Az Új Kelet e heti számából: „A zsidók csakugyan hatalmas mennyiségű gázt találtak”

A globális pénzügyi válság következtében katasztrofális helyzetbe jutott országokon már csak az segíthet, ha megütik a főnyereményt. Érthető módon nem tetszik nekik, ha nem ők ütik meg, hanem más. Nyáron Libanon fenyegette meg Izraelt háborúval a Támár gázmező miatt, a múlt hónapban lázas olajkutatás vette kezdetét Török-Ciprus partjainál; de igényei vannak Görög-Ciprusnak és Egyiptomnak, no meg a már többször kikiáltott Palesztinának is. Most már mindenki magának akarja a hatalmas tortát.

Mintha csak tegnap lett volna: 2009-ben fedezték fel a Haifától ötven kilométerre, 1700 méteres mélységben húzódó tengeri gázmezőt, a Támárt, és akkoriban sokan szkeptikusan fogadtuk a hírt, hiszen az elmúlt hatvan évben annyi hír járta mesés energiahordozó-készletekről, de mindannyiszor csalódnunk kellett, mert a lelet vagy kevés volt, vagy csak nehezen kitermelhetőnek bizonyult – szemben a Támár 1-gyel, ahol 240 milliárd köbméter földgázt találtak: a Földközi-tenger eddigi legnagyobb ásványkincs-leletét, és a kitermelés hónapokon belül meg is kezdődik.

Libanon, amely semmilyen jogot nem formálhatott a leletre, azt állította, valószínű, hogy a gázmező egy része az ő vizei alá is benyúlik. A fúrást végző amerikai-izraeli Noble Energy konzorcium egyik partnere, a Delek kizárta ezt a lehetőséget, és hangsúlyozta, hogy csakis izraeli vizeken dolgoznak. Ámir Kohén-Dror tengerjogi szakértő is ezt támasztotta alá az ENSZ 1982. évi tengerjogi konvenciójára hivatkozva, amelynek értelmében Izrael, mint minden ország, kiaknázhatja a saját gazdasági zónájában található ásványkincseket.

Köhög a libanoni bolha

A tengeri határok azonban nincsenek pontosan megállapítva. Izrael ugyanis 1982-ben – Libanonnal ellentétben – nem ratifikálta, alá sem írta a vonatkozó ENSZ-konvenciót, amelynek épp az lenne a szerepe, hogy vita esetén e tengeri határvonalakat egyértelműen megállapítsa – így a tengeri térképek nem is készültek el. Ezzel együtt is világosan és egyértelműen megállapítható, hogy a gáz izraeli vizek alatt van, de miután a két ország 1948 óta hadiállapotban áll, és sohasem ismerték el egymást, miért épp most ismerné el Bejrút, hogy a huszonegyedik század főnyereménye nem őt illeti? Nincs mit csodálkozni azon, hogy a komoly katonai ütőerővel sohasem rendelkezett, klasszikus értelemben jó ideje egységes országnak sem tekinthető Libanon még háborút is kilátásba helyezett arra az esetre, ha Izrael el akarná venni azt, ami őt – szerinte – megilleti.

A Támár, a Dálit és a kifogyóban lévő Mari-B gázmezők elhelyezkedése

Az izraeli felfedezés valójában más szempontból is szerencsétlenül jött Libanonnak, amelynek mérsékeltebb körei abban reménykedtek, hogy idővel sikerül a Hezbollah terrorszervezet is normális társadalmi erőként integrálni. A Hezbollah azonban nem vitás területnek, hanem ab ovo saját tulajdonának tekinti a Támár és a Dálit gázmezőket – főleg azután, hogy az izraeliek felfedezték őket –, és Antoine Zahra, a bejrúti parlament képviselője keserűen állapíthatta meg, hogy a felfedezés újabb indokkal szolgál a terrorszervezet számára, miért ne kezdje meg a leszerelést.

A gazdasági válság hatásaitól is súlyosan megtépázott Libanon számára sok mindenben megoldást jelentett volna, ha a Támár gázmező száz kilométerrel északabbra van – s ugyanez súlyos gondokat jelentett volna Izrael számára, amely ma elmondhatja magáról, hogy az Egyiptommal kötött békeszerződés egyik legnagyobb előnye az EMG csővezetéken át 500 millió dollár értékben vásárolt földgáz volt. A 2000-ben alapított East Mediterranian Gas Company Ltd. 86,4 %-ban az Egyptian General Petroleum Corp., 25 %-ban az izraeli Merhav magáncég, 6,6 %-ban pedig az Ampal American-Israel Corp. tulajdona. Ennek a cégnek a csővezetéke ellen követtek el iszlamisták több terrortámadást Hoszni Mubarak elnök megbuktatása után, abban a reményben, hogy nehéz helyzetbe hozzák Izraelt, amely gázszükséglete 40 %-át fedezte az EMG segítségével. 

A csővezeték július 12-i felrobbantása csak arra ösztökélte a zsidó államot, hogy még inkább felgyorsítsa a földközi-tengeri kitermelést és minél előbb megkezdje a szárazföldje alatt sejtett hatalmas mennyiségű olaj kitermelését is. Egy izraeli cég két újabb gázmező, a Haderától 45 kilométerre lévő Sára és Mira felfedezését jelentette be.

Palesztin (rém)álom

Az olajkincsről való lemaradás rémálma nyomasztóvá és verejtékessé tehette Mahmúd Abbász elnök éjszakáit is; nem kizárt, hogy a földközi-tengeri felfedezések, de még inkább az izraeli szárazföld méhében sejtett olaj vitte rá a palesztin entitás első emberét az ENSZ-szavazás kierőszakolásába, amelynek lehet rövid távon szerény politikai hozadéka a szavazógépezetként fellépő harmadik világban (amely úgyis elismeri „Palesztinát”, ezt tette már 1988-ban is), ám ugyanilyen rövid távon súlyos veszteségekkel jár (az Egyesült Államok Kongresszusa máris megvonta a palesztinoknak nyújtott amerikai segély egy részét), hosszú távon pedig az égvilágon semmit nem hoz a konyhára. Abbász ennek dacára épp úgy palesztin tulajdonnak tekinti a földközi-tengeri gázt, amint annak tekinti egész Izraelt, bár ehhez a másik államalakulatnak is van egy-két szava: a Noble Energy által feltárt mezőkre ugyanis korábban a gázai Hamasz is bejelentette már – kizárólagos – igényét.

Értelmet nyerhet Észak-Ciprus fenntartása

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a térség, amit sokáig olajszegénynek hittek, dúskál az energiahordozókban: az Egyesült Államok szövetségi Geological Survey hivatalának becslése szerint 3,4 billió köbméterre tehető a gáz és 1,7 milliárd hordóra a kitermelhető olaj mennyisége a Levantei medencében; azaz Izrael, Libanon, Szíria és Ciprus földjén és vizein. Michel Sleiman libanoni elnök augusztus elején arról szónokolt, országa senkinek „nem fogja megengedni”, hogy ezt a gazdagságot jogos tulajdonosai, a következő libanoni generációk elől elorozza; míg Taner Yildiz török energetikai miniszter Egyiptomban tett hivatalos látogatást, mondván, a két államnak együtt kell működnie a földközi-tengeri gázkutatásban.

Izrael számára egy dolog a libanoni fenyegetőzés, más dolog az erőszakos török fellépés, amelynek egyik hajtóereje a felfedezés, hogy a térségben mégis van olaj. Most kifizetődhet Észak-Ciprus évtizedek óta tartó, eddig csak ideológiailag indokolt, ellenben hatalmas összegeket felemésztő megszállása és az ottani, senki által el nem ismert második török állam fenntartása. A hektikusan, de mégis a válsággal szemben gazdasági fejlődést felmutató Törökország számára gazdasági megfontolásból is létfontosságú, hogy nagy mennyiségben jusson minél olcsóbb energiahordozóhoz – hát még, ha az Európai Uniónak hátat fordítva, Izraelnek pedig kesztyűt dobva a regionális hatalom szerepkörében kíván tetszelegni.

A NATO második legnagyobb hadereje gondoskodott arról, hogy a török gépek, hadihajók és tengeralattjárók IFF-je (barát- és ellenség-azonosító rendszere) ezentúl ne automatikusan barátként azonosítsa az izraeli objektumokat, és nevetséges lenne azt feltételezni, hogy a több tízmillió dollárt felemésztő átállás mögött a Mavi Marmara „segélyhajó” vagy a hirtelen jött összmuzulmán szolidaritás állna. Míg Törökország 2009-ben valószínűleg maga is szkeptikusan viszonyult a Noble Energy kutakodásaihoz, idén Ankara felismerte: a zsidók csakugyan hatalmas mennyiségű gázt találtak. Ez tette Törökországot hetek leforgása alatt ellenséggé, nem az, hogy – mint azt maga az ENSZ is megállapította – az izraeli kommandósok erő alkalmazásával akadályozták meg a kalóztevékenységet a saját vizeiken.

Várható-e török embargó?

Izrael olajexportjának túlnyomó része a nyár beköszöntéig stabil partnernek számító Törökországon keresztül érkezik, s ez a tény nyomasztóan hat a jeruzsálemi döntéshozókra. Izrael szerencsére rendelkezik egy stratégiai olajtároló létesítménnyel, amiről csak annyit lehet tudni, hogy valahol Délen van, és a hadsereg védi az esetleges konvencionális és nem-konvencionális csapásokkal, sőt, az atomcsapásokkal szemben is. Az 1990-es években épült, rohamléptekkel, nehogy az ország valamilyen külső ok, embargó vagy más miatt kifogyjon az olajból. Mose Sáchál akkori energetikai miniszter az Agranat bizottság jelentésére alapozva javasolta a létesítmény elkészítését.

Az Agranat bizottság annak idején a „vereséggel felérő győzelem – az 1973-ban vívott Jom Kipur-i Háború – anomáliáit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai olajszállítmányok (némelyek szerint szándékos) késleltetése miatt kellettek hetek és az 1967-esnél lényegesen több hősi halott Egyiptom és Szíria két vállra fektetéséhez. Izrael nem szerette volna, ha még egyszer megismétlődne ilyesmi. Az olajtárolót 1996-ban avatták fel; Áriél Sáron tábornok, akkori infrastrukturális miniszter vágta el a szalagot. Amennyire tudható, utoljára 2006-ban, a Második Libanoni Háború idején használták, amikor az olajtankerek nem tudták megközelíteni az izraeli kikötőket.

Olajterminál Ceyhan kikötőjében

Az Izrael által exportált, a Tase és a Paz által Asdodban finomított olaj java az egykori Szovjetunió területéről érkezik, legfőként Azerbajdzsánból, a Baku-Tibiliszi-Ceyhan csővezetéken (BTC) keresztül. Ceyhan, a török kikötőváros az utolsó szárazföldi állomás, az olaj itt kerül tankhajókra, és a tankhajók a török hadsereg által ellenőrzött Boszporuszon keresztül lépnek ki a Földközi-tengerre. Egyértelmű, hogy egy ellenségessé vált Törökország – noha ez hadüzenettel érne fel – több ponton is akadályozhatja az ellátást.

Jogi értelemben – elvileg – nincs miért aggódni. Törökország magát a vezetéket nem zárhatja el, mert a BTC egy nemzetközi konzorcium tulajdona, és ezzel komoly pereket kockáztatna, amellett nemzetközi presztízse jóvátehetetlen csapást szenvedne. S mivel az 1936. évi montreaux-i szerződés garantálja, hogy minden ország minden hajója szabadon használhatja a Boszporuszt és a Dardanellákot. Ez azonban csak békeidőben érvényes; a szoros lezárásához elég bármi, amit Törökország – nem is feltétlenül Izrael, de akár Görögország, akár Irak részéről – ellene végrehajtott háborús cselekménynek tekint, és máris csak azt engedi át a szorosokon, akit akar.

Tanker a Dardanellákon

A gázhiány fenyegető valóság

Izrael rövid, de sorsfordulókban bővelkedő történelme során sok mindent megért, üzemanyaghiányt azonban eddig még sohasem; olajat valójában bárkitől tud szerezni, még olyan országtól is, amellyel nincs diplomáciai kapcsolata – és akik már látták a saját szemükkel az eiláti nyersolaj-terminált, azoknak lehet elképzelésük arról, hogy a szállítmányok nem olyan messziről érkeznek, mint elsőre gondolná az ember. De míg az olajhiány csak elvben következhet be, a gázhiány nagyon is fenyegető valóság.

Hoszni Mubarak bukása óta Egyiptom a terrortámadások miatt nem volt képes teljesíteni szerződéses kötelezettségeit: idén a megállapodott mennyiség húsz százalékát szállította csak le, az EMG vezeték pedig a júliusi robbantás óta nem is működik. Az országnak ezzel egyetlen földgázforrása maradt, a Delek és a Noble közös tulajdonában lévő Jám Tethys-i Mari B kút, amely a közeljövőben hamarosan kifogy. Nem véletlen, hogy tíz százalékkal emelni kellett a villany árát, hiszen a Chevrat Chásmál, az Elektromos Művek, az ország legnagyobb gázvásárlója arra kényszerült, hogy gáz helyett a lényegesen drágább és környezetszennyezőbb dízelolajra és ipari olajra állítsa át a generátorait.

Az infrastrukturális minisztérium a gázhiány miatt vette tervbe folyékony földgáz importálását az erre alkalmas tankereken. A folyékony földgáz az egyiptomi gáznál lényegesen drágább mulatság, de még mindig nagyságrendekkel olcsóbb a dízelnél. A szállítmányok egy éven belül érkeznek meg Izraelbe.

Utolsó esély

A nyomasztó helyzetben épp a legjobbkor indul meg a Támár gázmező kitermelése, amely ugyanakkor a térség más, középhatalmi igényekkel fellépő államait azzal fenyegeti, hogy Izrael hegemóniája kikezdhetetlenné válik. A zsidó állam energiaellátása még néhány szűk hónapig teszi sebezhetővé; ha ezt átvészeli, valóban új korszak veszi kezdetét a Közel-Keleten, egy olyan korszak, amely az „arab olaj” diktátumának végét jelenti.

Törökország számára talán az utolsó esély jött el arra, hogy olajat találjon; nem véletlen, hogy Ankara gyakorlatilag megfenyegette és provokációval vádolta a saját vizein – az izraeli sikereken felbuzdulva – szintén gázt keresgélő Ciprust, hadihajókat küldött a térségbe, és kilátásba helyezte, hogy közös olajkutatásokba kezd az Észak-Ciprusi Török Köztársasággal. Ciprus, az EU tagállama ezzel gyakorlatilag szembekerült a török ököljoggal: Ankara nem tűri, hogy még valaki olajat találjon a térségben, főleg, ha katonailag nem képes megvédeni önmagát (márpedig Ciprus mögött a csődközeli Görögországon kívül semmilyen szövetséges nem áll).

A Piri Reis elhagyja Urla kikötőjét

„A legfontosabb számunkra most az, hogy a sziget újraegyesítése egészséges módon folytatódjék”, szögezte le Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök, nagyjából ugyanakkor, amikor a Piri Reis török földgázmező-kutató hajó elhagyt Urlát, az ország égei-tengeri kikötőjét.

Harmadik típusú találkozások

Az aktivizálódott török hadsereg pedig mintha a végzetét keresné a Földközi-tenger keleti medencéjében. A török hadihajók szeptember 29. óta több alkalommal zaklattak az ezek szerint immár hátsó udvarnak tekintett Ciprus vizein izraeli kereskedelmi hajókat. Néhány esetben a hajók olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a matrózok átkiabálhattak egyik fedélzetről a másikra; a törökök arra figyelmeztették az izraelieket, hogy „nemzetközi jogot sértenek”, és irányváltoztatásra szólították fel őket.

Izraeli hadihajók védik a gázmezőt

A legtöbb izraeli hajó figyelmen kívül hagyta ezeket a megalapozatlan felhívásokat, az izraeli légierő és a haditengerészet azonban kénytelen volt a korábbi szövetségest emlékeztezni: nem csinál azt, amit akar. Izraeli harci gépek figyelmeztető köröket írtak le több török hadihajó közelében; izraeli rakétanaszádok pedig megközelítették a ciprusi Exkluzív Gazdasági Zóna vizeit, ahol a houstonban bejegyzett Noble Energy szeptember 19-én – gyakorlatilag a török ágyúcsövek árnyékában – megtette az első lépéseket a földgázkincs kitermelésére.

Török hadihajókat figyelmeztető izraeli gépek

Ankara beváltotta korábbi fenyegetését, és maga is katonai díszkísérettel kezdett mélyvízi fúrásokba Észak-Ciprus partjainál – amely lépés ugyanúgy törvénytelen nemzetközi jogi értelemben, amiképp az észak-ciprusi török entitás fenntartása is az –, és az egyre nyilvánvalóbb kakaskodás esetleges hatásait igyekezett tompítani Anders Fogh Rasmussen, A NATO főtitkára, aki sietett „kétoldalú ügynek” nevezni a konfliktust, amibe a NATO nem fog beavatkozni – magyarán: egy izraeli-török háború esetén, mint az várható volt, az Észak-Atlanti Szövetség kihátrálna a törökök mögül.