Harmadik intifáda?

Ávigdor Lieberman külügyminiszter szerint a palesztinok minden eddiginél véresebb összecsapásokat akarnak kiprovokálni azt követően, hogy az ENSZ-ben szavaznak az államukról – ha megszavazzák, azért, ha nem, akkor azért. A palesztin hivatalosságok ezt tagadják. Harmadik intifáda abban a formában, mint az első kettő, valószínűleg nem lesz, de valami biztosan.

A zsidó állammal és a zsidó jelenléttel szembeni eddigi palesztin-arab ellenállás három, egymástól jól elkülöníthető részre tagolódott. Az államalakulás utáni évtizedben elsősorban a fedajínháborúnak jutott fő szerep. Ennek során az akkor jordán kézen lévő Nyugati Partról, kisebb részben az egyiptomiak uralta Gázai-övezetből fegyveres csoportok hatoltak be Izrael akkori területére, hogy ott szabotázs- és terrorakciókat hajtsanak végre. A fedajíncselekmények rendszeresen kiprovokálták Izrael néha korlátozott, néha pedig kevésbé korlátozott mértékű viszontcsapását. A hivatalos Izrael részben a fedajínakciókkal indokolta az 1956-os Szináj-hadjáratot is.

Fedajínok

A fedajínháború rengeteg szenvedést okozott Izraelnek, komolyan azonban nem veszélyeztette az ország fejlődését és főleg nemzetközi megítélését. Az elkövetők egy másik ország területéről csaptak át, egyértelműen a nemzetközi jog megsértésével. A palesztin nép mint fogalom nem jelent meg a világsajtóban, amely, ha foglalkozott az eseményekkel, azokat izraeli-jordán vagy izraeli-egyiptomi határvillongásként kezelte. Teljesen megváltozott azonban a helyzet, amikor a Hatnapos Háború eredményeként Izrael ellenőrzése alá kerültek olyan területek, ahol számottevő arab lakosság élt, köztük olyanok, akik még 1948-ban menekültek el a zsidó állam területéről.

1967 után húsz évnek kellett eltelnie és egy generációnak felnőnie, hogy kirobbanjon a palesztin felkelés. Az első intifáda önálló népmozgalom volt, annak kitörése meglepetésszerűen érte Jasszer Arafat PFSZ-vezetőt és környezetét Tuniszban, és a későbbiekben sem mindig sikerült az eseményeket befolyásolniuk, nemhogy azok élére álltak volna. Az első intifáda sikerét mindenekelőtt maguk az izraeli biztonsági erők biztosították, amelyek a nemzetközi hangulat miatt a szükséges keménységű fellépést nem kockáztathatták meg, a félig-meddig végrehajtott rendcsinálás viszont olaj volt a tűzre.

Az első intifáda

Míg a fedajínháborút különféle csoportosulások szervezték ad hoc jellegű csapásokkal, az intifáda pedig spontán felkelés volt, a második intifádát egyértelműen Jasszer Arafat robbantotta ki azt követően, hogy 2000-ben, Camp Davidben Ehud Bárák akkori miniszterelnök nem egyezett bele Jeruzsálem megosztásába és menekültek, illetve azok leszármazottai millióinak visszatérésébe az eredeti, 1948 előtti lakhelyükre (adott esetben akár a mai Tel-Aviv kellős közepére). A lázadás élén álltak annak a palesztin rendőrségnek az egységei, amelyeknek a rendet kellett volna biztosítaniuk. A második intifáda gyakorlatilag az Izrael és a Fatach között vívott fegyveres konfliktussá alakult, melynek csúcspontján a Cahal ramlei bunkerébe szorította be az akkor már nagybeteg palesztin vezetőt, óvakodva azonban attól, hogy mártírt csináljon belőle. A második intifáda Arafat halálával ért véget.

Merkava akcióban

A második intifáda utáni időszakban részben a fedajínháború bizonyos elemei köszöntek vissza, amennyiben az izraeli ellenőrzés alól kikerült Gázai-övezetből rendszeresen, Libanon területéről ritkábban rakétatámadásokat intéznek izraeli területek ellen. Miként az ötvenes években, most is kiprovokálják az izraeli hadsereg viszontcsapásait, amelyeket azonban ma már a nemzetközi közvélemény nagy része akár a tények, állapotok ismerete híján is automatikusan aránytalannak talál, és rendszerint önmérsékletre szólítja fel a zsidó államot. Ez történt Nákbá napján is, amikor a biztonságiak tömeges határsértésre reagáltak. Ez utóbbira sikerült visszafogottan reagálni. A palesztin tájékoztatás megpróbált a vérfürdő jól bevált rémhírével pontokat szerezni, de úgy tűnik, a nyugati média egy ideje óvatosan kezeli az izraeli népirtásról szóló híreket.

Arafat ramallahi főhadiszállásának ostroma

Miután az Izraellel szemben alkalmazott barátságtalan eszközök – államok háborúja, fedajínháború, gépeltérítések, külföldön elkövetett terrorcselekmények, öngyilkos merényletek, rakétazápor – nem érték el a várt hatást, a „cionista entitás” nem számolta fel önmagát, inkább hi-tech országgá vált, logikusnak tűnik, hogy olyan módszerhez folyamodjanak, amit még nem próbáltak: tömeges meneteléssel a határok, a települések és a Cahal somroni és júdeai ellenőrző pontjai ellen.

A tömegek meneteltetése veszedelmes és hatásos fegyver lehet, különösen a médiában. A Hezbollah egy alkalommal már látványos próbát tett a dél-libanoni biztonsági övezet központi részén volt Tajbénál; ezzel érte el az Izraellel szövetséges Dél-Libanoni Hadsereg demoralizálását és végső soron azt, hogy 2000 májusában, Ehud Bárák miniszterelnöksége idején Izrael meglepetésszerűen kiosont Libanonból. A Cahal azon a nyáron arra készült, hogy a Palesztin Hatóság is hasonló tömegmegmozdulást szervez a Camp David-i tárgyalások mellett. Ehelyett azonban a második intifádában a tömegdemonstrációkat keverték az éles lőszer használatával. Az izraeli válasz egyértelművé tette, hogy hagyományos eszközökkel ezt a háborút nem nyerhetik meg; ekkor már nem csak a fundamentalista szervezetek, de a Fatach soraiból is egyre többen jelentkeztek, akik aztán izraeli városokban robbantották fel magukat.

Gyűlöletre nevelve

Izrael csak 2002-ben, a Védelmi Pajzs művelettel tudott úrrá lenni ezen az időszakon, Arafat helyébe annak halála után a mérsékeltebb Mahmúd Abbász került, Szálám Fájád pedig kormányfő lett. Az Abbász-Fájád duó jelenleg élvezi a világközösség támogatását. Minden valószínűség szerint felmérték: külpolitikai értelemben öngyilkosságot követnének el, ha szeptemberben az arafati módon, a 2000. szeptemberi eseményeket másolva próbálnának szembeszállni Izraellel, veszélyeztetve mindazt, amit addig elértek.

Ez a veszély még akkor is fennáll, ha „csak” tömeges meneteléseket, békés demonstrációkat készítenek elő, megpróbálva visszatérni az első intifáda jól ismert televíziós képeihez, amelyen „fegyvertelen fiatalok” szállnak szembe ellenfelükkel, akinek már csak azért sem lehet igaza, mert nála fegyver van. A mai hangulatban amúgy is lehetetlen feladatra vállalkozna az, aki egy ilyen felvonulás békés jellegét meg akarná őrizni.

Nakba nap, 2011

Valószínű tehát, hogy az Abbász-féle vezetés nem készít elő semmilyen tömegmegmozdulást, ami később elfajulhat, ez azonban nem jelenti azt, hogy mások sem. A hírszerzés nagy erőket mozgosít annak érdekében, hogy kiderítse, mi készül, mert miként a gázai „segélyflottilla” vagy a Nakba-napi határsértés esetén bebizonyosodott: ha a Cahal tudja, mi készül, akkor elejét tudja venni a cselekmények bekövetkeztének. A Nyugati Parton a Nakba-napi demonstrációkat heteken át szervezték, tervezték, egyeztették, mégsem fajultak el, és a veszteségeket is sikerült viszonylag alacsony szinten tartani. Ehhez az is hozzájárult, hogy a Palesztin Hatóság be akarta bizonyítani: a Nyugati Parton ő az úr, és nem más palesztin szervezetek.

Más volt a helyzet a libanoni határon, ahol a tömeges határsértésre a libanoni hadsereg egységei is reagáltak; a halálesetek legtöbbje annak volt köszönhető, hogy tüzet nyitottak a palesztin határsértőkre, akik így két tűz közé kerültek. A Golanon, Mádzsdál Sámsznál lévő apró izraeli helyőrséget meglepetésszerűen érte az Asszad-rendszer által felhergelt és támogatott tömeg megjelenése, amely a Damaszkuszban kapott buszok százaival jelent meg a tűzszüneti vonalon. Nyilvánvaló, hogy a hadsereget a hírszerzés nem figyelmeztette arra, ami Mádzsdál Sámsz ellen készült. Az egység, látván, hogy a tömeg fegyvertelen, mérsékelten reagáltak, és a golani drúz vezetők közbenjárását kérték, akik sikeresen rá is beszélték a határsértőket arra, hogy térjenek vissza szír területre.

Tömeges határsértés

Az ENSZ ritka kegyelmi pillanatában helyt adott Jeruzsálem álláspontjának, miszerint a golani határsértés egyedüli célja a szíriai éhséglázadás brutális leverésére irányuló figyelem elterelése volt. Akik a kerítést ledöntötték, nem kétségbeesett palesztin menekültek voltak, hanem a szíriai rendszer tudtával, felhatalmazásával és segítségével cselekvő provokátorok, akiknek azonban nem sikerült elérniük céljukat.

A rendzavarási kísérletek sem a Nyugati Parton, sem az északi végeken nem sikerültek, kérdés azonban, rendelkezik-e a hadsereg a megfelelő információkkal arról, melyik palesztin szervezet mit tervez szeptemberre és az azt követő hónapokra. A Nyugati Parton minden attól függ, milyen instrukciókat kapnak a Palesztin Hatóság biztonsági erői. Sok múlik a libanoni hadseregen, a jordán hadseregen – amely szintén megakadályozta, hogy tüntetők közelítsék meg az Allenby-hidat –, valamint az egyiptomiakon, akik tettek is erőfeszítést a rafahi határátkelő biztosításáért, meg nem is.

Mi fog történni szeptemberben, amikor az ENSZ-ben szavaznak a palesztin államról, és annyira biztosak lehetünk abban, hogy csak a szavazás után, nem pedig az előtt történik valami? Képes lesz-e Izrael arra, hogy a megmozdulásokat a lehető legkisebb véráldozattal pacifikálja, és tömegoszlatásban is jól vizsgázzon? Felkészülnek-e a biztonsági erők valamennyi eshetőségre, vagy olyasmi készül, amire senki sem gondolt? A kérdésekre hamarosan választ kapunk.