Oldalak

2008. április 28., hétfő

A Pusztulás és Hősiesség Emléknapja

A Varsói Gettófelkelés hőseire – is – emlékezik május másodikán Izrael és a világ zsidósága. Jom HáZikáron LaSoá VelaGvura a teljes neve e hátborzongató napnak, amikor egy percre szirénák szava veszi át az uralmat, és megáll az élet. Az élők a holtakra gondolnak.

Az ünnepről csak jó egy évtizeddel Izrael Állam megalakulása után, 1959-ben döntött törvény: korábban viták dúltak afelől, mely dátum legyen a Holocaust emléknapja. Végül sikerült abban konszenzusra jutni, hogy minden idők leghősiesebb lázadását, a Varsói Gettófelkelést kell megtenni az emléknap szimbólumává. Ez azonban problematikusnak ígérkezett, miután a gettófelkelés 1943. április 13-án robbant ki – azaz Niszán 14-én, a Pészáchot közvetlenül megelőző napon. Így köztes megoldásként Niszán 27-ében állapodtak meg. Ez a dátum nyolc nappal előzi meg a Jom Háácmáutot, Izrael Függetlenségi Napját. Az ortodoxia egyes körei azt szerették volna, ha a Holocaust áldozataira is Tisá BeÁvkor, azaz Áv hónap kilencedikén emlékeznek meg, aznap, amikor az Első és a Második Szentély pusztulása miatt böjtölnek a vallásosok. Sajnos a mai napig tömegével vannak vallásos emberek, akik nemhogy nem hajlandóak emléknapként elismerni Niszán 27-ét, de látványosan tudomást sem vesznek róla.

Izraelben ha Niszán 27-e péntekre esik – mint épp az idén is –, az emléknapot egy nappal előbbre hozzák, ha pedig vasárnapra, akkor egy nappal későbbre viszik. A gálutban – a szombatra való tekintet nélkül – mindig Niszán 27-e számít Jom HáSoának.

Jom HáSoá előestéjén – idén: május elsején – tartják a hivatalos állami ceremóniát a Jád Vásémben; másnap, délelőtt tíz órakor, Izrael-szerte felbőgnek a légvédelmi szirénák, s két percen át gyászba merevedik az ország. Az utakon megállnak az autók, az autósok kiszállnak és vigyázzállásban adóznak a mártírok emlékének. Csak a fotósok dolgoznak – akik ilyenkor rendre lencsevégre kapják a szirénaszóra ügyet sem vető, tüntetően a dolguk után siető, többnyire kaftánt, kalapot viselő férfiakat.

Kérünk mindenkit, aki teheti: az emléknapon egyperces néma csend idején gondoljon a hatmillióra.

In memoriam Joszi Hárél

Elhunyt az Exodus kapitánya, akinek nevéhez a cionizmus történelmének egyik legmegrendítőbb – és világszerte legismertebb – epizódja kapcsolódik.

Hárél lánya, Sáron vasárnap jelentette be édesapja elhunytát. Joszi Hárél jövőre töltötte volna be a kilencvenedik életévét: 1919-ben született, még Joszéf Hamburger néven, de már szabreként Jeruzsálemben. Hatodgenerációs jeruzsálemi lévén személye volt azon otromba történelemferdítések élő cáfolata, amelyek szerint a szentföldi zsidó jelenlét a huszadik században vette volna kezdetét. Tizenöt évesen lett tagja a Haganának, később a legendás zsidópárti brit vezérőrnagy, Orde Wingate parancsnoksága alatt szolgált. 1945 és 1948 között négy illegális alijahajón volt parancsnok. A Kneszet Jiszráél, az Ácmáut és a Kibuc Gálujot nevűekről legfeljebb történészek hallottak, a negyedik – az Exodus 1947 – azonban világhíressé vált.

Az Exodus 1947 az Egyesült Államokban, a Delaware állambeli Wilmingtonban épült 1928-ban, a Pussey and Jones Corp. hajóépítő cégnél. Az eredetileg President Warfield névre keresztelt hajót utas- és teherszállítónak szánták. 1942. június 12-én tett rá szert a War Shipping Administration, az amerikai kormánynak ez a második világháborús ügynöksége, amelynek feladata a flotta kibővítése volt. Teherhajóvá alakították, és még ugyanazon év szeptember 21-én átküldték Nagy-Britanniába, és a szövetségesek szállítási céljaira fogták be.

A hajót 1946. november 9-én vette meg a washingtoni Potomac Shipwrecking Co., hogy azután a Hámoszád LeAlija Bétnél, az illegális bevándorlást szervező ereci földalatti ügynökségnél végezze. Ekkor kapta új nevét: Exodus 1947 – természetesen a Tórában leírt események, az egyiptomi kivonulás emlékére.

A Joszi Hárél parancsnoksága alatt álló hajó 1947. július 11-én futott ki Marseille-ből, fedélzetén 4515 bevándorlóval, s július 18-án közelítette meg Erec Jiszráél partjait. A valós történet innentől kezdve lényegesen eltér úgy a Leon Uris-könyvben foglaltaktól, mint az Otto Preminger-filmben látottaktól – noha a film főszereplője, Paul Newman (balra) izraeli generációk számára testesítette meg Ári ben Kánaánt. Ezekben számos olyan elemet építettek be, amelyek a valóságban nem, vagy nem úgy történtek, vagy épp úgy történtek, de más alijahajókkal és más tengeren estek meg.

A brit haditengerészet szinte a kezdettől fogva az Exodus nyomában volt, és a parttól mintegy negyven kilométerre hatalmába is kerítette azt, holott erre nemzetközi vizeken semmi joga nem volt. A kalóztevékenység során kitört erőszakban hárman vesztették életüket, köztük William Bernstein első tiszt, egy San Franciscó-i tengerész.

Lévén szó illegális alijahajóról, a brit kormány úgy döntött, hogy annak utasait visszatoloncolja Franciaországba. Ez Ernest Bevin külügyminiszter ötlete volt, amellyel – a haditengerészettel folytatott konzultáció után – Sir Alan Cunningham tábornok, az Erec Jiszráélt megszállva tartó brit csapatok főparancsnoka is egyetértett. Addig az elfogott „illegálisokat” – akik között Soá-túlélők, lágerekből szabadultak is voltak – ciprusi internálótáborokba zárták. A visszatoloncolás azt jelezte, hogy a korábbinál agresszívebbre váltott London Palesztina-politikája. Ha ez a politika általánossá válik, hihetetlen veszedelmeket hoz: az Európából alijázni akarók felé azt üzeni, nem is érdemes próbálkozni, a kibocsátó országok szervei felé pedig azt, hogy az angolok úgyis vissza fogják a zsidókat toloncolni, oda, ahonnan jöttek. Sokkal több forgott tehát kockán a 4515 utas sorsánál – holott az sem volt kevés.

A britek egyelőre a haifai kikötőbe parancsolták az Exodust, és annak utasait három börtönhajóra terelték át, amelyek – az Exodusszal együtt – július 19-én indultak el Haifáról Port-de-Bouc kikötőjébe. Bevin ragaszkodott ahhoz, hogy a franciák ne csak a „rakományt” kapják vissza, de magát a járművet is. A hajók augusztus 2-án érték el az úticélt – ám a deportáltak nem voltak hajlandók kiszállni, a franciák pedig nem voltak hajlandók a britekkel együttműködni és erőszakkal partra tenni őket. A zsidók ekkor döbbentek rá, hogy nem Ciprusra hozták őket, és huszonnégy órás éhségsztrájkba kezdtek.

Ezzel párhuzamosan történt az a gyászos esemény, amivel a jövőben részletesen foglalkozunk majd itt. Az Irgun Cvai Leumi (Ecel) zsidó nemzeti felszabadító szervezet – válaszul zsidó szabadságharcosok, köztük a Kisvárdáról elszármazott Dov Grüner (Grüner Béla) kivégzésére – likvidált két, korábban elfogott brit őrmestert. Szinte alig ismert történelmi tény, hogy azon az éjjelen – sok-sok évszázad után először, és remélhetőleg utoljára – pogrom zajlott angol és skót földön. Több helyütt zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó üzleteket törtek össze, zsidókat bántalmaztak. Bebizonyosodott, mennyire törékeny tud lenni a zsidók és nem-zsidók közti társadalmi béke egy mégoly szilárd demokráciában is, és még a legcivilizáltabb állam is pillanatok alatt barbár szintre képes süllyedni, ha egy eseményt képtelen feldolgozni. Liverpool polgármestere az eset után kétségbeesetten igyekezett védeni a mundér becsületét azzal, hogy „nem csak zsidó tulajdonban esett kár”…

Az Exodus utasainak vegzálása, a zsidó szabadságharcosok kivégzése (akik közül csak Grüner követett el komolyabb tetteket), valamint a britanniai pogrom éppenséggel nem hajtotta a Brit Birodalom malmára a vizet, amellyel szemben egyre erősebben nyilvánult meg a nemzetközi ellenérzés. A Holocaust-túlélőkkel szembeni bánásmód enyhén szólva is irritáló volt minden tisztességes ember szemében, különösen amikor tudott dolog volt, hogy küszöbön áll a zsidó állam létrehozatala (az ENSZ az év novemberében ezt meg is szavazta), és London egyre kínosabb helyzetbe került. A hajókon heteken át kitartottak a zsidók. Miután csakis Erec Jiszráélba voltak hajlandók menni, máshová nem, a britek az akkor az ő megszállási övezetükbe tartozó Hamburgba vitték a hajókat, ahol aztán sikerült azokat kiüríteni és a zsidókat több lübeck-pöppendorfi DP-táborba vinni. A nők és a gyerekek önként hagyták el a hajókat, a férfiakat azonban úgy kellett onnét lehurcolni.

Az Exodus 1947 utasainak mintegy fele egy éven belül ismét megpróbálkozott az illegális alijával, valamivel nagyobb sikerrel: ciprusi börtöntáborokban kötöttek ki. Ezekből a táborokból a britek Izrael Állam megalakulása és annak győzedelmes Függetlenségi Háborúja megvívása után, 1949 januárjában engedték szabadon az utolsó rabokat, akkor, amikor formálisan elismerték Izrael Államot.

Az Exodus utasainak megpróbáltatásai – különösen az, hogy német földön zárták őket ismét táborokba – végképp London ellen hangolta az akkorra már amúgy sem túlságosan brit-barát világsajtót. Az Exodus-ügy győzte meg az Egyesült Államok kormányát arról, hogy a britek képtelenek kezelni a mandátumot és főleg a zsidó menekültproblémát. Az amerikaiak a botrány hatására gyakoroltak nyomást a britekre, hogy a Népszövetségtől kapott mandátumot adják vissza az ENSZ-nek.

Az Exodus parancsnoka, Joszi Hárél történetét Jorám Kániuk írta meg a több nyelvre (magyarra eddig sajnos még nem) lefordított, 1999-ben Exodus: The Odyssey of a Commander címmel angolul is napvilágot látott biográfiájában. A parancsnok Izrael Állam kikiáltása után mérnöki tanulmányokat folytatott az Egyesült Államokban, ahonnan később Mose Dáján vezérkari főnök hívta haza, hogy kinevezze az izraeli hadsereg hírszerzése, az úgynevezett 131. Egység élére.

Szívroham formájában érte utol a halál, tisztes öregkorban, az egyiptomi kivonulásra emlékező Pészách hetedik napján. Emléke legyen áldott!

2008. április 22., kedd

Cionista szervezetek IV. – A Cionista Világszövetség és a Szochnut

Cionista Világszövetség az egyetlen, ma is működő szervezet, amit még Herzl Tivadar (jobbra) alapított – az Első Cionista Kongresszuson, Bázelben, 1897-ben, akkor még Cionista Szervezet néven – a mai elnevezését csak 1960-ban kapta. Célja a Bázeli Programban szerepel: „A cionizmus a közjog által szavatolt otthon alapításának lehetőségét keresi a zsidó nép számára Palesztinában”. A CSZ-nek tagja lehetett bárki, aki elfogadta a Bázeli Programot és fizette a sekelt. A szervezet első alapokmányát az 1899-es Harmadik Kongresszuson fogadták el – azóta persze többször módosították.

A cionista mozgalom az Első Cionista Kongresszuson (balra) szervezte önmagát világméretű szervezetté és hozta létre állandó intézményeit, köztük a legfőbb szervet, amely azóta is a Cionista Kongresszus. A kongresszusok között működő választott intézmények a Cionista Általános Tanács és a Cionista Exekutíva – az utóbbi felelős a szervezet politikájáért. A Cionista Kongresszus választja meg a bíróságot, a főügyészt és a főellenőrt. Az Exekutíva feje annak elnöke, aki egyben az egész szervezetnek is az elnöke.

A Cionista Szövetségben annak idején éves tagdíj fejében lehetett tag a zsidó. Ezt a tagdíjat nevezték az Első Templom idején forgalomban volt izraeli fizetőeszköz után sekelnek, lerovását pedig sekelfizetésnek. Ezt korabeli plakátokon (balra) propagálták: a sekelfizetés előfeltétele volt annak, hogy a zsidó szavazhasson a Cionista Kongresszusban. A sekelbevételt a cionista tevékenységek fedezésére használták fel. A szervezet számon tartotta, mely országban hányan fizetnek sekelt – azaz az illető államban élő zsidóság érzelmileg mennyire azonosul a cionizmus ügyével. A magyarországi zsidóság e tekintetben szégyenletesen a sor végén kullogott, a Horthy-korszakban mindösszesen néhány ezren vallották magukat cionistának. Ezen az állapoton még a Soá sem segített különösebben. Kenedi János az ÉS 48/42. számában az Egy kiállítás (hiányzó) képei című írása második részében számol be erről: „A holokauszt magyarországi túlélői között megháromszorozódott a szervezett cionisták száma, a II. világháború előtti állapotokhoz képest (a Bázelben, 1946 decemberében tartott XXII. cionista kongresszuson nyilvánosságra hozott statisztikai adatok szerint). 1948-ban, a Magyar Cionisták Szövetsége hivatalos összesítésében 58 ezer sekel vásárlásáról és 15 ezer bejegyzett tagról számol be.”

Izrael Állam megalapítása után a sekelvásárlás abbamaradt, és a Cionista Kongresszus választásain való részvételt a cionista szervezetek taglétszámához kötötték. A sekelfizetés mint intézmény hivatalos eltörlésére azonban csak a 27. Kongresszuson, 1968-ban került sor.

A Cionista Szervezethez számos fontos intézmény megalapítása kötődik, ezek közt van a Keren Hájeszod, a Zsidó Nemzeti Alap, a Jewish Colonial Trust (Zsidó Telepítési Hitbizomány), valamint annak pénzügyi végrehajtó szerve, az Anglo-Palestine Bank.

A Népszövetség annak idején többek közt azzal a feltétellel bízta Palesztinát mint mandátumot az Országot a török uralom alól felszabadító Brit Birodalomra, hogy alakuljon egy Zsidó Ügynökség, amely a mandátumi kormányzat felé képviseli az ottani zsidóságot, és azzal együttműködve folytatja a Balfour-deklarációban megígért Nemzeti Otthon felépítését. A Zsidó Ügynökség státuszát eredetileg a Cionista Szervezet kapta meg. A ma ismert Zsidó Ügynökséget – Szochnut – csak 1929-ben hozták létre Zürichben, s annak első elnöke a Cionista Szervezet akkori elnöke, dr. Cháim Weizmann lett. A Szochnutban (mai logója jobbra látható) olyan eszközt láttak, amely a remények szerint a világ teljes zsidóságát bevonja az Ország építésének munkájába.

A két szervezet között a mai napig sok az átfedés. A Szochnut az állam előtti időszakban afféle „majdnem-kormány” volt, amely szervezte a bevándorlást – néha akár illegálisan is –, és segített az új bevándorlóknak a beilleszkedésben. Létrehozta az Ifjúsági Alija intézményét, munkaügyi, településügyi és ipari osztályokat tartott fenn, és kivette a részét a jisuv védelmi erejének, valamint a Choma v’Migdál – kb. kerítés-és-őrtorony – típusú települések létrehozásából. Dávid ben Gurion a Szochnut Exekutívájának elnöke volt 1935 és 1948 között, a politikai osztályt pedig Mose Sárét vezette, akkor még Sertok néven.

A két szervezet céljai csak az államalapítás után változtak meg, amikor is státusukat újradefiniálták. A Kneszet 1952. november 24-én fogadta el a kapcsolódó törvényt, s később egyezményt is aláírt Izrael Állam kormánya a Cionista Exekutívával: ennek értelmében a két szervezet fő tevékenységi területei az alija, az olék beillesztése és letelepítése lesz. Az izraeli vezetőség nem óhajtotta, hogy bármelyik szervezet állammá váljon az államban.

1970. augusztusában egy további szerződés módosította a Szochnut és a Cionista Világszövetség (WZO) felépítését és funkcióját. A kiterjesztett Szochnut Gyűlésén a delegáltak felét adja a Cionista Világszövetség, harminc százalékát az amerikai UJA (United Jewish Appeal), a maradék ötödöt pedig a Keren Hájeszod égisze alatt egyesült szervezetek a világ minden tájáról. A feladatokat a következőként osztották meg: a Szochnut foglalkozik az alijáztatással olyan országokból, ahol a zsidókat üldözik, míg a WZO a fejlett világgal foglalkozik. A felállás 1979-ben változott ismét, amikor a Szochnutnak jutott az Izraelbe alijázó olék kezdeti támogatása, a fiatalok oktatásának támogatása, az olék vidéki beillesztése, lakásügyei és a nekik járó jóléti szolgáltatások, a WZO-nak meg a diaszpórazsidóság.

Ez ma már csak papíron van így. A Szochnut a világ számos országában, így Magyarországon is foglalkozik a diaszpórazsidósággal (programok, Izraelbe utaztatás, nyelvtanítás stb.), az olé viszont gyakorlatilag nem találkozik Izraelben a szervezettel a kilencvenes évek eleje óta – minden ügyét egy kormányhivatal, a Befogadási Minisztérium intézi. A Szochnut és a WZO feladata elvben az lenne, hogy a világ zsidóságát alijára ösztökélje. Ma a világzsidóságnak csupán 41 százaléka él Izraelben, és a kimondatlan célkitűzés az, hogy a belátható jövőben több zsidó éljen a zsidó állam határain belül, mint azokon kívül. A másik, még inkább kimondatlan célkitűzés, hogy a két szervezet lehetőleg ne csak a katasztrófaaliják megszervezésében jeleskedjék, hanem olyan országok zsidóságának fokozott alijáját is érje el, ahol életükben, egzisztenciájukban a zsidóságot nem fenyegeti veszély. Némi reménysugár mutatkozik az utolsó időben amerikai, angol és francia viszonylatban – üröm az örömben viszont, hogy tavaly, mint azzal foglalkoztunk, még húszezren sem alijáztak az egész világból összesen. Ez bizony csúf mélypont. Reméljük, a Szochnut és a WZO egy napon képes lesz arra, hogy átlépje a saját árnyékát.

2008. április 18., péntek

A cionizmus arcképcsarnoka VII. – Eliézer ben Jehuda és a héber nyelv feltámadása

Szinte mindenkinek, aki hosszabb időre megjárta már Izraelt, van muris története, adomája a héber nyelvvel kapcsolatban. Még az ötvenes évek elején történt, társaságban, valahol Ramat Gan városában: egy finom, szemüveges úr, akit épp bemutattak egy nem kevésbé finom, idős hölgynek, azt kérdezte: „Ne haragudjon, nem találkoztunk mi már valahol?” Mire az idős, hölgy – összekeverve a szemüveget jelentő miskáfájim és a nadrágot jelentő michnászájim szavakat – ekképp szólt: „Vegye le a nadrágját, és megmondom, ki maga.”

A sztori magyarajkú körökben zajlott – de nem játszódhatott volna le a héber nyelv 19-20. századi feltámasztása, és jelesül Eliézer ben Jehuda nyelvújító tevékenysége nélkül. De valóban holt nyelv volt-e a héber, vagy Cecil Rothnak volt igaza, aki azt mondta: „Ben Jehuda előtt a zsidók tudtak héberül beszélni; ben Jehuda után már beszéltek is”? S valóban egy emberhez köthető a nyelv reneszánsza, vagy a többieket igazságtalanul elhanyagoljuk?

Ma már milliók anyanyelve a héber – hagyományunk szerint a nyelv, amelyen Isten is beszélt Ádámmal és Évával a paradicsomban –, ám ez évezredeken keresztül nem így volt: konkrétan a második század óta. Akkor ért véget – a zsidó államiság legutolsó maradványainak felszámolása után – a misnai héber beszélt nyelvként való használata. (A misnai héber nem más volt, mint a korai rabbinikus héber nyelv, a bibliai héber közvetlen leszármazottja, amit a zsidóság a babiloni fogság után őrzött meg.) A klasszikus hébert írásban őrizte meg a Tanach és a Misna, a héber nyelv beszédben történt használata azonban korlátok közé szorult: elsősorban liturgikus célokra használták, s tájegységenként eltérő formái alakultak ki. Elszakadt egymástól kiejtésben az askenáz héber és a szefárd héber, ami pedig a klasszikus vonásokból a legtöbbet megőrzött jemeni hébert illeti, az annyira elszigetelődött a világ többi részeitől, hogy művelői nem is szereztek tudomást a héber újjáéledéséről. Ám az egyes nyelveken belül is voltak különbségek, másként használta az askenáz hébert a lengyel és másként a litván zsidóság. A mindennapokból pedig kiszorult a héber: a szefárd zsidóság a ladino és az arab nyelvet használta, az askenázok pedig a jiddist és még annak az országnak a nyelvét, ahol éltek. Egyetlen nyelv létezett, amely zsidó lingua francaként működhetett: a héber, amely nem volt holt – de élő nyelv sem, valahol a kettő között létezett.

Ezen az állapoton változtatott a haszkala, a zsidó felvilágosodás korszaka, amelynek tagjai, a mászkilim – abbéli igyekezetükben, hogy a rabbinikus júdaizmustól minél inkább eltávolodjanak – úgy határoztak: a zsidóságnak szépirodalomra van szüksége, éspedig a bibliai héber nyelven. Sorra fontolóra vették a többi lehetőséget, és ez tűnt a legéletképesebbnek. Ám így is sok nehézség elé néztek, és nagy szükség volt arra, hogy eljöjjön a modern héber első nagy prófétája, Mendele Mochér Szfárim személyében.

A hangzatos név persze álnév; viselője, Jákov Abrimovics (1846-1917) önmagát nevezte el Mochér Szfárimnak, ami könyvárust jelent. A haszkala írójaként héberül kezdett írni, éspedig mindent a kor héber irodalmi szabályainak megfelelően, amelyek a bibliai nyelvezethez való szigorú ragaszkodást írták elő. Volt egy korszak, amikor áttért a jiddisre, és ezzel valóságos nyelvi forradalmat okozott, aminek nyomán a héber mellett most már a jiddis is irodalmi nyelvvé lépett elő; ám Mochér Szfárim jiddis korszaka 1886-ban lezárult, az író visszatért a héberhez – immár a szabályok figyelmen kívül hagyásával, s a szókincset a rabbinikus korszak és a középkor szavaival duzzasztotta fel. Ezzel kvázi szintetikus nyelvet hozott létre; a nyelvészek ítélete szerint igazándiból a rabbinikus héber nyelvet vitte tovább, különösen nyelvtanilag.

Mendele stílusát gyorsan átvették a kortárs szerzők, és az robbanásszerűen terjedt tovább, többek közt a héber irodalom olyan nagy neveinek köszönhetően, mint Ahad Haam és Cháim Nachman Bialik (róluk természetesen külön lesz szó az Arcképcsarnok sorozatunkban). Európában mindenütt tucatjával jelentek meg a héber lapok, magazinok, főleg hogy virágba szökkent egy új zsidó sport: az újságírás. S amikor a héber költők és írók, akik általában nem csak a nyelv, de a cionizmus eszméje iránt is elkötelezettek voltak, alijáztak, hatalmas befolyással voltak az Erec Jiszráélben beszélt héber nyelvre is.

Ha erről a befolyásról esik szó, mindenkinek Eliézer Ben Jehuda (1858-1922) ugrik be, már csak azért is, mert nincs izraeli város, ahol ne neveztek volna el főútvonalat róla. Anélkül, hogy bármit is le akarnánk vonni az érdemeiből, meg kell állapítanunk, hogy legfőbb hozzájárulásai ideológiaiak és szimbolikusak voltak. A héber nyelv megújítását nem a Jeruzsálemben dolgozó Ben Jehuda végezte el, hanem az első és a második alijával érkezettek, azok, akik a gyermekeiket az első héber iskolákba járatták. Nekik köszönhetően lett a héber ismét a mindennapok nyelve, végül pedig az újjászülető Országé és a zsidó nemzeté.

Ben Jehuda a cári Oroszországban született, a ma Belarusz északi részén található Luzskijban, 1858. január 7-én – az idén százötven éve, Eliézer Jichák Perlman néven. Vallásos nevelésben részesült, hároméves korától héderbe járt, és a héderek köztudomásúan nem arról híresek, hogy diszlexiásokat és diszgráfiásokat ontanak magukból. Egy héderbe járt zsidó gyerek hatéves korára már biztonsággal ír-olvas, míg a vele egykorú nem-zsidó gyerekek zöme iskolakezdéskor még a betűket sem ismeri. Ben Jehuda tizenkét éves korára már kilenc éve héberezett, és jókora passzusokat tudott kívülről a Tórából, a Misnából és a Talmudból. Szülei rabbit akartak taníttatni belőle, és jesivába küldték, ahol még inkább elmélyült a nyelvben, ám mivel ez volt a haszkala korszaka, világi irodalmat is olvasott. Később franciául és németül is megtanult – ehhez jött még természetesen szülőhazája nyelve, az orosz –, és a lettországi Düneburgban (ma: Daugavpils) tanult tovább. Itt került először kapcsolatba a cionizmussal a HáSáhár című lap révén, és itt jutott arra a következtetésre, hogy a héber nyelv megújulása lehet az a tényező, amelynek nyomán a világ zsidósága, vagy legalábbis annak zöme, Izrael Földjére vándorol majd. Nézetei kialakulását a tizenkilencedik század harmadik harmadának történései erősen befolyásolták. 1877-ben üzent hadat Oroszország az Ottomán Birodalomnak a törököktől függetlenedő szláv testvérnép, a bulgárok megsegítése céljából. Ben Jehudát lenyűgözte a gondolat, hogy helyreállnak a bulgár nemzet jogai – éspedig az ősi bulgár földön, és azon gondolkodott, mi lenne, ha ugyanez a zsidósággal is megtörténne? Az a század amúgy is a nemzetállami törekvésektől visszhangzott – nem sokkal korábban teljesedett ki az olasz egység is –, s ez minden bizonnyal döntő hatást gyakorolt ben Jehuda cionizmusának szárba szökkenésére.

A párizsi Sorbonne-on a Közel-Kelet történelmét és politikáját tanulmányozta. Később megjárta Algériát, és mély benyomást tett rá, hogy az ottani zsidókkal csak héberül tudott értekezni. Algír volt az a város, ahol a mindennapokban használni tudta a hébert. Itteni tartózkodása során több cikkben bizonygatta a héber praktikus mivoltát, valamint azt, hogy ha Erec Jiszráélben feltámad ez a nyelv, a zsidó fiatalság sem hanyagolná el a júdaizmust. Cikkeinek fogadtatása vegyes volt, ám ben Jehuda alijázott, és nézeteit a helyszínen igyekezett átültetni a gyakorlatba.

Ben Jehuda akcióterve három pilléren nyugodott. Az egyik volt a Héber odahaza, a másik a Héber az iskolában, míg a harmadik a Szavak, szavak, szavak. Ben Jehuda az első koncepció nevében már a gálutban is csakis és kizárólag héberül volt hajlandó értekezni bármely zsidóval, akivel találkozott. A fáma szerint az első ilyen kísérletre még Párizsban, a Montmartre egyik kávéházában került sor. Noha a kor egy sor szavának nem létezett akkor még héber megfelelője, ben Jehuda, miután az 1881. esztendőben kiszállt Jafón a hajóról, nagy lelkesedéssel beszélt héberül előbb egy zsidó pénzváltóval, majd egy zsidó kocsissal, végül pedig egy zsidó fogadóssal. A legelső alijázók között volt tehát, és azon nyomban munkához látott, hogy kifejlesszen egy új nyelvet, ami kiválthatja a jiddist és a többi helyi dialektust a mindennapokban.

Ezen ideológia jegyében nevelte fiát százszázalékosan héber nyelvű környezetben.

A már Erecben született Ben-Cionnak (1882-1943) gyermekkorában nem is volt szabad hallania más nyelvet; édesanyja egy alkalommal kapott hideget-meleget, mert az apa azon kapta, hogy orosz altatódalt énekel a kisfiúnak. Ha olyan látogató érkezett, aki nem beszélt héberül, automatikusan szobafogság várt rá, nehogy egy szót is meghalljon egy idegen nyelvből. Négy éves koráig nem is nagyon szólalt meg. Későbbi visszaemlékezése szerint az altatódallal kapcsolatos botrány, valamint a leteremtett, zokogó anya ijesztő látványa okozta a sokkot, amelynek hatására végre megszólalt.

Ben-Cion lett a világon az első ember, aki a modern hébert mintegy anyanyelveként beszélte. Nem okozott csalódást apjának, holott a gyermekkora mindennek volt nevezhető, csak ideálisnak nem. Játszott volna a többiekkel, akik azonban mind más nyelven beszéltek; maradt tehát a Máchernek (Gyors) elnevezett kutya, aki a modern héberből több tucat szót értett ugyan, de vissza legfeljebb csak ugatni tudott. Barátok nélkül nőtt fel, ráadásul úgy, hogy több testvére belehalt a Jeruzsálemben és környékén akkoriban tomboló diftériajárványba. Ehhez járult, hogy őt és családját folyamatosan vegzálták a jeruzsálemi hárédi közösség azon tagjai, akik szentségtörést láttak a héber mindennapi használatában.

Ben-Cion az édesanyja halála után a nagynénje személyében kapott mostohát: az apja ugyanis az 1891-ben tébécében elhunyt Dvora halála után annak nővérét, Hemdát vette feleségül. Ben-Cion tizenkilenc évesen hajózott Európába, hogy felsőfokú tanulmányokat végezzen Párizsban és Berlinben; újságíróként tért haza, és egész életében elkötelezettje maradt a cionizmus ügyének. Anyja halála után megváltoztatta a nevét Itamár Ben-Ávira. Az Itamár T.M.R. gyöke datolyát, datolyapálmát jelent, ami a cionizmus egyik jelképe; az Ávi pedig azt jelenti, édesapám, de kezdőbetűi – a héberben: alef, bét, jud – megegyeznek Eliézer ben Jehuda nevének kezdőbetűivel. Az állam alapítását azonban nem érhette meg: öt évvel azelőtt hunyt el.

Ben Jehuda ideológiájának kettes számú alappillére, a Héber az iskolában volt a legfontosabb, s ennek a nyelvújító maga is a tudatában volt. Szorgalmazta, hogy az ereci zsidó iskolákban kizárólag a hébert használják a rabbik és a pedagógusok, lett légyen a tanintézet vallásos vagy világi. Tisztában volt vele, hogy amennyiben a fiatal generációkat nem sikerül a héberre rákapatni, az egész kezdeményezés csak szalmaláng lesz. Amikor Niszim Bechár, a jeruzsálemi Alliance Israelité Universelle iskola Torá veÁvodá iskolájának igazgatója felkérte, tanítson nála, kapva kapott az alkalmon. Bechár megértette, milyen fontos, hogy az iskolákban a héber legyen a kizárólagos tannyelv, hiszen akkoriban először tanultak egy tanteremben a különféle közösségekből érkezett nebulók. Egy ma alijázó család gyereke esetében a világ legtermészetesebb dolga, hogy közösségbe kerülés után hónapokkal már folyékonyan beszéli a hébert és nem egyszer ő fordít, tolmácsol a nyelvvel csak vesződő szülőknek, akkoriban azonban ez nem volt magától értetődő. Bechár elmagyarázta a maga tanítási metódusát is az új tanerőnek. Ez volt a “hébert héberül”, azaz egy közvetlen rendszer, aminél nem használnak idegen szavakat. Ma is ez a cél a héber tanulásakor: lehetőleg csak héber szavakkal kifejezni mindent, az angol vagy más segédnyelv közbeiktatása nélkül. Bechárnak alkalma nyílt a módszert az Alliance egyik isztambuli iskolájában kipróbálni, ugyanis alijája előtt ott volt iskolaigazgató. Ben Jehuda, aki már tébécésen alijázott, romló egészségi állapota miatt csak rövid ideig taníthatott, de az a rövid időszak sikeresnek bizonyult. A tanítványok, akárcsak ma, hónapok alatt folyékonyan csevegtek, írtak és olvastak héberül, iskolában és otthon egyaránt. Joggal írhatta 1886-ban lapjában, a HaCviben ben Jehuda: “A héber nyelv otthonról a tanházba kerül, a tanházból az iskolába, az iskolából haza, és… élő nyelvvé válik”.

Ben Jehuda személyes példája és sikere hatalmas hatással volt tanárkollégáira. A héberoktatással akkoriban tenger baj volt: nem volt elég képzett tanár, nem léteztek tankönyvek, nem álltak rendelkezésre dalok, mondókák, játékok, hiányzott a terminológia, és még sorolhatnánk. Dávid Judelevics, az első ereci hébertanárok egyike 1928-ban írta: “Abban a nehéz légkörben, könyvek, kifejezések, szavak, igék és sok száz főnév híján kellett elkezdenünk… tanítani. Lehetetlen leírni vagy elképzelni, milyen nyomás alatt vetettük el az első magvakat… Korlátozottak voltak az elemi iskolás héber oktatási eszközök… Félig némák voltunk, dadogtunk, kézzel-lábbal magyaráztunk.” Hasonlóképp emlékezett vissza ezekre az időkre egy másik prominens pedagógus, Dávid Jelin: “Minden tanárnak volt vagy egy francia, vagy egy orosz tanítási segédkönyve, és az abban leírtak szerint szervezte meg a hébertanítást… Tanítási terminusok nem léteztek. A [Héber Nyelvi] Akadémia tagja volt minden egyes falusi tanító, aki a saját ízlése szerint kreálhatott szavakat, és persze ezeket a kreációkat mindenki használta”. A problémák azonban, ha lassan és nehezen is, de megoldódtak, és a nyelvi reneszánsz története igazi sikertörténet lett.

Ben Jehuda a fiatalok mellett a felnőtteket is meg akarta nyerni magának; miután évekig a helyi Háhávácelet című lapba írt, épp ezzel a szándékkal gründolta 1884-ben, Jeruzsálemben a HáCvi (A Szarvas) című orgánumot. Ez volt az a lap, ahol a fia, Ben-Cion újságírói pályafutását kezdte. Viszonylag új dolog volt akkor még a héber nyelvű lap (az első ilyen újság 1855 körül jelent meg). Az első szám 1884. október 24-én látott napvilágot. A kezdetben heti kiadványból hamarosan napilap lett. A francia bulvársajtó – főleg a Le Figaro – akkori layoutja és stílusa által befolyásolt Ben-Cion forradalmasította a héber újságírást: a szenzációs, nagybetűs címek és a modern zsurnalizmus többi technikai kelléke gyökeres szakítást jelentett a korábbi fajsúlyos, komoly – és a napi tíz-tizenkét órás kőkemény mezőgazdasági munka után jobbára olvashatatlan – "német vonallal". Hamarosan a HáCvi lett az akkori ereci zsidó olvasóközönség legkedveltebb lapja, nagyjából az első mezőgazdasági települések alapításával egyidőben. Az újság a korábban kizárólag német források helyett most már francia irodalmat is közölt, és teret adott az eredeti héber prózának. Kiadása folyamán természetesen egy sor új héber kifejezést (újságíró, szerkesztő, távirat, divat stb.) kellett létrehozni. A lap 1908-ban nevet változtatott: HáOr (A fény) lett a címe. Az ottomán kormányzat az első világháború kirobbanásakor az önálló zsidó állam propagálásáért betiltotta.

Ben Jehuda már Párizsban nekilátott az első héber szótár összeállításának, igaz, akkoriban még csak a saját nyelvtudása fejlesztésére, abban a noteszben, ahová a bevásárlólistát is felírta. Később azonban, mint a szótár előszavában maga is írta, amikor napi szinten héberül beszélt, figyelmes lett arra, mennyi szó hiányzik a héberből, s a lista egyre nőtt, elkezdte a szavakat a lapjában közölni, hogy ezzel is segítségére legyen azoknak, akik a nyelvet tanulják. Ám voltak nehézségek. Ha Ben Jehuda a családtagjaival, barátaival beszélt, többé-kevésbé a kénye-kedve szerint használhatta a nyelvet, ha viszont a komplett társadalmat rá akarta kapatni a héberre, a szavaknak precízeknek, akkurátusaknak kellett lenniük, és szigorú filológiai szabályoknak kellett megfelelniük. Tudományos alapon szerkesztette tehát a szótárát, néha napi tizennyolc órát dolgozva, és az impozáns, tizenhét kötetes eredmény Az ősi és modern héber teljes szótára címet kapta. Csak halála után állt össze a szótár, Hemdának és Ben-Cionnak köszönhetően. A mű a mai napig egyedülálló teljesítményt jelent a héberszótárak szerkesztésének történetében.

Ben Jehuda 1890-ben hozta létre a Héber Nyelvi Tanácsot, részint a szótárszerkesztés céljából, részint a nyelvvel kapcsolatos egyéb problémák – terminológia, kiejtés, kipontozás – megoldására. Ebből a testületből nőtt ki a mai Héber Nyelvi Akadémia, amely az utolsó szót mondja ki a héber terén.

Mindebből láthatjuk: noha ben Jehuda kétségtelenül a héber nyelvnek szentelte az életét, nem ő egyedül újította azt meg, mint azt sokszor leegyszerűsítve hallhatjuk. Még kevésbé igaz, hogy a héber holt nyelv volt, amelyet csodás módon “feltámasztottak”. Mint 1958-ban írta a filológus Cháim Rabin: “…aligha túlzás azt állítani, hogy amikor Ben Jehuda első cikke 1879-ben megjelent, a zsidó férfiak több mint fele megértette a Tórát, a napi imádságokat, stb., és mintegy ötöde el tudott olvasni egy héber könyvet, persze ez az arány Kelet-Európában, Észak-Afrikában és Jemenben jóval nagyobb, míg a nyugati országokban jóval kisebb volt.”

Ben Jehuda, a nyelvújító számára elengedhetetlen volt a társadalmi környezet támogatása, amit maximálisan megkapott. Jókor volt jó helyen: 1881-ben alijázott, akkor, amikor szép számmal tartottak Erec Jiszráélbe leendő zsidó telepesek. Rendelkezésre állt a kritikus tömeg. A legtöbb alijázó hasonlított ben Jehudához: fiatal volt, képzett, idealista, kelet-európai háttérrel rendelkező, és az Ígéret Földjén akart élni, éspedig más életet, mint apái. Fogadókészek voltak az újításaira, és képességeiket maguk is a régi-új nyelv szolgálatába állították. 1886-ban létesült az első héber iskola Rison LeCionban. 1909-ben alapították az első héber várost, Tel-Avivot, ahol már csak héberül folyt a diskurzus a kávéházakban, valamint a hivatalokban is – így az ide özönlő olék kénytelenek voltak ezt a nyelvet használni. Egy tel-avivi író írta 1913-ban: “A jiddis sokkal inkább tréfli, mint a disznóhús. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy ma valaki jiddisül beszéljen.”

Az 1881 és 1921 közötti bibliai nemzedékben, negyven évben forrott ki a fiatal héber anyanyelvűek első nemzedéke, akik számára a nyelv egyben a nacionalista törekvések egyik szimbóluma is lett. Ezt a tényt ismerték el a brit mandátumi hatóságok 1922. november 22-én: a héber ettől a naptól kezdve Erec Jiszráél hivatalos nyelve.

Eliézer ben Jehuda épp csak megérte ezt. Huszonnégy nap múlva – december 16-án – elveszítette a tébécével Párizs óta vívott hosszú és keserves harcot, és visszaadta lelkét Teremtőjének. Egyszerre volt próféta és propagandista, elméleti és gyakorlati szakember, az újjáéledés jele és szimbóluma, hívő ember és cionista.

Visszafordíthatatlan folyamatot hagyott maga után. Az első világháború után érkezők közül sokan nem beszéltek héberül – de a gyerekeik már csak héberül beszéltek, és a szülők sokszor tőlük tanultak. A ben Jehuda örökségét szépségesen ápoló, Magyarországról elszármazott izraeli humorista, Efráim Kishon (jobbra) szavaival: “A héber lett az az anyanyelv, amit a szülők tanulnak a gyerekektől.” Tel-Avivban létrejött a Nyelvvédelmi Légió, amely néha attól sem riadt vissza, hogy erőszakkal kényszerítse ki a héber használatát. Az utcán más nyelven beszélőkre a légionisták nem egyszer dörrentek rá: “Zsidó, beszélj héberül!”, és előfordult, hogy militánsabb tagjaik szétverték az olyan gyűléseket, összejöveteleket, ahol jiddisül folyt a szó.

***

Zárszóként ide kívánkozik még egy „nyelves” sztori, ugyancsak magyarajkú izraeliek főszereplésével, Budapestről, úgy 1989 környékéről, amikor az első turistacsoportok érkeztek. A helyszín az akkori Royal Szálló kávéháza, ahol egy éltes matróna imígyen parancsolt rá a pincérre:
– Hozzon nekem egy miccet.
Tudnunk kell, hogy a mic a buborékmentes gyümölcslevet jelenti héberül.
– Pardon? – kérdezte a pincér.
– Mindegy, milyet – mondta a matróna, aki úgy vélte, a pincér afelől érdeklődik, milyen gyümölcs levét kéri. – Csak jó hideg legyen.
– Igen, de mit hozhatok önnek?
– Mondtam már: egy miccet – emelte fel a hölgy a hangját ingerülten. A pincér tétovázva elindult, ám rövidesen meg is torpant, és visszatért az asztalhoz.
– Ne tessék haragudni, de én nem tudom, mi az a mic.
Mire a hölgy az égnek emelte a szemét.
– Ebben az országban már magyarul sem tudnak?!

2008. április 16., szerda

Amikor a blogger jubilál...

Azt hiszem, keveseknek adatik meg, hogy azzal keressék a pénzüket, amit szeretnek. Nekem megadatott. Ideje, hogy aki nem tudta, most megtudja: ha elhanyagolom pár napra a blogot és vele titeket, annak az az oka, hogy könyveket fordítok angolból, ugyanis ebből élek 2001 tavasza óta.

Számvetést készítettem az elmúlt hét évről, amelynek igen jelentős része számítógép előtt telt (eddig két billentyűzetet és egy laptopot tettem taccsra, a második laptop is folyamatban van). Kiderült, hogy jubilálok. Negyedórája fejeztem be az ötvenedik kötet fordítását (Ryder Windham: Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag. Új könyv új fordítása, tehát akinek megvan a régi, annak is érdemes lesz megvennie); ehhez jön még tíz saját kötet, amiből nyolc megjelent, egyet a másik blogomon olvashattok (http://www.orokrangado.blogspot.com/), egyet meg, ha minden igaz, rövidesen ugyancsak felteszek a netre.



Osztottam-szoroztam, és az jött ki, hogy ebben a hét évben tizenhárom kiadónak negyvenhárom angolszász szerzőtől fordítottam, plusz a saját köteteimet is írtam - átlagban negyvenkét naponta követve el egy könyvet (emellett még tizenhat hónapot dolgoztam újságíróként is ebben az időszakban, amellett elváltam, megnősültem, megszületett a harmadik fiam, a napokban meg költözünk, úgyhogy nem mondom, volt meg van gondom). Valójában azonban, ha leszámítjuk a szombatokat, az ünnepeket, az ellógott hétköznapokat, a betegségeket és a külföldi utakat, gyakorlatilag havonta jött ki egy könyvem.

A munka továbbra is gyilkos iramban folytatódik, hiszen máris két újabb megrendelés van az íróasztalomon, de megígérem, a blogot sem hanyagolom jobban, mint eddig bármikor, és azon leszek, hogy heti átlagban a két-három poszt meglegyen, ahogyan azért legtöbbnyire eddig is megvolt - ebben nagy segítségemre voltak vendégbloggereim, Konrad, Levana és Gabi. Köszönet nekik; köszönet a blogot szemléző zsidonegyed.com fáradhatatlan Seres Attilájának, aki nélkül a látogatottságunk nem lenne akkora; és mindannyiótoknak, akik rendszeresen idekattintotok, hogy megtudjátok: miért Cion?

Terjesszétek a blog hírét, és kattintsatok szorgalmasan továbbra is.

2008. április 15., kedd

"Itt Jeruzsálem szíve ver dicső hullámokat"

Az Erec Jiszráél-i rádiózás története a harmincas évek elején kezdődött: ekkoriban jelentek meg jómódú emberek házain az első antennák. A boltokban is lehetett már készülékeket kapni; ezekkel távoli, rövidhullámon sugárzott adásokat fogtak, így a párizsi rádiót, valamint a BBC Birodalmi Adását. Az annalesek szerint 1932-ben 675 bejegyzett vevőkészülék volt a zsidó állam későbbi területén: ez volt az esztendő, amelyben megkezdte működését az első rádióállomás. Az alábbiakban az izraeli rádiózás kronológiájával ismerkedhettek.

1932. április 7-én - e hónapban hetvenhat éve - kezdte meg a működését a Levantei Vásáron, Tel-Avivban a legelső nem vezetékes rádió Erec Jiszráélben. A kezdeményezés Mendel Abramovics nevéhez fűződik, aki külön engedélyt kapott az állomás felállítására a brit mandátumi kormányzattól. Először Abramovics beszédét, valamint Tel-Aviv polgármestere, Méir Dizengoff néhány szavát sugározták. Dizengoff annak a reményének adott hangot, hogy az éter hullámain át az egész világ zsidó közönségét elérik majd. A Rádió Tel-Aviv három évig működött, 1935. áprilisában zárt be.

1936. március 30-án avatta fel Ramallán a brit mandátumi hatóság a Palestine Broadcasting Service (PBS) ramallai stúdióját és a 668 kiloherzen, 449 méteren sugárzó, húsz kilowattos adóját. A napi angol, arab és héber nyelvű adásokhoz stábot toboroztak, s annak tagjait a BBC képezte ki. Az állomás megszületését hatalmas feszültségek kísérték: heteken belül ki is robbant a véres arab felkelés. Az állomás héber neve Kol Jerusálájim, azaz Jeruzsálem hangja lett. Kompromisszumból eredően – a zsidók eredetileg a Kol Erec Jiszráél – Erec Jiszráél Hangja – nevet szerették volna neki adni, de az arab fenyegetések hatására visszakoztak. Akkor – és még sokáig – hittek a havlagában, az önmegtartóztatásban. No meg a szellem erejében.

Ebben hitt Patai József is, aki Az új Palesztina útjain című, szenzációs könyvének előszavában megindultan számolt be a PBS adójának elindulásáról:

Ha beállítják a rádiót a 449. hullámhosszra és a Biblia nyelvén hallatszik a legmodernebbül felszerelt ramallai leadó héber programjának mindenkori bevezető mondata: Háázinu lekol Jerusálájim!, Figyeljetek Jeruzsálem hangjára! Sálom! Béke! És korok kapcsolódnak össze az aether hullámain át, közeli és távoli idők, ó-testamentum és új technika, Béke igéje és harci tudósítás, Dávid király zsoltárai és napi események, prófétai víziók és profán aktualitások. És felénk zeng Ávigdor Háméiri rádióavató szózata, mely sokezer éves múlt mélységéből fakad, és jövendők végtelensége felé szárnyal:

Halljátok népek a világ minden szélén,
S halljad Izrael a szétszórtság minden partjain,
Figyeljetek, ünnep szava szól!
Itt Isten városa hív a ködből,
Itt a király szentélye hallatja hangját,
Itt Jeruzsálem beszél:

Korok, népek, harcok ködhomályából
Évezrek emberi szenvedésének mélységéből
Szavam, Jeruzsálem szava, nem egyszer lobogott,
Nem egyszer tört ki a fény falaim árnyékából,
Nem egyszer villogott Isten villáma felhőimből,
Nem egyszer lángolt a látomás, a gyász, a harag,
De szavamat elnyelték, elsodorták vérfolyamok,
S hangom, Jeruzsálem hangja, megszakadt…

Akkor, midőn elhallgatott Izrael lantosa
S Cion hegyén állt fia, aki nem ontott vért,
S kiterjeszté karjait felemelve az ég felé –
Akkor szárnyat bontott
Az ember szava, Jeruzsálem látomása:
„Házam imádság háza lészen minden népeknek”
És Jeruzsálem felé tekintett akkor minden nép szeme…

Halló, itt Jeruzsálem rádiója szól –
Halló, itt az igazság vára, fénynek tornya,
Itt embersasok fészke, minden elnyomottak reménye,
Itt harsogja harsonáját minden Messiás,
Itt népek sorsa áll az örök mérlegen,
Itt az örök Isten áll a vártán!
Halló, itt Jeruzsálem beszél…
A látomás szíve, mely bezárult, ím, újra dobban
S három szentségek bölcsőjéből újra felragyog
Az isteni törzs ága, a béke fejedelme…
Tűnjön a gyűlölet, a bosszú, a gonoszság,
Itt Jeruzsálem szíve ver dicső hullámokat
S a négyszázkilencvenkilenc hullámhosszon
Jön az üdvösség igéje…

Ébredjetek világ népei a vérontás álmából,
Isten áldásának bősége minden gyermekére árad,
Emeljétek a béke jobbját a napok vége felé,
Jertek, szeretet szomjasai, igyatok
Jeruzsálem csobogó látomásából,
Halljátok népek a világ minden szélén
S halljad Izrael, és hallasd minden végek felé:
Itt a Béke, boldogság igéje zeng ki a ködből –
Halló, halló, halló, itt Jeruzsálem rádiója szól!

***

1938-ban megjelenik az első – héber és angol nyelvű – rádióújság, és a médium ebben az évben számol be arról, hogy hamarosan vetélytársat kap: a PBS egy magas rangú embere szerint hamarosan beindul Erec Jiszráélben a televíziózás. A tévére még várni kellett, ám a rádió mégsem maradt vetélytársak nélkül. A harmincas évek végén megkezdik tevékenységüket a különféle felszabadító mozgalmak – és elkezdi a műsorszórást az első illegális rádióállomás is.

1939. júliusában Jeruzsálemben, a mai Heléna királynő (akkor: Queen Melisande) utcában átadják a PBS új épületét. A mai napig itt található a Kol Jiszráél.

1939. augusztus 2. Az Irgun Cvai Leumi (Ecel – Nemzeti Felszabadító Hadsereg) földalatti szabotázsa időlegesen megbénítja a PBS-t, s a személyzet két tagját megölik; az adás azonban csak rövid ideig szünetel, s hamarosan újra megkezdik a műsorszórást az eredeti ramallai stúdióból.

1940. március 13. A Hagana a 42 méteren (700 kHz) kezdi meg a maga illegális műsorszórását. Ez az adó már a Kol Jiszráél (Izrael Hangja) nevet kapja, s hamarosan a Hagana úgy dönt: ha egyszer megalakul az állam, annak hivatalos rádióállomása is ezt a nevet kapja. Az eredeti Kol Jiszráél azonban már 1940 júniusában beszünteti az adást, amikor fennáll a tengelyhatalmak földközi-tengeri inváziójának veszélye.

1942-ben indul be a PBS2 húsz kilowattos adása az 574 kHz-en (522 méter), míg a PBS1 a 677 kHz-re (443 méter) költözik, mert így jobban fogható Európában, és a környékbeli hullámhosszokon nincs más állomás.

1943-ban a brit hadsereg jóvoltából beindul a Forces Broadcasting Service közel-keleti szekciójának első palesztin állomása. Ennek stúdiói a Cion-hegyen vannak, a St. Peter in Gallicantu vendégházban, az adó pedig Bét Dzsallán. Az állomás később a 216 méterre (1391 kHz) költözik, és megkezdi működését a második állomás is, amely az Indiában állomásozó brit csapatok számára sugároz műsort. A világháború folyamán az FBS további adótornyokat létesít Haifán, Ramlán, Gázában és Kasztinán.

Szintén Jeruzsálemben üzemel a Sark al-Adna arab adó, amely a brit mandátum végeztével beszünteti adását és Ciprusra költözik, ahonnét az 1956-os szuezi válságig működik. Akkor a Ciprust birtokló britek bezáratják.

1945. október 4. A Hagana Kol HaHagana néven indítja be újból illegális adóját, a brit-ellenes zsidó szabadságharc fokozódása idején. A médium a szabadságküzdelmek idején kulcsfontosságú szerephez jut, pszichológiai hatása felmérhetetlen.

1946. február 18. A brit hadsereg a nyomára bukkan a Lechi (Lochaméi Chérut Jiszráél – Izrael Szabadságharcosai) felszabadító szervezet állomásának, és letartóztatja annak munkatársait, köztük Geula Kohént, aki később politikus asszonyként hosszú pályát fut be. Ekkoriban már egy sor különféle vevőkészülék kapható az országban.

1947-ben – ahogyan közeledik a brit csapatok kivonásának ideje – a PBS arra készül, hogy beszüntesse adásait.

1948. május 14. Kikiáltják a független Izrael Államot. A PBS és a korábban illegálisan működött Hagana-rádió személyzetének és műszaki bázisának segítségével kezdi meg adását a Kol Jiszráél, amely kezdetben állami hivatalként működik, előbb a belügyminiszter, később a Postaügyi Minisztérium, majd pedig egyenesen a Miniszterelnöki Hivatal égisze alatt. A Felszabadító Háború során Ramallát a transzjordániai Arab Légió szállja meg, a város később a Jordán Hasemita Királyság részévé válik, egészen 1967-ig. Az ottani adó a Hatnapos Háborúig folytatja az adást – immár a jordán propaganda szolgálatában – a 677 kHz-en.

1948 történetéhez tartozik, hogy a jóval később palesztinnak elnevezett arab menekülthullám ekkoriban indult el, javarészt az arab rádióállomások uniszónó hecckampányának köszönhetően, amelyekben – különösen a korábban blogunkban taglalt Déir Jászín-i események után – arra szólították fel az Erec Jiszráél területén élő arabokat, hagyják el lakóhelyüket, vagy különben a zsidók mindenkit kiirtanak. Az arab menekülők java része ezeknek az adásoknak a hatására vett vándorbotot a kezébe, és csak kisebb részüket szólították fel távozásra a honfoglalást végrehajtó izraeli erők.

1949-ben Izrael – a világon a legelsők között – kezd ultrarövid hullámú (FM-VHF) műsorszórásba. Ez sok országban még tíz-húsz évvel később is csak kísérleti jelleggel indul meg. Az FM-et eleinte csak arra használják, hogy a szignált eljuttassák a stúdiókból a középhullámú adókhoz.

1949. október 30. A londoni BBC megkezdi a napi rövidhullámú műsorszórást Izrael felé. A héber adás 1968. október 27-ig szól; a célközönség igyekszik mindenféle műhelytitkot eltanulni s azt a hazai viszonyok közt a lehető legjobban felhasználni.

1950. március 11. Kimondottan a külföldnek szánva indul meg a Kol Cion laGolá (Cion Hangja a Gálutnak [„diaszpórának”]); ezt a Cionista Világszervezet és a Szochnut közösen működteti. A Kol Cion 1958-ban beolvad a Kol Jiszráélbe, a külföldnek szánt adások azonban maradnak máig – Izrael Hangja magyarul is hallható.

1950. szeptember 24-én indul be a Gáléi Cáhál, az izraeli hadsereg rádiója. Ez a Kol Jiszráél első hazai versenytársa. A korábban az állami adón sugárzott katonai programok mind a Gáléi Cáhálra költöznek át.

1951-ben teljesen átszervezik a Kol Jiszráélt, létrejön az Izraeli Műsorszóró Szolgálat.

1952-ben a 652 kHz-en beindul a Reset Bét, azaz a kettes számú adás; a másik a Reset Alef, egyes műsor nevet kapja. A külföldre irányuló adásokat a házon belül Reset Gimelként, hármas csatornaként emlegetik.

1953-ban az RCA-tól megvásárolják az első nagy teljesítményű rövidhullámú adót a Kol Cion számára.

1957-ben a Reset Bét svédül, franciául és angolul is sugároz a Szináj-félszigeten állomásozó ENSZ-békefenntartó erőknek. Ez év április 27-én hallgatják a legtöbben az izraeli rádió népszerűségben a Kossuth Szabó családjához hasonlítható programját, a Hárman egy csónakban-t.

1958-ban arab adás indul Szout el Iszraíl néven: ez lesz a Reset D, a 737 kHz-en. Az adás száz kilowattos.

A Kneszet 1963. március 2-án szavazza meg az iskolatévé létesítését, s ez év augusztus 8-án meg is születik a megegyezés az amerikai CBS-szel, amely segít az izraeli televíziózás beindításában.

1965. június 6-án fogadja el a Kneszet a Műsorszóró Hatóságról szóló törvényt, amely létrehozza az Izraeli Műsorszóró Hatóságot (angol betűszóval: IBA). A Hatóság hatáskörét 1968-ban a tévére is kiterjesztik.

1967. júniusa. A Hatnapos Háborúban a ramallai adó visszakerül jogos tulajdonosaihoz; innentől fogva ez szórja az IBA arab adását a Reset Daleten, egy 1942-es Marconi adóval, amely a mai napig működik (az eredeti 1936-os adót a jordánok leszerelték; a németek egy 100 kilowattos Telefunkent ajándékoztak nekik, amit épp akkor szereltek fel, amikor a háború kirobbant.)

1968. május 2. A harmincas években is már tervezett televízió a Függetlenségi Nap közvetítésével kezdi meg adását. A rádiónak most már komoly riválisa van – noha nem ettől a naptól fogva. Tévékészülékeket már 1960-tól árultak, amikor még csak Ciprust, Egyiptomot és Libanont lehetett fogni. A hazai tévéműsor azonban elsöprő sikert arat. Mindenki nézi, mint arról egy korábbi posztunkban beszámoltunk.

1969. Ebben az évben nagyban javul a rövidhullámú rádiózás: négy darab 300 kilowattos adót vesznek.

1972. július 26. Az Emek Háélá telekommunikációs állomással Izrael is bekapcsolódik a műholdas közvetítések világába.

1973. május 18. Béke Hangja néven kezdi meg Ábie Nátán kalózrádiója az adást a Földközi-tengerről, a tengeri határon kívül lehorgonyzott hajóról. Az adó embertelenül népszerű lesz, a hatóságok tehetetlenek vele szemben.

1976. júniusa. Most valóban Reset Gimel néven kezdi meg működését egy, kimondottan a könnyűzenére szakosodott csatorna az 531 kHz-en és FM-hullámhosszokon. Mint a Reset Bét, ez is közöl reklámokat. A tengerentúli csatorna, mivel a Gimel név immár hivatalosan foglalt, a Reset Hé nevet kapja az ábécé következő – ötödik – betűje után.

1983-ban Kol HaMúzika néven a Bartókhoz hasonlatos komolyzenei-kulturális adó indul a Reset Alef korábbi FM-bázisán.

1987. április 10. Aláírják a megállapodást az Amerika Hangja (Voice of America) rádióállomással egy, az Arava völgyében létesítendő erős rövidhullámú átjátszóadóról, ám később környezetvédelmi problémák merülnek fel – az adó károsan befolyásolná a vándormadarak húzását –, így a megépítésétől eltekintenek. Ugyanezen esztendő októberének 7. napján két hónapos általános tévé- és rádiósztrájk kezdődik.

1993. október 1. A palesztinokkal folytatott béketárgyalások hatására Ábie Nátán elsüllyeszti a hajóját a Béke Hangja kalózrádióval egyetemben, mondván, az elérte célját.

1994. májusa. A palesztinok a nekik juttatott autonómia értelmében szabadon üzemeltethetik rádió- és tévéállomásaikat.

1995 szeptemberében kezdi meg az adást az első kimondottan kereskedelmi rádió.

1996. május 18. Megkezdi működését az Ámosz–1 izraeli műsorszóró műhold.

2008. április 12., szombat

Afulára a beat dinoszauruszait várják, Jeruzsálem luxus veteránautókra számít

Újra összeáll, és a zsidó állam hatvanadik születésnapja tiszteletére Izraelben koncertezik néhány beatlegenda: az Animals, a Marmalade, valamint a Herman’s Hermits; a negevi rászorulókat veteránautókkal alijázók segítik.

Három név: három banda, amelyek forradalmasították a hatvanas években a brit popzenét. Az Animalsről valószínűleg mindenkinek beugrik A felkelő nap háza (House of Rising Sun), a Herman’s Hermitstől pedig anno a Tánczenei koktélokban egyedüliként, viszont folyamatosan forgatott Ma nincs tej (No Milk Today - a banda a képen jobbra; kicsit megöregedtek azóta, de nem vészesen), a Marmalade-et viszont talán érdemes bemutatnunk pár szóval: az 1961-ben alakult skót formáció 1967-ig Dean Ford and the Gaylords néven játszott. A jelenlegi felállás 1974 óta él, noha az eredeti tagok közül már csak Graham Knight basszusgitáros maradt meg.

A beatdinoszauruszok fellépését a Kol Rega rádió munkatársa, Reuvén Lév és Cipi Livni külügyminiszter asszony fivéri, Éli Livni producer szervezték meg. A koncertre Sávuotkor kerül sor az afulai Amphi-Parkban.

A hatvan éves Izraelt azonban nem csak nála alig valamivel fiatalabb rockbandák köszöntik, hanem autómatuzsálemek is. Az Angliában aktív Jewish National Fund jótékonysági szervezet anyagi hozzájárulásának köszönhetően antik luxusautók érkeznek Londonból Jeruzsálembe, s a tervek szerint tizennyolc napon át lehet majd megtekinteni a gépjárműcsodákat. Több öreg autót repülővel hoznak, de lesznek olyanok, amelyek a saját kerekükön teszik meg a távolságot valamelyik földközi-tengeri kikötőig, Haifáig pedig hajóval folytatják az utat. Ami igazán örvendetes: lesznek sofőrök, akik már nem térnek vissza – ők a Nefes beNefes alijaprogram keretében végképp hazatalálnak Izraelbe.

A részvétel nem olcsó mulatság, autónként 35 ezer dollár körüli összegbe kerül, ám az a szerencsés résztvevő, aki elsőnek hajt át a Kneszet kapuján, a háromszorosát fizeti. Persze maguk a kocsik is komoly summát érnek: veterán Porschékat, Aston Martinokat, Jaguárokat és Rolls Royce-okat várnak Jeruzsálembe. Az idősebb kocsik közt van egy 1942-es Cadillac, valamint egy olyan Rolls, amelyet 1948 májusában szereltek össze, és Izrael Állammal együtt lesz hatvan éves. A résztvevő kocsik összértékét 82 millió dollárra becsülik.

Az eseményből közel 500 ezer dolláros bevételt remélnek a szervezők, amelyet a Negev szükséget szenvedő lakóinak megsegítésére ajánlanak fel. A Kneszet kapujánál Dália Icik házelnök asszony üdvözli a befutó autósokat.

Ezékiél látomása a száraz csontokról

Vendégeink száma ismét szaporodik eggyel; ezúttal Gabi Zeévit, a magyar nyelven is író izraeli fizikust és publicistát ajánljuk figyelmetekbe; fogadjátok őt és gondolatait sok szeretettel.

A polgári időszámítás 70. évében Titusz császár vezérletével a rómaiak elfoglalták és lerombolták Jeruzsálemet, Júdeában azonban még több helyen izzott az ellenállás. Az egyik ilyen sasfészek a fővárostól délre, a sivatag szélén, a Holt-tenger partján emelkedő Maszada vára volt.

A meredek, megmászhatatlan sziklafal tetején fennsík terült el, amelyen még Nagy Heródes építtetett téli palotát és katonai épületeket, raktárakkal, vízgyűjtőkkel, hogy ez a helyőrség védje az ország határát a kelet felől beszivárgókkal szemben. A háború idején ide menekült néhányszáz zsidó harcos, a családjaikkal, közel ezer ember.
72-ben a római légiók körülfogták a várat – de elfoglalni nem tudták. A bennrekedteknek hosszú időre elég volt az élelem, és nem voltak hajlandók megadni magukat. Egy év hiábavaló ostrom után a rómaiak megtalálták a győzelem kulcsát: fegyvereik fedezete alatt földből és kövekből rámpát, emelkedő töltést kezdtek építeni, és néhány hónap alatt a töltés a tengerpart magasságából felvezetett, és elérte a hegyen lévő várkapu magasságát. A töltésen ostromgépeket, kaputörőket vontattak fel, és rövid idő alatt sikerült betörniük a várba.
A védők el voltak szánva arra, hogy nem lesznek Rómába hurcolt rabszolgák, inkább meghalnak. Ám az öngyilkosságot a zsidó vallás tiltja. Ezért egy halachikus döntés szerint kisorsolták - cserépdarabokra írva a harcosok neveit -, ki öljön meg kit: a családfők a családjaikat, őket pedig a kisorsoltak - hogy csak egy maradjon utoljára.

A betörő római katonák, akik győzelmi torra, nőkre és rabszolgákra számítottak, meglepetten és megilletődötten fogadták a látványt, az önkéntes halottak százait, a nagy élelmiszer- és víztartalékokat. Mindezekről beszámol Josephus Flavius, az egykori Joszéf ben Mátitjáhu, Galilea katonai parancsnoka, aki bántatlanság ellenében megadta magát, majd a császár szolgálatába szerződött a zsidó háborút megörökítő történészként. Ő az esemény után a helyszínre utazott, és meginterjúvolta azt a néhány asszonyt, akik gyerekeikkel elbújtak a kollektív öngyilkosság elől, és így élve kerültek a rómaiak kezére.

Maszadát a következő 1900 esztendőre belepte a szelek hordozta sivatagi homok, eltemette a romokat, és a történet - majdnem - feledésbe merült.

***

A hatvanas években újfajta emberek jelentek meg a hegy tetején. Héberül beszéltek, azon a nyelven, amin az egykori harcosok. Szerszámaikkal kaparni kezdték a tömör homoktakarót, s kibontakoztak a falmaradványok, a termek, a palota freskói, a raktárak, a vízmedencék, a zsinagóga, a mikve. Előkerült néhány, a sorsoláshoz használt cserépdarab, az egyiken Elázár ben Jáir, a felkelők vezetőjének nevével, továbbá fegyverek, kőgolyók, edények, pénzek. Halottakat azonban eleinte nem találtak: a rómaiak - valószínűleg az esetleges járványtól tartva - eltemették a holttesteket valahol a közelben a puhább talajban, vagy elégették őket.

Azaz mégis! Egy félreeső, szélső sziklaparti szobácskában találtak a forró, száraz homok alatt teljesen jól konzerválódott három halottat: egy apát, anyát, és lányukat. Megmaradt a ruházatuk, a kislány copfja, fésűje is. Feltehetőleg az apa ölte meg a számára legdrágább két nőt, majd várta a lakásokat sorra járó ölő-csoport emberének kését. De ez az apa üzenetet küldött számunkra: haláluk előtt vígasztalni akarta a családot és magát, és felolvasott nekik egy könyvből. Ennek a könyvnek néhány kitépett lapját feltűnően elhelyezte maga mellett, - és a régészek megtalálták és rekonstruálták az írást. Ezt a szöveget több mint ötszáz évvel azelőtt írta Ezékiel próféta Babilonban, a fogságban, aki a salamoni Első Szentély felégetése és az utána következő száműzetés alatt így kívánta vigasztalni népét.

Mi mással is vigasztalhatta volna szeretteit a kétségbeesett apa a Második Szentély felégetése után, amikor kint már a római hadigépek dübörögtek, és a halált hozó kés közeledett, mint a feltámadás reményének ígéretével? Nem tudhatta, mit hoz majd még a távoli jövő, és a halál küszöbén egy, már akkor is réges-régi szöveget olvasott fel nekik, vigaszként.

Olvassuk el most mi is, kései utódok, ismételjük meg a szöveget a próféta, és a masszadai apa nyomán:

Ezékiel látomása a száraz csontokról (Ezékiel könyve, 37. fejezet)

Isten keze volt rajtam, szelleme kivitt engem, és letett egy völgybe, amely csontokkal volt tele. Majd elvezetett engem körbe-körbe, és íme, nagyon sok csont hevert a völgyben, és nagyon szárazak. És azt mondta nekem: ember fia, vajon élni fognak-e még ezek a csontok? Én feleltem: Uram, Istenem, ezt csak Te tudhatod! És Ő azt mondta nekem: prófétálj ezeknek a csontoknak! Én pedig szóltam hozzájuk: száraz csontok, halljátok meg az Úr szavát! Ezt mondja az Örökkévaló ezeknek a csontoknak: íme, lelket lehelek belétek, és élni fogtok, ínakat feszítek rátok, húst borítok arra, bőrrel vonom be, és lelket adok nektek hogy éljetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Örökkévaló! Én pedig prófétáltam, ahogy megparancsoltattam, és hang támadt szavaim nyomán, nagy zörgés, csont tapadt csonthoz. Íme, láttam, hogy ínak feszültek rajtuk, hús borította be, és bőr vonta be őket felülről, - de lélek nem volt bennük. Akkor azt mondta nekem az Úr: prédikálj a szélnek, prédikálj, ember fia! Mondd a szélnek: Így szólt az Örökkévaló, jöjj, szél, a négy égtájról, fújj ezekbe a halottakba, és azok élni fognak! Én pedig prédikáltam, ahogy parancsoltattam, és íme, lélek költözött azokba, életre keltek, és lábaikra álltak, - egy hatalmas, nagy sereg. Akkor szólt hozzám az Úr: ember fia, ezek a csontok – ők egész Izrael háza. Azt mondják rólunk, kiszáradtak csontjaink, elveszett a reményünk, végre ítéltettünk. Ezért prófétálj, és mondd meg nekik: így szólt az Úr, az Örökkévaló. "Íme, én megnyitom sírjaitokat, felhozlak titeket sírjaitokból, népem, és Izrael országába viszlek titeket. És megtudjátok, hogy én vagyok a Mindenható, midőn kinyitom sírjaitokat, és felhozlak benneteket azokból, népem, szellemet fújok belétek hogy éljetek, és leteszlek benneteket földjeiteken, - akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki mindezt mondtam és tettem" – eddig az Úr szava.

***

A régészek elgondolkodhattak. A prófétának sejtelme sem lehetett, ami később következett: hogy a zsidó királyság visszanyeri függetlenségét a Makkabeusok szabadságharca nyomán, hogy az új hódító, Róma, ismét vészt hoz ránk. Sem ő, sem a halála előtt álló ősünk nem tudhatta, hogy Róma valamennyi istenét nemsokára megbuktatja a zsidó hit egy Istene, de ez szétszórt népünkre csak új szenvedéseket hoz: Bizánc, iszlám, kiűzetések, pogromok, Harmadik Birodalom, Soá, Szovjetúnió. De egyben mindkettőjüknek igaza volt: mindegyiküket túléltük, a száraz csontok új életre keltek, az utódok ismét itthon művelik földjeiket, és bennük életre kelt a harcos ősök emléke, szelleme.

A régészek, élükön Jigáél Jádín volt vezérkari főnökkel, aki állása szerint a hadsereg főparancsnoka, de szakmája szerint archeológus volt, csendes katonai tiszteletadással temették el a három holttestet a hegy lábánál, mellettük a Könyv lapjaival. A kis síremlék jól látható a hegytető széléről, egykori lakásuk ablakából, ahol ma a kíváncsi turisták százai nézelődnek, és hallgatják a történetet Maszadáról és védőiről. De időnként más látogatói is vannak a hegynek. Az alapkiképzés befejeztével a hegytető plátóján kiskatonák sorakoznak, felvonják az állami zászlót, lángbetűket gyújtanak meg, és hangosan kiáltják:

Esküszünk, hogy Maszada soha többé nem fog elesni!

Odalent, a völgy sírjában a három halott megérti az eskü nyelvét. Bizonyára már békésen pihenve várják a feltámadást.

2007. október 15 / 5768. Chesván 3.

(Balra: izraeli harci gép a Maszada felett)

2008. április 11., péntek

Igazságot szolgáltat a béke vallása - Fotók csak erős idegzetűeknek

Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek nevében hozták az ítéletet a képen látható nyolcéves fiúval szemben, aki éhségében kenyeret lopott a teheráni piacon.




Büntetésként azt szabták ki, hogy - mivel még kicsi - nem vágják le a kezét, hanem csak megnyomorítják azt, hogy soha többé ne tudja használni. Az ítéletet egy autóval hajtják végre: a gyerek kezét alákényszerítik és szétzúzzák a karját.


Nyilván sokakban felmerül a kérdés, hol van ilyenkor a kissrác apja, anyja, hol vannak a testvérei. Miért nem szegül ellen ennek a barbarizmusnak az egész család, a baráti kör, miért nem söprik el ezt az iszonyatos rezsimet, amelynek egyik legfőbb célja, hogy nőkön és gyermekeken vezesse le az önnön elmaradottsága, primitívsége miatti évszázados frusztrációit?


Miért tűrik emberek az iszlám vallásnak nevezett pszichopata téboly igáját százmilliószámra? Netalán azért, mert nekik ez kell?


Igen, úgy tűnik, nekik ez kell.


Meg hogy olajállamban éhező gyerekek kenyeret lopjanak. Ez utóbbiért nyilván a globalizmus, valamint a cionista entitás (a.k.a. Kis Sátán) és az Egyesült Államok (úgy is, mint: Nagy Sátán) hibáztatható.

2008. április 10., csütörtök

A valódi menekültprobléma: hová lettek a zsidók az arab országokból?

1945-ben mintegy 870 ezer zsidó élt a különféle arab államokban. Nem vendégként: számos közösség már két és félezer éve létezett, azon idők óta, amikor arabság még nem, és az iszlám rémálomtól is mentes volt a világ. Ugyanezekben az arab országokban ma mintegy hét és félezer zsidó él. Hová lettek a többiek?

Miközben az Erec Jiszráél területéről 1948-49 folyamán távozott arabságot (zömük, illetve zömüknek a felmenője egyébként a megelőző ötven évben, a cionista építőmunka hozta fellendülés hatására vándorolt be Palesztinába egyéb arab országokból) az eltelt hat évtized folyamán huszonegy arab ország képtelen volt befogadni (Jordánia kivételével gyakorlatilag egyik arab ország sem tett szalmát keresztbe azért, hogy a mesterségesen kreált és életben tartott palesztin „menekültprobléma” megoldódjon), az egyetlen zsidó állam – koldusszegényen, megcsonkítva, háború után – befogadta az arab országokból százezrével elűzött véreit.

A náci őrjöngés a különféle arab államokban megismétlődött a negyvenes évek második felében. A zsidókat a csőcselék sok helyütt megtámadta, pogromok zajlottak Egyiptomban, Líbiában, Szíriában és Irakban. A zsidóság ingó- és ingatlanvagyonát a legtöbb helyen mindenestül elkobozták. Irakban a cionizmus főbenjáró bűn lett, s akit abban bűnösnek találtak, azon végrehajthatták a halálos ítéletet. Kétségbeesett, reményvesztett százezrek érkeztek a zsidó államba, ahol sok évig szociális problémát képeztek, de végül otthonra találtak. Teljes jogú izraeli állampolgárok lettek, szemben az Erec Jiszráélból távozott arabokkal, akik a szomszédos arab országokban lenézett és megvetett páriák a mai napig; sem a kormányok, sem a lakosság nem veszik őket emberszámba. Lényegében népességcsere ment végbe az Ország és az arab államok között. Utóbiak azonban sohasem ismerték ezt el, és a világ hatvan éve lovagol az úgynevezett palesztin menekültproblémán. Ám legyen; ez esetben viszont foglalkoznunk kell azzal a több mint 800 ezer zsidó menekülttel is, akik közül 586 ezer Izraelben telepedett le, és akiknek elkobzott javaiért soha még arab állam egyetlen fillér kártérítést sem fizetett.

A viharfelhők 1947-ben kezdtek gyűlni az arab országok zsidósága felett. Ebben az évben zajlottak az ENSZ-ben a viták Palesztina felosztásáról (amelyet később a zsidóság elfogadott, az arabság nem), melynek hatására az arab vezetők nyíltan az országaikban élő zsidók kiűzetését, illetve a velük szembeni erőszakot helyezték kilátásba arra az esetre, ha a világszervezet egy zsidó állam létrehozása mellett döntene. Szó sincs tehát valamiféle spontán népharagról, netán – mint manapság szokás mondani – a „szélsőségesek” akciójáról. A zsidók kiűzetését, meggyilkolását eleve beharangozták, éspedig hivatalos és nemhivatalos szinten egyaránt. Nem is akárhol, hanem az ENSZ közgyűlése előtt, ahol az egyiptomi küldött többek közt ezt jelentette ki: „A felosztás a muszlim országokban élő egymillió zsidó életét veszélyezteti.” Az ENSZ ennek dacára megszavazta a felosztást – s lőn etnikai tisztogatás, bár ezt a kifejezést a világ csak a kilencvenes években ismerte meg, persze, hogy a Boszniában üldözött muzulmánok szenvedései okán (akik közül arab állam természetesen soha egyet be nem fogadott. Csak Izrael… de ez már egy másik – és jóval későbbi – történet.)

A világ az arab etnikai tisztogatás ellen semmit nem tett, épp úgy nem, mint ahogyan a Holocaust idején sem. Nem állíthatjuk, hogy az olaj játszott szerepet, hiszen ekkoriban az „arab” olaj fontossága korántsem volt akkora, hogy zsarolni lehetett volna vele a világot. Dr. Stephen Wise, a Zsidó Világkongesszus akkori elnöke 1948. január 18-án George Marshall amerikai külügyminiszterhez fordult: „A Közel-Keleten és Észak-Afrikában, kivéve Palesztinát, 800 ezer és egymillió között van azoknak a zsidóknak a száma, akik a Palesztina felosztása miatt szent háborúra izgatott muzulmánok miatt ’a megsemmisítés legnagyobb veszélyének’ vannak kitéve… Máris történtek erőszakcselekmények, s továbbiakat helyeztek kilátásba, amelyek egyértelmű célja a zsidóság teljes kipusztítása, népirtás véghezvitele, amely a Közgyűlés határozatai értelmében emberiesség elleni bűncselekménynek számít.” Az Egyesült Államok kormánya azonban nem foglalkozott Wise figyelmeztetésével.

A New York Times 1948. május 16-án – aznap Izrael már negyvennyolc órája létezett – ezt a szalagcímet hozta első oldalán: Jews in Grave Danger in all Muslim Lands: Nine Hundred Thousand in Africa and Asia Face Wrath of their Foes (Zsidók hatalmas veszélyben az összes muszlim földön: Afrikában és Ázsiában kilencszázezren néznek szembe ellenségeik dühével). A New York Times hozta az Arab Liga Politikai Bizottsága határozatát, „amely azt célozta, hogy az Arab Liga államaiban élő zsidó lakosság jogi helyzetét rendezze. Bankbetéteiket befagyasztják, s a pénzt arra használják fel, hogy finanszírozzák ’a palesztinai cionista ambíciókkal’ szembeni ellenállást. Azokat a zsidókat, akiket aktív cionistának hisznek, internálják és vagyonukat elkobozzák.”

Pogromok, üldözések, a jövővel kapcsolatos bénító félelem: mindez általában megelőzi a tömeges zsidó kivándorlásokat, és ez nem volt másképp ebben az esetben sem – azoknak a zsidóknak az esetében, akiknek az ősei emberemlékezet óta lakták azokat a vidékeket. 1948-cal kezdődően 650 ezer zsidó kényszerült menekültként elhagyni az arab világot, s Izraelbe vándorolni, abba az államba, amelyet megsemmisítéssel fenyegetett – s fenyeget máig – a mohamedán téboly. Lévén mindenüket elkobozták, sokszor még a kis batyujukat is, szinte mindnyájan egyetlen fillér nélkül érkeztek meg Izraelbe. Mintegy 300 ezren pedig Európában (általában a származási országuk korábbi vagy akkori gyarmattartójánál), illetve az amerikai kontinensen találtak új hazára.

A zsidók kiűzetése – noha ezzel akkoriban egyetlen politikai erő sem törődött – a nemzetközi jog lábbal tiprása volt. Az 1945-ös Nürnbergi Charta az emberiesség [és nem „emberiség”, mint gyakorlatilag mindenütt helytelenül használják a magyar nyelvben] elleni bűncselekményként definiálja a tömeges deportálásokat, ami pedig az 1949-es genfi konvenciót illeti, amely a polgári személyekkel szembeni háborús időkbeli bánásmód szabályait állapítja meg, megtiltja a deportálást és az erőszakos transzferálást, lett légyen az egyénekkel vagy tömegekkel szemben alkalmazott. Az arab országokban ráadásul olyan zsidóellenes dekrétumok születtek, amelyeket egy az egyben a nürnbergi törvényekről koppintottak; különösen kísértetiesen idézte az állampolgárságról és fajról szóló „jogszabályt” egy sor denacionalizációs, azaz az állampolgárságtól megfosztó arab törvény, ami pedig a szenvedő alanyokat illeti, azok ugyanazok voltak mind a két esetben.

Ma az izraeli lakosság mintegy felét teszik ki az arab országokból elkergetett zsidók, illetve azok leszármazottjai. Milliókról van szó, akik soha, semmiféle humanitárius segítséget nem kaptak az ENSZ-től. Az arab államok a mai napig elutasítják, hogy bármilyen kompenzációt fizessenek az után a vagyon után, amit a több százezer ember nem önszántából hagyott hátra. Izrael konzekvensen kiállt amellett, hogy amennyiben a palesztin menekültek kompenzációban folyamodnak, úgy kompenzációt kell kapniuk a zsidó menekülteknek is.

A zsidókkal szembeni, a kiűzetést megelőző arab-iszlám embertelenségek

Szíria

Szíria területén már a bibliai időkben is laktak zsidók (kép), számuk azonban a zsidóság 1492. évi spanyolországi száműzetése után nőtt meg jelentősen. A legnagyobb közösségek Damaszkuszban és Aleppóban voltak. 1943-ban harmincezer lelket számlált a szíriai zsidó közösség. 1945-ben a kormány a nemzetközi joggal ellentétesen korlátozta a szabad kiutazásukat, hogy ne szaporíthassák az Erec Jiszráél-i jisuvot. Már akkor pogromok törtek ki, a csőcselék zsidó üzleteket, lakásokat fosztogatott és gyújtogatott. Ezt követően a kormány befagyasztotta a zsidó bankszámlákat, és hivatalosan elkobozta mindazt a tulajdont, amit a pogromok után még magukénak mondhattak.

Noha a szíriai zsidóság a cionizmus mellett az arab nacionalista törekvéseket is pártolta, mert úgy képzelte, a kettő összeegyeztethető s így a palesztinai konfliktus is megoldható, az ország Franciaországtól történt 1946. évi teljes függetlenedése után a velük szembeni erőszak nőttön-nőtt. A legborzalmasabb pogromok 1947-ben zajlottak, amelyek nyomán Aleppóban minden zsidó üzlet és az összes zsinagóga elpusztult. Menekültek a zsidók, mintegy tízezren az Egyesült Államokba, ötezren Izraelbe; az ő otthonaikat és tulajdonukat a helyi muzulmánok szétosztották maguk között.

Azok, akik valami oknál fogva maradtak, a következő évtizedekre gyakorlatilag egy végtelenül ellenséges rezsim túszai lettek, olyan diktatúra foglyai, amely szükség esetén habozás és szemrebbenés nélkül irtotta akár ezrével a saját véreit is. Szíriában életbe léptek egyes náci törvények. A zsidókat megfosztották az állampolgárságuktól, munkavállalás esetén negatív diszkriminációban részesültek. A közösség állandó ostromállapotba kényszerült, amit csak fokozott az őket folyamatosan szemmel tartó titkosrendőrség terrorja.

Szíria utolsó zsidói 1994 októberében hagyták el az országot, élükön a főrabbival. Az egykori gazdag, harmincezres közösségből – a kurd nyelven beszélő kamsili zsidókból, a Spanyolországból elszármazot aleppóiakból és az eredeti damaszkusziakból napjainkra mintegy két tucatnyian maradtak.

Egyiptom

Egyiptom is közismerten olyan ország, ahol sok évszázaddal az arab-muszlim hódítás előtt is már éltek zsidók (dacára annak, hogy az Egyiptomban való élést kiemelten tiltja a Tóra). 1897-re több mint huszonötezres volt a közösség, tagjai főként Kairóban és Damaszkuszban éltek. Az ország első nemzetiségi törvényét 1926. május 26-án hozták meg, már akkor igazi náci éllel: kizárólag az volt jogosult arra, hogy önmagát egyiptominak vallja, „aki fajilag egy olyan ország többségi népességéhez tartozik, amelynek a nyelve az arab, vagy amelynek a vallása az iszlám”. Később ez a megszövegezés lett az egyiptomi zsidóság kiűzetésének „jogi” alapja.

1937-ben a zsidó populáció meghaladta a 63 ezret. Az első pogromok 1945-ben robbantak ki, amikor az egyiptomi nacionalizmus Nyugat-ellenes és antiszemita szárnypróbálgatásaira sor került. Tíz zsidót mészároltak le, háromszázötvenet sebesítettek meg, s a hőstettek számát gyarapítandó felgyújtottak egy zsinagógát, egy zsidó kórházat meg egy öregotthont. A kairói törvényhozás két évre rá mintha a magyar zsidótörvényeket nyálazta volna végig: 1947. július 29-én kiegészítést csatoltak a cégtörvényhez, s ennek értelmében egy cég adminisztratív foglalkoztatottainak háromnegyede egyiptomi kellett legyen, általában az alkalmazottaknak pedig a 90 százaléka. E dekrétum számos zsidót túrt ki az állásából. Izrael Állam megalapítása tovább hergelte az antiszemita érzelmeket. 1948 júniusa és novembere között bombamerényletek sorát követték el a kairói és alexandriai zsidónegyedekben, a halottak száma meghaladta a hetvenet, a sebesülteké pedig a kétszázat. A hatóságok sem maradtak tétlenek: kétezer gazdag zsidót tartóztattak le, s javaikat elkonfiskálták. Az elkövetkező hónapok még több gyilkosságot hoztak.

Mindez a királyi Egyiptomban történt, ám javulást a Gamal Abdel Nasszer államfő és kalóz vezette diktatúra sem hozott, sőt. 1956-ban Nasszer a Szináj-hadjáratot használta fel ürügyként további huszonötezer zsidó kifosztásához és kikergetéséhez (kép); minteg ezer zsidó pedig börtönökbe és koncentrációs táborokba került. A forradalmi törvényhozás 1956. november 23-án a vallásügyi miniszter által aláírott – és az ország valamennyi mecsetében felolvasott – sommás proklamációban tudatta országgal s világgal: „valamennyi zsidó cionista és az állam ellensége”, és ígéretet tett arra, hogy az ország rövidesen mindőjüktől megszabadul. Ezreknek parancsolták meg az ország elhagyását. Megszabták, hogy mindenki csak egy bőröndöt és maximált készpénzt vihet; erőszakkal aláíratták velük – akárcsak a későbbi Ceausescu-Romániában – a papírt, miszerint javaikat az egyiptomi kormánynak „ajándékozzák”. Külföldi megfigyelők beszámolói szerint a zsidó családok egyes tagjait túszként hátrahagyták, nehogy később, külföldön beszámolhassanak a velük történtekről.

1957-re már csak 15 ezer zsidó maradt Egyiptomban. Tíz évre rá, a dicsőséges Hatnapos Háborút követően Nasszer háborús bűnös, kalóz rezsimje újabb zsidóüldözésbe kezdett, ami után már csak két és félezren tartottak ki. A hetvenes évek végére, miután a maradék is engedélyt kapott a távozásra, a közösségből már csak néhány família maradt. Ma a még Egyiptomban lévő zsidók idős emberek – közösség, amelyet annak idején még József hozott létre, már nem létezik…

Irak

Ezerkétszáz évvel az erőszakos és brutális iszlamista hódítás előtt virágzott a babiloni zsidóság. A muzulmán uralom idején a zsidók életét kettősség jellemezte. Akadtak, akik magas kormánytisztségeket töltöttek be, ugyanakkor – az iszlám fajüldöző előírásainak megfelelően – különadókat vetettek ki rájuk, és különféle foglalkozási tilalmak is életben voltak. Az 1917-tel kezdődött brit uralommal a zsidóság gazdaságilag jól járt, ám amikor az ország függetlenné vált – mindez megváltozott.

1941. júniusában Rasíd Ali személyében nácibarát diktátor került puccsal hatalomra, s Bagdadban is pogrom tört ki. A fegyveres csőcselék a rendőrség és a katonaság előzékeny közreműködésével gyilkolt meg száznyolcvan zsidót és sebesített meg súlyosan ezret. Noha a kivándorlásuk meg volt tiltva, számosan mégis Erec Jiszráélba vették az irányt egy földalatti szervezet segítségével. 1946-49 további pogromokat hozott, Izrael megalakulása után pedig a cionizmus „bűnéért” halál járt. Az iraki törvényhozás 1950-ben engedélyezte csak a zsidók kivándorlását, azzal a feltétellel, ha lemondanak állampolgárságukról. Izraelben legendássá vált az „iraki alija” (a képen Izraelbe érkezett iraki zsidók láthatók): 1950 május és 1951 augusztusa között a Szochnut és a jeruzsálemi kormány mintegy 110 ezer zsidót alijáztatott az Ezra és Nechemjá Művelet keretében; további húszezret pedig az akkor még Izrael-barát monarchián, Iránon át sikerült kicsempészni. Ramat Gan városát ebben az időben „pizsamavárosnak” nevezték, ide ugyanis jelentős tömegű iraki alija jött; a férfiak gyakran egész nap pizsamában voltak még az utcán is, ahol ses-best játszottak és vízipipát szívtak. Szülőhazájukban egy év múlva befagyasztották a tulajdonukat, az ottmaradottakkal szemben pedig gazdasági szankciókat hoztak. Az iraki kormány 1952-ben ismét megtiltotta a kivándorlást, és hamis vádak alapján, nyilvánosan felakasztatott két zsidót, akikre rásütötték, hogy ők robbantottak bombát Bagdadban az Egyesült Államok Információs Ügynökségénél. Az 1947-ben 150 ezres közösség 1951 után hatezer főre olvadt. Üldöztetésük a Hatnapos Háború után friss lendületet kapott: az akkor már csak háromezer embert mind letartóztatták, és aki állásban volt valahol, azt kirúgták. Többeket nyilvánosan felakasztottak Bagdad főterén, számosan a kínzókamrákban lelték halálukat. Vezetőiket később arra kényszerítették, hogy minden évben nyilvánosan hűséget esküdjenek Szaddám Huszeinnek, és a kamerák előtt boruljanak a tömeggyilkos háborús bűnös diktátor mellére. A felszabadító amerikai és szövetséges csapatok érkezését mintegy harminc zsidó élte túl. Ennél rosszabb arányt még a náci megsemmisítő táborok sem produkáltak.

Marokkó

Marokkó Irak mellett a másik arab ország, amelynek ma Izrael lakossága jelentős hányadát köszönheti. A zsidók itt is messze megelőzték az arabokat, kétezer évvel ezelőtt már kapcsolatban álltak a föníciai kereskedőkkel. Az első jelentősebb zsidó telepek i.e. 586 után alakultak ki, amikor Nabukodonozor elpusztította Jeruzsálemet. 1948. júniusában Oudzsában és Dzseradában robbantak ki pogromok, a halottak száma negyvennégy volt, s még ugyanabban az évben nemhivatalos bojkott kezdődött a zsidók ellen; számosan elhagyták az országot (az 1949-es fotó marokkói zsidókat ábrázol egy izraeli máábárában, azaz sátortáborban). Marokkó 1956-ban nyerte el teljes függetlenségét, s 1959-ben a cionista aktivitás illegálissá vált. 1963-ban több mint százezer zsidót űztek el Marokkóból Izraelbe, és mintegy harmincezren választották új hazájukul Franciaországot, illetve az amerikai kontinenst.

Jemen

Erről a napjainkig tiszta és romlatlan, sokszor indokolatlanul lenézett közösségről már a harmadik századi történelmi források megemlékeznek. Jemen kormánya 1922-ben vezette be az iszlám törvénykezést, elrendelve, hogy a tizenkét év alatti zsidó árvákat be kell téríteni az iszlámba. 1947-ben, a felosztási határozat után a muzulmán söpredék – itt is a helyi rendőrséggel karöltve – rendezett mészárlást Ádenben. Nyolcvanketten vesztették életüket, több száz zsidó otthon semmisült meg. Az ádeni közösség lényegében megbénult az arab-iszlamista barbarizmus megnyilvánulásától, miután a zsidó üzletek, kereskedelem voltaképp egyik napról a másikra megsemmisült. 1948 folyamán ötvenezer zsidót parancsoltak ki az országból; egy részük a Varázsszőnyeg Művelet (kép) segítségével alijázott. 1959-ig Ádenből háromezren menekültek Izraelbe, sokkal töben pedig Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba. Áden ma judenrein. Jemenben még tengeti az életét mintegy ezer zsidó, akik túszok: az országot nem hagyhatják el.

Tunézia

Az elmúlt évek magyar turizmusának egyik kiemelt célpontjában, pontosabban annak területén, a második század óta élnek zsidók. Helyzetük a hetedik századi arab hódítás után is viszonylag kiegyensúlyozott volt, feltéve, ha a rasszista fejadót kinyögték. A második világháború alatt németek szállták meg az országot, s pánik tört ki, amikor megkezdődött egy koncentrációs tábor építése is; végül a zsidókat „csak” kényszermunkára vezényelték (kép). 1948-ban 100 ezren voltak, hatvan százalékuk Tuniszban élt. Az ország csak 1956-ban lett független, akkor viszont azon nyomban elverzék a zsidókon a port: 1957-ben felfüggesztették a helyi bét din (rabbinikus bíróság) működését, 1958-ban pedig magukat a közösségeket oszlatták fel. Az állam ezután lerombolta a zsidónegyedet. Kimondott pogromokra azonban csak a Hatnapos Háború után került sor, amikor az iszlamisták felgyújtották a tuniszi Nagy Zsinagógát. Az Izraelbe vándorlás folyamatos volt, ám a közösség, nagyon megfogyatkozva, mégis megmaradt, ma ezerötszázan-kétezren lehetnek. Miután Tunézia, legalábbis arab viszonylatban, eléggé messzire jutott a liberalizmus útján, a maradék ottani zsidók a francia életstílust követik, és sokan közülük domináns szerephez jutottak a közéletben. Ennek megfelelően valós veszély az asszimiláció, a vegyesházasságok száma pedig egyes becslések szerint az ötven százalékot is meghaladja.

Líbia

Két és félezer éves lenne, ha létezne, a líbiai zsidó közösség, amely az 1911. évi olasz hódításkor 21 ezer lelket számlált: nagy részük Tripoliban (a képen az egykori zsidónegyed) élt. Noha a harmincas évek végén életbe léptek bizonyos antiszemita fasiszta jogszabályok, 1941-re mégis zsidó volt Tripoli lakosságának negyede, és a városban negyvennégy zsinagóga üzemelt. A németek 1942-ben foglalták el Bengázi zsidóngyedét, ahonnan a sivatagon keresztül hajtottak el kétezer zsidót – ebben a halálmenetben több mint húsz százalékuk veszett oda. Számos tripoli zsidó is munkatáborba került. A közösségre azonban nem a nácik mértek megsemmisítő csapást. Az első pogromok a brit csapatok bevonulásakor robbantak ki, s különösen kegyetlenül mutatta ki az arab-iszlám a foga fehérét 1945. november 5-én, amikor Tripoliban száznegyven zsidót öltek meg, és gyakorlatilag a város összes zsinagógáját kifosztották. 1948. júniusában újabb vérontás és kétszáznyolcvan zsidó otthon elpusztítása következett. A britek – noha ez ma hihetetlenül hangzik – csak 1949-ben legalizálták a kivándorlást; akkor 30 ezer zsidó hagyta ott örökre Líbiát. Az ország 1951-es függetlenedésekor – és az Arab Ligába való belépésekor – ezrek mentek Izraelbe. Egy 1958. december 31-i törvény feloszlatta a zsidók közösségi tanácsát. 1961-re már különleges okirattal kellett igazolni a líbiai állampolgárságot; ezt az okiratot hat (6) zsidó kapta meg, a többieket denacionalizálták. A Hatnapos Háború után az immár hétezer főre olvadt közösség újabb vérveszteségeket szenvedett, majd majdnem mindenki távozott. Kadhafi ezredes 1969-es puccsa után elkoboztak minden zsidó vagyont és érvénytelenítettek minden zsidó felé való tartozást. Noha a kivándorlás ismét illegális volt, a legtöbben megszöktek. Líbiai zsidókról utoljára a hetvenes évek közepén lehetett hallani, akkor körülbelül hetvenen voltak.

Algéria

1934-ben Constantine-ban egy náci felbújtású pogromban huszonöt zsidót gyilkoltak meg. A Franciaország elleni terrorhadjárat kezdetén Algériában százharmincezer zsidó élt, közülük harmincezren a fővárosban. Amikor Párizs megadta az országnak a függetlenséget, majdnem mindenki elhagyta Algériát a forradalmi kormány folyamatos terrorja miatt, amelynek során többek közt alapvető gazdasági jogaiktól is megfosztották őket. (A kép a ma már használaton kívüli oráni zsinagógát ábrázolja.)

Libanon

A legkultúráltabbnak mondott arab országban az ókortól éltek zsidók; Nagy Heródes annak idején támogatásban részesítette a bejrúti zsidó közösséget, amely azonban főleg a tizenkettedik század első felében duzzadt meg a Görög- és Törökországból, később Szíria és Irak területéről érkező bevándorlás miatt. Noha 1948-ban itt is tapasztalható volt a nyugtalanság, az akkor még alapvetően keresztény-arab uralom alatt álló Libanon – ámbár jelképes haderővel részt vett az egynapos Izrael ellen indított offenzívában – relatíve toleránsnak bizonyult a saját zsidóival szemben, nyilvánvalóan annak köszönhetően, hogy az iszlám akkoriban még nem mételyezte meg a lakosságot oly mértékben, mint napjainkban. Sokan azonban bizonytalannak érezték a sorsukat, főleg 1967 után, és tömegesen vándoroltak Franciaországba, Izraelbe, Olaszországba, Angliába és Dél-Amerikába. 1958-ban hatezren voltak, ma legfeljebb százan lehetnek; életük a Hezbollah és más tényezők miatt maga a halálveszedelem. (A fotón bár micvára meghívottak láthatók 1967 nyarán a bejrúti Mágén Avraham zsinagógában.)