Oldalak

2011. október 16., vasárnap

Az Új Kelet e heti számából: „A zsidók csakugyan hatalmas mennyiségű gázt találtak”

A globális pénzügyi válság következtében katasztrofális helyzetbe jutott országokon már csak az segíthet, ha megütik a főnyereményt. Érthető módon nem tetszik nekik, ha nem ők ütik meg, hanem más. Nyáron Libanon fenyegette meg Izraelt háborúval a Támár gázmező miatt, a múlt hónapban lázas olajkutatás vette kezdetét Török-Ciprus partjainál; de igényei vannak Görög-Ciprusnak és Egyiptomnak, no meg a már többször kikiáltott Palesztinának is. Most már mindenki magának akarja a hatalmas tortát.


Mintha csak tegnap lett volna: 2009-ben fedezték fel a Haifától ötven kilométerre, 1700 méteres mélységben húzódó tengeri gázmezőt, a Támárt, és akkoriban sokan szkeptikusan fogadtuk a hírt, hiszen az elmúlt hatvan évben annyi hír járta mesés energiahordozó-készletekről, de mindannyiszor csalódnunk kellett, mert a lelet vagy kevés volt, vagy csak nehezen kitermelhetőnek bizonyult – szemben a Támár 1-gyel, ahol 240 milliárd köbméter földgázt találtak: a Földközi-tenger eddigi legnagyobb ásványkincs-leletét, és a kitermelés hónapokon belül meg is kezdődik.

Libanon, amely semmilyen jogot nem formálhatott a leletre, azt állította, valószínű, hogy a gázmező egy része az ő vizei alá is benyúlik. A fúrást végző amerikai-izraeli Noble Energy konzorcium egyik partnere, a Delek kizárta ezt a lehetőséget, és hangsúlyozta, hogy csakis izraeli vizeken dolgoznak. Ámir Kohén-Dror tengerjogi szakértő is ezt támasztotta alá az ENSZ 1982. évi tengerjogi konvenciójára hivatkozva, amelynek értelmében Izrael, mint minden ország, kiaknázhatja a saját gazdasági zónájában található ásványkincseket.

Köhög a libanoni bolha

A tengeri határok azonban nincsenek pontosan megállapítva. Izrael ugyanis 1982-ben – Libanonnal ellentétben – nem ratifikálta, alá sem írta a vonatkozó ENSZ-konvenciót, amelynek épp az lenne a szerepe, hogy vita esetén e tengeri határvonalakat egyértelműen megállapítsa – így a tengeri térképek nem is készültek el. Ezzel együtt is világosan és egyértelműen megállapítható, hogy a gáz izraeli vizek alatt van, de miután a két ország 1948 óta hadiállapotban áll, és sohasem ismerték el egymást, miért épp most ismerné el Bejrút, hogy a huszonegyedik század főnyereménye nem őt illeti? Nincs mit csodálkozni azon, hogy a komoly katonai ütőerővel sohasem rendelkezett, klasszikus értelemben jó ideje egységes országnak sem tekinthető Libanon még háborút is kilátásba helyezett arra az esetre, ha Izrael el akarná venni azt, ami őt – szerinte – megilleti.


A Támár, a Dálit és a kifogyóban lévő Mari-B gázmezők elhelyezkedése

Az izraeli felfedezés valójában más szempontból is szerencsétlenül jött Libanonnak, amelynek mérsékeltebb körei abban reménykedtek, hogy idővel sikerül a Hezbollah terrorszervezet is normális társadalmi erőként integrálni. A Hezbollah azonban nem vitás területnek, hanem ab ovo saját tulajdonának tekinti a Támár és a Dálit gázmezőket – főleg azután, hogy az izraeliek felfedezték őket –, és Antoine Zahra, a bejrúti parlament képviselője keserűen állapíthatta meg, hogy a felfedezés újabb indokkal szolgál a terrorszervezet számára, miért ne kezdje meg a leszerelést.

A gazdasági válság hatásaitól is súlyosan megtépázott Libanon számára sok mindenben megoldást jelentett volna, ha a Támár gázmező száz kilométerrel északabbra van – s ugyanez súlyos gondokat jelentett volna Izrael számára, amely ma elmondhatja magáról, hogy az Egyiptommal kötött békeszerződés egyik legnagyobb előnye az EMG csővezetéken át 500 millió dollár értékben vásárolt földgáz volt. A 2000-ben alapított East Mediterranian Gas Company Ltd. 86,4 %-ban az Egyptian General Petroleum Corp., 25 %-ban az izraeli Merhav magáncég, 6,6 %-ban pedig az Ampal American-Israel Corp. tulajdona. Ennek a cégnek a csővezetéke ellen követtek el iszlamisták több terrortámadást Hoszni Mubarak elnök megbuktatása után, abban a reményben, hogy nehéz helyzetbe hozzák Izraelt, amely gázszükséglete 40 %-át fedezte az EMG segítségével. 


A csővezeték július 12-i felrobbantása csak arra ösztökélte a zsidó államot, hogy még inkább felgyorsítsa a földközi-tengeri kitermelést és minél előbb megkezdje a szárazföldje alatt sejtett hatalmas mennyiségű olaj kitermelését is. Egy izraeli cég két újabb gázmező, a Haderától 45 kilométerre lévő Sára és Mira felfedezését jelentette be.

Palesztin (rém)álom

Az olajkincsről való lemaradás rémálma nyomasztóvá és verejtékessé tehette Mahmúd Abbász elnök éjszakáit is; nem kizárt, hogy a földközi-tengeri felfedezések, de még inkább az izraeli szárazföld méhében sejtett olaj vitte rá a palesztin entitás első emberét az ENSZ-szavazás kierőszakolásába, amelynek lehet rövid távon szerény politikai hozadéka a szavazógépezetként fellépő harmadik világban (amely úgyis elismeri „Palesztinát”, ezt tette már 1988-ban is), ám ugyanilyen rövid távon súlyos veszteségekkel jár (az Egyesült Államok Kongresszusa máris megvonta a palesztinoknak nyújtott amerikai segély egy részét), hosszú távon pedig az égvilágon semmit nem hoz a konyhára. Abbász ennek dacára épp úgy palesztin tulajdonnak tekinti a földközi-tengeri gázt, amint annak tekinti egész Izraelt, bár ehhez a másik államalakulatnak is van egy-két szava: a Noble Energy által feltárt mezőkre ugyanis korábban a gázai Hamasz is bejelentette már – kizárólagos – igényét.

Értelmet nyerhet Észak-Ciprus fenntartása

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a térség, amit sokáig olajszegénynek hittek, dúskál az energiahordozókban: az Egyesült Államok szövetségi Geological Survey hivatalának becslése szerint 3,4 billió köbméterre tehető a gáz és 1,7 milliárd hordóra a kitermelhető olaj mennyisége a Levantei medencében; azaz Izrael, Libanon, Szíria és Ciprus földjén és vizein. Michel Sleiman libanoni elnök augusztus elején arról szónokolt, országa senkinek „nem fogja megengedni”, hogy ezt a gazdagságot jogos tulajdonosai, a következő libanoni generációk elől elorozza; míg Taner Yildiz török energetikai miniszter Egyiptomban tett hivatalos látogatást, mondván, a két államnak együtt kell működnie a földközi-tengeri gázkutatásban.


Izrael számára egy dolog a libanoni fenyegetőzés, más dolog az erőszakos török fellépés, amelynek egyik hajtóereje a felfedezés, hogy a térségben mégis van olaj. Most kifizetődhet Észak-Ciprus évtizedek óta tartó, eddig csak ideológiailag indokolt, ellenben hatalmas összegeket felemésztő megszállása és az ottani, senki által el nem ismert második török állam fenntartása. A hektikusan, de mégis a válsággal szemben gazdasági fejlődést felmutató Törökország számára gazdasági megfontolásból is létfontosságú, hogy nagy mennyiségben jusson minél olcsóbb energiahordozóhoz – hát még, ha az Európai Uniónak hátat fordítva, Izraelnek pedig kesztyűt dobva a regionális hatalom szerepkörében kíván tetszelegni.

A NATO második legnagyobb hadereje gondoskodott arról, hogy a török gépek, hadihajók és tengeralattjárók IFF-je (barát- és ellenség-azonosító rendszere) ezentúl ne automatikusan barátként azonosítsa az izraeli objektumokat, és nevetséges lenne azt feltételezni, hogy a több tízmillió dollárt felemésztő átállás mögött a Mavi Marmara „segélyhajó” vagy a hirtelen jött összmuzulmán szolidaritás állna. Míg Törökország 2009-ben valószínűleg maga is szkeptikusan viszonyult a Noble Energy kutakodásaihoz, idén Ankara felismerte: a zsidók csakugyan hatalmas mennyiségű gázt találtak. Ez tette Törökországot hetek leforgása alatt ellenséggé, nem az, hogy – mint azt maga az ENSZ is megállapította – az izraeli kommandósok erő alkalmazásával akadályozták meg a kalóztevékenységet a saját vizeiken.

Várható-e török embargó?

Izrael olajexportjának túlnyomó része a nyár beköszöntéig stabil partnernek számító Törökországon keresztül érkezik, s ez a tény nyomasztóan hat a jeruzsálemi döntéshozókra. Izrael szerencsére rendelkezik egy stratégiai olajtároló létesítménnyel, amiről csak annyit lehet tudni, hogy valahol Délen van, és a hadsereg védi az esetleges konvencionális és nem-konvencionális csapásokkal, sőt, az atomcsapásokkal szemben is. Az 1990-es években épült, rohamléptekkel, nehogy az ország valamilyen külső ok, embargó vagy más miatt kifogyjon az olajból. Mose Sáchál akkori energetikai miniszter az Agranat bizottság jelentésére alapozva javasolta a létesítmény elkészítését.

Az Agranat bizottság annak idején a „vereséggel felérő győzelem – az 1973-ban vívott Jom Kipur-i Háború – anomáliáit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai olajszállítmányok (némelyek szerint szándékos) késleltetése miatt kellettek hetek és az 1967-esnél lényegesen több hősi halott Egyiptom és Szíria két vállra fektetéséhez. Izrael nem szerette volna, ha még egyszer megismétlődne ilyesmi. Az olajtárolót 1996-ban avatták fel; Áriél Sáron tábornok, akkori infrastrukturális miniszter vágta el a szalagot. Amennyire tudható, utoljára 2006-ban, a Második Libanoni Háború idején használták, amikor az olajtankerek nem tudták megközelíteni az izraeli kikötőket.


Olajterminál Ceyhan kikötőjében

Az Izrael által exportált, a Tase és a Paz által Asdodban finomított olaj java az egykori Szovjetunió területéről érkezik, legfőként Azerbajdzsánból, a Baku-Tibiliszi-Ceyhan csővezetéken (BTC) keresztül. Ceyhan, a török kikötőváros az utolsó szárazföldi állomás, az olaj itt kerül tankhajókra, és a tankhajók a török hadsereg által ellenőrzött Boszporuszon keresztül lépnek ki a Földközi-tengerre. Egyértelmű, hogy egy ellenségessé vált Törökország – noha ez hadüzenettel érne fel – több ponton is akadályozhatja az ellátást.

Jogi értelemben – elvileg – nincs miért aggódni. Törökország magát a vezetéket nem zárhatja el, mert a BTC egy nemzetközi konzorcium tulajdona, és ezzel komoly pereket kockáztatna, amellett nemzetközi presztízse jóvátehetetlen csapást szenvedne. S mivel az 1936. évi montreaux-i szerződés garantálja, hogy minden ország minden hajója szabadon használhatja a Boszporuszt és a Dardanellákot. Ez azonban csak békeidőben érvényes; a szoros lezárásához elég bármi, amit Törökország – nem is feltétlenül Izrael, de akár Görögország, akár Irak részéről – ellene végrehajtott háborús cselekménynek tekint, és máris csak azt engedi át a szorosokon, akit akar.


Tanker a Dardanellákon

A gázhiány fenyegető valóság

Izrael rövid, de sorsfordulókban bővelkedő történelme során sok mindent megért, üzemanyaghiányt azonban eddig még sohasem; olajat valójában bárkitől tud szerezni, még olyan országtól is, amellyel nincs diplomáciai kapcsolata – és akik már látták a saját szemükkel az eiláti nyersolaj-terminált, azoknak lehet elképzelésük arról, hogy a szállítmányok nem olyan messziről érkeznek, mint elsőre gondolná az ember. De míg az olajhiány csak elvben következhet be, a gázhiány nagyon is fenyegető valóság.

Hoszni Mubarak bukása óta Egyiptom a terrortámadások miatt nem volt képes teljesíteni szerződéses kötelezettségeit: idén a megállapodott mennyiség húsz százalékát szállította csak le, az EMG vezeték pedig a júliusi robbantás óta nem is működik. Az országnak ezzel egyetlen földgázforrása maradt, a Delek és a Noble közös tulajdonában lévő Jám Tethys-i Mari B kút, amely a közeljövőben hamarosan kifogy. Nem véletlen, hogy tíz százalékkal emelni kellett a villany árát, hiszen a Chevrat Chásmál, az Elektromos Művek, az ország legnagyobb gázvásárlója arra kényszerült, hogy gáz helyett a lényegesen drágább és környezetszennyezőbb dízelolajra és ipari olajra állítsa át a generátorait.

Az infrastrukturális minisztérium a gázhiány miatt vette tervbe folyékony földgáz importálását az erre alkalmas tankereken. A folyékony földgáz az egyiptomi gáznál lényegesen drágább mulatság, de még mindig nagyságrendekkel olcsóbb a dízelnél. A szállítmányok egy éven belül érkeznek meg Izraelbe.

Utolsó esély

A nyomasztó helyzetben épp a legjobbkor indul meg a Támár gázmező kitermelése, amely ugyanakkor a térség más, középhatalmi igényekkel fellépő államait azzal fenyegeti, hogy Izrael hegemóniája kikezdhetetlenné válik. A zsidó állam energiaellátása még néhány szűk hónapig teszi sebezhetővé; ha ezt átvészeli, valóban új korszak veszi kezdetét a Közel-Keleten, egy olyan korszak, amely az „arab olaj” diktátumának végét jelenti.

Törökország számára talán az utolsó esély jött el arra, hogy olajat találjon; nem véletlen, hogy Ankara gyakorlatilag megfenyegette és provokációval vádolta a saját vizein – az izraeli sikereken felbuzdulva – szintén gázt keresgélő Ciprust, hadihajókat küldött a térségbe, és kilátásba helyezte, hogy közös olajkutatásokba kezd az Észak-Ciprusi Török Köztársasággal. Ciprus, az EU tagállama ezzel gyakorlatilag szembekerült a török ököljoggal: Ankara nem tűri, hogy még valaki olajat találjon a térségben, főleg, ha katonailag nem képes megvédeni önmagát (márpedig Ciprus mögött a csődközeli Görögországon kívül semmilyen szövetséges nem áll).


A Piri Reis elhagyja Urla kikötőjét

„A legfontosabb számunkra most az, hogy a sziget újraegyesítése egészséges módon folytatódjék”, szögezte le Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök, nagyjából ugyanakkor, amikor a Piri Reis török földgázmező-kutató hajó elhagyt Urlát, az ország égei-tengeri kikötőjét.

Harmadik típusú találkozások

Az aktivizálódott török hadsereg pedig mintha a végzetét keresné a Földközi-tenger keleti medencéjében. A török hadihajók szeptember 29. óta több alkalommal zaklattak az ezek szerint immár hátsó udvarnak tekintett Ciprus vizein izraeli kereskedelmi hajókat. Néhány esetben a hajók olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a matrózok átkiabálhattak egyik fedélzetről a másikra; a törökök arra figyelmeztették az izraelieket, hogy „nemzetközi jogot sértenek”, és irányváltoztatásra szólították fel őket.


Izraeli hadihajók védik a gázmezőt

A legtöbb izraeli hajó figyelmen kívül hagyta ezeket a megalapozatlan felhívásokat, az izraeli légierő és a haditengerészet azonban kénytelen volt a korábbi szövetségest emlékeztezni: nem csinál azt, amit akar. Izraeli harci gépek figyelmeztető köröket írtak le több török hadihajó közelében; izraeli rakétanaszádok pedig megközelítették a ciprusi Exkluzív Gazdasági Zóna vizeit, ahol a houstonban bejegyzett Noble Energy szeptember 19-én – gyakorlatilag a török ágyúcsövek árnyékában – megtette az első lépéseket a földgázkincs kitermelésére.


Török hadihajókat figyelmeztető izraeli gépek

Ankara beváltotta korábbi fenyegetését, és maga is katonai díszkísérettel kezdett mélyvízi fúrásokba Észak-Ciprus partjainál – amely lépés ugyanúgy törvénytelen nemzetközi jogi értelemben, amiképp az észak-ciprusi török entitás fenntartása is az –, és az egyre nyilvánvalóbb kakaskodás esetleges hatásait igyekezett tompítani Anders Fogh Rasmussen, A NATO főtitkára, aki sietett „kétoldalú ügynek” nevezni a konfliktust, amibe a NATO nem fog beavatkozni – magyarán: egy izraeli-török háború esetén, mint az várható volt, az Észak-Atlanti Szövetség kihátrálna a törökök mögül.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

kösz ezt a mélyre fúrt külpolitikai elemzést. Sajnos ilyet a magyar sajtóban sehol nem talál az érdeklődő. Pedig lehet, hogy egy picit lényegesebb, mint hogy szakad-e az mszp vagy sem :)
Kettő: a térképet nézve mintha égi fércelő szabta volna Izrael felségvizeire a Támár gázmezőt :). Lehet valamit tudni a gáza előtt elterülő óriási izraeli olajmezőről?
Lacapc

Nechemia ben Avraham írta...

Gáza előtt, a tengeren? Erről még nem olvastam, de úgy tudom, gáz ott is van. Persze mindegy, mert a gázai entitás azt kitermelni úgyse lenne képes. És amíg rakétákat eszkábál belőle, addig nem is szabad hagyni, hogy kitermelje.
...
Galileában van irtózatos mennyiségű készlet, ami viszont nehezen kitermelhető palaolaj. Egyes izraeli szakemberek úgy vélik, megtalálták a megoldást, hogyan lehet olcsón kitermelni. Valamikor erről is lesz poszt.