistában, Vámbéry Árminban vélte felfedezni, aki nem csak tudós volt és felfedező, de a török kormánnyal még mindig jó kapcsolatokat ápoló ember is.

Vámbéry Ármint, az Európa-hírű orientalistát eredetileg Vamberger Hermannak hívták, és szegény zsidó család gyereke volt, aki ráadásul még félárván is született 1832-ben, lévén édesapja még a születése előtt meghalt. Tizenévesen már egy sereg idegen nyelven beszélt. 1857-től négy évig Konstantinápolyban tartózkodott. Hazatérve a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett.

Herzl vallási tekintetben nem sok jót remélhetett Vámbérytől – a tudós zsidó öntudatára semmiképp nem bazírozhatott, hiszen a keleti nyelvek professzora előbb az iszlámot vette fel, majd később kikeresztelkedett katolikusnak, ezután egy protestáns szektához csatlakozott, végezetül pedig az orosz ortodox egyház kebelére tért meg; az utolsó két intézményben ráadásul még papi méltóságot is viselt. Élete legvégén bevallotta, felnőtt korában mindvégig ateista volt.

Vámbéry (balra) szabályszerű kalandorként viselkedett fiatal korában: Konstantinápolyban például azt használta ki, hogy igen jó az énekhangja, ezért egy éjjeli lokál vendégeit mulattatta, és a német nyelven előadott dalok azonnal slágerré lettek. Alkalomszerűen a szultáni háremben is dolgozott mint franciatanár, később a szultán kedvenc lányának, Fatimának az oktatását vállalta. Rajta keresztül ismerkedett meg az akkor tizenhat éves Abdul Hamid herceggel, és ekkoriban vette fel az iszlámot.

Herzl először a Második Cionista Kongresszus egyik résztvevőjétől hallott Vámbéryről, akkor azonban még másik vasat tartott a tűzben Philip Michael de Nevlinski gróf személyében. Ez az adósságai miatt állandó harcot vívó lengyel emigráns, aki olvasta Herzl cionista pamfletjét, igen jó kapcsolatokkal rendelkezett Törökországban, hiszen 1874 és 1878 között a konstantinápolyi osztrák-magyar követség attaséjaként szolgált, és többek közt II. Abdul Hamid szultánhoz is baráti szálak fűzték. Ez a barátság akkor szakadt meg, amikor munkaadói a hatalmas szerencsejáték-adósságai miatt megszabadultak tőle; onnantól kezdve annak a kormánynak dolgozott, amelyik megfizette, megrendelés szerint szabadúszó agent provocateur-ként avagy részmunkaidős kémként.

Herzl ettől az enyhén szólva zűrös embertől remélte naivitásában a cionizmus ügyének előmozdítását. Nevlinski gróf azonban meghalt, így Herzl a tiroli Alpokban lévő Mühlbachba utazott, ahol Vámbéry a nyarakat töltötte. A tudós lenyűgözte:

Ebben a béna, hetven éves magyar zsidóban [Vámbéry a bal lábára volt béna] olyan embert ismertem meg, aki nem tudja, micsoda leginkább, török avagy angol, aki németül ír, aki egyforma tökéletességgel beszél tizenkét nyelvet, és aki öt vallást gyakorolt, amiből kettőnek a papja is lett. Miután ennyi vallást ismer behatóan, másként, mint ateistaként nem is végezhette. Kétezeregyszázegy mesét mesélt nekem a Keletről, arról, milyen jó a viszonya a szultánnal, és a többiről. Azon nyomban teljes mértékben megbízott bennem, s elmondta nekem, hogy titkosügynökként dolgozott Törökország és Anglia javára is. A magyarországi professzorság, ami eleinte mártíromság volt az antiszemita ellenségeskedések miatt, mára pusztán fedőtevékenység. Rakás titkos dokumentumot mutatott nekem, amelyeket inkább csak csodálhattam, semmint olvashattam, lévén török nyelvűek, s olyan is akadt köztük, amit a szultán írt sajátkezűleg… „Pénzt nem akarok”, kezdte. „Gazdag emberf vagyok. Aranyból úgysem ehetek bifszteket. Negyedmilliós a vagyonom, és még az utána kapott kamat felét se tudom elhasználni. Ha segítek neked, az ügy miatt teszem.” Azt mondtam neki: „Vámbéry bácsi, ha szólíthatom így, ahogyan Nordau, kérje meg a szultánt, hogy fogadjon, először mert a sajtóban a szolgálatára lehetnék, másodszor pedig azért, mert a megjelenésem már önmagában növelné az ő hitelét. A legjobban azt szeretném, ha maga tolmácsolna köztünk”, tettem hozzá, de ő tartott a nyári utazás nehézségeitől. Tisztázatlan maradt, mit fog csinálni, s különösen az, hogy audienciám ügyében azonmód ír-e a szultánnak. De amikor elváltunk, összeölelkeztünk s ő arcon csókolt.

Herzl Bécsbe történt hazatérése után a következő levelet írta Vámbérynek:

Kedves Vámbéry bácsi! Van egy jó magyar szó, a zsidóember. Maga is az, én is az vagyok. Ezért értjük meg egymást oly gyorsan s maradéktalanul – talán emberként még inkább, mint zsidóként, noha az utóbbi kétségtelenül meglehetősen erős mindkettőnkben. Segítsen nekem, segítsen nekük. Írjon a szultánnak, kérje meg, hogy kéressen. A részleteket később, az audiencia előtt megbeszélhetjük, amikor a tolmácsom lesz. Az audiencia kapcsán a kérésem csak az, hogy a Kongresszus előtt legyen. Beszéljünk később [a lényegről]. Nem akarok hochmecolni magával. Hatalmas szolgálatot tenne az ügyünknek, ha most ki tudná eszközölni az audienciát. Megértem, mit kíván elérni az önéletrajzával: királyi nyugvóhelyet. Koronázza meg piramisát e fejezettel: „Hogyan segítettem népem, a zsidóság hazatértét”. Úgy fog tűnni, mintha az egész furcsa élete e felé a cél felé haladt volna.

Vámbéry válaszában arra figyelmeztette Herzlt, hogy a keletiekkel folytatott tárgyalások mindig nehézkesek és a legtöbbször idegtépők. Abdul Hamidot, akit nem kisebb államférfi, mint Bismarck nevezett „a modern idők legjobb diplomatájának”, „őshazugnak” titulálta. Úgy fogalmazott, hogy a törököket soha nem lehet siettetni, és az írott szó bármely esetben hatástalan; neki magának oda kell utaznia Konstantinápolyba, hogy személyesen járjon közbe Herzl érdekében.

Vészesen közeledett az újabb cionista kongresszus, és Herzl, aki semmiféle diplomáciai előrehaladást nem tudott felmutatni, kétségbeesetten ismét kapcsolatba lépett Vámbéryvel. Ezúttal sikeresen. Vámbéry végre felkerekedett és Konstantinápolyba utazott, előbb azonban kihangsúlyozta, micsoda áldozat ez az ő részéről. 1901. április 20-án érkezett meg az akkori török fővárosba, ahol jó két hetet előszobáztatták, és Herzl ez alatt semmit nem hallott felőle. Nyugtalan természete kibírhatatlannak érzékelte a feszültséget, amit végül május hetedikén oldott fel egy távirat. A professzor javasolta, Budapesten találkozzanak, és elmeséli, mi történt.

Találkoztak is a Keletiben, s Vámbéry csúf szavakkal illette a fényességes padisahot: „Hat találkozómba került, hogy rábeszéljem azt a paranoiás holdkórost, hogy fogadja magát. Nem mint cionistát, hanem mint a zsidóság vezetőjét és befolyásos újságírót. Cionizmusról ővele nem szabad beszélnie, számukra Jeruzsálem ugyanolyan szent, mint Mekka.” A szultán (jobbra) ragaszkodott ahhoz is, hogy Vámbéry hagyja el Konstantinápolyt még Herzl érkezése előtt, és ezen alaposan megsértődött. Ő nagyon fontosnak tartotta, hogy jelen legyen az audiencián, a némiképp csakugyan paranoiás szultán viszont azért nem akarta, hogy Herzl és Vámbéry egyszerre legyenek jelen a fővárosában, mert valamiféle összeesküvésről fantáziált, és Vámbéry hiába érvelt azzal, hogy ő majd tolmácsol, az uralkodó erre azt válaszolta, ezt a munkát el tudja végezni a külügyminisztérium valamelyik hivatalos tolmácsa is.

Herzl úgy tett, mint aki együttérez Vámbéryvel, valójában azonban ujjongott. Végre beszélhet a szultánnal. Rég várt erre a pillanatra, s most már úgy érezte, Vámbéry jelenléte inkább lenne hátrány, mint előny.

Néhány nap múlva már Konstantinápolyban volt, a szultán valóban fogadta is, de mint tudjuk, a megbeszélések nem hoztak eredményt.