Felesküdött a tizennyolcadik Kneszet

A zsidóság színes virágcsokor, és alighanem elmondhatjuk, hogy az újonnan megválasztott jeruzsálemi törvényhozásban az izraeli társadalom minden szektora képviselteti magát.

A tizennyolcadik Kneszet tagjai tették le egyenként az ünnepélyes esküt tegnap, sokszor megindultan – különösen az újoncok, akik először esküdtek fel törvényhozónak. Miután egy Kneszetet négy évre választanak, a tizennyolcadik Kneszet annyit kéne jelentsen, hogy tizenhétszer négy, azaz hatvannyolc éve ülésezik a harmadik zsidó állam parlamentje. Miután azonban az Ország hatvanadik születésnapját tavaly ünnepeltük, úgy tűnik, voltak átfedések, és nem mindegyik törvényhozás szolgálta ki a maga négy évét.

Az első választott testület az úgynevezett Alapító Nemzetgyűlés volt, ez alakult később át az első Kneszetté (balra az a tel-avivi épület látható, amely ideiglenesen otthont adott a testületnek). 1949. január 25-én választották, 506 ezer 567 polgár élhetett választójogával, ebből 434 ezer 684-en éltek is – ami mintegy nyolcvanöt százalékos részvételt jelent! –, és akkor is pontosan annyi párt és szervezet jutott mandátumhoz, mint tegnap: kerek egy tucat.

Egyedül kormányozni azonban akkoriban épp úgy nem tudott sem a győztes Mápáj, sem a második helyezett Mápám (történetüket lásd ebben az írásunkban: http://miertcion.blogspot.com/search/label/Mápáj), mint ma; akkor is volt etnikai párt (a jemeniek részéről), nacionalista párt, mi több, arab párt is (a Názáreti Demokratikus Lista, amely nem számított tökéletesen önállónak. Az arabok akkoriban még nem szervezték meg a saját politikai pártjukat, a Mápáj szervezte meg nekik ezt a listát, nehogy szó érje a ház elejét. Fölösleges volt, mert érte.) Annyiban változott a helyzet, hogy akkor még kommunista párt is futott Izraelben a muris Maki néven; ma már a kommunizmus, hála Istennek, történelem arrafelé. Érdekesség, hogy már ebben a testületben is tizenkét hölgy foglalt helyet – élükön Golda Méirrel –, tehát a gyengébb nem éppen tízszázalékos arányban képviseltette magát. Jó két évig funkcionált a félig-meddig még háborús körülmények közt választott első törvényhozás, s az izraeliek 1951. július 30-án választhatták meg a második Kneszetet.

Azóta sok víz lefolyt a Jordánon, és tegnaptól fogva a tizennyolcadik Kneszet Izrael igencsak tüsténkedő jogalkotó testülete – ma, az első nap első három órájában százhetven törvényjavaslatot nyújtottak be! –, amely épp oly tarka képet mutat, mint az első, jelentőségteljes változásokról is tanúskodik. Egyébként az előző Kneszethez képest is: a mostaniban több a jogász, a nő és az arab, kevesebb azonban a vallásos zsidó és a professzorok száma is csökkent.

De lássuk kissé részletesebben, az érdekességekre koncentrálva. Magyarországhoz hasonlóan Izraelben is magas a honatyává és -anyává avanzsáló jogászok száma; most huszonnégy jogvégzett politikus jutott be, szemben a korábbi tizennyolccal. Négy képviselőt illik professzornak szólítani, ők: Ávisáj Braverman, Juli Támir (Munkapárt), Dániél Herskovics (Zsidó Otthon) és Árje Eldád (Jiszráél Béitéinu). Mandátumhoz jutott egyszerre három volt vezérkari főnök is: Ehud Bárák (Munkapárt), Saul Mofáz (Kadima) és Mose Jáálon (Likud).

Akasztanak egyszerre öt volt hóhért is – azaz öt korábbi újságíróból lett képviselő. Seli Jehimovics és Dániél ben Simon a Munkapárt, Uri Orbach a Zsidó Otthon, Nicán Horovitz a Merec, Anasztaszja Micháéli pedig a Jiszráél Béitéinu színeiben tapasztalhatja meg, milyen érzés a mikrofon túlvégén lenni. Anasztaszja Micháéliről, az egykori Szovjetunió területéről emigrált, harminchárom éves képviselőnőről mindenképp érdemes megemlítenünk, hogy az egykori szentpétervári szépségkirálynő, aki egyébként nem született zsidónak, de szabályszerűen betért, hét gyermek édesanyja – jelenleg; de nem sokáig, mert már a következőt várja. A nyolcadik hónapban van, és ezzel minden valószínűség szerint ő lesz az első képviselő, aki hivatali ideje alatt kisbabát szül. A feministák nem nagyon szeretik, de nem a sok gyerek miatt, hanem mert Anasztaszja állítólag olyannyira komolyan veszi a tradicionális családmodellt, hogy azt ajánlotta gyakran külföldre utazó férjének: ha nem bírja ki, inkább szexeljen más nőkkel. Ő az:



Nem Anasztaszjának van a legtöbb gyermeke. Tízen szólítják édesapjuknak a sászos Jichák Kohént; ugyanennyien Menáchem Eliézer Mosest az Egyesült Tórától; a Bálád képviselőjét;a Bét Dzsán-i lakos Szaíd Naffát kilencen. Méir Porusnak, az Egyesült Tóra veterán politikusának pedig nem kevesebb, mint tizenkét gyermeke van.

Az öt ex-zsurnalisztához a Cahal két volt szóvivője, Miri Regev (Likud) és Náchmán Sáj (balra; Kadima) is csatlakozik. Náchmán Sáj egyébként az az ember Izraelben, akiről mindenkinek az első Öböl-háború jut eszébe – de pozitív értelemben. Ő volt a Cahal szóvivője, amikor Szaddám Huszein esztelen módon rakéták százait szórta – lényegében minden hatás nélkül – Izraelre 1991 elején, ő jelent meg a képernyőn, az ő hangját hallották az emberek a rádióban, és Náchmán Sáj a maga nyugalmával, hihetetlenül kiegyensúlyozott temperamentumával olyan atmoszférát árasztott, amitől mindenki megnyugodott.

Huszonegy hölgy foglalhat helyet az ülésteremben. Golda Méir-kaliberű embereket most hiába keresnénk köztük. Heten a Kadimában, öten-öten a Likudban és a Jiszráél Béitéinuban, hárman a Munkapártban politizálnak majd, az egyetlen arab hölgy, Hanin Zuabi (jobbra) pedig a Bálád listáján jutott be (nem ő az első, régebben Merec- és Likud-listán már választottak be arab nőt). A Kneszetben bomba is lesz, mégpedig szexbomba az 1973-as évjáratú Orli Lévi - Dávid Lévi egykori külügyminiszter leánya - személyében, aki Anasztaszjához hasonlóan a Jiszráél Béitéinut erősíti. Sok mindent mondhatunk Liebermanra, de azt aligha, hogy rossz az ízlése:

A Sász és az Egyesült Tóra nem érezte szükségét, hogy nőket is felvegyen a listára. A többiek vettek fel, de bejuttatni már nem tudták őket.

Ami a vallásosok arányát illeti, az érdekes módon csökkent, holott a vallásos képviselők száma korábban választásról választásra nőtt. A csökkenés jelentős: harmincnégyen voltak, huszonnyolcan maradtak. Az arab képviselők száma tizenkettőről tizenháromra nőtt. A liberálisoknak sikerült a maguk három embere közt képviselői rangra emelni Izrael első nyíltan homokos honatyáját a már említett Nicán Horovitz személyében, aki első ténykedéselént törvényjavaslatot nyújtott be annak érdekében, hogy Izraelben a zsidók számára is legyen polgári házasság és válás. (Jelenleg csak vallási van, a polgári házasság intézményét a nem-zsidó állampolgároknak tartják fenn.) Ezt egyébként a sok nem-zsidó szavazóval rendelkező Jiszráél Béitéinu és a Kadima is a zászlajára tűzte.

A legfiatalabb képviselő Alex Miller (balra) a Jiszráél Béitéinutól, Áriél városának lakosa – tehát telepes –, Moszkvában született 1977. április 4-én, 1992-ben, tizenöt évesen alijázott, törzsőrmesterként szerelt le, nős, egy gyermek apja, foglalkozására nézve tanárember. A Kneszet doyenje Fuád, azaz Binjamin ben Eliézer, aki 1936-ban született Irakban, szintén tinédzserként, 1950-ben alijázott, ma Rison LeCionban él, és sok Kneszetnek, sok kormánynak volt már tagja; katonai főiskolát végzett, a hadseregben pedig a dandártábornoki rangig vitte.

Sir Roger Eiláton, avagy a 007-es filozófiája

Ivanhoe, Simon Templar, Lord Sinclair, James Bond – kinek hogy ismerős, ízléstől és kortól függetlenül… Roger Moore jószolgálati misszión tartózkodik Izraelben ezekben a napokban.

Hét James Bond-alkotás hőse és számtalan epizód főszereplője ma nyolcvanegyedik évét tapossa, de ez szerencsére egyáltalán nem látszik meg rajta. A most zajló Eiláti Kamarazenei Fesztivál résztvevői kérték fel arra, legyen Saint-Saens Az állatok farsangja című művének narrátora. Sir Roger természetesen vállalta – azzal a „feltétellel”, ha az ezért járó honoráriumot arra használják, hogy – körülmetélés elvégzésére képezzenek ki orvosokat.

Roger Moore, Eilát és körülmetélés? Igen, ez így egy lélegzetre, ugyanis bizonyított tény, hogy a körülmetélés csökkenti az AIDS-fertőzés veszélyét – figyelem: nem megóv tőle, csak csökkenti az esélyt! –, és sokan ebben látják az esélyt, hátha sikerül megfékezni a járványt ott, ahol a legfékevesztettebben pusztít: Fekete-Afrikában.

Sir Roger, aki 1991 óta az ENSZ gyermekvédelmi szervezete, az UNICEF legnagyobb és legnevesebb pártfogója a néhai Audrey Hepburn által elkezdett nemes hagyományokat követi, Audrey ugyanis maga is az UNICEF jószolgálati nagykövete volt. Roger Moore-on nyolcéves korban végezték el a műtétet. Nincsenek túl jó emlékei róla, de ma is meggyőződéssel vallja, hogy higiéniai szempontból a lehető legjobb történt vele. „A két fiam is körül van metélve. Soha nem panaszkodtak.”

Nekem gyermekkori hősöm volt, és a mai napig az maradt. Gyerekfejjel mindig is angol lordnak hittem, vagy legalábbis igen előkelő származásúnak, holott portugál és karibi bevándorlók negyedében, Stockwellben született, apja rendőr volt, anyja háztartásbeli. Ő maga férfimodellként kezdte, majd kisebb-nagyobb szerepekben, köztük az Ivanhoe-ban (balra) folytatta, mígnem maradéktalanul megtalálta önmagát Az Angyalban. Ma több ezer részes telenovellák is léteznek, a The Saint azonban a maga korában érte meg az akkor fenomenálisnak számító száztizennyolc epizódot, ugyanennyi héten át szögezve az adott napon a tévé elé a nézőket. Szerencsére Magyarországon is. Öt-hatévesen minden kedden vagy szerdán ott gubbasztottam a Favorit televízió előtt. 1968-1969 táján volt ez; és szintén Roger Moore volt életem első filmjének, a Kossuth Mozgóban (ez volt a hivatalos neve) szülői kísérettel, még óvodás korban megtekintett Az Angyal vérbosszújának is a főszereplője. Ezeket a filmeket beengedték – mint ahogyan tulajdonképp beengedtek bármit, ami nem dehonesztálta az oroszokat vagy a kommunizmust. Az Angyal után láthattuk a The Persuaderst (Minden lében két kanál) is, ahol Roger Moore Tony Curtis társaságában ontotta a pofonokat és a poénokat. Igyekeztünk utánozni őket, tőlünk telhető pofátlan, cinikus nyugalommal viselkedtünk a leglehetetlenebb helyzetekben, gyakran a végletekig felingerelve a különféle tanerőket.

James Bond viszont nem jött. James Bondról csak annyit tudtunk, hogy van. Egyszer került a kezembe egy Angliából származó képes album, amiből megtudtam, hogy Sean Connery játssza. Rendesen, moziban már Izraelben, a harminckettedik születésnapomon láttam először James Bond-filmet – már Pierce Brosnannel, aki azóta leköszönt. Az volt a Goldeneye. A korábbi alkotásokhoz nem sűrűn volt szerencsém. A kommunizmus idején a cenzúra magától értetődően az index élén szerepeltette a 007-es sorozatot, így gimnazista korunkban néhányan a Szabadság téri amerikai követség könyvtárát látogattuk sűrűn, nem csupán a könyvek miatt, de azért is, mert csütörtökönként filmvetítéseket tartottak.

Sokan ott láttunk először James Bondot Roger Moore-ral – és akkor, tizenévesen természetesen nem jutott eszünkbe olyasmi, hogy a szuperprodukció „filozófiáját” taglaljuk. Beértük avval, hogy megfogadtuk: amint lehet, disszidálunk, mert túl sok mindentől foszt meg minket egy alapvetően sunyi, de nem kevésbé aljas, valamint – s ez volt a legfőbb bűne –pitlák, lábszagú rezsim, s ez a „túl sok minden”, amitől meg voltunk fosztva, messze túl volt a brit sportkocsikon, a vodka-martiniken (felrázva, nem keverve!) és a Bond számára mindig testközelben lévő és baromira engedelmes platinaszőke nőkön. Így, visszatekintve azt látom: egy életérzés szele legyintett meg minket a Szabadság téren, egy életérzésé, amely úgy, abban a formában persze nem létezett; de annál vonzóbb volt, s főleg alkalmas arra, hogy nagyon éles kontraszttal emelje ki a létezett szocializmus primitívségét és pitiánerségét. Nem a történet tette erre alkalmassá – a józan gimnazisták természetesen nem hittek abban, hogy a kémvilág így festene –, hanem azzal a ténnyel, hogy a Nyugat, s nem a Kelet volt képes ilyen filmet elkészíteni.

Kevesen tudják, hogy annak idején, valamikor a hatvanas-hetvenes években, a Kelet is vállalkozott egy James Bond-ellenlépésre – ha nem is film, de könyv formájában. Noha a Bond-könyveket és -filmeket sem a Szovjetunióban, sem a csatlós országokban nem volt szabad terjeszteni, bizonyos Andrej Guljaski nevű bolgár író vállalkozott az „ellen-Bond” megalkotására. Művének A 07-es ügynök címet adta, tehát – talán szerzői jogi szempontokat figyelembe véve – egy nullával kevesebbet alkalmazott, mint Fleming. A könyv első olvasásra ugyan gyengének és megmosolyogtatónak tetszett, ám mégsem lehetett egy legyintéssel a szánalmas munkásmozgalmi propagandaanyagok közé sorolni. Guljaski hideg és rideg, ám rendkívül intelligens gyilkosként ábrázolta a 07-est, aki – mikor hírét veszi, hogy egy bolgár professzor olyan védelmi lézer-csodafegyvert fejlesztett ki, amellyel lehetetlenné teszi az imperialisták háborús gyújtogatását (a fegyver kísértetiesen emlékeztetett egyébként a később Reagan által beindított csillagháborús tervben foglaltakra) – a ragyogó Londonban gondolkodik el afelől: ha nem szerzi meg a professzort és a terveket, az ő egész luxusvilága összeomolhat. Ez aztán rendkívül elszánttá teszi.

Ellenfele, a bolgár ügynök a kommunizmus ideológusai által megálmodott, úgynevezett „szocialista embertípus” mintaképe. Rajong Isadora Duncanért, népe java, boldogulása vezérli, s küldetése során találkozik egy emberroncsnak ábrázolt figurával, aki elvi alapon próbál szembeszegülni a szocializmus diadalmas menetelésével, azzal érvelve, hogy mindenkiből azért mégsem válhatik „isten”; ha mindannyian „istenek” leszünk, ki takarítja el a szemetet? A szocialista embertípus megvetéssel fordul el a rothadó Nyugat eme szánalmas képviselőjétől, s hazai terepen veszi fel a harcot a 07-essel, akinek minden óvintézkedés ellenére sikerül elrabolnia a lézerfegyver feltalálóját (Bulgáriából! Guljaski elsiklik afelett, hogy egy ilyen lángelmére a KGB rég rátette volna a kezét, s a szegény professzor valahol Szibériában kényszerült volna arra, hogy tovább munkálkodjon a szocializmus ügyén.) A nemes ember egészen az Északi- (vagy a Déli-?) sark jégmezőjéig üldözi a gonoszt, visszaszerzi a professzort és a terveket, az imperialista ügynök pedig ott marad a jégmezőkön – kvázi a múltban.

A nyugati Bond ilyen mélységű filozófiai üzenettel nem szolgálhatott – ha csak az akciósoron itt-ott átütő hazaszeretetet, a szabad világ védelmezésének elegáns allűrjeit, valamint a brit felsőbbrendűség helyenkénti játékos kihangsúlyozását nem tekintjük annak.

Pierce Brosnan merészen vállalta azt a szerepet, amelyet előtte többek közt Roger Moore és Sean Connery alakított. Ő is átérezte, milyen felelősséget rónak rá az elődök, s nagyon készült, ami meg is látszott a játékán (nyilatkozata szerint több mint ezerszer gyakorolta el azt a bizonyos nagyhatású bemutatkozó mondatot). Az elődök önmagukat adták: Connery a maximálisan férfias férfit, Moore az angol főrend és a playboy nem kevésbé férfias keverékét. Brosnan is ügyelt rá, hogy önmaga legyen, ám nem zárkózott el attól, hogy itt-ott felvillantsa, ha csak egy gesztus erejéig is, a nagy elődöket, akikhez végül emberfeletti teljesítmény árán sikerült felnőnie. Ilyen connerys vonások jelentkeztek, amikor Brosnan gyilkolt, és tipikus rogermoore-os poént láthattunk, midőn Bond Szentpétervár utcáin tört-zúzott egy harckocsival, s az összedőlő épületek romjai közt, széttaposott Zsigulik tetején, hatalmas porfelhőben gépét megállítva megigazította nyakkendőjét.

A korábbi James Bondok arról voltak híresek, hogy az ágyukba hurcoltak minden elérhető tízpontos nőt, de mivel a kilencvenes évek feminizmusa ezt aligha hagyta volna szó nélkül, A Goldeneye-ban Miss Moneypenny, M. vénkisasszony titkárnője már korántsem sikeredett oly epekedőre, mint a régebbi epizódokban, és – ha ugyan létezik ilyen fogalom – brit szemtelenséggel megeresztett replikával képesztette el a 007-est: „Amennyiben vissza tudok emlékezni, soha nem voltam az öné.” Pedig de szeretett volna lenni… Az MI6 új főnöke (a valóságban is nő) pedig alaposan lehordja Bondot, mint a múltból itt maradt szexista dinoszauruszt, de távozásakor egy ellágyulás erejéig még visszaszólítja: „Azért élve jöjjön haza.”

Eurobond – írta anno sok kritikus a Goldeneye-ról, mert Brosnan a globalizáció jegyében már nem annyira brit, mint inkább európai titkos ügynököt játszott. Órája Omega volt, kocsija – Aston Martin helyett – BMW, ruháit a Savile Row helyett Itáliában szabták. Individualista Bond – tettem hozzá én, mert bár a 007-es mindig is nehézsúlyú egyéniség volt, Brosnan alakításában talán még inkább azzá vált: a film végén a haza szolgálatát háttérbe szorította a személyes bosszú. A halál küszöbén álló áruló utolsó, gúnyos kérdése ugyanis így hangzott: „Angliáért [teszed azt, amit teszel]?” S Bond némi gondolkodás után megfelelt: „Magamért.”

Daniel Craigről hadd ne írjak. A pofa ragyogóan játszik amerikai katonát, de fogalmam sincs, kinek az ízlésficama nyomán kerülhetett James Bond szerepébe. Az arisztokráciából nem szerencsés soha lejjebb adni. Ami sokkal nyugtalanítóbb, az a Bond-filmek témája.

1991, a hidegháborúnak vége, azóta fél tucat Bond-film készült el. A Goldeneye-ban még mindig a ruszkik voltak a rossz fiúk, a Tomorrow Never Dies-ban a sajtó, a The World Is Not Enoughban egy gonosz szuka akart olajkincseket és világuralmat magának, a Die Another Dayben Észak-Koreát kellett a helyére tenni, a Casino Royale-ban a szerencsejáték került a célkeresztbe, a Quantum of Solace-t már nem néztem meg, de állítólag folytatódik a sztori, valami bolíviai beütéssel.

Az 1991 óta készült Bond-filmek közül egyedül a Die Another Day foglalkozik valós globális problémával. A többiben is futtatják a hőst a világ minden pontjára, globális érzetet keltve ezzel, de a dolog sehogy sem akar összejönni. Elgondolkodtatónak tartom, hogy míg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években készült Bond-filmek közül jó néhányban szívatóra tették a komcsikat, az utóbbi, lassan már két évtizedben a producerek nagyon határozottan kerülik korunk legfontosabb témáját: az iszlám terrorizmus témáját. Pedig hát ha van valaki, aki megérdemelné, hogy egy James Bond rugdossa rojtosra a seggét, akkor az Oszama bin Laden & Co.

Erről a mulasztásról persze mit sem tehet Sir Roger, aki annak idején megtette, mit megkövetelt a szabad világ. Ez úton kívánunk neki minél kellemesebb eiláti tartózkodást. A Maszadára a rossz idő miatt most nem lehetett felmenni. Eiláton azonban huszonhárom fok körül van. Most.

Bibi alakíthat nemzeti kormányt

Simon Peresz, Izrael Állam elnöke Binjamin Netanjáhut, a Likud elnökét bízta meg a kormányalakítással – jelentették be mintegy negyedórája Jeruzsálemben.

Tegnap estefelé már tudni lehetett, hogy Peresz még a szombat beállta előtt kiadja a felhatalmazást Izrael Állam új végrehajtó testületének megalapítására, és mivel a harmadik helyen végzett Jiszráél Béitéinu vezetője, Ávigdor Lieberman nyilvánvalóvá tette, hogy ő Netanjáhut ajánlja kormányfőnek – a Kadima pedig nem volt hajlandó sem koalícióra, sem rotációs kormányzásra, inkább választotta a tisztes ellenzékiséget –, nem sok kétség volt afelől, ki alakíthat koalíciót.

Mert persze koalíció lesz, mint eddig minden izraeli kormány volt. Alapvetően jobboldali koalíció lesz, hiszen messze a legnagyobb játékos – huszonhét mandátummal a következő Kneszetben – a Likud. Amely azonban még az úgynevezett „szélsőjobboldal” – az én szóhasználatom szerint inkább: hangsúlyozottan nacionalista pártok – segítségével sem tud kormányozni. Kelleni fognak hozzá a vallásos pártok is.

A végeredmény szerint a harmadik helyen végzett Jiszráél Béitéinu tizenöt képviselőt küldhet a törvényhozásba. Ez a párt bizonyos, nagyon kemény feltételek mellett hajlandó ugyan arra, hogy – úgymond béke fejében – Erec Jiszráél további területeit idegenítse el, radikális megoldásokat képzel el azonban az izraeli arabságot illetően, lehetővé téve akár az állampolgárságtól való megfosztást is arra az esetre, ha lojalitásuk megkérdőjelezhető (márpedig alaposan megkérdőjelezhető). Összesen hét mandátumra volt jó a két kisebb nacionalista párt, a Bájit Jehudit (Zsidó Otthon) és az Ichud Leumi (Nemzeti Egység), amelyek nem tartják elképzelhetőnek a további területi engedményeket, mi több, még az eddigieket is elhibázottnak tartják – véleményem szerint: teljes joggal –, Júdeát és Somront, akárcsak korábban Jeruzsálem és a Golan esetében történt, jogilag Izrael részévé tennék, sőt, egyes képviselőik Gázát is visszavennék, és az ilyen módon ismét teljessé tett Izraelföldet egyszer és mindenkorra, önkéntes (általában pénzzel forszírozott) kitelepüléssel tisztítanák meg a muzulmán-arabságtól. Erre kevés a reális esély, a hét mandátum viszont ékesen jelzi, hogy az izraeli társadalomban egyre több embernek van elege az úgynevezett békefolyamat hullájának erőltetett táncoltatásával, egy olyan féllel szemben, amely minden alkalommal csak terrorral, intifádával, öngyilkos merényletekkel és rakétatűzzel volt képes válaszolni a legnagylelkűbb ajánlatokra is.

A jobboldali és nacionalista pártok mellett Bibi még be kell vonja a kormányba a keleti vallásosokat tömörítő Sászt (tizenegy mandátum) és a nyugati (litván) ortodoxia fellegvára, az Egyesült Tóra Júdaizmus által delegált öt képviselőt is, így stabil, hatvanöt fős többséggel rendelkezhet a Kneszetben. Az elkövetkező napok-hetek a tárcák elosztása feletti huzavonával, macchiavellista cselszövésekkel, alkukkal és zsarolásokkal telnek majd el az Országban. Reméljük, mihamarabb feláll a kormány és megkezdi működését. Ha megvan, kinek mennyi az annyi, természetesen szólunk róla.

Izrael-Magyarország 1:0

Ma este barátságos felkészülési mérkőzésen méri össze erejét a Ramat Gan-i Nemzeti Stadionban Kastan Dror és Erwin Koeman legénysége.

A magyarországi futballhuligánok mindent megtettek a hangulatkeltésért és a rendőrség ma esti fokozott munkába állításáért: a Madách téren kivetítős botránycsinálást rendeztek. Erős északnyugati szél fúj, reméljük, jó alaposan felöltöznek valamennyien.

Az időjárás kegyetlenül ronda Izraelben, és ez mindenképp inkább a vendégeknek kedvez, akik második edzésüket is megtartották a helyszínen. Koeman bizakodó: „A tavalyi következetes és nagyon fegyelmezett munka már hozott biztató eredményeket, amelyeknek köszönhető a korábbit felülmúló a várakozás velünk szemben, de emiatt senkinek nem változhat a mentalitása, a hozzáállása. Bármi előfordulhat a csoportunkban. A mostani, Izrael elleni mérkőzés azért fontos, mert a legközelebbi tétmeccset az albánokkal játsszuk, s nekik hasonló a stílusuk”, nyilatkozta a szövetségi kapitány. A világranglista 43. helyén lévő magyar nemzeti tizenegy a következő összeállításban kezd: Fülöp - Szélesi, Juhász, Vanczák, Bodor – Vadócz, Gera, Hajnal, Huszti, Dzsudzsák - Torghelle. (Mint hétfőn kiderült, Vaskó Tamást klubja, az Avellino szabályellenesen nem engedte el, s emiatt a Magyar Labdarúgó Szövetség tiltakozott az olasz klubnál is meg a FIFÁ-nál is – de hiába, Vaskó ettől még nem utazhatott.)

A papírforma szerint a jelenleg a világranglista 19. helyén tanyázó izraeli válogatott az esélyesebb, pláne otthon – noha kétséges, sikerül-e a közönségnek a szeles-viharos időjárásban megteremteni Ramat Ganban a hagyományosan pokoli katlanhangulatot. Egyelőre nem tolonganak. Összeállítás: Dudu Ávát, Joav Zsiv, Avi Sztrol, Tal Ben Chaim, Dedei Ben Daja, Joszi Benájun, Gál Alberman, Omer Golán, Szelim Toama, Ben Sahar, Roberto Colautti. Izrael a 2010-es VB-selejtezőkön csoportjában a második, továbbjutást jelentő helyen áll Görögország mögött. Legismertebb játékosa a Liverpool csillaga, Joszi Benájun (a képen).

Kommentjeiteket várjuk, jó szurkolást!

***

Gyengusz, tízezer körüli közönség Ramat Ganban. A magyar kommentárorok meglehetősen magabiztosan magyar győzelmet jósolnak; ők a szakemberek, nyilván tudják, mit beszélnek. A csapatok felsorkoztak a himnuszokhoz.

***

A Madách téri cirkusz elmarad - a söpredék az időjárásra hivatkozik, de valszeg senki nem óhajtott a szervezőknek egy ezrest leszurkolni azért, hogy az utcán fagyoskodva nézze azt, amit otthon, a meleg lakásban kényelmesen végigszurkolhat

A Hatikvát egy csengő hangú kissrác énekelte el, megható volt.

Hát akkor: hajrá.

***

Az első tíz perc különösebb esemény nélkül telik el, eltekintve egy izraeli sárgától. A hazaiak a fontos görög meccs előtt láthatóan nem kívánnak sérülést kockáztatni, egy-egy kontrában azonban meg-megvillan az a bizonyos "skorpiós" robbanékonyság.

***

A huszadik percben az első komolyabb helyzet Colautti előtt. :-)

***

Az izraeli kapunál Dzsudzsák veszélyeztetett, de hát... Mit mondjak: nem rágjuk le a körmünket. Oké, az előkészületi mérkőzések sohasem a szép pillanatokról szólnak, de ami most Ramat Ganban folyik, az - színvonaltalan. A közönség önmagát szórakoztatja. Most például a magyarok kellemesen ellabdázgatnak a saját térfelükön, és az izraelieknek eszük ágában sincs zavarni őket.

***

Most akadt dolga Ávátnak. De izraeli szabadrúgás jön...

Veszélytelen.

Az első félidő vége felé mintha a magyar csapat bátorodott volna fel jobban, többet van a bogyó izraeli térfélen.

***

Az első igazi futball-jelenet. Benájun megmutatta, mit tud - nagyot kavart Colauttival, nem is értem, hogy nem varrták be. Pedig megfelelő lélektani pillanat lett volna így, az első félidő lefújása előtt.

***

Szünet, most végre betehetem az alkalmatlankodó kétévest a kádba. Mit mondjak? Őt sem kötötte le!

***

Durva magyar szabálytalansággal és izraeli szabadrúgással folytatódik a második félidő. Toama nagy lövését szépen védi a magyar kapus!

Hát a palesztin srác majdnem bevarrta az izraeli gólt...

***

Lényegesen jobb a második félidő, mint az átaludt első. A kommentátor magyar győzelemről ábrándozik; az izraeliek közben rájöttek, hogy ciki lenne kikapni ettől a magyar csapattól. Toamát lehozzák, Buzaglo jön helyette.

***

Egy beszorulóban lévő izraeli csapat. EZ GÁZ!

***

Dzsudzsákot lecserélik, most Izrael kezdi nyomni a magyar kaput. Ideje volt.

***

Ehhez képest NAGYON MELEG HELYZET a hazai kapu előtt!

***

Na, csak nem lesz már gól nélküli döntetlen. Colautti összehozza, Benájun bevarrja!

1:0

***

Belül az utolsó öt percben, Torghelle-ék elkeseredetten próbálkoznak, jó lesz vigyázni!

***

Nos, a futballt gólra játsszák, s noha a végére akadtak izgalmak, Izrael - pontosan annyit adva ki magából, ami ennek a magyar csapatnak a legyőzéséhez kellett - otthon tartotta a három pontot.

Izraeli választások: majdnem-végeredmény

Még nem hivatalos, de már nagy változásokra nem számíthatunk. Úgy fest, Binjamin Netanjáhu képes kormányt alakítani, a Netanjáhut egy szem mandátummal lefőző Cipi Livni (a képen) pedig legfeljebb csoda révén – ami, mint az közismert, éppen előfordulhat Izraelben. Lássuk a mandátumok megoszlását:

Nacionalista-vallásos oldal

Likud 27
Jiszráél Béitéinu (Otthonunk, Izrael) 15
Ichud Leumi (Nemzeti Egység) 4
Bájit Jehudi (Zsidó Otthon) 3
Sász 11
Egyesült Tóra Júdaizmus 5

Nacionalista-vallásos oldal összesen: 65

Baloldal, liberálisok és arabok

Kadima 28
Munkapárt 13
Merec 3
Raam-Taal (arab párt) 4
Balad (arab párt) 3
Hadas (arab-zsidó párt) 4

Baloldal, liberálisok és arabok együtt: 55

Mint látható, nem váltak valóra azok a várakozások, amelyek helyenként már húsz mandátumra tették az Ávigdor Lieberman vezette Jiszráél Béitéinut. Hozta a formáját mindkét ortodox zsidó párt és mindhárom arab párt is. Hét képviselője lesz a Júdea és Somron annektálását célul kitűző két nemzeti kispártnak összesen, és ezzel úton vannak felfelé. Halálos döfést kapott viszont a választásokon a valaha nagy múltú, országalapító, a hetvenes évek végéig egyeduralkodó Munkapárt, amely úton van lefelé; és épp csak megkapaszkodott a törvényhozásban a szintén a Kneszeten kívülre tartó liberális Merec, amely számára jobb időkben tíz képviselővel dicsekedhetett.

Miután a Merec jelentette azt ki, hogy semmi szín alatt nem kormányoz együtt Liebermannal (és ők állni szokták a szavukat), Cipi Livni akkor sincs könnyű helyzetben, ha Lieberman történetesen igent mond a bizarr nászra (amiről a két politikus ma már folytatott megbeszéléseket). A Munkapárt-Kadima-JB trió még mindig csak ötvenhat helyet jelent, egy biztos lábakon álló koalícióhoz be kéne venni a Livnivel már korábban is összeférhetetlennek bizonyult, szociális zsarolásáról hírhedt Sászt; ha ez nem megy, akkor nincs megoldás, mert a három arab párt meg Liebermannal nem kormányozna együtt, sem ő velük (legalábbis ha nem akarja tökéletesen hiteltelenné tenni magát egy ekkora siker után).

Hivatalos végeredmény holnap; a katonák szavazataira várunk, és az angyalbőrben lévő srácok voksai az eddigi tapasztalatok szerint még egy-két mandátumot szoktak hozni a jobboldalnak. Ha minden jól megy, akkor a parlamenti küszöbön egyensúlyozó Bálád kiesik, és három arab mandátummal kevesebb lesz Izrael törvényhozásában. Jelenleg 2,6 %-on áll a Bálád, ami három mandátumot jelent; ha kettő alá esnének vissza, az nullát jelentene. Azt hiszem, ez utóbbiért pártállástól függetlenül szurkolhatunk.

A Szentföld választott / Livni az élen, de hogyan alakít így kormányt?

Este hatig már többen mentek el szavazni, mint ahányan nem. Az arab média semmi jót nem vár az eredménytől, bármi lesz is az.

A politikai élet valamennyi főbb szereplője egyértelmű sikernek, sőt, győzelemnek könyveli el, hogy este hatra a választásra jogosult izraeli zsidók, mohamedánok, keresztények, ateisták és a többi vallás hívei 50,3 százalékban adták le szavazatukat. Ez az arány 2006-ban 47,2 percent volt – holott három éve nem ilyen borzalmas, viharos időjárásban kellett szavazni menniük az izraelieknek, mint ma.

Az izraeli választásokat figyelemmel kísérő arab lapok soha nem voltak különösebben lelkesek, fanyalgásuk azonban most, a gázai rendcsinálás után és Binjamin Netanjáhuék várható győzelme előtt még nyilvánvalóbb. Szerintük a kérdés csupán az, melyik szélsőség jut hatalomra Izraelben. „Választások Izraelben: a jobboldal és a szélsőjobboldal közt”, fogalmaz az as-Sark al-Ausat keddi száma, amely ismerteti a választók nemzetiségi megoszlását is: tizenöt százalékra teszi a moszlimok, nyolcvanegyre a zsidók arányát, míg négy százalék „nem-zsidó oroszról” tud. A szintén pánarab al-Kudsz al-Arabi szerint szintén azon „szélsőségesek” fognak győzni, akik elutasítják az 1967-es határokra való visszatérést. Az egyiptomi al-Ahram arra tér ki, hogy Netanjáhu tart Liebermantól. A szír terrordiktatúra napilapja, a Tisrín szerint mindegy, ki győz, hiszen valamennyi versenyző „kezéhez palesztin gyermekek kiontott vére tapad”. Az al-Hajat karikatúrája pedig egy izraeli F-16-ost ábrázol, amely épp szavazóurnát dob le Gázavárosra.

***

Este nyolc órára a választók hatvan százaléka adta le voksát az ítéletidő ellenére. Ez három százalékkal jobb, mint legutóbb, 2006-ban volt, viszont kettővel rosszabb, mint a 2003-as részvételi arány. (És halkan azért tegyük hozzá, hogy 2006 záráskor minden idők legrosszabb részvételét produkálta. Reméljük, ezt sikerül meghaladni.) Izraeli idő szerint este tízkor - a magyar szerint este kilenckor, azaz húsz perc múlva -, záráskor várhatók az első exitpoll-eredmények. Amelyek a legtöbbször a végeredményt is tükrözik. De legyünk óvatosak. Volt már olyan választás, amelynek alkalmával éjfél után azzal feküdtem le, hogy Peresz a miniszterelnök, aztán reggel arra ébredtem, hogy Netanjáhu az.

***

Este tíz órakor bezárták a szavazóurnákat. Rövidre rá az izraeli média közölte az első exitpoll-eredményeket, amire nem sokan számítottunk:

Kadima 29
Likud 27
Munkapárt 13
Jiszráél Béitéinu 15

***

Az eredmény szoros és persze az est folyamán még többször is változhat, mindenképp arra figyelmeztet azonban, hogy mennyi minden történhet az izraeli belpolitikában, az izraeli szavazók lelkében akár egy-két nap leforgása alatt is. Láttuk, hogy folyamatosan zárult az olló, de azt hiszem, azt senki nem hitte, hogy Cipi Livniék hozni tudják a 28-30 mandátumot. Írjon, akinek van véleménye.

***

Részletesebb eredmények:

Nacionalisták és vallásosok:

Likud 27
Jiszráél Béitéinu 15
Ichud Leumi 3
Bájit Jehudi 4
Sász 10
Egyesült Tóra Júdaizmus 5

Baloldaliak:

Kadima 29
Munkapárt 13
Merec 4
Raam-Taal 4
Balad 4
Hadas 0

Mindez nem jelenti, hogy a jobboldal a „több”, mivel egyes pártok – Sász, Egyesült Tóra, JB – bárkivel hajlandók koalíciót kötni.

***

Számolgatok, ami persze egyelőre még nagyon korai - de az jön ki, a Kadima győzelem esetén nincs könnyű helyzetben. Azzal nem számolok, hogy az arab pártokat bevenné a kormányba - tehát a Munkapárt és a Merec mellett szükség lenne mind a kettő vallásos pártra: a Sászra és az Egyesült Tórára is, hogy a hatvanegy képviselő meglegyen. Sász, Egyesült Tóra és Merec így együtt - elég meredeken hangzik, no de cseresznyéztek már ők egy tálból.

***

A Jerusalem Post, a Háárec és az Áruc Seva - tehát a jobbközép, a baloldal és a telepesek - egyhangúan azon a véleményen vannak, hogy Cipi Livninek nagyon nehéz, ha ugyan nem lehetetlen dolga lesz a kormányalakítással. Izraelben 22 óra 42 perc van, 18 perc múlva várhatók az első hivatalos részeredmények, akkorra talán okosabbak leszünk.

***

Az üzengetés már megkezdődött. Livni köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a nép a Kadimát akarja, a Kadima kormányozni is fog, Bibi épp oly magabiztosan jelenti ki, hogy ő alakít kormányt. Lieberman Livninek üzen: a Kadimának jobbra kell tolódnia, ha őket akarja koalíciós partnernek.

***

A végső hivatalos eredmények - amikorra meglesznek a hadseregben leadott szavazatok is, és össze is számlálják őket - csütörtök reggelre várhatók, de egy kilencvenöt százalékos eredmény már holnapra ismert lesz.

És holnap: meccs. Reméljük, még több izgalommal. :-)

Izraeli választások / Előzetes

Reggel hét óta lehet szavazni a tizennyolcadik Kneszet összetételére. Még messze az urnazárás, az viszont már látszik, hogy a szavazási hajlandóság jobb a vártnál. Botrányoktól nem mentes a mai nap. Este már tudni fogjuk, de már most nagyon türelmetlenek vagyunk…

Helyi idő szerint délután kettőkor jelentették be: a választásra jogosultak több mint egyharmada már leadta a voksát. Izrael nem egy korán kelő ország, az idő is zord, amellett sokan azt jósolták, nagy lesz az apátia, nem fognak elmenni az emberek. Ezek a jóslatok – eddig úgy tűnik – nem váltak be: a Központi Választási Bizottság egy órája 34 %-os részvételről beszélt, ami három százalékkal jobb volt a 2006-os délután két órai eredménynél.

Ki hol tette tiszteletét?

A politikusok jó példával jártak elő, Cipi Livni Tel-Avivban, Ramat Hahajal-i otthona mellett szavazott, miután szinte utolsó lélegzetéig kampányolt. Ugyancsak Tel-Avivban élt jogával Ehud Bárák, aki bizakodónak igyekezett tűnni. Olmert – akinek korrupciós ügyei miatt idő előtt ki kellett ezt a választást írni – Jeruzsálemben járult az urna elé, az ott összegyűlt sajtósokkal azonban nem kívánt szót váltani.

Szintén a fővárosban voksolt Bibi Netanjáhu és felesége, Sarah (jobbra), abban a reményben, hogy ma este szinte biztosan pezsgőt bonthatnak. Szűkebb pátriájában, Nokdimban látták szavazni Ávigdor Liebermant, aki sokak szerint a mai nap igazi nagy nyertese lesz; a Sász szellemi vezetője, Ovádja Joszéf és a párt elnöke, Éli Jisáj a jeruzsálemi Kirját Mose negyed egyik szavazóhelyiségében tették együtt tiszteletüket, és kijelentették, hogy a Sászra szavazni áldást jelent. Simon Peresz elnök a fővárosban szavazott, Cháim Oron, a Merec első embere a Láháv kibucban dobta be a borítékját.

Akik nem szavazhatnak

Egészen bizonyos, hogy a szavazásra jogosultaknak legalább az egynyolcada nem vesz részt az eseményen. Külföldön élők egész hadáról van szó; hatszázötvenezer olyan emberről – köztük e sorok írójáról –, akik televízión át vagy az interneten követhetik nyomon az események alakulását, ám abba bele nem szólhatnak. Izrael ugyanis egyike azon kevés nyugati demokráciának, amely nem ismeri el a külhonban tartózkodók választójogát. Aki szavazni akar – annak legalább arra az egy napra haza kell mennie, és ez alól kivételt csak a hivatalosan kiküldöttek képeznek.

Vita folyik arról, helyes-e ez így, és arról is, az intézkedés kinek kedvez. Sokan úgy tartják: azok, akik huzamosabb ideig nem élnek az Országban, és nem vállalják fel annak mindennapos gondjait-bajait, ne is akarjanak beleszólni sokszor sorsdöntő kérdésekbe. Nem így véli Reuvén Rivlin, a Likud képviselője, aki már 1996-ban törvényjavaslatot nyújtott be a külföldön élők bevonására, ami az első olvasatban át is ment, azután nem volt folytatás. Rivlin szerint a pártok azért nem erőltetik a dolgot, mert valamennyien attól rettegnek, hogy ők veszítenének a dologgal. Rivlin viszont azzal érvel: abszurdum, hogy például a Londonban élő filmlegenda, Cháim Topol – vagy, ha így jobban emlékeztek rá, Tevje a Hegedűs a háztetőnből – nem szavazhat, ellenben egy legalább hat hónapja bevándorolt olé minden további nélkül. Ez ellen vethetjük, hogy Cháim Topolnak nyilván nem okozna gondot, ha haza akarna ruccani egy voksolás erejéig. Különösen az idén, hogy az El Al kedvezményesen kínált jegyeket hazaútra a választások idejére.

Kahanista az arab város szavazóbizottsága élén

Az idei választások nagy kérdése az is, hová szavaz az izraeli arabság – és egyáltalán mennyien mennek közülük el (ezzel kapcsolatban is arról szóltak a jóslatok, hogy kevesen). Ha a nacionalisták célja az volt, hogy felrázzák őket, céljukat elérték. A botrány a legnagyobb izraeli városban, Umm el-Fáchemben tört ki, ahová a 12. számú szavazókör szavazóbizottsága elnökének az izraeli telepesmozgalom ismert kahanista figuráját, a sokak szerint szélsőséges tetteiért rendszeresen letartóztatott Báruch Márzelt(jobbra) nevezték ki.

Márzel nem foglalhatta el posztját, mert az izraeli rendőrség a szinte biztosra vehető zavargások megelőzése érdekében kitiltotta Umm el-Fáchemből a kahanista aktivistát. Erre a Nemzeti Egység Márzelhez sokban hasonló nézeteit valló képviselője, Árje Eldád (balra) utazott az arab városba, masszív rendőri kísérettel. A hatóságok mindent megtettek, mégsem tudták elejét venni annak, hogy zavargások robbanjanak ki az inkriminált szavazóhelyiség előtt. Eldád úgy döntött, személye nemkívánatos, ezért rendőrautón távozott. A csőcselék rátámadt a kocsira, így a rendőrség kénytelen volt az indulatokat tevőleges beavatkozással csillapítani.

Panaszok és kifogások

Az Umm el-Fáchemi cirkusztól eltekintve rendben folytak eddig a választások. Délig hatvannyolc panaszt nyújtottak be a Központi Választási Bizottsághoz, de egyik sem tűnt különösebb súlyúnak. A kifogások között volt a Merecé. A liberális párt állítása szerint valakik babráltak a párt szavazócéduláival (lásd a cédulákat jobbra) az egyik jeruzsálemi szavazóhelyiségben: egy szavazójuk észrevette, hogy a cédula hátára odaírták Ávigdor Lieberman nevét. Az így leadott szavazócédula természetesen érvénytelen. A Merec ezután felhívta szavazói figyelmét, de nem sikerült másik összefirkált cédulát találni. A Jiszráél Béitéinu viszont arra panaszkodott, hogy az ő cédulái nem egy szavazókörben kifogytak, míg a Nemzeti Egység állítása szerint az egyik Bné Brák-i szavazóhelyiségben eleve nem is voltak Nemzeti Egység-cédulák. A Kadima szerint az ő cetlijeikkel Ramat Ganban, Áriélben, Nesz Cionán, Ofakimban és Asdodon és Kirját Bialikon manipuláltak, minden bizonnyal elvetemült likudnyikok.

Itt tartunk most, este jövünk vissza az eredményekkel, legyetek itt ti is.

Mázlid van, csuhás

Az izraeli haditengerészet ma elcsípett egy libanoni teherszállítót (a képen), amely hatvan tonna segélyt vitt Gázának. Meg voltak győződve, hogy a szállítmányban, amelyet a libanoni Tripoliban hajóztak be, fegyver is van, ezért a járművet bekísérték az asdodi kikötőbe. Fegyvert nem találtak rajta – de egy régi ismerőst igen. Emlékeztek a Hilarion Capucci névre?

Kedden indult útjára „blokádtörés” szándékával az a teherszállító, amely alapos gyanúba keveredett a dél-izraeli partoknál. Természetesen semmiféle „blokádot” nem kellett megtörni (hogy a gázai palesztinok 1967 óta nem haltak éhen, azt kizárólag Izraelnek köszönhetik), a hecckampányra kitűnő alkalmat adott a hajóút: az al-Dzsadíd és az al-Dzsazíra arab propagandaadók stábjai természetesen ott voltak a togói zászló alatt hajózó Táli fedélzetén.

Ahol összesen tizennyolc embert találtak. A blokádtörők doyenje a nyolcvanhat éves görög katolikus pap, Hilarion Capucci érsek volt.

Vannak szavak, nevek, amelyek képesek egy szempillantás alatt évtizedekkel ezelőtti időpontba visszarepíteni az embert. Számomra ilyen volt e rég nem hallott név. 1974-et írtunk, tíz és fél éves voltam, és egyáltalán nem foglalkoztam a közel-keleti helyzettel, nem is értettem az egészet; a magyar médiumokban – zömében zsidó újságírók által – kizárólag negatív összefüggésben emlegetett Izraelt nem azonosítottam a Képes Bibliában szereplő országgal, amit Jugoszláviából, a Vajdaságból kellett hozatni, mert Magyarországon a rezsim nem engedélyezte a kiadását. Fogalmam se volt róla tehát, miért emlegeti menetrendszerűen ezt az embert Chrudinák Alajos, akinek Panorámája a legnézettebb műsorok között volt akkoriban. Abban az évben jártam először külföldön, nyugat-európai körúton. Bécs, Velence, Firenze, Róma, Nápoly, Dubrovnik foglalkoztatott, meg a Giuseppe Tintoretto nevű hajó, amelyen egy meleg és szeles júliusi éjszakán átkeltem az Adrián. Talán annyi jött le a hírverésből, hogy Capucci érseket holmi szentként emlegeti az egyébként szigorúan ateista és antiklerikális, macilaci-főiskolát végzett bagázs.

A szíriai Capucci akkor, idestova harmincöt éve, még ereje teljében lévő férfiú volt, a palesztin ügy harcos képviselője – következésképp a Szovjet és annak bolsevista csatlósállamai nagy kedvence a csuhája ellenére is. Jeruzsálem érsekeként szolgált, miután a város izraeli felszabadítása lehetővé tette a szabad vallásgyakorlást a Szent Városban valamennyi felekezet számára. (Korábban a zsidók ki voltak onnét tiltva, a keresztények pedig csak megszorításokkal gyakorolhatták vallásukat.) Az érsek diplomáciai útlevéllel rendelkezett, és ezt a mentességet arra használta ki, hogy fegyvert csempésszen palesztin terrorszervezetek számára.

Az érsek alighanem arra számított, hogy csuhája megvédi a retorziótól, ha diplomáciai státusza netán csődöt mondana, és nem tévedett sokat. Lebukása után az izraeliek a nemzetközi kommunista-terrorista üvöltőkórussal mit sem törődve, annak rendje és módja szerint a vádlottak padjára ültették. Minden háborúban álló országban sommás tárgyalás után, negyvennyolc órán belül felakasztották vagy tarkón lőtték volna: a zsidó államban megúszta tizenkét évvel, abból is csak hármat ült le, és azt a hármat is házi őrizetben. A Vatikán közbenjárt érte, így aztán úgy döntöttek, nem etetik tovább az izraeli adófizetők pénzén.

Ha a börtönnek az elkövető megjavítása a célja (én ezt mindig is szkeptikusan fogadtam), akkor Capucci érsek nem ült eleget. Miután elengedték és kitoloncolták az országból, természetesen a palesztin „ellenállás” héroszává emelkedett, több iszlamista rezsimben bélyeget adtak ki arcképével (szíriait és irakit találtam, de Szudánban is így tisztelegtek a fegyvercsempész csuhás előtt).

Az üggyel persze pompásan lehetett hergelni a világ közvéleményének hülyébbik részét: a zsidók letartóztattak egy papot! Börtönbe vetették Isten szolgáját! Erről mindenki szabadon asszociálhatott a Krisztus-gyilkosságra. Az, hogy Capucci valamit csinált, épp úgy elsikkadt, ahogyan a napokban az a hír, hogy kiderült: Izrael nem is lőtte szét Gázában az ENSZ-iskolát, mese volt az egész.

A bélyegeken láthatjátok a térképet és azt, miként képzelik el az iszlám világban a zsidó állam jövőjét. Ez a hozzáállás máig nem változott.

Capucci csuhás (a képen középütt, máltai lovagok társaságában) ki tudja, mi mindent felejtett, tanulni viszont bizonyosan nem tanult semmit: ugyanott tart, mint ahol tartott 1974-ben, csak az akkori pártfogoltjai cserélődtek ki a sokkal embertelenebb és gyilkosabb síita Hamaszra. Hatalmas mázlija van, hogy nyolcvanhat éves, az ügye feltehetően elévült, mert máskülönben esetleg le kéne ülni, amit annak idején a büntetéséből elengedtek.

Izrael-Magyarország: interaktív netközvetítés

A választások után egy nappal, szerda este lesz Ramat Ganban az Izrael-Magyarország barátságos mérkőzés. Aki az Indexen szokta nézni a percről percre történő írásos közvetítéseket, az nagyjából tudja, miről van szó. Ilyesmire készülünk mi is, azzal a különbséggel, hogy a kommentjeitek is a főcikkbe fognak bekerülni - már ha normális hozzászólásról van szó, és nem gázkamrázásról meg auschwitzozásról. Nem csak a futballhoz értők kommentelhetnek természetesen, hiszen én sem értek hozzá, hanem mindenki, aki akar és akinek van szerda este ideje ilyesmire. Aki névtelenül akar írni, természetesen lehet, de sírva könyörgöm, bökjetek már oda valami fantom-aláírást, hogy Csókol anyád Boris, vagy Onániai Vilmos, vagy ilyeneket. Egyébként itt a nagy alkalom arra is, hogy mindenki megvallja, kinek drukkol... :-) Na, hajrá. Csak keményen, mint a Rolling Stones!

Apokalipszis és az oroszok / Könyvkritika / Joel C. Rosenberg: Epicentrum. A világ jövője a Közel-Keleten dől el

Többen is hivatkoztak az Olvtársak közül a könyvre, mondván, érdemes elolvasni: Ezékiél jövendöléseit fordítja le napjaink aktuálpolitikájának nyelvére. Bementem a Dob utca sarkán az Alexandrába, keresgéltem egy darabig az ezotériában, nem találtam, segítséget kértem. Nézegette a munkatárs a számítógépet, majd megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy a politikai művek közt kell keresni. Kissé meglepődtem, de azt mondtam, végül is akár ott is lehet. Ott volt.

Félreértés ne legyen, én az ezoterikába tettem volna, de ez magánügy; lássuk a könyvet.

A könyv úgy került szóba, hogy hoztam a hírt a nagy gázmező-leletről, mire Timsó így reagált: „Ez csak a kezdet. Nem tudjátok, hogy próféciák vannak arra, hogy Izraelben irtó sok olajat is fognak találni, vagy valami hasonlót, de valami nagyon értékeset ezekben az időkben? (…) A prófécia további részében Oroszország Iránnal és még pár iszlám hatalommal együtt lerohanja Izraelt, valószínűleg a gázért/olajért, miközben Európa és sajnos Amerika sem csinál semmit, viszont Isten saját kezűleg védi meg Izraelt, valamiféle természeti csapásokkal, jégesővel, földrengéssel, a végén pedig egymás ellen fordulnak az ellenségei és egymást öldöklik.” Ezután ajánlotta Timsó és egy név nélküli hozzászóló a Rosenberg-könyvet.

Elöljáróban mindenképp le kell szögeznünk, hogy Rosenberg nem zsidó, édesapja az, ő maga evangéliumi keresztény szellemben nevelkedett, Jézust hiszi Messiásnak és az ő második eljövetelére számít. Amivel nincs is semmi probléma, azzal viszont – zsidó szemszögből – van, ha valaki számítgatja a Messiás eljövetelét, amit a júdaizmus nagyon szigorúan tilt.

A közel-keleti helyzetet, sőt több izraeli vezetőt jól ismerő Rosenberg több bestsellert írt, amelyek főként azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy regényes cselekményük többé-kevésbé az életben is bekövetkezett. A szerző, aki mellesleg illetlenül sokat fecseg a könyv elején a többi könyvéről, ezt azzal magyarázza, hogy a próféciákat követte. Ezt tette akkor is, amikor épp az Amerika elleni támadásról írt könyvet, amit még be sem fejezett, és már le is döntötték a World Trade Center Ikertornyait. Ennyit a mű első harmadáról, ugorgyunk.

A könyv a hetvenedik oldal körül kezd érdekessé válni, amikor Ezékiél könyvének elemzése nyomán következtetéseket von le. Mielőtt ítéletet alkottam volna, bátorkodtam átrágni magam a próféta vonatkozó sorain, és én is levontam a magam – egyetlen – következtetését. Ezékiél mindenképp látott valamit, amit nem volt képes visszaadni. Mindenképpen olyasmit látott, ami a leírás alapján apokaliptikusnak tűnik, és nagy valószínűséggel háborús esemény; egyszerűen nem állt rendelkezésére a fogalomkészlet, amivel a látottakat leírhatta volna. Ezékiél az évezredeken át is érezhető megindultsággal veti papírra a szavait, némely mondatát több alkalommal megismételve, izgalmában néhol szinte összefüggéstelenül kiáltozva. Kizárt dolognak tartom, hogy mindez légből kapott lett volna. Aki ebben kételkedik, nézzen utána, a prófécia mindjárt ezzel kezdődik. Valami ezzel az emberrel történt, az bizonyos.

A Rosenberg-könyv ennél sokkal tovább megy, arra tesz kísérletet, hogy Ezékiél alapján felvázolja a közeljövőt, különös tekintettel Izrael és a térség, valamint Oroszország további sorsára. Szerinte a prófécia forgatókönyv, aminek alapelemei:

a) Izrael soha nem látott békében és biztonságban fog élni egy átmeneti periódusban, természeti kincsek soha nem látott garmadájának felfedezése következtében;
b) A zsidó államot Európa, sőt az Egyesült Államok is a sorsára hagyja, miközben Oroszország több környező arab állammal szövetkezik, és arra készül, hogy a kincsek miatt egyszer s mindenkorra megsemmisítse Izraelt, a készleteket pedig tőle elvegye;
c) Ezt nagy valószínűséggel nem Putyin elnök, hanem a félőrült Vlagyimir Zsirinovszkij vezényletével hajtják végre;
d) Az összeesküvés sikertelen, mert egy – jelenleg pontosan le nem írható – isteni közbeavatkozás nyomán a zsidóellenes koalíció csúfos kudarcot vall.

(Miután a szerző evangéliumi keresztény, több más következtetést is levon, ezek azonban nem annyira műve szorosan vett tárgyköréhez, mint inkább személyes vallási meggyőződéséhez kapcsolódnak.)

A Haifa és Ciprus közti tekintélyes gázmező felfedezésével akár részben ki is pipálhatjuk az a) pontot, főleg, ha lesz folytatás. De miért épp Oroszországnak fájna a foga az izraeli gázkészletekre? A mostani lelet a picur országnak őrült nagy fogás, míg az ázsiai dromedárnak legfeljebb bolhaköpet. Utánanéztem az adatoknak, és kiderült, hogy a Gazpromnak akkora kiaknázatlan gázmezője van, hogy az leírhatatlan. Aztán egy kicsit jobban utánanéztem, és az is kiderült, hogy Murmanszk környékén van valahol, elég nehezen kitermelhető, a logisztika megoldása pedig bődületes beruházásokat igényel. Akkorákat, hogy az még a Gazpromnak is sok. Kerestek is hozzá partnereket, de több olajcég is jelezte, hogy reménytelennek tartja az esetet. A Gazprom úgy döntött, hogy akkor egyedül fogja majd kiaknázni.

Oké, a murmanszki gáz egyelőre talonban van – de bármekkora leletek lesznek is Izraelben, akkor is abszurdnak tűnik, hogy Oroszország megtámadja Izraelt. Vagy nem is annyira?

Vagy nem is annyira. A Rosenberg-könyv ugyebár azt állítja, hogy további hatalmas energiahordozó-tartalékokat találnak a Szentföldön, akkorákat, amikért esetleg megéri háborúzni. Oroszország köztudomásúlag akkor tudott felmutatni komolyabb gazdasági fejlődést – illetőleg akkor volt képes gazdaságának hanyatlását lassítani –, amikor felfelé ment az olaj ára, és ebből az orosz gazdaság profitálni volt képes. Valós gazdasági teljesítmény az utóbbi esztendők fényesen csillogó adatai mögött sem áll, csakis és kizárólag az olaj árának emelkedése. Oroszországnak – miközben ő maga vaskézzel fojtja el saját muzulmánjainak őrjöngését, nem riadva vissza attól sem, hogy Csecsenföldet és annak népét gyakorlatilag felszámolja – érdeke a közel-keleti feszültség és a világterrorizmus mindenáron való fenntartása, mert a Nyugat zavartalan fejlődés közben, és ez a történelem folyamán több alkalommal bebizonyosodott, egyszerűen állva hagyja. Az orosz medve békében és nyugalomban – versenyképtelen. Ez az első fontos szempont, amit figyelembe kell vennünk.

A második az energiahordozók ára. Amennyiben a zsidó államban csakugyan hatalmas olaj- és/vagy gázkészletekre találnak, esetleg akkorákra, amelyek meghaladják az eddig ismerteket, azonnaliak a következmények: az energiahordozók ára rövid időn belül csökken, az iszlamista olajtermelő országok fontossága leértékelődik és a középkorba való visszazuhanásuk vészes közelségbe kerül. Az orosz gazdaság teljesítménye azonnali stagnálásba vagy csökkenésbe kezd. Érthető módon ez a kilátás sem az iszlám, sem az oroszok számára nem különösebben vonzó; őszintén szólva én a helyükben megpróbálnám elejét venni annak, mert ami eddig történt, az is ciki – hatvan év alatt nem sikerült megsemmisíteni a zsidó államot, pedig de sok pénzt fektettek ebbe a közös vállalkozásba! –, és ha most a zsidók még olaj-nagyhatalom is lesznek, mi meg megyünk a levesbe, az több annál, amit el lehetne viselni.

A harmadik fontos szempont – energiahordozóktól függetlenül – az oroszok alapvető terjeszkedési szenvedélye. A birodalmi szemlélet egyáltalán nem csak a vezetésben, de az emberekben is él. Izraeli orosztól volt szerencsém hallani, hogy ő egyáltalán nem érzi Tel-Avivban idegenben magát, az egész neki olyan, mintha a Szovjetunió egyik déli tagköztársaságába utazott volna. Számos izraeli orosz zavartalanul vodkázik november hetedikén és nosztalgiával emlékezik meg a „Szajuzról”. Az oroszok nem szeretnek kicsik lenni. Maga Putyin a huszadik század legnagyobb áldását – a Szovjetunió összeomlását – a század legnagyobb tragédiájának nevezte. Ehhez járul a tény, hogy az oroszok Nagy Péter óta rögeszmésen ki akarnak jutni a déli, meleg tengerekre (ahol véleményem szerint semmi keresnivalójuk; milyen ocsmányos volna már pálmafák alatt ruszki katonacsizmát látni, he?), és ennek érdekében sorozatban indítják vagy indíttatják a háborúkat. A második világháború végén csak nagy nehezen lehetett őket kiseprűzni Iránból. A második világháború után Sztálin igent mondott Izraelre, abban a reményben, hogy a zsidó állam majd az orosz birodalmi törekvések kiszolgálója és a bolsevizmus kapcarongya lesz; tévedését felismerve késedelem nélkül nekilátott a szovjet Holokauszt megszervezésének, aminek több áldozata lett volna, mint a náciknak – szerencsére a postarablót elvitték az agydaganatai; azt mondják, amit a boncolóorvosok a koponyájában találtak, már nem is emlékeztetett emberi agyra.

Moszkva 1967-ben, de különösen 1973-ban arra épített, hogy a legkorszerűbb szovjet fegyverekkel ellátott arab hadseregek egyszer és mindenkorra letörlik Izraelt a térképről, és amikor csicskásai csúfos kudarcot szenvedtek, az bizony az ő veresége volt. Megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, ingerültté vált és fenyegetőzött az óriás, amelynek túlélését részben az 1973-as olajárrobbanás biztosította. Egyiptomnak – illetve Anvar Szadatnak – volt annyi esze, hogy kihátráljon ebből a zsákutcából, Szíria viszont benne maradt, és a vörös ateista birodalom addig tömte ebbe az országba a dollármilliárdokat, amíg Mihail Gorbacsov ki nem rúgta a reagani Amerika által agyonfegyverkezett kommunizmus alól a sámlit, és a Gonosz Birodalma össze nem omlott.

Vidám időszak következett ezután egy kedélyes vodkásbutykossal, Borisz Jelcinnel az élen; nem tehetek róla, de én azt az Oroszországot, a hanyatlót kedveltem, mert az senkire nem jelentett fenyegetést. Ám jött egy nyugodt tekintetű, intelligens KGB-s, és azóta Oroszország újra fenyegetést jelent (mint láttuk, elég, ha egy csinovnyik teker egyet a csapon, és fél Európa megfagy). Nyájas mosolyaik, korrekt tekintetük és baráti ölelgetéseik mélyén mindig ott lappang valami iszonyú, jeges fenyegetés. Az oroszok és az irániak évek óta, makacsul kerülgetik egymást. Közös történelmük csak negatívum, így nem nagyon van mire építeni, mégis folyik az etyepetye, mert közös jövőben reménykednek.

Eddig az én gondolataim, amelyek nagyjából megegyeznek a Rosenberg-könyvben olvashatókkal. Nem ismételném el, ő mivel támasztja alá a maga mondókáját, felidézem viszont a könyv véleményem szerint két legmegdöbbentőbb részét, ami nekem, megvallom őszintén, mondott újdonságot.

Az egyik újdonság az volt, hogy az izraeliek az 1982-es libanoni hadjárat alatt hatalmas bunkerrendszert fedeztek fel Libanonban, ami tömve volt a pisztolytól a harckocsikig annyi fegyverrel, hogy abból hat hadosztályt lehetett volna felfegyverezni. Zsírúj szovjet hadfelszerelés volt, és arra az időre tárolták, amikor majd szovjet katonák érkeznek Libanonba.

A másik részt inkább idézném. Előzmény: a szerző és édesapja Moszkvában leülnek beszélgetni Zsirinovszkij egyik főemberével, Alekszej Mitrofanovval (balra), aki többek közt ezeket mondja:

– Zsirinovszkij olyan akar lenni, mint Sztálin (…) Hatalmat akar, és azt, hogy Oroszország újra az első helyen álljon a világban.
– Van esélye arra, hogy Putyin utódja legyen?
– Úgy gondolom, hogy igen (…) 2012-ben (…) Zsirinovszkij lesz Oroszország új elnöke. Hatvanhat éves lesz ekkor. Húsz éve lesz már a politikában. Az emberek ismerik, megszokják a nevét, elfogadják azt a márkát, amelyet ő képvisel (…) Ezenkívül Zsirinovszkij addigra nagyon csendes lesz. Sokat változik. (…) A stílusa és a nézetei is. Tapasztalatot gyűjt… Ő az az ember, akire Oroszországnak szüksége van.
– Mit tenne elnökként, mondjuk a külpolitikában?
– Koalíciót építene. (…) Oroszországnak négy államot kell ellenőriznie ahhoz, hogy a határai mentén nyugalom legyen: Afganisztánt, Iránt, Irakot és Pakisztánt. (…) És Törökországot.

[Közbevetőleg: olvassátok el Zsirinovszkij - a képen - kb. tíz éve magyarul is megjelent könyvét; abban a politikus Iránt és Törökországot be akarja olvasztani a birodalmába.]

– Miért ezeket?
– Zsirinovszkij a Bizánci Birodalmat akarja újjáépíteni – mondta magától értetődő hangon.
Csak néztem rá, miközben megpróbáltam feldolgozni mindazt, amit hallottam, és rájönni arra, hogy miért beszél ilyen nyíltan pártja célkitűzéseiről. A Bizánci Birodalom? – gondoltam. – Az sokkal nagyobb területet jelent, mint ez az öt ország. Ide tartozik Szíria, Libanon, Jordánia, Egyiptom… és Izrael is.*

Rosenberg tovább boncolgatja ezt a dolgot, akit érdekel, vegye meg a jó ár-értékarányt tükröző 1850 forintért. Idézzük fel, amit Bizáncról tanultunk anno. Bizánc ugyebár nem más volt, mint a Kelet-Római Birodalom, amely úgy ezer évvel élte túl a Nyugat-Római Birodalmat. Évszázadokon át birkózott az iszlámmal és az ázsiai barbárokkal, majd megbukott. Restaurálásának gondolata lázálom, de nem volt-e lázálom Hitler valamennyi elképzelése, vagy Mussolinié, aki az egész Római Birodalmat, úgy, ahogyan volt, helyre akarta állítani? A Bizánci Birodalom 1453. évi bukását követően az ortodox kereszténység központja Moszkva lett. Charles A. Coulombe írja a Krisztus helytartói című művében:

1453. május 29-én a török betört Konstantinápoly falai mögé. A császár csapatai élén esett el a Szent Romanus kapunál folytatott harcokban. Mindazokat, akik a Hagia Sophiában kerestek menedéket, lemészárolták, s Jusztiniánusz hatalmas templomát mecsetté alakították át. (…) Mohamed ezután II. Gennadiosz pátriárkát, a kléruson belüli pápa-ellenes párt vezéralakját jelölte ki új pátriárkának. Gennadiosz, akit kimondottan arra szemeltek ki, hogy véget vessen az uniónak, ironikus módon Aquinói Szent Tamás filozófiai tanítványa volt – noha mesterétől eltért abban, hogy visszautasította a pápai primátust, s elfogadta a szeplőtelen fogantatás koncepcióját. (…) Boldog Konstantin lánya a messzi Oroszországba ment feleségül, a Moszkvai Nagyfejedelemség urához, s hozományként magával vitte a császári trónt. A Nagyfejedelemség uralkodói ettől kezdve nevezték magukat cárnak, azaz császárnak, használták a kétfejű sast címerként, valamint funkcionáltak a keleti ortodoxia egyházfőjeként. „Róma – nyilatkoztatták ki – a barbároké lett, Konstantinápoly, az új Róma pedig a töröké. Moszkva azonban a harmadik Róma, negyedik pedig nem lesz!” (S ez lett az orosz udvar legfőbb vezérelve egészen 1917-ig, a monarchia bukásáig.)

Nos, akár azt mondhatjuk: Ezékiél könyve sem igazán kell ahhoz, hogy az orosz terjeszkedési törekvéseket megjósoljuk. Rosenberg könyve gondolatébresztő – legalábbis bennem ezeket a gondolatokat ébresztette.

Találós kérdés: mit jelképez az orosz sas két feje?

* Morvay Péter fordítása

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!