Oldalak

2010. november 23., kedd

Jámit (1967-1982): egy álom és annak vége

Nagyralátó terv keretében, óriási tengeri kikötőnek szánták, de csak kisváros lett belőle, amelynek romjait elnyelte a sivatag pora. A Szináj-félszigeten létezett legnagyobb izraeli település története egyszerre retró és figyelmeztetés: bármely közösség, bármikor így járhat, ha a mindenkori kormányzatba helyezi bizalmát.

A mai gázai-egyiptomi határtól nem sokkal délre, hatalmas kikötővárosnak álmodták meg Jámitot („Tengerke”), annak idején, amikor – az 1967-es Hatnapos Háború utáni győzelmi mámorban – jószerével semmi sem tűnt még lehetetlennek. Azoknak, akik hajlandóak voltak odaköltözni, új lakásokat olcsó lakhatást és pionírnimbuszt ígértek. 1978-ban Izrael Camp Davidben megalkudott Egyiptommal, és a jámitiak, valamint további tucatnyi szináji település zsidó lakosai innentől kezdve tudták, hogy napjaik meg vannak számlálva. Voltak telepesek – főként a néhai Méir Kahane rabbi követői –, akik nem nyugodtak bele az elkerülhetetlenbe, és amikor az izraeli hadsereg egységei 1982. április 23-án, délután kettőkor megkezdték Jámit kiürítését, passzív ellenállást tanúsítottak. A legelszántabbak csak Kahane személyes közbenjárására adták fel.

Izrael eredetileg abban egyezett meg Kairóval, hogy utóbbi 80 millió dollárt fizet a jámiti házakért és infrastrukturális létesítményekért, ám az utolsó pillanatban Menáchem Begin miniszterelnök mégis a város megsemmisítése mellett döntött – a hivatalos magyarázat szerint attól tartva, hogy lesznek, akik később visszaszivárognak, megpróbálnak újból tanyát ütni a városban, és életveszélynek teszik ki magukat. A valós indok sokkal inkább pszichológiai lehetett: Begin aligha akarta, hogy honfitársai végignézzék, amint a kiürített várost elözönlik az egyiptomi egységek, és arra sem lett volna szükség, hogy az egyiptomi média „győzelemként” kolportálja, amint kitűzik a zászlót az Izrael által alapított településen.

Jámit kiürítésekor a hadsereg erőszakkal hurcolta el a telepeseket, utóbbiak azonban óvakodtak attól, hogy izraeli katonára kezet emeljenek, így a művelet ideje alatt senki sem sérült meg, és a legdurvább fegyver, amit bevetettek, a tűzoltóhab volt (egyes telepesek dobáltak ugyan köveket, de nagyon vigyáztak arra, nehogy egyetlen katonát is eltaláljanak velük). A kiürítést végzők is kínos gonddal ügyeltek az evakuálandók testi épségére, legtöbbjüknél nem is volt fegyver, nehogy véletlenül elsüljön.

A bulldózerek alapos munkát végeztek. Jámitban csak a nagy zsinagóga váza maradt meg, minden mást a földdel tettek egyenlővé. Hasonló sors várt tizenhárom további szináji településre is. A rombolást csak Neot Szináj úszta meg: ezt eladták Egyiptomnak.

Jámit történetét szívfájdító fotók őrzik: mintha elvetélt embrió maradványait látnánk.


Előregyártott elemekből húzták fel a jámiti házakat. Noha nagyvárosnak szánták, mindössze hatszáz lakásegység épült fel. A város lakossága fénykorában is csak kétezer-ötszázra rúgott.


Babakocsis jámitiak a főtéren, a Hapoalim Bank helyi fiókja előtt.
Ezek a fiatalok lettek volna az első sivatagi nemzedék tagjai


Ejtőzés a főtéri szökőkútnál. Trapézfarmer, kockás ing, napszemüveg:
a hetvenes évek fílingje teljes erőből


A tetőn. A legtöbb jámiti belenyugodott, hogy az álomnak vége, de voltak, akik megfogadták:
amíg lehet, kitartanak

Ima a településért. Jámitot részben az Egyesült Államokból érkezett, vallásos idealisták népesítették be. A kemény mag Méir Kahanét, a később palesztin orgyilkos áldozatává vált
karizmatikus rabbit követte


Az ostrom során tűzoltásra szolgáló habot fecskendeztek azokra,
akik nem voltak hajlandóak lejönni a tetőről


A hab nem tett kárt a telepesekben, a cél az volt, hogy demoralizálja őket


Ostromlétrákkal „támad” a hadsereg. A habból a katonáknak is kijutott


Szemtől szembe. Voltak, akik attól tartottak, zsidó csap össze zsidóval,
erre azonban nem került sor


A telepesek csak passzív ellenállást tanúsítottak


Egyenként hurcolták el azokat, akik önként nem akartak Jámittól megválni


A tetőről néhány gyereket is le kellett hozni; a katonák már csak ezért is
kesztyűs kézzel kellett, hogy bánjanak a védőkkel


A katonalányok közül sokan nem állták meg sírás nélkül


Izrael levonja nemzeti zászlaját a területen, amelyet a békéért visszaad
többször tönkrevert ősellenségének, Egyiptomnak

Megkezdhetik munkájukat a bulldózerek


Kő kövön nem marad


Egyiptomnak nem volt hová kitűznie zászlaját


4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Lacapc írja:
És szevasz Ricsi! Vissza? Gondoltam benézek és lám!
Pont ehhez a cikkhez kapcsolódik, amikor Sharon kivonult gázá-ból: Az a fékevesztett és értelmetlen pusztítás, amit a palesztinok leadtak. kultúrnép? röhej...
Szegycsontos Konrádnak üzenném, hogy múlt héten Munif úr beszélt a Klubrádióban a hadzs kapcsán a szeretetről(!), erről rögtön eszembe jutott, ahogyan Konrád belső szerveit akarta egy pár évvel ezelőtt érzéstelenítés nélkül, csupán emberbaráti szeretetből megoperálni egészen a szegycsontjáig :)))

Nechemia ben Avraham írta...

Welcome back :)

Sztem engem is meg akar operálni... Nem fog neki sikerülni.

Konrádnak nem tudom átadni az üzenetet, mert nem tudom, hova lett.

Névtelen írta...

Konrad írja:

Szevasz, Lac!


Az az állat alatti lény, aki szegycsontozni akart, az nem munif volt, hanem abba az iszlámnáci bandába tartozó másik elmebeteg, a hümér.

Aki a Napi Dzsihadon már szerzett... "érdekes" perceket minden akkori olvasónak.

De a tény, hogy egy ilyen eszelős, mint munif, nyilvánosan beszélhet egy rádióműsorban, ÉS hogy korábban még egyetemen is tarthatott előadásokat, az iszlámról és a szeretetről... na,ez jellemzi a hazai médiák totális kritikátlanságát, és semmihez nem, értését.

Amúgy egy régebbi Napi Dzsihad Bejegyzés pont munif egy másik tévés ámokfutásáról szól, valamikor 2006 körül lehetett ez.

Nézzétek meg A Napi Dzsihadon ezt. Valami ilyesmi a cikk, hogy Madarat tolláról, munifot barátairól"... vagy ilyesmi.

Névtelen írta...

Konrad írja:

Ricsi, nemsokára írok az új e- mail címemről, a régit már egy ideje töröltem.

K.