Forró az ősz Egyiptomban

Az „arab tavasz” halálos őszbe fordult: a koptok eltemették a tegnapi vérengzésben meggyilkolt halottaikat. A junta nem akar a „szélsőségesek” ellen fellépni, és valószínűleg nem is tud: Egyiptomban magát a népet és a vallást kéne leváltani. A Nyugat részéről elhangzanak figyelmeztetések – de korántsem olyan elánnal, mint amikor Hoszni Mubarak rendcsinálását kellett elítélni. A kisebbségek irtása legfeljebb ejnyebejnyét eredményez; a Tantaui juntával kesztyűs kézzel kell bánni, mert nincs nála jobb, rosszabb azonban bármikor lehet.

Halottaikat siratják az egyiptomi keresztények

Már megint a külföldi összeesküvés keze tette be a lábát: hihetetlen, milyen fantáziátlanok az arab rezsimek, ha a bizonyítványukat kell magyarázni, Tunéziától Szírián át Szaúd-Arábiáig soha, sehol nem lenne semmi probléma, ha a fránya külföld nem akarná állandóan keverni a kuszkuszt. A felelősség-elhárítás klasszikus esetéről van szó egy olyan katonai vezetés részéről, amely teljhatalommal bír az országban, azt csinál, amit akar, valamiért rendet mégsem vág – és ezzel elárulja gyengeségét. A rezsim vezetője, Tantaui húsz éven át volt Mubarak védelmi minisztere, a világ hetedik legnagyobb létszámú hadseregének parancsol, mégis tehetetlen, ha meg kell védeni saját állampolgárait, és azok vallási kisebbséghez tartoznak.

Kairóban semmi más nem történt, mint az, hogy az ország legjelentősebb kisebbsége gyakorolni akarta emberi jogait, és békésen az utcára vonult, mert elállatiasodott muzulmánok a közelmúltban már két templomát is felgyújtották. Az igazsághoz tartozik, hogy mérsékelt mohamedánok kisebb csoportja is csatlakozott a tüntető menethez; ugyanők, amikor elszabadult a pokol, védelmezni próbálták másvallású honfitársaikat, kevés sikerrel.

A junta által ellenőrzött állami televízió azt a verziót próbálta lenyomni a közvélemény torkán, hogy a kopt keresztények támadtak rá a hadseregre, ez azonban nem igaz, minden, a zavargásokról szóló felvétel azt tanúsítja, hogy az utca iszlám embere nem bírta elviselni a kopt demonstrációt, a kialakult tömegverekedést pedig a katonaság szakszerűtlenül, de brutálisan próbálta feloszlatni. Nem világos, kik használtak éles lőszert, de nem kizárt, hogy a a hadsereg emberein kívül mások is. Egy páncélautó készakarva belehajtott a tömegbe, tiltakozókat taposva el. A végén még az áldozatok emlékére háromnapos böjtöt hirdető kopt egyháznak kellett védekeznie, és közleményben emlékeztetnie mindenkit, hogy ők voltak azok, akik fegyvertelenül felvonultak, és ők voltak azok is, akikre rátámadtak.

Katonai páncélautó által széttaposott kopt

Az ország várhatóan meghatározóvá váló politikai ereje, az iszlamista Muzulmán Testvériség részéről Esszám el-Erián ítélte el a vérengzést a Time magazinnak nyilatkozva, az ország „kritikus időszakáról”, „szolidaritásról”, „megbékélésről” beszélve – csakhogy a lakosság tíz százalékát kitevő, azaz nyolcmilliós koptok egyáltalán nem most szenvednek el első ízben zaklatásokat, noha Mubarak bukása óta mindenképp megnehezedett az életük.

De se szeri, se száma az olyan horrortörténeteknek, amelyek akkor játszódtak le, amikor Mubarak még biztonsággal tartotta kezében a kormányrudat, és kínzókamráiban véres kegyetlenséggel számolt le az ultrakonzervatív szalafista muzulmánokkal. Egy néhány évvel ezelőtti hírhedt ügy főszereplőjét, a 25 éves kopt Siháta Szábrit elevenen felgyújtotta egy Jasszer Ahmed Kászim nevű muzulmán, aki azt kifogásolta, hogy Szábri a húgának udvarol.

Az udvarlást persze nem európai értelemben kell elképzelni. A fiatalok közt nem alakult ki nemi kapcsolat, de még csak egymás kezét fogva sem andalogtak félreeső sikátorokban. Nem: Jasszer Ahmed Kászim pusztán gyanú és szóbeszéd alapján járt el, amikor egy benzineskannával a kezében beállított Sihátához, a fejére öntötte a tartalmát, majd hozzávágott egy égő öngyújtót. A szerencsétlen eleven fáklyaként tántorgott ki az utcára, ahol többen végignézték a családi becsület megvédelmezésének e felejthetetlen jelenetét, az egyik bámészkodónak még arra is volt érkezése, hogy lefényképezze a lángoló koptot, aki a közeli csatornába vetette bele magát, hogy a lángokat eloltsa. Ez sikerült is, de addigra már olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy nem sokkal később meghalt.

 Siháta Szábri halála. Becsületbeli ügy

Az elevenen elégetés után a borzalmak még nem értek véget; a vérszomjas csőcselék az áldozat helyszínre érkező, hatvan éves apját késekkel és ásókkal koncolta fel, szabályszerűen kilyuggatva a testét. Eközben Jasszer Ahmed megölte a kopt öccsét, a 22 éves Rámi Szábri Sihátát is.

Mindez a hatvanezres Dmász mezővárosban történt, ahol minden bizonnyal kiirtották volna a helyi, mintegy ezer koptot, ha be nem vonul a hadsereg és véget nem vet a mulatságnak.

Véres kereszttel tiltakoznak a halálos iszlamista terror ellen

Az egyiptomi kopt kisebbség jelentős létszámú – a legnagyobb keresztény minoritás a Közel-Keleten –, politikai és emberi jogai azonban mindig is esetlegesek voltak, és a rezsim mindenkori jóindulatától függtek. Az iszlámtól eltérő vallású népcsoportok jogfosztottnak számítanak a térségben, két kivétellel. Az egyik a nyugati típusú, teljes és feltétlen vallásszabadságot biztosító Izrael; a másik Libanon, ahol a maronita keresztények – valaha az ország meghatározó ereje – egyelőre, ki tudja, meddig, őrzik kiharcolt jogaikat, sok esetben fegyverrel.

Komolyabb, 800 ezres keresztény kisebbség létezett Irakban az amerikai invázió előtt; ők később százezrével menekültek az anarchiába süllyedő országból. Szíriában a helyi keresztények, miután mást nem nagyon tehettek, mellszélességgel kiállt Hafez és később Básár Asszad brutális rendőrállama mellett, és most, hogy a nép felkelt, minden okuk megvan a félelemre, hogy egy esetleges bukás esetén ugyanaz lesz a sorsuk, mint az alavita uralkodó rétegnek.

A Kairóban lejátszódott események jelentősége azonban messze túlmutat azon, hogy egy iszlám országban ismét következmények nélkül gyilkolhatott kisebbséget az iszlamista csőcselék. Egy olyan országról van szó, ahol állítólagos forradalom győzött, ahol választásokat írnak ki, ahol szinte már a horizonton sejlik fel egy szebb, új világ ígérete. Vagy mégsem? A CBS tudósítónőjének, Lara Logannek a Tahrír téri megerőszakolása nem holmi kisiklás volt, hanem a „forradalom” valódi természetét mutatta meg? Nagyon úgy tűnik.

Lara Logan a Tahrír téren - megerőszakolása előtt lelkesen tudósít a "forradalomról"

Hónapokkal ezelőtt megírtuk: marhaság lihegve éljenezni az arab éhséglázadásokat – és úgy tűnik, igazunk volt. Egyiptomban semmiféle pozitívumot nem hozott Mubarak eltávolítása, negatívumot annál többet. Megingott az ország stabilitása, a gazdaság soha nem látott válságban van, a tábornokok pedig, akik eredetileg azt ígérték, a hatalmat hat hónapon belül átadják a szabadon választott polgári kormánynak, a legjobb esetben is csak jövő februárban fogják ezt megtenni, de a fejlemények láttán az az érzésünk: a legjobb, ha sohasem adják át.

 Az egyszer már elhalasztott választások további halogatására adhat okot a vasárnapi tragédia, és a Muzulmán Testvériség tart is ettől; az egyik első mondanivalójuk az üggyel kapcsolatban nem az volt, hogy bocsánatot kérnek, hanem hogy a választásokat azért időben meg kell tartani. Nekik sürgős. Két tucat ártatlan ember halála valószínűleg még lábjegyzet sem lesz a Közel-Kelet véres történelmében (ehhez az kellett volna, hogy izraeli rakéta találja őket el véletlenül), ha viszont a junta valaha kiadja a kezéből a hatalmat, ne legyenek kétségeink: a kairói utcán folyó vérontás intézményes lesz.