Sir Roger Eiláton, avagy a 007-es filozófiája

Ivanhoe, Simon Templar, Lord Sinclair, James Bond – kinek hogy ismerős, ízléstől és kortól függetlenül… Roger Moore jószolgálati misszión tartózkodik Izraelben ezekben a napokban.

Hét James Bond-alkotás hőse és számtalan epizód főszereplője ma nyolcvanegyedik évét tapossa, de ez szerencsére egyáltalán nem látszik meg rajta. A most zajló Eiláti Kamarazenei Fesztivál résztvevői kérték fel arra, legyen Saint-Saens Az állatok farsangja című művének narrátora. Sir Roger természetesen vállalta – azzal a „feltétellel”, ha az ezért járó honoráriumot arra használják, hogy – körülmetélés elvégzésére képezzenek ki orvosokat.

Roger Moore, Eilát és körülmetélés? Igen, ez így egy lélegzetre, ugyanis bizonyított tény, hogy a körülmetélés csökkenti az AIDS-fertőzés veszélyét – figyelem: nem megóv tőle, csak csökkenti az esélyt! –, és sokan ebben látják az esélyt, hátha sikerül megfékezni a járványt ott, ahol a legfékevesztettebben pusztít: Fekete-Afrikában.

Sir Roger, aki 1991 óta az ENSZ gyermekvédelmi szervezete, az UNICEF legnagyobb és legnevesebb pártfogója a néhai Audrey Hepburn által elkezdett nemes hagyományokat követi, Audrey ugyanis maga is az UNICEF jószolgálati nagykövete volt. Roger Moore-on nyolcéves korban végezték el a műtétet. Nincsenek túl jó emlékei róla, de ma is meggyőződéssel vallja, hogy higiéniai szempontból a lehető legjobb történt vele. „A két fiam is körül van metélve. Soha nem panaszkodtak.”

Nekem gyermekkori hősöm volt, és a mai napig az maradt. Gyerekfejjel mindig is angol lordnak hittem, vagy legalábbis igen előkelő származásúnak, holott portugál és karibi bevándorlók negyedében, Stockwellben született, apja rendőr volt, anyja háztartásbeli. Ő maga férfimodellként kezdte, majd kisebb-nagyobb szerepekben, köztük az Ivanhoe-ban (balra) folytatta, mígnem maradéktalanul megtalálta önmagát Az Angyalban. Ma több ezer részes telenovellák is léteznek, a The Saint azonban a maga korában érte meg az akkor fenomenálisnak számító száztizennyolc epizódot, ugyanennyi héten át szögezve az adott napon a tévé elé a nézőket. Szerencsére Magyarországon is. Öt-hatévesen minden kedden vagy szerdán ott gubbasztottam a Favorit televízió előtt. 1968-1969 táján volt ez; és szintén Roger Moore volt életem első filmjének, a Kossuth Mozgóban (ez volt a hivatalos neve) szülői kísérettel, még óvodás korban megtekintett Az Angyal vérbosszújának is a főszereplője. Ezeket a filmeket beengedték – mint ahogyan tulajdonképp beengedtek bármit, ami nem dehonesztálta az oroszokat vagy a kommunizmust. Az Angyal után láthattuk a The Persuaderst (Minden lében két kanál) is, ahol Roger Moore Tony Curtis társaságában ontotta a pofonokat és a poénokat. Igyekeztünk utánozni őket, tőlünk telhető pofátlan, cinikus nyugalommal viselkedtünk a leglehetetlenebb helyzetekben, gyakran a végletekig felingerelve a különféle tanerőket.

James Bond viszont nem jött. James Bondról csak annyit tudtunk, hogy van. Egyszer került a kezembe egy Angliából származó képes album, amiből megtudtam, hogy Sean Connery játssza. Rendesen, moziban már Izraelben, a harminckettedik születésnapomon láttam először James Bond-filmet – már Pierce Brosnannel, aki azóta leköszönt. Az volt a Goldeneye. A korábbi alkotásokhoz nem sűrűn volt szerencsém. A kommunizmus idején a cenzúra magától értetődően az index élén szerepeltette a 007-es sorozatot, így gimnazista korunkban néhányan a Szabadság téri amerikai követség könyvtárát látogattuk sűrűn, nem csupán a könyvek miatt, de azért is, mert csütörtökönként filmvetítéseket tartottak.

Sokan ott láttunk először James Bondot Roger Moore-ral – és akkor, tizenévesen természetesen nem jutott eszünkbe olyasmi, hogy a szuperprodukció „filozófiáját” taglaljuk. Beértük avval, hogy megfogadtuk: amint lehet, disszidálunk, mert túl sok mindentől foszt meg minket egy alapvetően sunyi, de nem kevésbé aljas, valamint – s ez volt a legfőbb bűne –pitlák, lábszagú rezsim, s ez a „túl sok minden”, amitől meg voltunk fosztva, messze túl volt a brit sportkocsikon, a vodka-martiniken (felrázva, nem keverve!) és a Bond számára mindig testközelben lévő és baromira engedelmes platinaszőke nőkön. Így, visszatekintve azt látom: egy életérzés szele legyintett meg minket a Szabadság téren, egy életérzésé, amely úgy, abban a formában persze nem létezett; de annál vonzóbb volt, s főleg alkalmas arra, hogy nagyon éles kontraszttal emelje ki a létezett szocializmus primitívségét és pitiánerségét. Nem a történet tette erre alkalmassá – a józan gimnazisták természetesen nem hittek abban, hogy a kémvilág így festene –, hanem azzal a ténnyel, hogy a Nyugat, s nem a Kelet volt képes ilyen filmet elkészíteni.

Kevesen tudják, hogy annak idején, valamikor a hatvanas-hetvenes években, a Kelet is vállalkozott egy James Bond-ellenlépésre – ha nem is film, de könyv formájában. Noha a Bond-könyveket és -filmeket sem a Szovjetunióban, sem a csatlós országokban nem volt szabad terjeszteni, bizonyos Andrej Guljaski nevű bolgár író vállalkozott az „ellen-Bond” megalkotására. Művének A 07-es ügynök címet adta, tehát – talán szerzői jogi szempontokat figyelembe véve – egy nullával kevesebbet alkalmazott, mint Fleming. A könyv első olvasásra ugyan gyengének és megmosolyogtatónak tetszett, ám mégsem lehetett egy legyintéssel a szánalmas munkásmozgalmi propagandaanyagok közé sorolni. Guljaski hideg és rideg, ám rendkívül intelligens gyilkosként ábrázolta a 07-est, aki – mikor hírét veszi, hogy egy bolgár professzor olyan védelmi lézer-csodafegyvert fejlesztett ki, amellyel lehetetlenné teszi az imperialisták háborús gyújtogatását (a fegyver kísértetiesen emlékeztetett egyébként a később Reagan által beindított csillagháborús tervben foglaltakra) – a ragyogó Londonban gondolkodik el afelől: ha nem szerzi meg a professzort és a terveket, az ő egész luxusvilága összeomolhat. Ez aztán rendkívül elszánttá teszi.

Ellenfele, a bolgár ügynök a kommunizmus ideológusai által megálmodott, úgynevezett „szocialista embertípus” mintaképe. Rajong Isadora Duncanért, népe java, boldogulása vezérli, s küldetése során találkozik egy emberroncsnak ábrázolt figurával, aki elvi alapon próbál szembeszegülni a szocializmus diadalmas menetelésével, azzal érvelve, hogy mindenkiből azért mégsem válhatik „isten”; ha mindannyian „istenek” leszünk, ki takarítja el a szemetet? A szocialista embertípus megvetéssel fordul el a rothadó Nyugat eme szánalmas képviselőjétől, s hazai terepen veszi fel a harcot a 07-essel, akinek minden óvintézkedés ellenére sikerül elrabolnia a lézerfegyver feltalálóját (Bulgáriából! Guljaski elsiklik afelett, hogy egy ilyen lángelmére a KGB rég rátette volna a kezét, s a szegény professzor valahol Szibériában kényszerült volna arra, hogy tovább munkálkodjon a szocializmus ügyén.) A nemes ember egészen az Északi- (vagy a Déli-?) sark jégmezőjéig üldözi a gonoszt, visszaszerzi a professzort és a terveket, az imperialista ügynök pedig ott marad a jégmezőkön – kvázi a múltban.

A nyugati Bond ilyen mélységű filozófiai üzenettel nem szolgálhatott – ha csak az akciósoron itt-ott átütő hazaszeretetet, a szabad világ védelmezésének elegáns allűrjeit, valamint a brit felsőbbrendűség helyenkénti játékos kihangsúlyozását nem tekintjük annak.

Pierce Brosnan merészen vállalta azt a szerepet, amelyet előtte többek közt Roger Moore és Sean Connery alakított. Ő is átérezte, milyen felelősséget rónak rá az elődök, s nagyon készült, ami meg is látszott a játékán (nyilatkozata szerint több mint ezerszer gyakorolta el azt a bizonyos nagyhatású bemutatkozó mondatot). Az elődök önmagukat adták: Connery a maximálisan férfias férfit, Moore az angol főrend és a playboy nem kevésbé férfias keverékét. Brosnan is ügyelt rá, hogy önmaga legyen, ám nem zárkózott el attól, hogy itt-ott felvillantsa, ha csak egy gesztus erejéig is, a nagy elődöket, akikhez végül emberfeletti teljesítmény árán sikerült felnőnie. Ilyen connerys vonások jelentkeztek, amikor Brosnan gyilkolt, és tipikus rogermoore-os poént láthattunk, midőn Bond Szentpétervár utcáin tört-zúzott egy harckocsival, s az összedőlő épületek romjai közt, széttaposott Zsigulik tetején, hatalmas porfelhőben gépét megállítva megigazította nyakkendőjét.

A korábbi James Bondok arról voltak híresek, hogy az ágyukba hurcoltak minden elérhető tízpontos nőt, de mivel a kilencvenes évek feminizmusa ezt aligha hagyta volna szó nélkül, A Goldeneye-ban Miss Moneypenny, M. vénkisasszony titkárnője már korántsem sikeredett oly epekedőre, mint a régebbi epizódokban, és – ha ugyan létezik ilyen fogalom – brit szemtelenséggel megeresztett replikával képesztette el a 007-est: „Amennyiben vissza tudok emlékezni, soha nem voltam az öné.” Pedig de szeretett volna lenni… Az MI6 új főnöke (a valóságban is nő) pedig alaposan lehordja Bondot, mint a múltból itt maradt szexista dinoszauruszt, de távozásakor egy ellágyulás erejéig még visszaszólítja: „Azért élve jöjjön haza.”

Eurobond – írta anno sok kritikus a Goldeneye-ról, mert Brosnan a globalizáció jegyében már nem annyira brit, mint inkább európai titkos ügynököt játszott. Órája Omega volt, kocsija – Aston Martin helyett – BMW, ruháit a Savile Row helyett Itáliában szabták. Individualista Bond – tettem hozzá én, mert bár a 007-es mindig is nehézsúlyú egyéniség volt, Brosnan alakításában talán még inkább azzá vált: a film végén a haza szolgálatát háttérbe szorította a személyes bosszú. A halál küszöbén álló áruló utolsó, gúnyos kérdése ugyanis így hangzott: „Angliáért [teszed azt, amit teszel]?” S Bond némi gondolkodás után megfelelt: „Magamért.”

Daniel Craigről hadd ne írjak. A pofa ragyogóan játszik amerikai katonát, de fogalmam sincs, kinek az ízlésficama nyomán kerülhetett James Bond szerepébe. Az arisztokráciából nem szerencsés soha lejjebb adni. Ami sokkal nyugtalanítóbb, az a Bond-filmek témája.

1991, a hidegháborúnak vége, azóta fél tucat Bond-film készült el. A Goldeneye-ban még mindig a ruszkik voltak a rossz fiúk, a Tomorrow Never Dies-ban a sajtó, a The World Is Not Enoughban egy gonosz szuka akart olajkincseket és világuralmat magának, a Die Another Dayben Észak-Koreát kellett a helyére tenni, a Casino Royale-ban a szerencsejáték került a célkeresztbe, a Quantum of Solace-t már nem néztem meg, de állítólag folytatódik a sztori, valami bolíviai beütéssel.

Az 1991 óta készült Bond-filmek közül egyedül a Die Another Day foglalkozik valós globális problémával. A többiben is futtatják a hőst a világ minden pontjára, globális érzetet keltve ezzel, de a dolog sehogy sem akar összejönni. Elgondolkodtatónak tartom, hogy míg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években készült Bond-filmek közül jó néhányban szívatóra tették a komcsikat, az utóbbi, lassan már két évtizedben a producerek nagyon határozottan kerülik korunk legfontosabb témáját: az iszlám terrorizmus témáját. Pedig hát ha van valaki, aki megérdemelné, hogy egy James Bond rugdossa rojtosra a seggét, akkor az Oszama bin Laden & Co.

Erről a mulasztásról persze mit sem tehet Sir Roger, aki annak idején megtette, mit megkövetelt a szabad világ. Ez úton kívánunk neki minél kellemesebb eiláti tartózkodást. A Maszadára a rossz idő miatt most nem lehetett felmenni. Eiláton azonban huszonhárom fok körül van. Most.