Oldalak

2008. július 24., csütörtök

Arab munka: meddig még?

E sorok írásáig a második bulldózeres ámokfutó arabot tették ártalmatlanná Jeruzsálemben. Mindketten zsidó munkaadó alkalmazásában álltak – csakúgy, mint a tömeggyilkos, aki márciusban tinédzsereket mészárolt a Merkáz HáRáv jesivában. Tekintélyes rabbik és világi személyek egyaránt arra szólítják fel az érdekelteket, szakítsák meg kapcsolatukat az arab szektorral. Az arabokat el kell szigetelni. És ennek csak egy oka az, hogy bármikor gyilkolhatnak.

A zsidó munka-arab munka probléma a tizenkilencedik század második fele, a nagy zsidó bevándorlás hozta fellendülés óta fennállt Erec Jiszráélben.

Hogy a marxizmus-leninizmus mániákus osztályelmélete, amely származástól függetlenül kizsákmányolóra és kizsákmányoltra osztja a társadalmat, mekkora baromság, azt éppen Erec társadalomszerkezete példázta kitűnően, talán már Marx életében is, de Leninében egészen biztosan. A zsidó és az arab proletár soha nem állt, nem is állhatott egy oldalon.

A tizenkilencedik század végi földvásárlásokkal, az évszázadokon át parlagon heverő termőföldek megtisztításával, a lepusztult, elsivatagosodott, köves tájak termővé tételével kezdődött meg a cionista saga. A munkával. Annak a zsidóságnak a munkájával, amelyet a száműzetésben – vagy ahogyan mainapság előkelően nevezni szokás: a diaszpórában – az emancipáció kibontakozásáig el volt tiltva a föld birtoklásától s egyáltalán a legtöbb esetben attól, hogy a földműveléshez bármi köze legyen. Izrael alapító atyái rendkívüli hangsúlyt helyeztek a földre, a biztos alapokra, a mezőgazdasági tudásra, mert tisztában voltak azzal, hogy a megelőző közel két évezred mekkora tömegben termelte ki a kereskedőket, az intelligenciát, no meg a luftmenscheket – mindazokat, akiket újra munkára kellett fogni, hiszen az Ország seftelésből és okoskodásból aligha épülhetett újjá.

Persze amint megvoltak a zsidó birtokok Erec Jiszráélben, azonnal közbeszólt a piaci logika a maga könyörtelenségével. Az idealizmus azt diktálta, hogy a földeket a zsidók maguk műveljék és maguk is védjék; ehhez képest szinte azon nyomban megjelent az arab munka, és megjelentek azok a fegyveresek is, akik a termést – nem egy esetben saját maguktól – „megvédték”. Az ős-cionisták számára nem is volt kérdéses, hogy az arabokat integrálniuk kell valahogyan ebbe a hatalmas vállalkozásba. Nemhogy nem voltak arabellenesek, de az Erec Jiszráélbe érkezettekben testvéreket, vagy legalábbis unokatestvéreket láttak, olyan embereket, akiket meg kell érteni és akiket fel kell emelni. Ez a tévhit az izraeli társadalom egyes rétegeiben – fél tucat háború ide, huszonötezer halott oda – a mai napig pusztít és fertőz.

Az ideológia mögött persze ott álltak a tények. A zsidó földmunkás jóval drágább volt. Igényei voltak, már csak azért is, mert a legtöbb esetben az Erecnél akkor még jóval fejlettebb Kelet-Európát hagyta maga mögött. Az arab napszámos munkabér gyanánt beérte néhány piaszterrel, pár olajbogyóval, darabka halvával, lepénnyel. Ezzel nem lehetett versenyezni.

Az Erec Jiszráél-i ipar kiépülésével az arab munka jelentősége valamelyest mérséklődött, mivel az ipar általában szakképzett munkaerőre tartott igényt, az arab társadalom pedig semmiféle modern ipari szakképesítési intézményt nem ismert akkor, sem Erec Jiszráélben, sem másutt (és a mai napig se nagyon ismer. Noha az enyhén debil antiszemita vicc arról szól, mi az abszolút lehetetlen? Hogy valaki úgy mutatkozzék be: én vagyok Grün, a bányász, vagy én vagyok Kohn, az esztergályos – az igazság az, hogy esztergályos, ács, földmíves, kovács, szabó, cipész, varga, kerékgyártó egyre több zsidóból vált Izraelföldön, az viszont még a huszonegyedik században is igencsak ritkaságszámba megy, hogy valaki azt állítsa magáról, ő Ahmed, a szerszámgéplakatos, vagy Husszein, az autófényező.)

Kialakult hát a zsidó munka, becsülete is lett a zsidó munkának, és voltak naiv és szép lelkek (nem széplelkek, hanem valóban szép lelkek), akik azt hitték, örökre megtört egy gonosz varázs. Patai József, a cionizmus leglelkesebb magyarajkú krónikása írta Az új Palesztina útjain című könyvében: „Valamikor hősi eposzt fognak írni 1936 tavaszának palesztinai zsidóiról. Az ifjúságról, amely egész éjjel őrt állt a vártákon és reggel bement a hivatalokba, gyárakba, iskolákba, műhelyekbe, pardeszekbe* és túlfeszített erővel folytatta a munkát, vigyázva, hogy leeső szempillái ne mondják fel a szolgálatot és ne árulják el esetleg alkalmatlan helyen, hogy ő is azok közé a nehemiási hősök közé tartozik, akik egyik kezükben karddal, másik kezükben vakolókanállal végzik a honépítés feladatát…”

Patai, szegény, tévedett. A honépítőkről születtek ugyan eposzok, mainapság azonban körülbelül úgy viszonyulnak az ilyesmihez, ahogyan másutt az ötvenes évek bárgyú szovjet-bolsevik termelési regényeihez. Igazságtalanul, mert míg az egyik munka felépített egy országot, a másikról való zengedezés mindvégig hazugság volt. Ám a zsidó munka a huszadik század első felében kivívott becsületét elveszítette. A katonáskodás nimbusza még csak-csak megmaradt, noha a cinizmus azt is kikezdte; de a kilencvenes években Izraelben a legtöbben már úgy tekintettek a kétkezi dolgozóra, mint balekra és mint kulira.

Akikkel beszéltem, valamennyien egyetértettek abban, hogy a romlás az amúgy dicsőséges 1967. esztendőben kezdődött. Más országok akkoriban már kezdték importálgatni az olcsó és igénytelen munkaerőt – ki Jugoszláviából, ki Törökországból, ki Portugáliából –, amiből egyre többet követelt a fejlődő gazdaság. Az izraeli gazdaság a hatvanas évek második felében szabályszerűen szárnyalt, de nem volt, aki építsen. Az újonnan felszabadított területeken pedig ott éltek az arabok, munka nélkül. Kézenfekvőnek látszott a megoldás. Utólag vagyunk okosak, amikor azt mondjuk, végzetes volt ez a lépés a munkamorálra. De voltak, akik előre voltak okosak, és figyelmeztették a társadalmat: a munkáról való leszokással, az arab munka ismételt felhasználásával a saját sírját ássa. Ezekre nem hallgattak, ezeket kinevették.

1991 augusztusában alijáztam, és október elsejétől kaptam munkát, a jafói lakásomtól másfél órára lévő Ramat Hasaronban, a Vadas pékségben. A nyolcvanas években elég sok magyarajkú dolgozott ott, mert a tulaj magyar volt. Akkoriban kezdtek kikopni. A bérezés nem volt megfelelő. Ezerkétszáz sekellel honorálták a délutáni, kettőtől fél tizenegyig tartó műszakot, pénteki szabadnappal, mivel a kenyérgyár a sábesz bejövetelekor értelemszerűen már nem dolgozott. A lakbérem ezer sekel körül volt, nyilvánvalónak tűnt, hogy ilyen arányok mellett egy mégoly cionista elkötelezettségű új bevándorló sem fog nagyobb ívű pályát befutni Vadasnál, egész egyszerűen azért nem, mert éhen pusztul, én pedig akkoriban legfeljebb haloványan rokonszenveztem a cionizmussal, annyira azonban semmiképp, hogy péklegényként építgessem, ha nem is az Országot, de a Vadas klán bankszámláját. Ketten voltunk pestiek, a többi szinte mind orosz és néhány arab. Echte izraeli, aki nem volt valamilyen vezető beosztásban, talán ha egy akadt. Előmunkásnak egy irakit tettek meg, aki mélységesen gyűlölte a fehér embereket, teljesen függetlenül attól, zsidók voltak vagy sem, és minden alkalmat megragadott a bosszantásunkra. November végén okvetetlenkedését megunva a sűrített levegővel működő ipari takarítógép gumicsövével vágtam rajta végig, és ezzel izraeli munkásosztálybeli pályafutásom véget ért. Három hét múlva már újságíróként dolgoztam, de azért hallottam még a Vadas pékségről. Egy-két év leforgása alatt a személyzet teljesen kicserélődött, eltűntek az új olék, általában a zsidók, és most már kizárólag csak arabok melóztak ott. És sok más helyen is.

Ez volt a nagy orosz alija időszaka. Százezrével érkeztek a zsidók és a nem-zsidók a volt Szovjetunió területéről, de volt etióp és némi argentin bevándorlás is. (Magyar nem.) Nekem hatalmas szerencsém volt az újságírással, akkor is, ha eleinte még kevesebbet kerestem, mint a pékségben; mások azonban nem voltak ilyen szerencsések. A kilencvenes évek első fele gazdaságilag felfutást hozott Izraelben – különösen amikor úgy tűnt, lesz a békefolyamatból valami –, de a zsidók nem voltak hajlandók kétkezi munkát vállalni, és magától értetődően a velük alijázott nem-zsidók sem adták alább. A fizikai munka szégyennek számított. Jómagam jártam munkaközvetítőben, egyszer. Igazi köpködő volt, igazi lepusztult emberekkel, akik már jó néhány éve nem tudtak és nem is akartak dolgozni. Csak a pecsétért jártak oda. Be sem mentek az emberek, egy tömegben adták be az igazolványukat, aztán egy tömegben ki is jöttek azok az irodából, benne a pecséttel, hogy ott jártunk. A tisztviselő, amikor befurakodtam valahogy hozzá, megdöbbent, és szemüvegét a homlokára tolta. Mit akarok? Mondtam, munkát. Nem mintha izzott volna bennem a munkavágy, annak viszont a gondolatától is undorodtam, hogy még egyszer a köpködőbe kelljen jönnöm, vagy hivatalokban sorban állni valami nyomorult kis munkanélküli segélyért, mint a koldusok. A hivatalnok nem tudta mire vélni a dolgot, vélhetően régóta fordultak hozzá ilyen kéréssel. Megkérdezte, mit dolgoztam eddig. Mondtam, segédmunkás voltam pékségben. „Akarsz egy másik pékséget?” „Oké, de Jafó környékén”, mondtam, mert nem akartam megint naponta három órát buszozni. Elém lökött egy címet. Odamentem, lepusztult dél-tel-avivi piac volt. A pékség nem létezett a megadott címen.

Mindez azért, mert a munkának semmiféle becsülete nem volt. „Aki itt le tudja írni a nevét, minimálisan azt gondolja, vezérigazgatónak kéne lennie”, mondta valaki. Tény, hogy mindenki úgy viselkedett, mintha a spanyolviaszt találta volna fel. A kávéházakban szerte bivalyerős lajhárok heverésztek, az utcákon komplett orosz szimfonikus zenekarok muzsikáltak, és már az etiópok is vérszemet kaptak, pedig az egy engedelmes népség: úgy vélekedtek, van elég munkanélküli orosz atomtudós, szedjék fel ők a szemetet. Az arabok meg fölszedték. Ugyanaz volt a probléma, mint 1936-ban, vagy 1926-ban, vagy 1886-ban. A menetrendszerűen bekövetkező terrormerényletek után menetrendszerűen zárlatot vezettek be a területekre, mire menetrendszerűen leálltak az építkezések.

Úgy tűnik, ezen a téren ma sem változott semmi. Egy időben román és bulgár építőmunkásokkal, thaiföldi mezőgazdasági munkásokkal és filippínó cselédekkel próbálták pótolni az egyre életveszélyesebbé váló arab munkát, de ez új konfliktusokat is hozott, amelyek nem egyszer diplomáciai összezördüléshez vezettek, főleg az állampolgáraiért karakánul kiálló Románia többszöri fellépésének köszönhetően. A thai munkások, ha csak tehették, lógtak, a filippínók rendszeresen levadászták és felfalták a drága fajkutyákat és fajmacskákat. Ma ismét arabok dolgoznak, a jelek szerint Jeruzsálem belvárosában is, az építkezéseken, és míg a kilencvenes években az a mondás járta, nem szabad az arab alkalmazottnak hátat fordítani, mert nem lehet tudni, mikor próbál kést mártani beléd, ma kétszer is érdemes meggondolni, adnak-e alájuk bulldózert.

Zsidóknak kéne azokat a bulldózereket vezetni – és nem csak akkor, ha öngyilkos merénylők házát kell vele lerombolni, hanem akkor is, amikor a saját országukat kell építeni.

*Gyümölcsöskert

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Toto írja:
Az Izraelieknek alapvetően egy diktatúrára lenne szükségük, ami egyfelől kisöpri az arabokat és végleg megszállja és annektálja gázát, nyugati partot és a sinait, másrészt drákói szigorral visszaszoktatja őket a pékségekbe dolgozni.:))
De ehelyett inkább malmoznak..:)