Hírcsokor

Azt szaporodják ki, aki hagyja magát * Dél-Tel-Aviv tüntet az afrikaiak ellen * A Cahal kivonul a kettévágott faluból? * Az információs háborút is meg kell nyerni

Jákov Márgi vallásügyi miniszter (Sász, balra) kézenfekvő megoldást javasolt azoknak a világi izraelieknek, akiket aggasztanak Izrael demográfiai trendjei, és attól félnek, előbb-utóbb kisebbségbe kerülnek a saját hazájukban.

A világi izraeliek nem elsősorban az arabok elszaporodásától rettegnek (ezt az álveszedelmet elsősorban a békekötést mindenáron erőltető média egy része fújta fel, azt az érvet hangoztatva, hogy azért kell megalapítani a palesztin államot, mert különben az arabok „kiszaporodják” az izraelieket. A statisztikák ezt az érvelést nem támasztják alá), hanem – a vallásos zsidókétól.

Közismert, hogy miközben a vallásos életmódot folytató családokban sok gyerek születik, nem ritkán tíz, vagy annál is több, a vallástalanok, különösen, akiknek van mit aprítaniuk a tejbe, beérik az egy gyerek, egy kutya megoldással, de nem ritka az egyke helyett az „egyse” sem.

A világ más tekintetben is változik. Korábban a jesivabócherekkel szemben legtöbbet hangoztatott vád az volt, hogy kibújnak a katonáskodás és a közteherviselés alól, s a világi Izrael nyakán élősködnek. 2003-ban erre hivatkozva kurtították meg a vallásos szektor járandóságait a költségvetésben, s ez, valamint a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság egyre több bóchert kényszerített arra, hogy dolgozni menjen. Amivel most már az a baj, hogy – elveszik a munkahelyeket a világiak elől. Egyre többen vonulnak be a hadseregbe is, amely lassanként elveszíti korábbi, majdhogynem 90 százalékos világi jellegét. A harédi társadalom integrálódik.

Jákov Márgi vallásügyi miniszter azt ajánlotta a problémán rágódó világi honfitársainak, hogy lássanak neki, és csináljanak még több gyermeket. Így biztosak lehetnek abban, hogy sohasem kerülnek kisebbségbe a vallásosokkal szemben. Márgi érvelése kikezdhetetlen: aki nem hagyja magát, azt valóban nem lehet kiszaporodni.

***


Néhány napja írtunk az Izraelben menedéket kérő afrikaiak okozta problémákról. Hétfőn a Hátikva negyedben gyűltek össze azok az őslakosok, akik elviselhetetlennek érzik helyzetüket.

Lányokat zaklatnak, betegségeket terjesztenek, lopnak és részegeskednek – leginkább ezek a vádak hangzottak el a több ezer főt számláló tüntetésen, amelynek résztvevőit a néhány nappal ezelőtti véres gyilkosság háborította fel: egy eritreai bevándorló lemészárolta a terhes feleségét. Egy szomszéd, aki Oroszországból alijázott, úgy nyilatkozott, hogy már a rémtett előtt is félelemben élt, és sötétedés után nem mer az utcára menni.

Egy tüntető így fogalmazott: „Akik engem rasszistának tartanak, azok elmehetnek a pokolba a feketéktől mentes házaikban és negyedeikben.” A kifakadás azoknak szólt, akik maguk nem szembesülnek a menekültek okozta gondokkal, de azért szívesen osztják az észt, és megmondanák az érintetteknek, hogyan kell viselkedniük (politikailag korrekt módon), és mit kell tenniük (lehetőleg ne tegyenek semmit). Úgy látszik, az ilyesmi világjelenség.

Micháél Ben Ári, a Nemzeti Egységpárt képviselője – akinek társaságában ott volt a szélsőjobboldaliként számon tartott Báruch Márzel is – egyenesen a bibliai időket meghivatkozva állította, hogy a mostani exodus hasonlít az ókori midjánita betörésekre, amelyek rengeteg kárt okoztak az akkori Izraelnek, és egyben ledorongolta azon képviselőtársait, akik a rasszista vádaktól való félelmükben jobbnak látják hallgatni, holott Ben Ári szerint – az afrikai áradat legalább akkora veszedelem Izraelre nézve, mint az iráni vagy a palesztin fenyegetés.

***

Holnap, szerdán szavaz az izraeli kabinet arról, hogy visszavonuljon-e a hadsereg az északi, libanoni határ egyik legneuralgikusabb pontjáról. A javaslatot Binjamin Netanjáhu miniszterelnök és Ávigdor Lieberman külügyminiszter készül előterjeszteni, ami már csak azért is meglepő, mert annak idején ők ostorozták a legkeményebben Dél-Libanon és a Gázai-övezet egyoldalú kiürítését.

Bibi ráadásul nem egyszer leszögezte: az izraeli határok védelme soha nem bízható nemzetközi erőkre – most pedig, úgy tűnik, mégis ez fog történni Ghadzsarban, amely sok-sok éve ketté van osztva. Izrael az utolsó két évben az ENSZ Libanonban tartózkodó erőivel próbált megállapodni a falu biztonságáról – miután a központi bejrúti kormányzat nem volt hajlandó erről tárgyalni –, és most az UNIFIL-nek akarják átadni a települést, amelynek feladata lesz a terrortámadások megakadályozása is.

Tekintve, hogy a sóhivatal fennállása óta soha, semmilyen ENSZ-erő nem akadályozott meg terrorcselekményeket sem Libanonban, sem másutt – arra viszont annál több példa volt, hogy együttműködött a terroristákkal, de legalábbis tétlenül szemlélte azok tevékenységét –, az elképzelés épp úgy nehezen követhetőnek tűnik, mint Bibi döntése a települések építkezéseinek befagyasztásáról (lásd lejjebb). Nagyon úgy fest, hogy Bibi Ghadzsart is washingtoni nyomásra áldozza be (Barack Obama ideje szerencsére telik).

A Ghadzsarra vonatkozó elképzelés az Unifil spanyol parancsnokától, Alberto Asarta Cuevas tábornoktól származik, s annak értelmében Észak-Ghadzsarban, ahol egyébként izraeli állampolgárok élnek, ütközőzónát alakítanak ki, és itt nem állomásoznak majd sem Unifil-, sem Cahal-katonák: előbbiek Észak, utóbbiak Dél felől biztosítanák a falut, amely a 2006-os libanoni hadjárat előtt az egyik legkomolyabb rés volt Izrael biztonsági pajzsán. Állandóak voltak a terrorista beszivárgások, és itt ömlött Libanon első számú exportcikke, a kábítószer is. Ha a terv megvalósul, kizárólag az Unifil-erőkön múlik, hogy Ghadzsar a Dél-Libanont uraló Hezbollah terrorszervezet ölébe hull-e. Nehéz elképzelni, amint az ENSZ-katonák megakadályozzák Naszralla sejk keretlegényeit abban, hogy azt csináljanak Ghadzsarban, ami nekik tetszik.

***

A Cahal harcoló egységei a fegyver mellett ezentúl kamerát is visznek magukkal, hogy csata közben fényképeket készíthessenek az eseményekről, amelyek fontos ütőkártyának bizonyulhatnak az információs fronton vívott csatározásokban.

Noha már messze vannak azok az idők, amikor a palesztin propagandagépezet gyakorlatilag bármit megetethetett a világ közvéleményével, és a magukra minimálisan adó médiumok nagy fenntartással fogadják a palesztin-arab részről érkező regényes állításokat, Izrael még korántsem tart ott, hogy az információs háborút megnyerje. Elsősorban nem azokról van szó, akik beteges antiszemitizmusukat Izrael-ellenességben tombolják ki – ők úgysem meggyőzhetők –, hanem a megvezetettekről, akiknek sokszor fogalmuk sincs a valós történtekről, véleményüket pedig a palesztin hamisítóipar által szolgáltatott „adatok” nyomán alakítják ki.

Elsőként az elit Egoz egység katonái részesültek fotóstanfolyamban, amelynek oktatói főleg a Cahal hivatásos fotósai közül kerültek ki, de önkéntes tanerőnek jelentkezett több neves izraeli fotós, így a Jediot Achronot napilaptól Járon Brener, a számos lapban publikáló szabadúszó, Elád Gershgoren, valamint a Máárív napilaptól két kolléga: Elirán Háját és Joszi Áloni. Az ötnapos kurzusba természetesen csak az alapok férhettek bele, a távlati cél azonban nem az, hogy művészfotósokat neveljenek, hanem hogy minden szakaszban legyen legalább egy ember, aki viszonylag jól bánik a fényképezőgéppel. Ha ez meglesz, az izraeli hadsereg saját oldalról rendelkezni fog az operatív tevékenységgel kapcsolatos autentikus képekkel, amelyet sikerrel felhasználhat a propagandaháborúban, és véget vethet – ahogyan a palesztin hamisítóipart nevezik – Pallywood egyeduralmának. Talán többé az sem fordul elő, hogy a zsidó állam nyakába varrják egy kisfiú, Mohamed al-Dura meggyilkolását, és Izrael csak tíz év elteltével hívja fel a figyelmet a valós történtekre.