Oldalak

2008. február 28., csütörtök

Soha nem volt még ilyen katasztrofálisan sovány alija

Én legalábbis a több százezres számokhoz szoktam. Tavaly ezzel szemben összesen 19 ezren alijáztak Izraelbe. Nem Magyarországról: az egész világról. Vajon a Szochnut végez – még mindig és továbbra is – rémségesen szar munkát, vagy valahol másutt van a baj? Akárhogy is, új olék, figyelem: most felértékelődtetek.

Utoljára 1989 volt ennyire fekete év az aliják történetében – azután 1990-től nagyon sokáig piros tintával írták a zsidók Izraelbe vándorlásának történetét. Százezrével érkeztek zsidók – és nem zsidók – a volt Szovjetunió területéről, de nem volt elhanyagolható az argentin és más alija sem.

Én, aki 1991-ben alijáztam, meg kell mondjam, egyáltalán nem éreztem magam emiatt jól. Halálosan utáltuk az oroszokat, akik nem sokkal azelőtt mentek ki Magyarországról, és most megint velük kellett találkoznunk az új hazában. Verhettem a fejem a falba, hogy nem korábban döntöttem a felmenetel mellett. Beszélgettem a tel-avivi egyetemen egy magyarajkú sráccal, aki már megfordult az Országban 1989-ben is. Mint mondta, „kinyalták” a szebbik felét, kézről kézre adták a hivatalok, mindenki hízelgett, hogy már vissza se menjen, és napok alatt bármit el tudott volna intézni. De akkor még inkább visszament Magyarországra. Később Izraelt választotta, akkor viszont már ott voltak az oroszok. Hivatalokba nem lehetett bejutni tőlük, ahol sorszámot osztottak, ott azt ők kisajátították és egymás közt osztogatták. A nem ex-szovjetek a legkülönfélébb trükkökkel jutottak be a hihetetlenül lassú, pökhendi és arcátlan ügyintézésről hírhedt izraeli hivatalokba. Volt egy ismerősöm, aki azt állította, Kanadából jött, és nagyon szívesen elbeszélgetne a minisztérium osztályvezetőjével. Azonnal időpontot adtak neki, mert azt hitték, adakozni kíván; de ő csak azt akarta, intézzék el a papírjait. Egy lány minden orosztudását összeszedve „én itt dolgozom!” felkiáltással jutott be. Nekem mázlim volt, összekevertek a bulgárokkal (hungarit – bulgarit), így felküldtek az ő külön ügyintézőjükhöz, mert hát igen, ők, a bulgárok, akik vagy ötvenfős alijával dicsekedhettek évente, el tudták intézni, hogy legyen emberük a minisztériumban. A magyarajkúak erre természetesen képtelenek voltak. (A bulgár ügyintéző felkarolt minket, vesztére, mert mi oda küldtük az összes magyart.) Számos előnytől, segélytől csak azért estünk el, mert már nem volt türelmünk Kis-Oroszországban előszobázni napokon át.

A mindenkori hatalom, a befogadási minisztérium és a Szochnut persze ünnepelte magát, holott semmi más nem történt, mint hogy a Szovjetunió összeomlása után boldog-boldogtalan ment, amerre látott, és egyáltalán nem csak Izraelbe. Ez rossz volt nekünk, akik elvesztünk az orosz tengerben – de jó volt az országnak, mert ennyire képzett alija még sohasem érkezett.

Az orosz dömping csökkent azután, de sokáig igen testes maradt. A magyar mindig is a nullával volt egyenértékű. Az elszáradt ág legfeljebb kalandkeresőbe küldte ki nagy-néha fiait, akik rendre vissza is szivárogtak. De máshonnan mentek. A katasztrófát azonban előre lehetett látni. És hiába lehetett. Az illetékesek semmit nem tettek érte. A nemrégiben publikált statisztikák szerint 2007-ben 6 %-kal csökkent az alija az előző évihez képest – és összesen húszezer főre sem rúgott a száma. (Igaz, minőségileg viszont jobb lett az alija: az Egyesült Államokból érkező olék száma 7 %-kal nőtt.) A legfőbb kibocsátó még mindig a volt Szovjetunió: a bevándorlók harmada ott szállt repülőre. Tizenkilenc százalékuk Etiópiából, tizenöt százalékuk pedig Észak-Amerikából és Franciaországból származott (az iszlamofasiszta téboly elharapózása miatt megnőtt Franciaország kibocsátó szerepe, kellőképp utálják is most a francia olékat Izraelben, mert sokan vannak.) A maradék a többi nyugat-európai országból, illetve Közép- és Dél-Amerikából indult el, hogy régi-új hazájában folytassa életét.

A nők valamivel többen voltak, mint a férfiak (52 %), az egyedülállók többen, mint a házasok (54, illetve 35 %, a maradék elvált vagy özvegy). Közel harmaduk részesült valamilyen tudományos képzésben, 15 %-uk volt diák, 9 %-uk pedig ipari munkás. Ötvenen voltak 90 éven felüliek, a legidősebb tavalyi olé 99 évesen alijázott Nagy-Britanniából.

Noha ez az alija semmiképp nem gazdasági okokból vette kezébe a vándorbotot, csak tizennégy százalékuk választotta letelepedése helyéül Izrael örökre egységes és oszthatatlan fővárosát: Jeruzsálemet.

Azt az adatot már csak nagyon félve merem leírni, hogy a jerida – az Izraelből hosszabb időre, netán örökre történő kivándorlás – 17 ezer főt számlált, azaz majdnem annyit, ahányan jöttek…

Tizenkilencezer, megáll az ész. Ha Magyarországról lett volna tavaly ekkora alija: az ember kiegyezne vele. A tizenkilencezerből tízezer hosszabb-rövidebb idő után nyilván megszökik az országépítés színhelyéről, de még mindig megmarad kilencezer. Őszintén szólva nem tudom, mekkora volt tavaly a magyar alija, és nem is merem megkérdezni.

Aktív újságíró koromban sokat ostoroztam a Szochnutot, így most nem igazán akarok bántani senkit, de hát a kérdés mindenképpen felmerül: valahol máshol van a baj, vagy ők végeznek ilyen rémségesen szar munkát az izraeli adófizetők pénzén? Nem én kérdem, hanem az élet… ami engem illet, megpróbálom ebben is a pozitívumot keresni.

A hatalmas pozitívum az, hogy az új olék mindenképp felértékelődtek. Nincs dömping, nincs áradat, nem könyököl félre a sorállásban edzettebb moszkvai, kijevi, minszki a maga jellegzetes aranyfogú vigyorával. A magyar új olénak most sokkal több az esélye, mint akár öt éve, és tekintve, hogy mégiscsak gátlástalan kelet-európai törtetők volnánk, akiket valaha arról lehetett megismerni, hogy bementünk valaki mögött a forgóajtón, és előtte jöttünk ki, most mi vagyunk azok, akik lekönyökölhetjük a többieket. Mire a Los Angelesből vagy Londonból alijázott kultúrzsidó felocsúdik, utolsókból az elsők lehetünk. Amellett – és most már fordítsuk komolyra a szót – valószínűleg valamivel több figyelemben részesülünk a hivatalok részéről. Nem sokkal, de valamivel több figyelemben.

S ha valamivel többen leszünk, akkor talán jövőre nem kényszerül arra a hivatalos Izrael, hogy egy ilyen adattal sompolyogjon elő.

2008. február 24., vasárnap

Ki tiszá: A szent sekel

„Minden egyes, aki átmegy a számláláson, adjon fél sekelt a szent sekel szerint…” (2Móz. 9:13)

Az izraeli valutával – ami sorrendben a negyedik fizetőeszköze volt már az Országnak – 1991. augusztus 22-én, alijám napján találkoztam először. Nagy köteg bankóval és egy még nagyobb csekkel jöttem le a belügyminisztérium repülőtéri kirendeltségétől. 7800 sekel volt mindösszesen: Izrael Állam ennyit fizetett akkor egy alijázó négytagú családnak. Ami abban az időben mintegy negyedmillió forintot ért. És ezt a támogatást később még újabb összegek követték. Pesten akkoriban tíz-húszezer forintos fizetésekkel törülték ki azoknak a szemét, akik kellőképp birkák voltak ahhoz, hogy felkeljenek egy ekkora összegért. Azt hittem, a 7800 sekel hónapokig elég lesz; mindazonáltal két-három hét leforgása alatt sikerült a fenekére vernem. Tengerparti szálloda, strand, taxizgatások, szép számmal elfogyasztott Szent Péter-halak, töméntelen sör, és kellemes vacsorák Leila mamánál. (A végén alig maradt annyi pénzem, hogy kifizessek 1200 dollárt, az első lakásom háromhavi lakbérét. De ez már egy másik történet.)

Mindjárt az elején feltűnt, hogy az idősebbeknek, a legnagyobb részének nem áll rá a szája a sekelre, hanem nagyon sokszor lírát, még gyakrabban pedig fontot emlegetnek. Kérdezősködni kezdtem, és elmondták, hogy annak idején, még a hatvanas években is végig, líra, az előtt pedig font volt a fizetőeszköz, és az öregek ezt épp úgy megszokták, amint a hetvenes években Budapesten sem mondtak November 7. teret, hanem mindig Oktogont. A líra és a font emlegetésének nem elhanyagolandó pszichológiai hatása volt. Míg az új sekel nem volt különösebben értékálló – csúszó leértékelésnek volt kitéve –, nem volt konvertibilis sem, külföldre vitelét és onnan való behozatalát pedig rigorózus jogszabályok nehezítették (éppen úgy, mint a rossz emlékű években Magyarországon a forint esetében történt), számos hetven-nyolcvan éves bácsi esetében ez „nem jött le”. Érdekes volt megfigyelni: ők még abban nőttek fel, hogy a nemzeti valuta stabil, szilárd, értékálló, nem áldozata holmi manipulációknak, csúszó leértékeléseknek, épp oly tuti dolog, mint a napfelkelte vagy a sábesz. Már a sekel bevezetése sem érintette őket, nem még az új sekelé. Ők még a lírát/fontot szokták meg, abban gondolkodtak, és emiatt nagyon meggondolták, mire adják ki a már nem annyira megbízható új pénzt. Én, amikor megláttam az Allenby egyik cipőüzletében egy szandált száznegyven sekelért, habozás nélkül megvettem, mert az én tudatalattimban még az száznegyven forint dolgozott – néhány buszjegy meg sör ára, gyakorlatilag gombok –, ha viszont a vátik (évtizedek óta Izraelben élő), vagy épp ott született idős úr vagy hölgy tudatalattijában az „száznegyven font” képében kelt életre, ami pedig iszonyú összegnek számított a maga idejében. Száznegyven font maga volt az élet – nem lehetett tehát felelőtlenül, meggondolatlanul kiszórni az ablakon, ebek harmincadjára juttatni, mint én csináltam, amikor száznegyven új sekelért ostoba fejjel olasz szandált vettem (mert még nem jöttem rá, hogy onnan háromszáz méterre, a Kármel sukon ötven sekelért vesztegetik a lényegesen jobb és tartósabb izraeli szandálokat). Amikor mindezt felmértem, be kellett látnom: a stabil és nagy vásárlóerejű valuta tartást kölcsönöz birtokosának, míg a papírrongy degenerálja azt. Aki nem szokta meg, hogy a pénz érték, szalad azt kiadni. Mert hátha másnap már kevesebbet ér.

Számos idős emberrel találkoztam Izraelben, közülük a legöregebb vátik 1932-ben érkezett az Országba, 14 éves korában. Ő mesélte, hogy a váltópénz akkoriban nem század-, hanem ezredrész volt. Első hallásra ezt nemigen hittem, besoroltam a vátikok úgynevezett „sátoros dumái” közé (ezzel a terminus technicusszal gúnyoltuk a régen alijázottakat, akik nem győztek minket kioktatni, milyen jó dolgunk van, mert „bezzeg” amikor ők jöttek… A leggyakoribb duma az volt: „Én negyven éve sátorban kezdtem itt az életem”. Azóta boldogult Kardos G. György Ábrahám Bogatirjából megtudtam, hogy pontosan ugyanezt a sátoros dumát kapták – negyven évvel ezelőtt is az akkori új olék az akkori vátikoktól…). Nemigen hittem, mert abban a világban, ahol én éltem addig, a nemzeti valuta már húsz éve romlott mindenhez képest, amihez viszonyítani egyáltalán érdemes volt. Ezer fillér? Hallatlan.

Aztán persze megtudtam, hogy igazat szólt az öreg.

Az ottomán hódoltság idején a török líra volt Erec Jiszráélben a fizetőeszköz, amelynek szigorúan megállapított fedezete volt: az aranystandard. Egy líra 6,61 gramm színaranyat ért. A török gazdaság az első világháború beköszöntével nem viselte a standard terhét, az átválthatóság megszűnt, a valuta pedig a világháború közepén összeomlott. 1918-ban már hivatalosan sem volt forgalomban, de miután az angol uralom alá került Palesztinának nem volt még saját fizetőeszköze, egészen 1927-ig jobb híján az egyiptomi fontot használták, amiben száz piaszter volt (és nem csak a font meg a líra élt soká az emlékezetben: én még a kilencvenes évek második felében is hallottam váltópénz gyanánt a piasztert emlegetni Izraelben…) Ez a valuta 7.43 grammnyi színaranyra volt 1914-ig váltható; azután az árfolyamot az angol fonthoz kötötték, és ez a hagyomány még nagyon soká megmaradt, a nasszeri időkbe is belenyúlt (csak 1961-től kötötték az egyiptomi fontot a dollárhoz).

1927-ben kapott Erec Jiszráél félig-meddig saját pénzt – azért csak félig-meddig, mert a palesztin fontnak nevezett valutát nem csak Palesztinában használták, de forgalomban volt Transzjordániában is (vagyis a mai Jordánia területén, amely technikailag brit irányítás alatt állt, de 1924 óta jelentős mértékű autonómiát élvező emirátusként létezett). A híres De la Rue nyomda készítette, ahol vagy százötven ország pénzét állították elő az elmúlt két évszázadban a Fidzsi-szigetektől Kenyáig és Srí Lankától Guatemaláig. S a palesztin font csakugyan ezer milre oszlott, ahogyan az öreg állította. Létezett még egy miles is (bronzból), az ötven- és a százmilest pedig ezüstből verték (kivéve a második világháborús megszorítások időszakát, amikor itt is áttértek a bronzra). Az ötszáz miles, vagyis a félfontos már elég komoly összegnek számított ahhoz, hogy papírra nyomják (lásd jobbra). A legnagyobb címlet a százfontos volt – ám Erec Jiszráél akkori lakosságának túlnyomó többsége úgy lehetett vele, ahogyan mi vagyunk az ezerdollárossal: aligha látott a saját szemével ilyen bankót, legfeljebb hallott arról, hogy létezik. Száz fontot egy jól képzett szakmunkás negyven hónap alatt keresett meg nettóban – vagyis ez a bankó körülbelül olyan volt, mintha ma létezne ötmillió forintos bankegy.

A palesztin font addig tartott ki Erec Jiszráélban, míg az állam meg nem alakult. Azaz kicsivel még tovább is. Transzjordániában egészen 1949-ig tűrték meg, az elfoglalt Nyugati Parton pedig még egy évig, 1950-ben; akkor leváltották a pénzként azóta sem igen funkcionáló dinárral. Izraelben az államalapítást négyéves átmeneti időszak követte: 1948 és 1952 között a palesztin font legális fizetőeszköz volt, noha 1948 augusztusában új bankjegyeket adott ki a Szochnut által birtokolt, londoni központú Anglo-Palestine Bank. Ezt is az angol fonthoz kötötték, a neve is változatlanul maradt angolul is, arabul is, de héberül már lira Erec Jiszráélitnek, azaz Erec Jiszráél-i lírának hívták. 1952-ben egy az egyben váltotta fel az immár abszolút izraeli fizetőeszköz: a lira Jiszráélit. Az izraeli líra beceneve azonban továbbra is megmaradt – fontnak, és a szimbólum – Ł – sem változott.

Az Anglo-Palestine Bank 1952-ben nevet változtatott – ekkor kapta a Bank Leumi, azaz Nemzeti Bank nevet, és 1955-ig, a Bank Jiszráél megalakulásáig ez a cég töltötte be a központi jegybank szerepét. A Bank Leumi által eleinte kiadott váltópénz úgyszintén a mil volt, ezt azonban rövidesen a bibliai idők prutájára cserélték. A valuta angol fonthoz kötöttsége 1954. január 1-jén szűnt meg, a pruta pedig hat évvel később – ekkortól az agora lett a váltópénz, és ebből egy egységben már nem ezer volt, hanem csak száz. Az elnevezést a Héber Nyelv Akadémiája javasolta, éspedig Sámuel első könyve (2:36) alapján: „És lészen, aki megmarad házadban, eljön leborulni előtte egy ezüst agoráért és egy cipó kenyérért…” Noha alijám előtt néhány hónappal bevonták, én még használtam egyagorást.

A mil, illetve a pruta leáldozásával és a nemzeti valuta fonthoz kötöttségének felszámolásával ha véget azonnal nem is ért, mindenesetre kezdett meginogni az a mai szemmel nézve elképesztő stabilitás és értékállóság, amely az Erec Jiszráél-i fizetőeszközt jó három évtizeden át jellemezte. Az akkor még – gazdaságilag föltétlenül – mindenható állam megkezdte a valutával való játszadozást, magyarán annak elértéktelenítését.

A líra kitartott, amíg az izraeli baloldal politikai egyeduralma tartott; az 1977-es nagy kormányváltás, mint annyi más területen, néhány éven belül itt is újat hozott. Nevezetesen a már a Tórában is szereplő sekelt, amely 1980-ban mutatkozott be első ízben. Tíz líra ért egy sekelt, egy sekel pedig száz új agorát (a líra agorája akkorra már rég áldozatául esett az inflációnak). A sekel ideológiai mondanivalót hordozott: a Begin-kormány Zsabotyinszkij elvei alapján történő gazdaságpolitikáját és harcos nacionalizmusát volt hivatva hirdetni. Beginékkel beköszöntött Izraelben is a kapitalizmus, sok esetben a vadkapitalizmus is, ám a régi pártállam, vagy állampárt, kinek hogyan tetszik, nem egykönnyen adta meg magát. A kollektivista formák fennmaradása azzal járt együtt, hogy az új hatalom a szabadversenyes kapitalizmussal párhuzamosan tovább kívánta éltetni a régi és elavult ellátórendszereket (sok esetben pedig egyszerűen kénytelen volt ezeket tovább éltetni – így történhetett meg, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bőven éreztethették gazdasági és politikai hatalmukat az olyan vörös dinoszauruszok, mint a Munkapárthoz szorosan kötődő szakszervezet – még 1991-ben is megtehette, hogy vérebekkel hajtsa ki a saját gyárai területéről a sztrájkoló munkásokat –, az irdatlan pénzpocsékoló betegsegélyező és még számos más intézmény). Miután nem lehet egyszerre kapitalizmust csinálni és szocialista „vívmányokat” fenntartani, az új kormány szükségképpen kifogyott a pénzből.

Ez azt jelentette, hogy muszáj volt a bankópréshez nyúlni – a bankóprés pedig magával hozta a sekel dicstelen bukását. Ebből a pénzből is a százas volt eredetileg a legnagyobb címlet. Ám már két év múlva ki kellett bocsátani az ötszázast. Ezt egyre nagyobb címletek követték, és 1984-re, amikor a kormány végképp a lovak közé dobta a gyeplőt, megjelent a tízezres is. 1985-re az infláció olyan mérvűvé vált, hogy a sekelt le kellett cserélni. Élt mindösszesen öt évet. Megjelent viszont az új sekel, amiből egy darab ezer régit ért. Miután új agora már volt (akkorra már ez is csak elviekben létezett), a váltópénznek nem lehetett megtenni a „még újabb” agorát, így maradt egyszerűen az agora elnevezés.

Ezzel a valutával ismerkedtem meg lassan tizenhét éve, és meg kell mondjam, akkoriban a csúszó leértékelés miatt azt hittem, előbb-utóbb itt is eljön az öt- és tízezres bankók kora. 1991-ben még két sekel körül volt egy dollár, s a dollár egyre erősbödött. Felment háromra, négyre, majd lassacskán úgy tűnt, eléri az ötsekeles lélektani határt. Eleinte még volt a kezemben papír ötös – Golda Méirrel –, azután kivonták a forgalomból, és fémpénz lett belőle. Hasonló sorsra jutott a tízes is. És később kijött a fantasztikusan szép és modern kivitelű kétszázas. Rebesgették, hogy úton van az ötszázas is. Ezen Jichák Rabin mártír miniszterelnök szerepelt volna.

A folyamat azonban, hála Istennek, megállt. A kétszázas kijött, de még tavaly is tapasztaltam, hogy néha gondot okoz a felváltása. Az ötszázas azóta is várat magára. Az izraeli gazdaság, sok-sok évtizedes tétovázás után, az ezredfordulót – és a második intifáda kirobbanását – követően talált rá végképp és visszavonhatatlanul a stabil és modern kapitalizmusra, nem kis részben Binjamin Netanjáhu pénzügyminisztersége idején, aki kíméletlenül lebontotta az izraeli szocializmus utolsó maradványait, felszámolta az ingyenélést és soha nem látott szárnyalásra késztette a gazdaságot. Az új sekel ennek a gazdaságpolitikának köszönhetően lett 2003. január 1-gyel szabadon átváltható – konvertibilis – valuta, 2006. május 7-től pedig a chicagói pénztőzsdén is jegyzett deviza.

2008. február 23., szombat

VENDÉGPOSZT - KONRAD: Arab-muszlim gyermekszeretet a mai világban

Nem egyszer sztereotípiákban gondolkodunk más népekről, legyen szó pozitív vagy negatív tulajdonságaikról. E hiedelmek forrása a tökéletes tudatlanság, valamint az, hogy a többség beéri leegyszerűsített hírekkel, félinformációkkal, amelyeken még véletlenül sem kell komolyabban elgondolkodnia. Különösen igaz ez az izraeli-arab problémakörre. Alább a sztereotípiák egyikét próbáljuk körüljárni. A téma kellőképpen rázós, felháborító, és undorító lesz, erről biztosíthatok minden olvasót: egy rendkívül aljas bűncselekményről lesz szó, annak is többszörösen minősített esetéről a gyerekek kiszolgáltatottságával való visszaélésről. Konrad nevű olvasónk vendégposztja.

Szinte mindenki hallott már valamit harangozni a „hagyományos arab gyermekszeretetről”. A kifejezésnek azonban többszörösen sincs semmi értelme. Már csak azért sem, mert nincs olyan, hogy egy nép vagy népcsoport jobban szereti a gyerekeit, mint a másik. Esetleg a családmodellekről lehet itt szó, amelyek mint tudjuk, kultúránként változnak. De nincs olyan családmodell, ami önmagában garancia lenne bármiféle „felsőbb minőségű” gyerekszeretetre. Nem is lehet ilyen, hiszen maga a szeretet egyéni dolog, nem közösségi, és mint ilyet, egyének gyakorolhatják (vagy nem). Az lehet, hogy kultúrkörönként más elvárások és íratlan hagyományok vannak a családmodellt illetően, de hogy ezek mennyire szolgálják a „magasabb szintű” gyerekszeretet, az vizsgálódás tárgyát képezheti, ugyanis egyáltalán nem egyértelmű az eredmény. Beszélhetünk viszont kollektív felelősségről. Mit enged meg egy társadalom a gyermekeinek, miben és hol szab határt, és hogyan teszi ezt? Milyen szellemi, fizikális vagy jogi eszközök vannak a gyereknevelésre?
Így hát, a „hagyományos arab gyerekszeretet” minősítés eképp nyerhetne valamiféle értelmet, CSAKHOGY: nem tudunk olyan eszméről vagy gyakorlatról, ami az arab gyerekeknek automatikusan magasabb minőségű szeretetet adna, mint amit bármelyik más nép szülői adnak gyerekeiknek. Nem létezett még a világon olyan kultúra, amely ne óvta, nevelte volna utódait.

Akik nem ismerik a közel-keletet, sablonokban gondolkodnak az ottani családszociológiai állapotokról, miszerint ott bölcs, ősz szakállú öregek sorolják az életbölcsességeket a mintegy 50 tagú szűkebb családi kör előtt, és ettől mindenki jó lesz, meg békés. Mindenki szeret mindenkit, ebben segít nekik az is, hogy a muzulmán világban nem iszik senki, nem veri meg senki a feleségét meg a gyerekeit, nem követ el senki erőszakot senkin. Amúgy meg a szent parancsaik is ezt követelik, aminek mindenki eleget tesz, természetesen. Az ilyen gyermeteg elképzelések szerint a muzulmán világ mindig is maga volt a megtestesült béke és szeretet paradicsoma, és volna most is, ha a lator zsidók meg az amerikai-brit ördögök nem akarnák őket elpusztítani szeretetestől, családmodellestől.

Ha valakit, aki a „jó arab-gonosz nyugati” álomvilágban él, szembesítünk a
tényekkel, előfordul, hogy agresszívan reagál. Két okból:

1. Nem képes befogadni a bizonyított valóságot, ezért antiszociális magatartást tanúsít.

2. Tudja, hogy igaz, amivel szembesítik, de vallási-ideológiai okokból nem szabad elismernie, hogy gyermeteg hazugságokra épül egész élete, hazudott egész
eddig, legfőképpen magának.

Akkor nézzük a tényeket.

Gyengéd bevezetőként tessék megnézni ezeket a videókat:

dzsihad.blog.hu/2007/07/23/szokatlanul_realista_jordan_karikatura
http://dzsihad.blog.hu/2007/07/18/nagy_britannia_es_egy_mashol_bevett_szokás
dzsihad.blog.hu/2007/07/16/farfour_elt_el_es_elni_fog
dzsihad.blog.hu/2007/07/03/talib_ellenallas
dzsihad.blog.hu/2007/07/02/az_iraki_ellenallas

Látható bennük többek között:

* Gyermekek élő pajzsként használata fegyveres harc esetén;
* Óvodás kortól kezdve történő, emberölést, tömeggyilkosságokat, öngyilkosságot népszerűsítő, sőt dicsőítő gyerekműsorok az állami televíziókban;
* Kisgyerekek megcsonkítása, hagyományoknak megfelelően;
* Kényszerházasság intézményesített formája;

Továbbiakban, tessék keresgélni a világhálón hasonlókat, valamint olvasni olyan hazai kiadványokat, amelyekben szó van a témáról (utóbbiból nem sok van). Ha valaki tud fogni arab és iráni TV adásokat, ott bőven láthat hasonlókat. Aztán tessék olvasni külföldi, lehetőleg közel-keleti lapokat, amihez ugyebár némi angoltudás kelletik. Azért kell ezeket olvasni-nézni, mert az európai média ilyen híreket néhány ritka kivételtől eltekintve egyszerűen nem hajlandó lehozni! Pedig rengeteg ilyen, vagy még rosszabb dolgokról is készül számtalan tudósítás. Hogy miért nem adják le őket? Alighanem úgy gondolják a felelős tájékoztatási
szakemberek, ehhez nekünk nincs közünk, de amúgy is messze vannak ezek a dolgok, és túl szörnyűek is, minek terheljük a lakosságot. Meg amúgy is, az egy „más kultúra”, amit nekünk valamiért tisztelni kellene.

Túl szörnyű? Túl hihetetlen? Nem illik bele semmiféle emberi
viselkedésformába? Igen! Pont ezért kellene világgá kiáltani, mi folyik ott. Ehelyett inkább elfordulunk, mert ha nem nézünk oda, akkor talán nem is létezik az a dolog, bármilyen ocsmány is. Ha elfordulunk, kimaradunk belőle.

Lehet. Lehet?

Kimaradhatunk belőle, de ezzel együtt tudatlanok maradunk, s csak addig, míg nálunk is meg nem jelenik mindez.

Ha csak a fent említett videókat nézzük, azok önmagukban is elképesztőek. És ezeket több muzulmán országban úgy nézik a gyerekek a TV-ben, mint a mi európai gyerekeink mondjuk a vasárnap reggeli rajzfilmeket, vagy a tévémacit. Ez ad nekik viselkedési mintát, ez ad követendő példát. Ez a háborodott gyűlölet kultúrája. Már a harmadik nemzedéket mérgezik ezzel a szeméttel a muzulmán diktátorok és vallási népvezérek, mivel despotikus hatalmukat kizárólag a nép állandó harci lázban tartásával, fanatizálásával, közös ellenségképpel lehet fenntartani. Ilyen egyszerű az egész. Tömegpszichózis ez a javából.

Akkor térjünk rá a muzulmán szülő-gyerek kapcsolatra.

Köntörfalazás és magyarázkodás nélkül: az ilyesmire képes ferdehajlamú gonosztevők ugyanúgy összeverik gyerekeiket részegen vagy józanul is, mint európai bűntársaik. Az arab ugyanúgy állat-részere issza le magát, mint az európai (már aki), és ugyanúgy veri félholtra vagy egészen holtra családját, mint az európai, vagy akárki. Az arab ferdehajlamú vadállat ugyanúgy erőszakolja meg a gyereket, akár a sajátját is, mint az európai. Az arab is narkózik, cigizik, mint mások a világon. A muzulmán világban is vannak sorozatgyilkosok, mint mindenhol (és most nem a terroristákra gondolok).

Arra viszont, hogy a gyerekből szándékosan, módszeresen, esetenként generációkon át szörnyeteget nevel a társadalom a szülők lelkes asszisztálásával, alig van példa az emberiség történetében. Ide írom az általam ismert hasonló
jelenségeket, de nem hinném, hogy ennél több lenne:
* ókori Asszíria, újasszír birodalom;
* középkori Európa egyetlen fejezete, a 12. században, az úgynevezett „gyerekek keresztes hadjárata” alkalmával, de ez csak egyszeri esemény volt;
* náci Németország egyes katonai-félkatonai alakulatai tagjainak neveltetése és fanatizálása;
* 20. századi közel-keleti muzulmán gyűlöletkultúra, amelynek kiváltó okai: az arab fejlődés megtorpanása a 12. században (erről egy jó leírás Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel c. könyvének epilógusában), és az emiatt érzett totális-tökéletes frusztráció – nem beszélve arról, hogy az arabok immár vagy 800 éve képtelenek létrehozni maguktól bármit is, közben a világ elszáguldott mellettük. Ezt soha nem tudták feldolgozni, és nem is fogják tudni.

Érdemes a muzulmán szülők és rezsimek egy jelentős részének gyerekeikkel szemben tanúsított magatartását sorba venni, hangsúlyozva, hogy nem elszigetelt esetekről van szó, hanem általánosan elfogadott magatartásformákról.

a) A másik nép, kultúra, vagy vallás feltétlen gyűlöletére való nevelés, csecsemőkortól kezdve. Az idézett TV-műsorok és azok klónjai által ez a cél remekül bevezethető.
b) Gyermekek (pólyás kortól tizenéves korig) gyakori fényképezése szüleik által, terroristának beöltöztetve. Néha, a CNN adásaiban lehet ilyet látni, de sajnos nem elégszer
c) Kicsi gyerekek pózoltatása ócska gépfegyverekkel, igazi páncélöklökkel. Néha sajnos elsülnek ezek a fegyverek a gyerek kezében. Ez azt jelenti, hogy játékmaci helyett töltött fegyvert ad a gyereke kezébe a büszke szülő.
d) Iskolás korban olyan kötelező tananyag, ahol az előzőek folytatódnak, de immár felnőttesebb stílusban, pl. civilek ellen bevetett tömeggyilkosok, vagy öngyilkos merénylők magasztalásával, velük való példabeszédekkel, amiket meg is kell tanulni. Ezek a követendő példák.
e) Vallási biztosíték: a muzulmán szentírások által is igazolható erőszakos cselekmények példaként való tanítása, természetes viselkedési formává tétele, sőt, kellőképpen deformált formában a minél nagyobb kár okozásának mértékével
exponenciálisan növekvő jutalom beígérése a túlvilágon. Ez kizárólag az adott népvezér elborultságának, valamint a hallgatóság műveletlenségének függvénye (70 szűz, 200 szűz, 4500 szűz, akármennyi).
f) Félkatonai gyerekalakulatok, hitlerista jellegű egyenruhákba bújtatva, náci karlendítés kötelező.

Palesztin specialitások:

a) A palesztin terroristák és fegyveres huligánok egymás ellen, meg az izraeli katonák ellen is élő pajzsként használnak gyerekeket, RENDSZERESEN.
b) A szülők a saját gyerekeiket gyakran vitték lövöldözni izraeliekre, CSAKHOGY, itt a fater bújt a gyerek mögé, és onnan lövöldözött. Vajon kit kaszál el így a posztot védő katonák viszonttüze elsőnek?
c) Őrjöngő gyerekbanda, kb. 100 fő, köztük fegyveres huligánok közelítenek izraeli őrposzt felé. Egyszer csak repül egy gránát a katonák felé...na mit gondoltok, mi volt a válasz erre?
d) Gyerekeket tank lánctalpa alá lökő palesztin gonosztevő, a gyereket persze kimázolja a tank, aztán lehet etetni a nemzetközi, szélsőbal-ultralib. médiát a gyerekeket élve felfaló, halomra ölő izraeliekről...
e) Ócska géppisztolyokkal felfegyverzett, 10-14 éves gyerekbandák, kihajtva az izraeli katonaság, vagy a RIVÁLIS PALESZTIN BANDA járőrei elé (az utóbbi 2 évben inkább ez utóbbi)...
f) A "senki földjére", full-aknásított területre kiterelt gyerekek, aknaszedés, mint szakmai gyakorlat céljából
g) Hitlerjugend-szerű gyerektáborok, szerte a PH területén, tevékenységükkel gyakorlatilag lemásolják a NÁCI korabeli német „úttörők” minden egyes mozdulatát, de még a gesztusok, jelszavak is hasonlóak...teszik ezt teljesen nyilvánosan.
h) Kisgyerekek közelébe telepített bombagyár, önmagában is hihetetlen bűn. Kellőképpen hulladék minőségű az összes cucc, így gyakran felrobban, megölve a gyerekeket is.
i) Mantra-szerűen ismételt bemagolni való leckék, gyerekek számára. Ebben felsorolják, kik a kiirtandó ellenség.
j) Gyerekekre kötött bombák, akiket aztán erőszakkal hajtanak a katonai ellenőrző posztokhoz, majd robbantanak.
k) Egykori németországi náci irodalom hivatalos terjesztése, szerte a PH területén. Nyilvános ez is
l) Újabban: az ócska rakétáik kilövése után világgá szaladó terroristák gyerekeket hajtanak a helyszínre, hogy szedjék össze az indítóállványt. Az izraeli rakéta persze menetrendszerűen jön, az viszont eltalálja a terrorista bandát, meg a gyerekeket is.

EZ LENNE A FELELŐS TÁRSADALOM MŰVE, MEG A GYEREKEK SZERTETE?????

Hasznos lehet még a témában a következő internetes oldal:

http://www.pmw.org.il/

vagy ezek:

http://www.youtube.com/watch?v=xEB0SvMzKzg
http://www.youtube.com/watch?v=poxwfAZa9J4
http://www.youtube.com/watch?v=ZL0C2QvqIlo&mode=related&search=
http://www.youtube.com/watch?v=Ly6x3BqUdAE

esetleg ezek:

http://www.youtube.com/watch?v=fchOZ4TjCVI
http://www.jpost.com/servlet/Satellite?cid=1189411509737&pagename=JPost%2FJPArticle%2FShowFull

Ennyit a hagyományos arab gyermekszeretetről. Valaha biztos volt, de mára rémálommá lett.

2008. február 20., szerda

A Lovacska és társai

Szuszita. Magam sem tudom, hogyan jutott eszembe. Évek óta nem gondoltam rá, meg az egykori izraeli autóipar egyéb modelljeire.

Még láttam egy-két működő darabot a kilencvenes évek elején, alijám után. Sehogy sem tudtam rájönni, mi ez a járgány, így aztán megkérdeztem valakit, és azt a választ kaptam, hogy ez „volt” az izraeli autó. Igen: csak volt.

Noha a Sabra gyár alapjait már 1950-ben lerakták Haifán, az államalapítás utáni egyenlősdi sokáig nem kedvezett az autóipar kiteljesedésének. Gépkocsit előállítani köztudottan csak tömegtermelésben éri meg, az 1950-es és 1960-as évek Izraeljében azonban nem voltak tömegesen olyan emberek, akiknek kocsira lett volna pénzük.

Az ország csak a hatvanas évek közepére vált fokozatosan fejlett nyugati állammá – az egy főre eső GDP 8500 dollárra emelkedett, és ez az Egyesült Államok akkori GDP-jének a fele volt: mindenképpen imponáló teljesítmény egy, tíz évvel korábban még koldusszegény országtól, amely két háborút vívott, több mint egymillió bevándorlót fogadott és forrásai nagy részét kénytelen volt a hadseregre költeni.

Ez volt az arany időszak, és jegyezzük meg, akkoriban még híre-hamva sem volt a mainapság oly szívesen felhánytorgatott „amerikai segélynek”. Az izraeli életszínvonal mindenesetre fényévekkel hagyta maga mögött a térség bármelyik országának életstandardját. Tel-Avivban megépült az első felhőkarcoló, a Sálom torony, amit azóta sok tucat követett. Haifán elindult az első metró – amit azóta, sajnos, egy se követett… Jeruzsálemben felavatták a Kneszet új épületét, Eiláton gombamód szaporodtak a szállodák, kiépült a vasúthálózat, és befejezték az első sztrádát.

Ha volt sztráda, akkor azon járni is kellett valamivel.

A piacgazdaság erősen szocialista jellegű volt még akkoriban, amit az ár-bér viszonyok, valamint más adatok is mutatnak. A líra (csak később vezették be a sekelt, majd az új sekelt) hivatalos váltási árfolyama egy dollár volt – persze csak a mesében: a Kármel sukon, valamint a központi postahivatal környékén grasszáló sefteseknél egy zöldhasúért három lírát és harminc agorát kellett leszurkolni. A bérből s fizetésből élő átlagizraeli havi 700 lírát vitt haza. Sokkal olcsóbb volt a lakás, egy sikunhoz már 15 ezerért (nem egész két évi bérért) hozzá lehetett jutni, de ugyanennyibe fájt egy bogárhátú VW is. Az Izraelben a Toyota számára összeszerelt japán Contessáért azonban már csak tízezer lírát kellett fizetni.

A Contessának a hazai pályán lett versenytársa a mesésen csúf Szuszita (a szó lovacskát jelent – a szusz héberül ló, de jelöli a lóerőt is), noha ezt gazdaságpolitikailag az égvilágon semmi nem indokolta. Izraelben azonban mágikus csengése volt még annak, hogy: ez a miénk. Ezt mi állítottuk elő. Készült kisteher, kombi és szedán változatban. Komoly tervek születtek az autóipar felvirágoztatására. A Szuszitát követték más modellek, így a fehérgallérosoknak szánt Kármel, a Gilboa és a sportos Szabra. A haifai gyárban a Hatnapos Háború után még Triumph 1300-asokat is összeszereltek.

Az igazi nagy kedvenc azonban a Lovacska lett. A nagyközönség halálosan imádta ezeket a nem (nagyon) drága, nem sok szélcsatornát látott, ormótlan járgányokat. De egyébként is volt rájuk kereslet, miután az állami hivatalok kötelesek voltak Szuszitát vásárolni hivatali gépjárműként.

A Szuszitánál nagyralátóbb reményekkel indult, de sokkal szerényebb pályát futott be a New York-i autókiállításon 1960-ban Szabra néven bemutatott kisteherautó, ami semmiféle érdeklődést nem vonzott. A kocsiból csak a név maradt meg: az egészet újratervezték Leslie Ballamy alvázon, Ashley kasztnival, és egyezségre jutottak a Kármel és a Szuszita gyártásánál is bábáskodó Relianttel, hogy lenyitható tetejű sportkocsi sorozatgyártásába fognak. A kabrió motorja egy 1700 köbcentis Fordé volt. A Reliantnak jutott a feladat, hogy elsüsse az első száz kocsit az akkor gyakorlatilag bevehetetlennek számító amerikai piacon.

1961-ben mutatkoztak be az első Szabra Sportok New Yorkban. A Reliant kegyes csalással Made in Israel címkével látta el őket, holott ezek az autók – az első száz darab – valójában Angliában épültek. A továbbiakat már Izraelben gyártották, ez utóbbiak közül azonban csak negyvenegyet tudtak Amerikában eladni. A legnagyobb tételt 1964 és 1968 között Belgium vásárolta meg – mindösszesen nyolcvanegy darabot, az izraeli gyártás egynegyedét. Igaz, a gyér gyártás azzal járt, hogy a Szabra Sport napjainkra igazi autóritkasággá vált: az egész világon legfeljebb száz darab van belőle, ebből húsz Belgiumban, ahol rajongói külön honlapot tartanak fenn http://www.sabra.be/ címen.

Az izraeli autógyártás az izraeli szocializmussal párhuzamosan halt el; az utolsó kocsikat 1980-ban gyártották le, három évvel azután, hogy a Likud és Menáchem Begin hatalomra jutása nyomán megkezdődött a hősidők vörös maradványainak eltakarítása. Makacsul tartja viszont magát az izraeli folklórban a történet, miszerint a tevék nagyon szerették ezeket az üveggyapotból készült járgányokat, és egy-egy lakoma után hatalmas lyukak tátongtak a Szuszitákon. Ahogy az lenni szokott: mindenki ismert valakit, aki látott ilyen incidenst – de soha senki nem állította, hogy ő maga látott volna kocsievő tevét.

Az izraeli járműgyártás azonban nem halt meg teljesen. Az 1966-ban, Názáret Illitben alakított Autóipari Kft. – amely eredetileg összeszerelésre szakosodott – ma is gyártja az AIL terepjáró különféle változatait. A megrendelők: az izraeli hadsereg és legújabban a rendőrség. A típust elég gyakran láthatja, aki híradót néz. A képen az AIL páncélozott változata látható. Évente csak pár száz darab készül, részben exportra.

ELÉG VOLT A ZSIDÓZÁSBÓL: Kanada nem támogatja Durban II-t

Mint ismeretes, a 2001. évi, rasszizmusról szóló durbani konferencia a visszájára fordult. A dél-afrikai városban megrendezett esemény olyan tömény antiszemitizmusba fulladt, hogy Izrael és az Egyesült Államok képviselői kénytelenek voltak otthagyni azt.

Durban II: cirkusz. Így jellemezte a készülő újabb zsidóellenes összeröffenést a hivatalos Kanada, amely annak idején nem vonult ki a konferenciáról, inkább azt a megoldást választotta, hogy lehordta az Izrael-ellenes téboly fő hangadóit. Jövőre az úgynevezett „harmadik világ” egyik legnagyobb támogatója már nem lesz ott Durbanben, és az antirasszistának nevezett, valójában véresen zsidófaló ENSZ-rendezvénytől az anyagi támogatást is megvonta. Jason Kennedy, a multikultiért felelős kanadai miniszter (ott ilyen is van – bár gyanúnk szerint ez az állapot nem fog örökké tartani) állítása szerint a konferencia „teljesen kisiklott”. „Kanada abban érdekelt, hogy harcoljon a rasszizmus ellem, nem pedig abban, hogy támogassa”, mondta a miniszter. „Minden olyan konferencián meg fogunk jelenni, amely ellenzi a rasszizmust és az intoleranciát, azokon viszont, amelyek az előbbieket támogatják, nem veszünk részt.”

Kanada számára az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy Durban II. elnöki tisztségét jövőre a toleranciabajnok Líbia látja el, és Kanadának jutott volna az alelnökség. Ottawa egyértelműen kijelentette: nem áll módjában „jó hírnevét és forrásait a gyűlölködés és a bigottság szisztematikus hirdetésének szolgálatába állítani”.

A líbiai elnökségen kívül Durban II-t egyéb aggasztó jelek is megelőzték. A konferenciát eleve és szándékosan a zsidó nagyünnepekre időzítették, nehogy azon izraeli küldött felszólalhasson. A szervezőbizottságba azt az Iránt választották be, amelynek elnöke, Mahmúd Ahmedinedzsád több alkalommal, egyértelműen kilátásba helyezte Izrael megsemmisítését.

Kanada korrekt és tisztességes döntést hozott. Kíváncsian várjuk, hány ország követi azt mondjuk az Európai Unióból, és marad távol az iszlamofasizmus olcsó játékszerévé züllött durbani összejöveteltől. Különös kíváncsisággal várjuk az ügy kapcsán a magyar külügyminisztérium állásfoglalását is.
(A képen: lángoló izraeli autóbusz és az arabnácik egyik áldozata.)

2008. február 13., szerda

Negyven éves az izraeli televíziózás – Cháim Jávin elbúcsúzott

Cháim Jávin néhány nappal ezelőtt jelentette be: „Sálom, sziámnu.” A veterán tévés neve és személye egyet jelentett az izraeli televíziózás fogalmával. Az izraeli Walter Cronkite-nak is nevezték. Aki már ült az igazi párás melegben az egyes csatorna előtt, sörrel, cigivel, két darab távirányítóval (egy a tévéhez, egy a kábeles dobozhoz) és telefonnal a keze ügyében, az pontosan tudja, mit jelent az izraeli televíziózás. Nem azt, hogy kapcsolódj ki. Hanem azt, hogy kapcsolódj be.

Noha Tihanyi Kálmán, a neves magyar feltaláló már az 1920-as években kidolgozta a katódcsöves televíziózást, s az első modern értelemben vett tévéadást 1934-ben sugározták, Izraelben az ország megalakulása után sokáig váratott magára a tévézés megindítása, holott az állam számos intézménye – köztük a rádió – akkor már régen létezett. Az ok nem csak a szegénységben rejlett. Dávid Ben Gurion nem szívlelhette a tévét, alapvetően dekadens médiumnak tartotta, féltette tőle az erkölcsöket és tartott a hülyítő hatásától (valljuk be: ebben volt valami, nem is kevés). 1951-ben egy bizottságot állított fel, amely a tévé mellett tette le a voksát, ám a legfőbb alapító atya, akitől soha nem álltak távol a diktátori allűrök, lesöpörte az asztalról a saját bizottsága jelentését. Pénzügyminisztere, Lévi Eskol úgy vélekedett, a tévé automatikusan a magasabb életszínvonalat, illetve az arra való törekvést reklámozná. Azokban az egyszerű és szigorú években ez szinte bűnnek számított. Az ötvenes években a zsidó államban hihetetlen luxus volt még egy hűtőszekrény is. Az ország vezetői elképzelhetetlennek tartották, hogy keményvalutát áldozzanak több ezer tévékészülékre, amelyeknek köszönhetően kizárólag a fogyasztási mánia kerekedne felül a társadalmon.

A huzavona még sok éven át tartott. 1955-ben újabb bizottság ajánlotta a tévé létrehozását, s az illetékesek az ügyben mindenkivel konzultáltak az UNESCO-tól Európán át a kanadai tévéig. A vélemény mindig ugyanaz volt: be kell vezetni a tévézést, mert annak pozitívumai sokkal nagyobbak a negatívumoknál. Tévékészüléket - aranyárban - már a hatvanas évek elején vásárolhattak a jómódúak, azok, akik örömüket lelték abban, hogy különleges antennákkal szemcsésen-szellemképesen fogni tudták az egyiptomi, a libanoni vagy a ciprusi adást. A Hatnapos Háború előtti keserves recesszió idején az egész vita lekerült a napirendről – az izraelieknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, lesz tévé vagy nem lesz. Pontosabban szólva: ha a hagyományos tévézés nem is, de az Iskolatévé már 1965-ben megalakult. Jellegénél fogva az oktatási minisztérium alá tartozott, és a Rotschild Alapítvány pénzén indult be 1966 májusában az adás, mégpedig matekkel, biológiával és angollal.

Az izraeli illetékesek a Hatnapos Háború előtti nyomasztó hetekben döbbentek rá, mekkora propagandahátrányba kerültek az arab államokkal szemben. Emiatt szintén Ben Gurion volt a ludas, akinek mondása – „nem számít, mit gondolnak a gójok, a lényeg az, mit tesz Izrael” – akkorra már szállóigévé vált. A háború azonban mindent megváltoztatott. Nem csak a Közel-Kelet képét alakította át, de az izraeli televíziózás útjából is elsöpörte az akadályokat.

Az induláskor Jeruzsálem egyik negyedében, a Romemában helyezték el a csapatot, egy hatvanas években felhúzott, korszerű épületben, ami eredetileg a gyémántcsiszolóknak épült, azoknak viszont eszük ágában sem volt Ramat Ganból meg Natanjáról felköltözni a fővárosba, így a ház kihasználatlan maradt. A legfontosabb tennivalók közé tartozott az arab nyelvű adás beindítása, miután az ország vezetése taktikusan tompítani szerette volna az Izraelről az arab országokban a Hatnapos Háború után kialakult képet. Egy rakás programban kívánták népszerűsíteni és megismertetni Izraelt – ma már természetesen tudjuk, hogy teljesen feleslegesen, mert az iszlamista terror kizárólag a fegyverek halálos nyelvén ért; akkoriban azonban még joggal lehettek illúzióik a győzteseknek. Külön gyermekműsor indult a felnövekvő arab generáció megnyerésére Számi és Szuszu néven – akkora sikerrel, hogy az izraeli gyerekek elirigyelték, így számukra héber felirattal is ellátták azt.

Mindez éktelen összegekbe került, főleg ha saját gyártásról volt szó. Az izraeli tévések hamarosan megtanulták, hogy egy félórás saját szórakoztató műsor akár 15 ezer dollárt is felemészthet, míg ennek egyötödéért megvehetik a külföldi programot. „Ha meg tudod venni, ne gyártsd le” – ez volt a jelszó, és ez is maradt hosszú időn át.

A „rendes” tévé rendszeres adása 1968 májusától örvendeztette meg azokat a gazdagokat, akiknek volt pénzük a méregdrága készülékekre. Az első adást a Függetlenség Napján sugározták, természetesen a katonai parádéról, amely az első volt a nem egészen egy évvel korábbi, világra szóló diadal után – az Ország huszadik születésnapján… Fantasztikus születésnapi ajándék volt ez, amire az izraeliek azóta sem untak rá.

A legnépszerűbb műsor már akkoriban is a hatvan perces esti híradó volt: a Mábát. Sokan kihúzták a telefonjuk zsinórját a falból, nehogy valami fajankó megzavarja ezt a szent időszakot, amikor minden tévétulajdonos egy emberként csak a Hírnek élt. A Hírnek mágikus szerepe volt – és van azóta is – Izraelben, ahol közmondásosan annyi minden történik egy év alatt, mint Svájcban száz év alatt. Az izraeli televíziózás – s jelesül a híradózás – soha nem szorult rá arra, hogy álhíreket gyártson lábszagú műsztárokról, mint egyes helyeken.

Az emberek nem csak azért nézték a Mábátot és később a Mokédot (Fókusz), hogy megtudják, mi történt aznap, hanem azért is, hogy társaságban, például péntek esti összejövetelek alkalmával, tájékozott és öntudatos polgár benyomását keltsék. Hihetetlenül népszerű lett a tévé, ennek dacára nem szaporodott, és nem pusztán Ben Gurion ellenérzései miatt, de azért is, mert rajta kívül is sokan vélték úgy, hogy elegendő az az egy csatorna is.

Izraelben akkoriban még nem volt annyi ortodox, mint ma, de akik voltak, természetesen ellenezték a tévézést, mert attól tartottak, hogy a képernyőn majd illetlen öltözetű nők mutogatják magukat. A szombattartókat az is nyugtalanította, hogy a tévézési láznak előbb-utóbb óhatatlanul áldozatává válik a szombat is, és később, a tévézés beindításakor keserves utóvédharcokat vívtak ez ellen; a hősidőkben az izraeli televízió péntek délutánonként kénytelen-kelletlen elsötétült. Noha Golda Méir akkori miniszterelnök is ellenezte a sábeszi tévézést, annak később egy legfelsőbb bírósági döntvény adott zöld fényt, nem kis részben a rádióra hivatkozva, amely a brit mandátumi idők óta heti hét napon át működött. Több földi sugárzású adó azonban nem indult, így – a kábel- és a műholdas tévé megjelenéséig – a zsidó állam egy szem csatornával bicegte végig nem csak a hetvenes, de a nyolcvanas éveket is.

1981. január 13-ig csak fekete-fehérben lehetett tévézni. A színes importműsorokat az előtt is színesben sugározták, de akkor még uralkodó volt a spártai szemlélet, minek következtében az állam azon a véleményen volt, hogy a színes tévék megvétele fölösleges és kártékony költekezéshez vezet, ezért - hihetetlen, de igaz - a műsorszóró egy műszaki megoldással kikódolta a színes adásból a színesjelet, így az is csak fekete-fehérben volt fogható. Az izraeli tévénéző ebbe természetesen nem nyugodott bele; ötletes emberek dekódereket fabrikáltak, amivel visszaállították az államilag kilúgozott színeket. A hatalom súlyos politikai hibát vétett, amikor erőltette a színtelenséget. A mindenkori izraeli polgár nagyon sok mindent eltűrt és lenyelt mindenkori kormányától; ám az, hogy a színes tévéjén fekete-fehérben volt kénytelen nézni a színes adást, túlment minden határon. Az állam végül 1981 elején adta be a derekát, mert tartott a heveny népszerűségvesztéstől. A színes készülékeket azonban még sokáig kőkeményen megadóztatták.

Ám ez is több mint elég volt ahhoz, hogy kialakuljon a tömeges függőség. Egy 1987-es, az akkor zajló tévés sztrájk idején elvégzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 59 százaléka nyilatkozott úgy, hogy „nagyon hiányolja” a hírműsorokat; egyharmadának az fájt a leginkább, hogy megfosztották az interjúműsoroktól – viszont csak 19 százalék sajnálta az elmaradt péntek esti szórakoztató műsort, ami arra utalt, hogy a szombatnak, ennek a több ezer éves intézménynek azért mégiscsak jelentős mértékben sikerült megőriznie pozíciót a fiatal és agresszív versenytárssal szemben. Ám egyértelművé vált, hogy az izraeliek a tévét mindenekelőtt és főleg a hírek kedvéért nézik. Noha arattak a szappanoperák is, amelyek akkoriban még nem Latin-Amerikában készültek. A sort a BBC-féle Forsyth Saga kezdte, később azonban rengetegen áldozatául estek az olyan végtelen melodrámáknak, mint a Dallas és a Dinasztia. Menáchem Begin miniszterelnök, aki világéletében puritán volt, maga sem habozott bevallani, hogy ki nem hagyná a Dallas egy részét sem.

A megindítandó második csatornáról épp oly végeérhetetlen vita folyt, mint az elsőről. Hogyan érinti az izraeli társadalmat – ez egy dolog volt, mert most már arra is gondolni kellett, hogyan érinti a már meglévő és nemzeti intézménynek számító egyes csatornát. A szakmai érvek természetesen az új csatorna mellett szóltak, miután a régi egyszerűen képtelen volt kielégíteni a nagyérdemű színesebb programok iránti vágyát. Akármilyen profin csinálták, még az izraeli tévések kezét is megkötötte a tény, hogy a nap huszonnégy órából áll. Az ellenzők viszont az írott sajtót féltették, mondván, nem fog tudni versenyre kelni egy kereskedelmi jellegű Kettessel, és hatalmas pénzügyi veszteségeket fog szenvedni (ezek a jóslatok végül nem váltak valóra). Az sem volt egyértelmű, ki kontrollálja majd a Kettest. Az izraeli tévé, de számos politikus is természetesen a meglévő tévés felépítménybe akarta betagolni, mondván, ez az egyetlen módja annak, hogy ne pocsékolják a pénzt egyazon eseményről történő kettős közvetítésekre. 1985-ben – jó izraeli szokás szerint – megint csak bizottság alakult, amely az angliai IBA-hez hasonló Kettes létesítését javasolta. A nagypolitika a javaslatot lesöpörte az asztalról.

Még fél évtizednek kellett eltelnie, és a kábeltévé, valamint a műholdas műsorszórás értelmetlenné tette az egész vitát. A kilencvenes évek elején az izraeliek már több tucatnyi tévécsatorna között böngészhettek. Az izraeli kábelcsatornák azonban mind fizetősök voltak, és nem volt szabad reklámot közölniük. Így az immár eleve kereskedelminek szánt Kettesért nagy harc indult meg. Négy nagy csoport versenyzett a Kettes három elérhető franchise-jáért, s miután mind el akarta kápráztatni az illetékeseket, mindenki a lehető legtöbb sztárt vonultatta fel, akit csak meg tudott nyerni a saját ügyének. Ez persze azzal járt, hogy a sztárok csillagászati összegeket követeltek. A TV2 beindulásának éve, 1993 mindazonáltal forradalmat hozott az izraeli televíziózásban. Több mint negyedszázad után, amikor is csak egy, napi hét órában nézhető csatorna működött, az izraeliek tucatnyi nyelven sugárzott negyven csatorna közül választhattak. Ha a tévézés eddig szenvedély volt, most mindent elemésztő tűzzé változott. Mozi alig maradt talpon az országban. A nagy versenyfutást egyértelműen a TV2 nyerte. A Mábátot a mai napig sokan nézik, annak vége után azonban, este kilenckor, a többség átkapcsol a TV2 könnyebb programjaira. Az arány általában kettő az egyhez.

Jómagam 1992-ben kapcsolódtam be – szó szerint, mert alijám után hónapokig nem volt tévékészülékem. Nem futotta rá. Néhány hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy megvegyem a Samsungot, ami azután a napi sok-sok órás nyúzásnak ellenállva éveken át hűségesen kitartott. A fő szereplő természetesen a Hír volt. Aki már ült az igazi párás melegben az egyes csatorna előtt, sörrel, cigivel, két darab távirányítóval (egy a tévéhez, egy a kábeles dobozhoz) és telefonnal a keze ügyében, az pontosan tudja, mit jelent az izraeli televíziózás. Nem azt, hogy kapcsolódj ki. Hanem azt, hogy kapcsolódj be. Kapcsolgatsz ide-oda, sörözöl, cigizel, és közben telefonon másokkal is megosztod a hallottakat.

A minap néztem az interneten Cháim Jávin búcsúját. „Sálom, sziámnu” (Befejeztük), mondta jókedvűen az élő legenda, aki négy évtizeden át az objektív tévés újságírás élő megtestesülését jelentette a zsidó államban. (Vagy legalábbis majdnem négy évtizeden át: a meggyőződéses baloldali Jávin dokumentumfilmje, a Telepesek földje tavaly májusi bemutatója után sok bírálatot kapott állítólagos elfogultságáért. Miután az alkotást nem láttam, nem tudom megítélni, mennyiben volt a bírálóknak igazuk.) Azt mondják, csak egyszer döbbent meg, 1977-ben, a választások napján, amikor elkezdtek beérkezni az eredmények, és nyilvánvalóvá vált, hogy a Munkapárt – most először – elveszíti a hatalmat, és a Likud nyer. Ott helyben, élő egyenesben kitalált egy új héber szót. „Máhápách”, mondta, és ezzel a kifejezéssel élnek a mai napig az izraeliek, ha azt akarják mondani, hogy kisebb és békés forradalom zajlott valahol – noha a fiatalabbak már nem tudják, hogy ez Jávin találmánya, azé a Jáviné, aki Heinz Kluger néven látta meg a napvilágot még a hitleráj beköszönte előtt, 1932-ben, a németországi Oberschlesienben.

Jó néhány kisebb és békés forradalom, valamint kevéssé békés, kisebb és nagyobb esemény zajlott Izraelben, Jávin mindnél ott volt, az 1973-as Jom Kipur-i háborúnál épp úgy, mint Jichák Rabin mártír miniszterelnök 1994-es meggyilkolásánál. A híreknek élt, de az izraeliekkel, a tévénézőkkel volt. Egy intézmény távozott vele, és megint csak citálhatjuk az elcsépelt mondást: nélküle már soha nem lesz ugyanaz az izraeli televíziózás – s talán maga Izrael sem –, mint eddig volt. Egy korszak távozott vele, olyan korszak, amit a benne élők talán nem becsültek meg, vagy nem mind, de ami mégis sok tekintetben hős és – ami a legfontosabb – győzedelmes korszak volt. Egy ember távozott, akit maguk az amerikai kollégák neveztek el tiszteletük megnyilvánulásaként az izraeli Walter Cronkite-nak.

Sálom, Cháim.

2008. február 8., péntek

A határsértő palesztinoknak eltörik a lábát

Keresetlen egyszerűséggel hívta fel a figyelmet a palesztin probléma egyik lehetséges kezelésére Ahmed Abul Gheit egyiptomi külügyminiszter. Noha a fenyegetés diplomatához enyhén szólva méltatlan, mégis figyelmet érdemel: pontosan kiderül ugyanis belőle, mennyire szeretik az arabok az ő véreiket, palesztin testvéreiket.

Palesztin probléma, mint az közismert, már régen nem létezne, ha az elmúlt évtizedben huszonegy arab állam a maga hatalmas lakatlan területeivel és néhányuk bődületes olajkincseivel be tudott volna fogadni néhány millió palesztint. Ezt a szegény Jordánia kivételével egyik sem tette meg, sőt, 1970-ben a jordán királyi hadsereg véres kegyetlenséggel űzte ki a területéről a PFSZ-t, noha ennek nyomán senki nem kérelmezte a Biztonsági Tanács összehívását.

Izrael hetek óta blokád alatt tartja a Gázai-övezetet, ezt a gigantikus nyomortanyát, ami nem is olyan nagyon rég, 1948 és 1967 között, még Egyiptom része volt. Azt nem mondhatni, hogy szerves része – inkább afféle „zárt terület”, mint a boldogult Szovjetunióban a Gulág. Az egyiptomiak egyetlen koncentrációs táborként kezelték az övezetet, és ha valaki engedély nélkül megközelítette a határt, azt agyonlőtték.

Az élet az 1967-ben kezdődött izraeli megszállással kezdett normalizálódni Gázában; az ott lakók ekkoriban addig soha nem tapasztalt szociális vívmányokkal ismerkedhettek meg a jahud jóvoltából. 1994-től kezdett visszatérni az élet a régi kerékvágásba, ekkor érkezett ugyanis meg Jasszer Arafat és bűnbandája. Korábban az izraeliek gumilövedékeket használtak, ha rendbontást tapasztaltak, a palesztin biztonsági erők azonban már élessel lőttek – noha a zavargások ekkor már nem a megszállás, hanem az ínség, a nélkülözés miatt robbantak ki.

Később a Hamasz vette át a hatalmat az Övezetben, amelynek lakossága különösebb presszió nélkül szavazott a terrorbandára, és ezzel saját maga felett mondta ki az ítéletet. Milliós tömeg szigetelte el magát a külvilágtól, amely leállította a segélyek legnagyobb részét, azt követelve, hogy a terrorszervezet mondjon le az erőszakról, ismerje el Izrael Államot, és tekintse magára nézve kötelezőnek az addigi nemzetközi egyezményeket. Mindez nem történt meg.

Izrael a legutolsó pillanatig, de még jóval az után is tűrte, hogy területét igénybe véve táplálják az elpusztítását nyíltan deklaráló és arra nap mint nap kísérletet tévő entitást, sőt, a rakétatámadások ezreire energiaellátással, gyógyszerszállítmányokkal, humanitárius segélyekkel válaszolt. Azután elfogyott a türelem, és az Övezetet hermetikusan lezárták – most már valóban csak a legszükségesebb cikkek juthatnak be oda.

Miután a legutóbbi szabad választásokon hallatlan érettségről és politikai megfontoltságról tanúbizonyságot tévő palesztin tömegeknek elfogyott az ennivalója, a Hamasz felrobbantotta az Övezetet Egyiptomtól elválasztó műszaki zárat, és a gázaiak elárasztották a határ menti egyiptomi településeket. Az egyiptomi hatóságok napokig tűrték az inváziót, de azt is, hogy a visszatérőkhöz olyan palesztinok csatlakozzanak, akik eredetileg nem éltek Gázában, és szemet hunytak a főként Iránból származó fegyverek Övezetbe csempészése felett is.

Ahmed Abul Gheit, az egyiptomi diplomácia irányítója az áradat megindulása után tizenkét nappal kárhoztatta Izraelt és – csodák csodája – a Hamaszt a gázai helyzet kialakulása miatt, és az állami televízióban jelentette ki: „Annak, aki megsérti az egyiptomi határt, eltörjük a lábát.”

Noha a külügyér felrótta Izraelnek, hogy a blokáddal kollektív büntetést alkalmaz a gázaiakkal szemben, a kritika éle egyértelműen a terrorszervezet ellen irányult, amelyet Ahmed Abul Gheit (és ez az arab világban nagyon súlyos dolognak számít) nevetségesnek tüntetett fel.

„Miután a Hamasz hatalomra jutott Gázában, úgy határozott, összecsap Izraellel, noha ez az összecsapás nevetséges karikatúrának látszik, mert az ellenséggel összecsapni harcban szoktak, annak célja meg az, hogy kárt okozzanak nekik”, nyilatkozta az egyiptomi külügyminiszter.

Aki nyilván tudja, mit beszél, hiszen hazája – a legerősebb arab hatalom – négy alkalommal szenvedett vereséget az izraeli hadseregtől (1948, 1956, 1967, 1973).

2008. február 4., hétfő

Negyven hónap a közúti közlekedés politikai célú akadályozásáért

Egy testvérpár a Gázai-övezet zsidó településeinek 2005. évi felszámolása ellen kívánt azzal tiltakozni, hogy megbénítja Izrael legfőbb közlekedési ütőerét, az Ajalon szupersztrádát (balra). Példásan szigorú ítélet született, amely immár jogerős is.

Közúti közlekedés előre megfontolt veszélyeztetése, bűncselekmény elkövetésére való összeesküvés, az igazságszolgáltatás akadályozása, valamint a bizonyítékok manipulálása – ezek voltak a főbb vádpontok Mordechai és Elicúr Levinstein, a ma már nem létező gázai település, Jichár, illetve a nyugati parti Homes lakosai ellen. Valamennyiben bűnösnek találták őket, Mordechait pedig ezen kívül abban is, hogy jogellenesen kicserélte egy jármű rendszámát.

A fivérek egy bűntársuk, Avraham Levkovics segítségével két teherautót raktak meg gyúlékony anyaggal, és az Ajalon és a Kibuc Gálujot kereszteződéséhez közeli mellékutcában hagyták őket. A terv az volt, hogy a lángra lobbantott járművekkel megbénítják a tízsávos Ajalon sztráda forgalmát, így tiltakozva az ellen, hogy az akkor még Áriél Sáron vezette kormány feladta a Gázai-övezetet, és annak zsidó lakosait erőszakkal kihurcolta onnét.

A tel-avivi bíróság most negyven havi letöltendő börtönbüntetésre ítélte Mordechait, fivérét harminc havira, és elrendelte a büntetésletöltés azon nyomban történő megkezdését. Fontos tudni, hogy a bűncselekmény nem valósult meg, csak annak előkészülete. További, nem kevésbé fontos adalék, hogy a testvérek és társuk (akinek pere elkülönítetten folyik) nem amiatt tiltakoztak, hogy egy demokratikus választás eredményeként nekik nem tetsző párt jutott hatalomra, hanem egy politika ellen, aminek következtében egyikük családostul elveszítette a lakóhelyét (nem beszélve arról, hogy az idő igazolta: Gáza kiürítése katasztrofálisan elhibázott lépés volt. Ezt persze az elkövetők akkor nem tudhatták.)

Az autópálya-blokád ötlete természetesen másokban is felmerült, voltak, akik meg is kívánták valósítani. Az izraeli rendőrség minden ilyen kezdeményezést késedelem nélkül, azon nyomban megakadályozott (képünkön), és – hogy, hogy nem – a zsidó államban Miki egérre emlékeztető, fontoskodni szerető, hebegő államelnök sem akadt, aki a rendbontók pártjára álljon.

2008. február 2., szombat

Februári évfordulók

1948. február 1. Arab terroristák felrobbantják a mai Jerusalem Post elődje, a Palestine Post jeruzsálemi székházát. A merényletben többen odavesznek.

1979. február 1. Khomeini ajatollah átveszi a hatalmat Iránban. Az addig kitűnő izraeli-iráni kapcsolatok a későbbiekben fagypontra kerülnek, majd megszűnnek.

1740. január 3. Szicília királya engedélyezi a visszatérést a szigetről korábban elűzött zsidóknak.

1892. február 3. Az orosz kormány bezáratja a híres volozsini jesivát (képünkön). Az intézkedés okai a mai napig tisztázatlanok. Egyes magyarázatok szerint az úgynevezett zsidó felvilágosodás, a hászkálá hatása alatt az orosz kormány világi tanulmányokat is megkövetelt a jesivában, és annak akkori vezetője, Berlin rabbi erről hallani se akart. Nem kizárt azonban, hogy a tanintézményt annak belső nyugtalansága miatt zárták be, ez pedig abból fakadt, hogy Berlin rabbi a saját fiát akarta megtenni ros jesivének, s ezt sokan ellenezték. A híres jesivát csak 1899-ben nyitotta újra Berlin veje, Rafael Sapiro, ám az iskola soha nem nyerte vissza régi befolyását és hírnevét.

1657. február 4. Oliver Cromwell angliai tartózkodási engedélyt ad ki egy zsidónak, bizonyos Luis Carvajalnak. Ez volt az első türelmi zsidórendelet Angliában.

1782. február 4. Egy rendeletnek köszönhetően a galíciai zsidó orvosok ettől a naptól kezelhetnek keresztény pácienseket.

1959. február 4. Izrael – az ókor óta első ízben – ismét Salamon király bányáiból származó rezet exportál.

1428. február 5. A szicíliai zsidókat arra kényszerítik, hogy katolikus miséken vegyenek részt.

1980. február 5. Az egyiptomi parlament véget vet az Izrael elleni bojkottnak.

1413. február 6. XIII. Benedek pápa parancsára vallási vitát rendeznek a hitükhöz hű és azt eláruló, kikeresztelkedett zsidók közt.

1481. február 6. Az inkvizíció megrendezi az első autodafét a spanyolországi Sevillában.

1569. február 7. Megalakul az inkvizíció dél-amerikai leányvállalata.

1943. február 7. Az első fegyveres harc zsidók és nácik közt a Varsói Gettóban.

1831. február 8. Franciaország a keresztény intézményekhez hasonlóan a zsidó vallási intézményeket is anyagi támogatásban részesíti.

1807. február 9. Napóleon parancsára összeül a franciaországi „Szanhedrin”.

1941. február 9. A nácik kiprovokálják az antiszemita csőcselék első kilengéseit Amszterdamban. A tervezett kristályéjszaka azonban elmarad: az amszterdami zsidóság ellenáll, sőt, megfutamítja a csatornatölteléket.

1925. február 9. Megnyílik Haifa mára világhíressé vált műszaki egyeteme, a Technion.

1934. február 10. Sikerül kijátszania a brit blokádot az első Erec Jiszráélbe tartó, bevándorlókat szállító hajónak.

1953. február 11. A Szovjetunió megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Az ürügyet az szolgáltatta, hogy néhány sérüléssel járó merényletet követtek el Tel-Avivban egy szovjet küldöttség ellen, és Moszkva azt állította, a tel-avivi rendőrség tudott a dologról, de szándékosan nem akadályozta meg. A lépést maga Sztálin rendelte el, és az valójában beleilleszkedett a postarabló és tömeggyilkos diktátor által tervezett nagyszabású Holocaust-programba, amelynek első szakaszának, a zsidó orvosok perének az előkészületei akkor már megkezdődtek. Sztálin néhány hét után elpusztult, a zsidóirtás elmaradt, és a diplomáciai kapcsolatok is helyreálltak.

1349. február 11. Lemészárolják a svájci Überlingen zsidó lakosságát.

553. február 12. Jusztiniánusz bizánci császár elrendeli, hogy szombat délelőtt a heti szakaszt görög nyelven olvassák fel a zsinagógában, a rabbik dróséit pedig betiltja.

1349. február 14. Kétezer zsidót égetnek el Strasbourgban.

1667. február 14. Véget ér a hírhedt római zsidófuttatás gyakorlata. Addig a napig karneváli látványosság gyanánt a zsidóknak ütlegek, köpések és hahota közepette, megszégyenítő módon versenyt kellett futniuk Rómában.

1949. február 14. Megnyílik a Kneszet első ülésszaka.

1870. február 15. Megalakul az első Erec Jiszráél-i mezőgazdasági iskola, a Mikve Jiszráél.

1570. február 16. A zsidók csodával határos módon menekülnek meg egy olaszországi földrengésből.

1870. február 16. A svédországi zsidóság emancipációja.

1917. február 16. Madridban – 425 év után – megnyílik az első súl.

1948. február 16. Az első szervezett arab támadás Tirát Cvi ellen.

1948. február 17. Ezerötszáz év után a zsidóságnak újra van nászija, fejedelme: Izrael Állam első elnökévé Cháim Weizmannt választja meg a Kneszet.

1942. február 24. Egy tengeralattjáró a Fekete-tengeren megtorpedózza a revizionista Bétár alijahajóját, a Strumát. Sokáig elfogadott volt a nézet, hogy a tömeggyilkosságot németek követték el, a hatvanas évek közepén azonban felmerült – és napjainkra többé-kevésbé bizonyítottnak tekinthető –, hogy egy szovjet tengeralattjáró, az SC 213 végzett az eredetileg a Dunára tervezett gőzössel. Hétszázhatvannyolc lélek veszett oda, s csak egyetlen ember élte túl a katasztrófát.

1451. február 25. Egy pápai rendelet minden társadalmi érintkezést megtilt keresztények és zsidók között. A néhány évszázaddal később a nemzetiszocialista törvénykezés által felelevenített jogi aktus azért vált szükségessé, mert a Vatikán úgy látta: a zsidó vallás vonzó hatással van a katolikusokra. A katolikus (és a legtöbb keleti ortodox keresztény) egyház halálla sújtotta azt a keresztényt, aki betért zsidónak, valamint a zsidó(ka)t is, aki(k) betérítette-betérítették, vagy ebben bármilyen módon közreműködtek.

1147. február 26. A Szentföld felé igyekvő keresztes hadak lemészárolják a würtzburgi zsidókat.

1569. február 26. A pápa elrendeli a Pápai Állam zsidóságának kiűzését, kivéve a római és az anconai lakosokat.

1825. február 26-ától nem kötelező Maryland államban a közhivatalok vállalásakor a keresztény eskü. Helyette a jelöltnek azt kell kinyilvánítania, hogy hisz a bűnben és bűnhődésben, valamint az eljövendő új életben.

1969. február 26. Lévi Eskol halála.

1670. február 27. Kiűzik az osztrák zsidókat.

1932. február 27. Tel-Aviv: megnyílik az első Makkabia, a zsidó olimipia.

1980. február 27. Egyiptom és Izrael nagykövetet cserél.

1887. február 28. Romániában rendeletileg kitiltják a zsidókat a közszolgálatból és a dohánykereskedelemből.

1940. február 28. A McDonald-féle White Paper anticionista rendelkezése korlátozza az Erec Jiszráél területén zsidók számára eladható arab földtulajdont. A dokumentum nagyjából semmissé teszi a Balfour-nyilatkozatot.

Jeruzsálem, maradj te arany

Nemzetközi szenzáció volt, úgy tűnik, mindenki örült neki, de megvallom, jómagam nem ujjongtam a múlt heti jeruzsálemi képek láttán, és nem tudtam örülni annak, hogy most Pesten enyhébb a tél vasmarka, mint az izraeli fővárosban.

Nem csak arról van szó, hogy számomra soha nem lehet elég meleg, ellenben valami halálosan gyűlölöm a havat, a jeget, a fagyot és általában mindent, aminek a hőmérséklete nem haladja meg a húsz fokot (ez alól leginkább a sör a kivétel). Sokkal inkább emlékről, az alijám időszakáról, 1990-1992 magasságáról.

A rendszerváltás után pár hónappal döntöttem úgy, sötét idők jönnek, nem érdemes Magyarországon maradnom, se nekem, se családomnak. Az alija előtti általános kérdés, amit mindenkitől kaptunk, így hangzott: „Mit fogtok csinálni ott?” Általában visszakérdeztem. A vonatok már elmentek, aki most nem virít pár tíz milliót, nem fér oda a privatizációs húsosfazékhoz, az rettentően meg fogja szívni. Ti mit fogtok csinálni itt? (Tisztában voltam vele, hogy a szerkezetátalakítás nagy fájdalmakkal fog járni – azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt a szerkezetátalakítást még 2008-ra sem hajtják végre maradéktalanul.)

Viszonylag gyorsan ment a dolog. 1990 decemberében hívtam fel az izraeli nagykövetséget, ők a Szochnuthoz küldtek, talán három-négy alkalommal be kellett mennünk boldogult Bros bácsihoz, aki, látva, hogy nem vagyok zsidó, kedélyesen rám rivallt: „Hát te mit akarsz nálunk?!”, aztán valamikor 1990 kora nyarán jött meg a távirat, hogy át lehet venni a repülőjegyeket meg a szükséges dokumentumokat, és augusztus 22-étől a miénk Izrael.

Azt elmondani nem lehet, mennyit fáztam én 1990 telén-tavaszán. Nem csak amiatt, hogy nem sokkal korábban, hülye fejjel távfűtéses lakásból olyanba költöztem, ahova cserépkályhát kellett rakatni (jól nézett ki, de fűteni nem fűtött semmit), hanem inkább pszichológiai okokból. Minél előbb olyan helyre akartam kerülni, ahol nem kell fűteni, és lehetőleg még éjfélkor is csorogjon a seggemen a víz. Cidriztem, de azért gúnyosan gondoltam a sok hülyére, aki a következő télen majd az emelt gáz- és távfűtésszámlák (már akkor is!...) mellett fog fagyoskodni.

Az augusztus messze a legmelegebb hónap Izraelben. Akkor már negyedik hónapja tart a strandidény, amiből még két hónap hátravan. Három baromi meleg hónappal indult az ott-tartózkodásunk, novemberben azonban kellemetlenre váltott az idő, s ahogy a tél megjött, beütött a krach. Nem hogy Jeruzsálemben, de Tel-Avivban is havazott. Följebb annyi hó esett, hogy a honatyát nem bírtak felmenni Jeruzsálembe. Én pedig azt hittem, hülyét kapok. Valahogyan hasonlóan érzett Attila haverom is, aki 1992 januárja környékén alijázott a nejével, és amikor lefelé jött a repülőgépből, egy gonosz szélroham az arcába csapta a jeges esőt. Attila, aki piros pöttyös sortban és kánikulapólóban volt, a rökönytől nem látva ráüvöltött asszonykájára: „Nem azt mondtad, hogy strandolni jövünk ide?!”

A tél és a hideg nagy gondot jelentett tel-avivi lakásomban. Anyagilag nem álltunk jól, nem engedhettük meg magunknak, hogy vegyünk egy olajradiátort, a lakás pedig nem volt belégkondizva, hogy azzal fűthettünk volna. Az úgynevezett „magyarajkú szervezetek” már akkor is teljesen hasznavehetetlenek voltak, semmiben nem lehetett rájuk számítani, de azt hiszem, a kiérdemesült mini hősugárzót, azt tőlük kaptuk. Érintésvédelmileg maga volt a rémálom, így a gyerekeknek megtiltottam, hogy a közelébe menjenek. Pedig legszívesebben ráültem volna magam is, mert a hatósugara maximum két-három méter lehetett. A régi sikunlakás elöregedett biztosítékait egymás után verte ki; ezeket jól megpatkoltam, és imádkoztam, nehogy a túlforrósodott vezetékektől leégjen a lakás.

Miután nem számítottam arra, hogy Tel-Avivban problémám lehet a hideggel, egyáltalán nem vittem magammal kabátot Izraelbe, és amíg anyagilag helyre nem rázódtam, nem is tudtam venni magamnak. Ezért két pulóverben jártam be munkahelyemre; elég korán érkeztem, és utolsónak távoztam, mert ott kajakra lehetett fűteni.

Akkoriban nem voltak Izraelben hajléktalanok. Koldusokat láttunk néha, Dél-Tel-Avivban, méghozzá csecsemővel kolduló vénasszonyokat, iszonyú condrákban, mocskosan – de ezek egytől-egyig arabok voltak, muzulmánok és hivatásos koldusok. Azon a télen el is tűntek, és csak tavasz jöttével kerültek ismét elő. A klasszikus csöves fogalma ismeretlen volt. Nem mintha nem lettek volna lecsúszott emberek, de az akkori Izrael még súlyt fektetett arra, hogy izraeli ne kerüljön az utcára világ csúfjára. Ha kellett, szállodában szállásolták el a fedél nélkül maradtakat az önkormányzatok (volt egy háromgyerekes magyarajkú asszony is, aki így járt, miután a férje megszökött tőlük és otthagyta a családját).

A hajléktalanok csak az ezredforduló előtti években kezdtek megjelenni. A tengerparton aludtak, a sétányon, fektükben kérincséltek és mindegyiknek kipa volt a fején, bár nem tudom, mennyire voltak vallásosak; erős a gyanúm, hogy csak a vallásos célközönség kedvéért viselték a fejfedőt. Akkoriban viszont nagyon enyhe telek járták, az 1991-92-est és a rákövetkező, ugyancsak cudar 92-93-as telet el is felejtették az emberek.

Most, amikor a behavazott Jeruzsálem képeit a világba szórták a médiumok, halottjai voltak az izraeli télnek. Legalább tízen fagytak meg. Ez döbbenetet keltett bennem. Döbbenetet keltett még akkor is, ha tudtam, hogy a szerencsétlenül jártak valamennyien leromlott szervezetű hajléktalanok voltak, és halálukban komoly szerepet játszott az alkohol. Noha legfeljebb mínusz egy-két fokig mehetett le a hőmérséklet – ami egy pesti csövesnek meg se kottyan –, az ehhez nem szokott emberek, akik feltehetően nem is védekeztek a zimankó ellen, kihűltek.

És ez nem jó hír, bárhonnan is nézzük. Jeruzsálem, maradj te arany.

2008. február 1., péntek

Mispátim – Naszralla új golyóálló ruhája


„Aki emberi személyt elrabol és eladja vagy kezei közt találják, halállal vesszen” (2Móz. 21:16).

A héten tették közzé a Vinográd-bizottság jelentését, amely azzal foglalkozott, mennyiben bizonyult fiaskónak Izrael tavalyi libanoni hadjárata, és mennyiben felelős ezért a miniszterelnök, a védelmi miniszter, a vezérkari főnök, s általában az egész izraeli establishment.

Sokan számítottak arra, hogy Ehud Olmert miniszterelnök majd „belebukik” a bizottsági jelentésbe. Ebben én két okból nem hittem. Az egyik az eddigi bizottsági jelentések eredményei. Volt már nem egy akta, amely a nemzet számára nézve súlyos órában, nagy vér- és arcveszteség után született meg. Okos emberek állították őket össze, és amit mondtak, az erkölcsi értelemben feltétlenül hatalmas súllyal bírt. Gyakorlati értelemben azonban nem. A mai napig emlékezetes az Áfárszék (Őszibarack) akta, amely a Jom Kipur-i háború után azt vizsgálta, hogyan lehet, hogy Izrael „nem tudott” a készülő arab orvtámadásról, és nem lépett fel megelőző csapással, ugyanúgy, ahogyan 1967-ben is tette.

Akkoriban Mose Dáján és Golda Méir álltak az establishment csúcsán, két legendás, napjainkban szinte már emberfeletti figura. Teljesen jogosan álltak ott, ahol, és egyáltalán nem véletlen, hogy alakjuk köré legenda szövődött. A közvélemény 1973-ban őket hibáztatta a vereséggel felérő győzelemért – és legfőképp a több ezer halottért, akiknek a száma messze meghaladta a Hatnapos Háború diadala után gyászolt gyerekek számát.

Most Ehud Olmert áll az establishment élén – és ez volt a másik ok, ami miatt biztos voltam abban, hogy az Élijáhu Vinográd nyugalmazott főbíró vezette testület kesztyűs kézzel fog bánni vele. Mert a valaha legendás jisuvi, majd izraeli vezetőket évtizedről évtizedre silányabb emberanyag váltja fel, és a nagy öregek eltűntével egyre több a politikai kalandor, akit részint a hatalommámor, részint saját meggazdagodása izgat, és mindent ennek rendel alá – az ország létfontosságú érdekeit is ideértve. Olmertet már ezelőtt tizenöt évvel is Ádon Teflonnak, Teflon úrnak nevezték – vagyis olyan embernek, akin nem ragad rajt’ semmi, akiről minden lepereg, vádolják meg bármilyen disznóság (főként korrupció) elkövetésével. Reméltem azonban, hogy Vinográd őméltósága kesztyűje legalább durva bőr lesz. Ebben tévedtem, glaszékesztyűt viselt. A Vinográd-jelentés semmi más, mint langyi-pangyi ejnye-bejnye.

Dr. Utólag mindig okos: a jelentés kiadása után jöttem rá, hogy Olmert, ha nagyon megszorongatják, éppenséggel tudott volna mit mondani. És arra is rá kellett döbbenjek, hohy tavaly, a libanoni hadjárat megindításakor – nem mondott semmit; se ő, se a kormány, se a miniszterek, se a főtisztek.

Egyáltalán nem közölték a közvéleménnyel, mi ennek a hadjáratnak célja. Rázúdították a Cahalt a Libanon néven ismeretes iszlamista-anarchista pokolra, de anélkül, hogy konkrét utasítás hangzott volna el a célt illetően. Ilyen körülmények közt nem csoda, amit a Vinograd-jelentés megállapít, és amit már a hadjárat vége óta tudunk: az egységek sokszor konkrétan kitűzött feladat nélkül, teljes bálágán közepette harcoltak. Maga a hadjárat kellőképp brutális volt ahhoz, hogy a nagy hírügynökségek által alkalmazott arab fotósok és operatőrök kitombolhassák magukat, és – nem egyszer akár hamisítások árán is – bemutassák a világnak, micsoda vérengzést vitt végbe a cionista hadsereg. Lemészárolt játék- és igazi babák álltak a romokon a szemérmetlenül beállított fotókon, míg a másik oldal valami oknál fogva még azt is lusta volt világgá repíteni, hogy a Hezbollah képes volt az egyik légvédelmi ütegét szellemi fogyatékos gyerekek bentlakásos otthonának a tetejére telepíteni. (Az arab harcmodor mindig is szinte kötelező jelleggel írta elő a civilek háta mögé bújást, és már sokszor hihettük, hogy nincs már alább, és mindig kiderült: de, mégis van.)


Izrael nem közölte, mit akar elérni. Ha Hezbollah kiirtását, úgy ez nem jött össze. Ha az volt a cél, hogy a libanoniak szemében valamelyest meggyűlöltesse a bandát, vagy elgondolkodtassa őket, hogy talán mégsem célszerű a választásokon a terrorszervezet további ajnározása, mert ilyesmikkel jár – átmenetileg talán sikert arattak, de az emberi emlékezet szánalmasan rövid, így valószínűtlen, hogy a libanoniak értettek volna a csúnya szóból, és felfogták volna, hogy minden szenvedésüket a mindenkori náluk regnáló terrorbandáknak, aljas és korrupt politikusaiknak, valamint a tüzet kívülről szító hatalmaknak (Szíriának és utóbb Iránnak) köszönhetik.

Olmerték azonban nem mondták, mi volt a cél, így a jelentés nagyon nem is foglalkozhatott azzal, sikerült-e a célt teljesíteni vagy sem. Ha viszont kritikát hall, a miniszterelnök rámutathat arra, hogy ő semmit nem ígért. És rámutathat még valamire. A tavalyi támadás hatalmas veszteségeket okozott a Hezbollahnak. Jelentékeny mértékben károsodott a gyilkos banda infrastruktúrája, és noha a felheccelt iszlamista eszelősök hetekig az izraeli hadsereg legyőzéséről rikácsoltak, ma az északi végeken csendes a határ.

Az elrabolt katonák ügyében azonban nem történt semmiféle előrehaladás.

A fogságban lévő srácokkal az Ajánlom rovat első linkje foglalkozik, aki még nem ismerné a terroristák karmai közt raboskodó srácokat, kattintson oda. A biztosítékot akkor verte ki többeknél a bandavezér, amikor azt üzente Izraelnek, még van náluk tavalyról néhány testrész, Libanonban elesett izraeli katonák holttestének részei. A béke vallásának eme újabb elementáris erejű megnyilatkozása után több izraeli miniszter Hasszán Naszralla likvidálására szólított fel. Jichák Kohén (aki a Sász vallásos párt tagja, s aligha ismeretlen előtte a fenti passzus) „kegyetlen őrültnek” nevezte Naszrallát: „Nem értem, miért lélegzik még egyáltalán. Már régen likvidálnunk kellett volna. Javaslom a kabinetnek ennek az embernek a megölését.” Ezzel egyetértett Méir Sitrit belügyminiszter is, aki úgy vélekedett, a Hezbollah első embere olyan embertelennek bizonyult, hogy ezek után „nincs arra szükség, hogy tárgyaljunk vele; meg kell semmisítenünk.” Zeév Boim befogadási miniszter „csatornapatkánynak” nevezte Naszrallát, és hozzátette: „Tennünk kell afelől, hogy ne lássa meg többé a napvilágot.”

E sorok írásáig semmit nem tudni arról, hogy a bandavezér likvidálására megkezdték-e az előkészületeket, annyi azonban bizonyos, hogy a Tóra az emberrablást halállal rendeli büntetni. Sok egyéb mellett, amit Naszralla ugyancsak elkövetett. Való igaz: jön majd helyette másik. De az is igaz, amit a München című film szereplője mond: „Akkor nem érdemes levágni a körmünket, mert úgyis újra nő?”