Cionista szervezetek IV. – A Cionista Világszövetség és a Szochnut

Cionista Világszövetség az egyetlen, ma is működő szervezet, amit még Herzl Tivadar (jobbra) alapított – az Első Cionista Kongresszuson, Bázelben, 1897-ben, akkor még Cionista Szervezet néven – a mai elnevezését csak 1960-ban kapta. Célja a Bázeli Programban szerepel: „A cionizmus a közjog által szavatolt otthon alapításának lehetőségét keresi a zsidó nép számára Palesztinában”. A CSZ-nek tagja lehetett bárki, aki elfogadta a Bázeli Programot és fizette a sekelt. A szervezet első alapokmányát az 1899-es Harmadik Kongresszuson fogadták el – azóta persze többször módosították.

A cionista mozgalom az Első Cionista Kongresszuson (balra) szervezte önmagát világméretű szervezetté és hozta létre állandó intézményeit, köztük a legfőbb szervet, amely azóta is a Cionista Kongresszus. A kongresszusok között működő választott intézmények a Cionista Általános Tanács és a Cionista Exekutíva – az utóbbi felelős a szervezet politikájáért. A Cionista Kongresszus választja meg a bíróságot, a főügyészt és a főellenőrt. Az Exekutíva feje annak elnöke, aki egyben az egész szervezetnek is az elnöke.

A Cionista Szövetségben annak idején éves tagdíj fejében lehetett tag a zsidó. Ezt a tagdíjat nevezték az Első Templom idején forgalomban volt izraeli fizetőeszköz után sekelnek, lerovását pedig sekelfizetésnek. Ezt korabeli plakátokon (balra) propagálták: a sekelfizetés előfeltétele volt annak, hogy a zsidó szavazhasson a Cionista Kongresszusban. A sekelbevételt a cionista tevékenységek fedezésére használták fel. A szervezet számon tartotta, mely országban hányan fizetnek sekelt – azaz az illető államban élő zsidóság érzelmileg mennyire azonosul a cionizmus ügyével. A magyarországi zsidóság e tekintetben szégyenletesen a sor végén kullogott, a Horthy-korszakban mindösszesen néhány ezren vallották magukat cionistának. Ezen az állapoton még a Soá sem segített különösebben. Kenedi János az ÉS 48/42. számában az Egy kiállítás (hiányzó) képei című írása második részében számol be erről: „A holokauszt magyarországi túlélői között megháromszorozódott a szervezett cionisták száma, a II. világháború előtti állapotokhoz képest (a Bázelben, 1946 decemberében tartott XXII. cionista kongresszuson nyilvánosságra hozott statisztikai adatok szerint). 1948-ban, a Magyar Cionisták Szövetsége hivatalos összesítésében 58 ezer sekel vásárlásáról és 15 ezer bejegyzett tagról számol be.”

Izrael Állam megalapítása után a sekelvásárlás abbamaradt, és a Cionista Kongresszus választásain való részvételt a cionista szervezetek taglétszámához kötötték. A sekelfizetés mint intézmény hivatalos eltörlésére azonban csak a 27. Kongresszuson, 1968-ban került sor.

A Cionista Szervezethez számos fontos intézmény megalapítása kötődik, ezek közt van a Keren Hájeszod, a Zsidó Nemzeti Alap, a Jewish Colonial Trust (Zsidó Telepítési Hitbizomány), valamint annak pénzügyi végrehajtó szerve, az Anglo-Palestine Bank.

A Népszövetség annak idején többek közt azzal a feltétellel bízta Palesztinát mint mandátumot az Országot a török uralom alól felszabadító Brit Birodalomra, hogy alakuljon egy Zsidó Ügynökség, amely a mandátumi kormányzat felé képviseli az ottani zsidóságot, és azzal együttműködve folytatja a Balfour-deklarációban megígért Nemzeti Otthon felépítését. A Zsidó Ügynökség státuszát eredetileg a Cionista Szervezet kapta meg. A ma ismert Zsidó Ügynökséget – Szochnut – csak 1929-ben hozták létre Zürichben, s annak első elnöke a Cionista Szervezet akkori elnöke, dr. Cháim Weizmann lett. A Szochnutban (mai logója jobbra látható) olyan eszközt láttak, amely a remények szerint a világ teljes zsidóságát bevonja az Ország építésének munkájába.

A két szervezet között a mai napig sok az átfedés. A Szochnut az állam előtti időszakban afféle „majdnem-kormány” volt, amely szervezte a bevándorlást – néha akár illegálisan is –, és segített az új bevándorlóknak a beilleszkedésben. Létrehozta az Ifjúsági Alija intézményét, munkaügyi, településügyi és ipari osztályokat tartott fenn, és kivette a részét a jisuv védelmi erejének, valamint a Choma v’Migdál – kb. kerítés-és-őrtorony – típusú települések létrehozásából. Dávid ben Gurion a Szochnut Exekutívájának elnöke volt 1935 és 1948 között, a politikai osztályt pedig Mose Sárét vezette, akkor még Sertok néven.

A két szervezet céljai csak az államalapítás után változtak meg, amikor is státusukat újradefiniálták. A Kneszet 1952. november 24-én fogadta el a kapcsolódó törvényt, s később egyezményt is aláírt Izrael Állam kormánya a Cionista Exekutívával: ennek értelmében a két szervezet fő tevékenységi területei az alija, az olék beillesztése és letelepítése lesz. Az izraeli vezetőség nem óhajtotta, hogy bármelyik szervezet állammá váljon az államban.

1970. augusztusában egy további szerződés módosította a Szochnut és a Cionista Világszövetség (WZO) felépítését és funkcióját. A kiterjesztett Szochnut Gyűlésén a delegáltak felét adja a Cionista Világszövetség, harminc százalékát az amerikai UJA (United Jewish Appeal), a maradék ötödöt pedig a Keren Hájeszod égisze alatt egyesült szervezetek a világ minden tájáról. A feladatokat a következőként osztották meg: a Szochnut foglalkozik az alijáztatással olyan országokból, ahol a zsidókat üldözik, míg a WZO a fejlett világgal foglalkozik. A felállás 1979-ben változott ismét, amikor a Szochnutnak jutott az Izraelbe alijázó olék kezdeti támogatása, a fiatalok oktatásának támogatása, az olék vidéki beillesztése, lakásügyei és a nekik járó jóléti szolgáltatások, a WZO-nak meg a diaszpórazsidóság.

Ez ma már csak papíron van így. A Szochnut a világ számos országában, így Magyarországon is foglalkozik a diaszpórazsidósággal (programok, Izraelbe utaztatás, nyelvtanítás stb.), az olé viszont gyakorlatilag nem találkozik Izraelben a szervezettel a kilencvenes évek eleje óta – minden ügyét egy kormányhivatal, a Befogadási Minisztérium intézi. A Szochnut és a WZO feladata elvben az lenne, hogy a világ zsidóságát alijára ösztökélje. Ma a világzsidóságnak csupán 41 százaléka él Izraelben, és a kimondatlan célkitűzés az, hogy a belátható jövőben több zsidó éljen a zsidó állam határain belül, mint azokon kívül. A másik, még inkább kimondatlan célkitűzés, hogy a két szervezet lehetőleg ne csak a katasztrófaaliják megszervezésében jeleskedjék, hanem olyan országok zsidóságának fokozott alijáját is érje el, ahol életükben, egzisztenciájukban a zsidóságot nem fenyegeti veszély. Némi reménysugár mutatkozik az utolsó időben amerikai, angol és francia viszonylatban – üröm az örömben viszont, hogy tavaly, mint azzal foglalkoztunk, még húszezren sem alijáztak az egész világból összesen. Ez bizony csúf mélypont. Reméljük, a Szochnut és a WZO egy napon képes lesz arra, hogy átlépje a saját árnyékát.