Az Új Kelet holnapi számából: Ahmedinedzsád, Szíria és az új világrend

Iráni mesterlövészek is részt vesznek Hafez Asszad oldalán a szíriai nyugtalanság elfojtásában. Az iszlám köztársaság ezzel gyakorlatilag beavatkozott a szíriai népfelkelésbe. Kérdés, hogy hajlandó-e ennél tovább is menni, és adott esetben komoly fegyveres segítséget nyújtani az alavita rezsimnek? Várható-e, hogy iráni csapatok „baráti segítségnyújtásban” részesítik Szíriát, és ezzel Teherán keze a Golanig érjen?

Még 2010-ben sajtójelentések szóltak arról, hogy az iráni államfő szerint hazája és Szíria együttesen fogják létrehozni az új világrendet. „Iránnak és Szíriának közös küldetése, hogy az igazság, a humanizmus és az Istenben való hit alapján álló új világrendet teremtsen”, jelentette ki nyilvánosan Mahmúd Ahmedinedzsád a damaszkuszi parlament teheráni látogatáson tartózkodó elnökének, Mahmúd al-Ábrásnak.

Irán az iszlám forradalomig a világnak szinte minden országával, így Izraellel is kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekedett. A monarchia bukásával mindez megváltozott. A teheráni izraeli nagykövetséget a palesztinok foglalhatták el, de Khomeini imám, aki még hírből sem ismerte a reálpolitikát, a legtöbb arab országgal megszakította a kapcsolatot, vagy mert túlságosan opportunista álláspontot foglaltak el a „cionista entitás” ügyében, vagy mert az iraki háború idején Bagdadot támogatták.

Meg kell dönteni az „Arrogáns Világrendet”

A diplomáciai kapcsolatok lerombolása nem vonatkozott a szíriai viszonylatra, s Damaszkusz az első pillanattól fogva Irán legfőbb szövetségese – nem csak az Izraellel szembeni frontban, hanem szinte minden területen. Nem csak mosolydiplomáciáról, hanem valódi együttműködésről van szó. „Irán és Szíria szerepe történelmi, következésképp a kétoldali kapcsolatokat fokozni kell”, idézte tavaly a Háárec Ahmedinedzsádot.

A félhivatalos FARS hírügynökség jelentése szerint az iráni elnök szerint létrejött „a nemzetek ellenállása”, és a két ország fontos szerepet visz az „Arrogáns Világrend” megdöntésében gazdasági, politikai és katonai téren egyaránt. Az iráni államfő azt is kifejtette, hogy a két ország végül meghátrálásra fogja kényszeríteni a térségben az Egyesült Államokat.

Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke feltehetően ezt a szövetséget szerette volna fellazítani azzal, hogy hosszabb szünet után ismét nagykövetet küldött Damaszkuszba, és azon volt, hogy a megbékéltetés soha be nem vált politikáját alkalmazza a szíriai rezsimmel szemben. Eleinte úgy tűnt, eredményes a próbálkozás, még maga Básár Asszad is arra biztatta Washingtont, vállaljon nagyobb szerepet az izraeli-palesztin békefolyamatban. Nem sokkal később azonban Szíriára is átterjedt az arab világ több országában kirobbant éhséglázadás, és az amerikai appeasement politika vállalhatatlanná vált.

Nincs elég orgyilkos Szíriában?

Asszad elnök rendszere minden arab államnál keményebben reagált a lázadásra; módszerei még olyan államokban is visszatetszést keltettek, mint Szaúd-Arábia. A legfontosabb szövetséges azonban a vérontás dacára is hű maradt Damaszkuszhoz, sőt, számos jelentés szerint orvlövészeket küldött a helyszínre, akik magaslati tüzelőállásokból lövik a civileket. Ezt a módszert Ceausescu és Kadhafi is alkalmazták az ellenük kirobbant népmozgalmak letörésére. A cél most is ugyanaz: az emberek megfélemlítése. De vajon mi az oka annak, hogy Szíriának iráni lövészeket kell importálnia? Damaszkuszban ne lenne elegendő orgyilkos?

A két ország sokkal inkább egymásra van utalva, mint azt az eddigi hangzatos kijelentésekből sejteni lehetett. Teherán bizonyítani kívánta, hogy Básár Asszad nem csak a szavak szintjén számíthat rá, noha a retorika kétségtelenül fontosabb szerepet játszik az arab világ diplomáciájában, mint másutt. Mindkét rezsim bizonyos fokig páriának számít a nemzetközi közösségben; mindkettőt súlyos szankciók sújtják; egyiktől sem idegen az összefogás olyan, az „Arrogáns Világrenddel” ugyancsak szemben álló vezetőkkel, mint Kim Dzsong Il észak-koreai vagy Hugo Chávez venezuelai elnök.

„Mozgósítanunk kell Szíria támogatására”

Nem csoda, hogy miközben az Öböl több arab állama hazahívta damaszkuszi nagykövetét, és a mészárlás miatt kritikát fogalmaztak meg még az olyan hagyományos szövetségesek is, mint az oroszok, Irán kitart. Aleddín Burudzserdi, a teheráni parlament külügyi bizottságának elnöke ezt a következőként indokolta: „Szíria tekintetében kétféle választásunk van. Az első, hogy egy Amerika nevezetű farkas pofájába lökjük Szíriát, és oly módon változtatjuk meg a körülményeket, hogy a NATO megtámadja Szíriát. Ez annyit jelentene, hogy újabb tragédiával néznénk szembe az iszlám világot eddig ért tragédiák mellett”, utalt a politikus Afganisztán, Irak és Líbia elestére. „A második lehetőség, hogy hozzájárulunk a szíriai összecsapások befejezéséhez. A muzulmán nép érdeke azt parancsolja, hogy mozgósítanunk kell magunkat Szíria mint a palesztin ellenállás központja támogatására.”

Szíria mint a palesztin terror központja abban a pillanatban összeomolhat, ha az alavita rendőrállam összeomlik – ezt Burudzserdi és a többi teheráni politikacsináló nagyon jól tudja. Nasszer Makarem Sirázi nagyajatollah hasonlóképp fogalmazott: „Valamennyi muzulmánnak kötelessége, hogy stabilizálja Szíriát Amerika és Izrael destruktív összeesküvésével szemben.”

Ami a fegyvertelen és éhes lakossággal szembeni háborút illeti, a teheráni rendszernek már van ebben gyakorlata, hiszen legutóbb 2009-ben a katonaság bevetésével fojtották el a tömeges elégedetlenséget, aminek kiváltó okát soha nem katasztrofális, egyes esetekben abszurd gazdaságpolitikájukban, hanem minden esetben a cionista aknamunkában látják. Irán az úgynevezett Arab Tavasz fejleményeit csak addig üdvözölte, amíg Amerika-barát rendszereket fenyegetett a bukás. Mint Ali Khamenei ajatollah, a legfőbb vallási vezető mondta: „Álláspontunk egyértelmű. Ha egy mozgalom iszlám, népi és Amerika-ellenes, mi azt támogatjuk.” Szíriát név szerint nem említve folytatta: „Ha valahol egy mozgalmat Amerika és a cionisták provokálnak ki, nem fogjuk azt támogatni. Ha Amerika és a cionisták bárhol megjelennek a színen, hogy megdöntsenek egy rendszert és elfoglaljanak egy országot, mi a másik oldalon állunk.”

Irán akkor is megszállná Szíriát, ha az őrültség részéről

A szíriai felkelés ugyan népi éhséglázadás, ahhoz Izraelnek, Amerikának semmi köze, és a felkelőket a Nyugat eddig egy tölténnyel sem támogatta, a damaszkuszi rendszer megdöntése azonban hatalmas vérveszteséget okozna a már így is elszigetelt Iránnak, amely elveszítené legfontosabb partnerét a libanoni Hezbollah és a gázai Hamasz támogatása terén, és rettegnie kéne attól is, hogy Szíria destabilizálódásából Izrael valamilyen hasznot húzna.

Az iráni sajtó, amely a nagy-britanniai zavargásokat „polgárháborúként” tálalta, általában mélységesen hallgat a szíriai vérontásról, holott rendkívüli részletességgel – és nem kis elfogultsággal – számolt be többek között a bahreini síita lázongásról, amit a szunnita uralkodóház szaúd-arábiai katonai segítséggel fojtott el. Szaúd-Arábia beavatkozása ellen senki nem emelt szót, a bahreini rendszer megszilárdítása mintegy észrevétlenül ment végbe. Teherán is valami ilyesmit szeretne elérni Szíriában. Sok száz tonnányi élelmiszer- és gyógyszersegéllyel próbálja stabilizálni a szövetséges helyzetét. Májusban a két ország 30 millió dolláros alaptőkével közös bankot hozott létre Damaszkuszban, amelyet kétharmad arányban birtokol Irán. Júliusban tízmilliárd dolláros gázüzletről állapodott meg a két ország, holott Damaszkusz ekkora összeget, különösen a mostani helyzetében, biztosan nem tud kifizetni. Khamenei ajatollah ugyancsak a múlt hónapban 5,8 milliárd dollár értékű segély nyújtása mellett szállt síkra – ez pedig ugyanaz a nagyságrend, amelyet az Egyesült Államok nyújt a világ ma legsegélyezettebb országának, Afganisztánnak.

Mobiltelefonnal készült felvétel egy feltételezett iráni orgyilkosról

Ez humanitárius segítségként is felfogható, a mesterlövészek bevetése azonban más lapra tartozik. Noha az orgyilkosok tettei érdemben aligha befolyásolhatják az Asszad-rendszer fennmaradását, Ahmedinedzsád bevetésükkel egyértelmű jelzést adott arra, hogy bármire kész a damaszkuszi rezsim megvédése érdekében, akár arra is, hogy a saját hadseregével megszállja Szíria forrongó részeit, s a renitens városokat pacifikálja.

A terv természetesen abszurd. Irán, különösen a gazdasági válság évei után, épp úgy agyaglábakon áll, mint a már megdőlt vagy most megdőlőben lévő arab rendszerek, ráadásul atomprogramja miatt a legsúlyosabb szankciókkal kell szembenéznie, amelyek eddig is komolyan megnehezítették technológiai fejlődését. Nem lévén kellő mértékű feldolgozói kapacitása, olajtermelő ország létére energiafüggő. Nem kizárt, hogy egy izraeli megelőző csapástól eddig is csak a harmadik világgal szemben nem mindennapi jóindulattal viseltető amerikai elnök mentette meg. Izrael semmiképp nem nézhetné el, hogy Teherán az alavita rendszer megmentése ürügyén akár csak ideiglenesen is berendezkedjék a Golan tőszomszédságában.

A háborútól óv egy liberális iráni lap

Számos kommentátor nem egyszer megpróbálja a mögöttes okokat felderíteni különféle zsarnoki rendszerek őrültnek tűnő szavai és tettei mögött. Holott az őrületben nagyon sokszor nincs rendszer, nincsenek észérvek, józan okok. Irán abban az esetben is kísérletet tehet Szíria katonai megszállására, ha ezzel végső soron ártana saját magának. Ez a lépés egyenesen következik a teheráni rendszer logikájából, amellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Irán az iszlám forradalom óta következetesen azon van, hogy minél többet ártson saját magának.

Az önpusztító logika egyik jellegzetessége, hogy semmilyen kritikát nem tűr, és az azt megfogalmazót minden egyébtől függetlenül ellenségének tekinti. Az Izraeltől hazáját messze távolító Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök korábbi bírálataira válaszul a keményvonalas Al-Kudsz című lap az amerikaiak előtti kapitulációval vádolta Erdogant. Amikor Szaúd-Arábia kemény szavakkal illette a szíriai „rendcsinálást”, a konzervatív Szijászát-e Rúz napilap vezércikke ebből azt szűrte le, hogy „az arab országok közt immár szokássá vált egymás hátba döfése, amiként korábban elárulták Palesztinát, Líbiát, Irakot és Szudánt. Szíria jelenlegi elárulása így nem is valami nagy meglepetés.”

De még a reformista Arman is háborús készülődést emleget: „Pszichológiailag elő akarják készíteni a légkört arra az esetre, ha konfliktus lenne Szíriával és Iránnal, ők az ellenség oldalán álljanak. Minden ország, amely le akar számolni Iránnal, boldog lenne, ha Irán belekeveredne egy ilyen konfliktusba, és azután a nemzetközi közösség nevében léphetnének fel Iránnal szemben.” Az iráni viszonyok között liberálisnak mondható Arman – persze csak a sorok között – tulajdonképpen arra figyelmezteti Ahmedinedzsádot: ebben a háborúban csak pórul járna az ország, jobb lenne abból kimaradni.

Az Arman kitér arra, hogy a szíriai elnöknek most már el kéne kezdenie a beígért reformok megvalósítását, de ennyi halottal a számláján „már későnek tűnik, hogy Básár el-Asszad kikászálódjon ebből a kritikus helyzetből.” A reformista napilap arra a következtetésre jut, hogy Iránnak át kéne értékelnie az Asszaddal fennálló viszonyt. „Ha változatlan marad a szíriai helyzet, úgy ideje, hogy Irán a hosszú távú érdekeire gondoljon”. A szíriai diktátor feltétel nélküli támogatása nyomán Irán olyan helyzetben találhatja magát, hogy „egy hatalmától megfosztott kormányt támogat… Ebből Iránnak sem származhat semmi haszna”.

Básár nem olyan kemény, mint az apja volt

Egyelőre úgy tűnik, a józan megközelítésre nem vevő a teheráni vezetés. A Forradalmi Gárda május óta emberrel és hadianyaggal is támogatja az asszadi rendőrállamot; az utcai megmozdulások letöréséhez szükséges felszerelésen kívül hírszerzési adatokkal, sőt, olajjal is ellátja a rendszert, Latakia városában pedig – ahol a lakosság kétharmada tartozik az asszadi rendszer első számú haszonélvezőjéhez, az alavita kisebbséghez, így a leginkább számíthatnak szimpátiára – már bázist létesítettek, amelyen keresztül a közvetlen fegyverszállítás zajlik az ENSZ-embargó nyílt megszegésével, s amely adott esetben ugródeszkaként szolgálhat Szíria vagy annak egyes részei megszállására. Irán első ízben a napokban jelezte: nincs megelégedve azzal, hogy Asszad még mindig nem volt képes leverni a lázadást. Ez is arra utalhat, hogy ebben kész az eddigieknél nagyobb erőkkel közreműködni – akár hivatalos damaszkuszi „segítségkérés” nélkül is.

Iráni fregatt Latakia kikötéjében

A „segítségnyújtást” egy alkalommal már felajánlotta Szíriának Teherán. 1986-ban történt, amikor a jelenlegi elnök apja, Hafez Asszad ugyancsak népmozgalommal nézett szembe. Ő azonban meglehetősen határozottan jelezte, hogy egymaga is képes bármekkora felkelést vérbe fojtani – s ezt meg is tette –, ha pedig iráni csapatok lépnének szíriai földre, azt hadüzenetnek tartaná. A kapcsolatok akkor annyira megromlottak, hogy a Forradalmi Gárdát irányító miniszternek, Mohszín Rafík-Dasztnak kellett Damaszkuszban bocsánatot kérnie Asszadtól. Fiától kemény fellépést azonban eddig csak a felkelők tapasztalhattak.