Utolsó, másfél hónapos izraeli utam alkalmával volt szerencsém megismerkedni fekete-afrikai menekültekkel, sőt, néhányukkal még beszélni is tudtam, noha ez utóbbi nem volt könnyű feladat. Részint a nyelvi nehézségek miatt – főként arabul beszéltek –, részint mert a menekültek félnek: kivétel nélkül olyan országból jöttek, ahol sötét elnyomás nehezíti meg az emberek életét, a kérdezősködő csak bajt hoz az emberre, és a legjobb hallgatni.
Az Izraelben menedékre lelt feketék számos afrikai országból érkeznek, de kilencven százalékuk szomáli, és körülbelül a kétharmaduk muzulmán – a maradék egyharmad keresztény és/vagy valamilyen természetvallás híve, de általában elmondható róluk, hogy nemigen veszik komolyan a vallásukat, ami nagy szerencse Izraelre nézve. Sok ezer kilométeres utat tesznek meg: többnyire „gazdasági okból” indulnak útnak, és heteken át vándorolnak Északnak. Leginkább az Európai Unióba akarnak bejutni, de miután az EU mindjobban megtelik, évek óta egyre privilegizáltabb célpont Izrael, ahol az éghajlat ismerősebb, a hivatalok barátságosabbak, több a munka és a gondoskodás, továbbá a lakosság, az átlagizraeli, színvak.
Legalábbis az volt sokáig.
Már a világválság előtt érezni lehetett, hogy a menekültek előbb-utóbb el fogják érni a kritikus tömeget. Ez általában öt százalék körül van. Ha egy fejlett ország két-három százalékban fogad be gyökeresen más kultúrájú embereket, azt még nem érzi meg; afölött viszont óhatatlanul lezajlanak az első csörték, teljesen mindegy, ki a befogadó és ki a befogadott – főleg, ha gazdasági krízisen esik túl a világ. A most levonuló válság korántsem rengette meg annyira Izraelt, mint jó néhány európai államot, de érezni mindenképp lehetett, és a menekültek, akik egyre többen lettek, óhatatlanul feszültségforrássá váltak. A puskaporos hordó a nyáron berobbant, és a feketék feje felett a maga hisztérikus módján összecsapott Izrael két vezető szellemi áramlata, a parttalan liberalizmus és a vallás.
A szikrát Jákov Katz, a Nemzeti Egységpárt képviselője szolgáltatta, aki a nagy nyilvánosság előtt figyelmeztetett arra, hogy Izraelben éveken belül százezer afrikai bevándorló lesz, a tel-aviviak pedig – tette hozzá – mehetnek Júdeába és Somronba. Katzot természetesen lerasszistázták, és így járt az a huszonöt vezető tel-avivi rabbi is, akik júliusban petícióban követelték: a lakástulajdonosok ne adják ki bérleményeiket az „illegális vendégmunkásoknak”. Ez a megfogalmazás persze elég sután hangzott, mindenki tudta, hogy a rabbik nem Nancsi nénire, a marosvásárhelyi takarítónőre gondolnak – már csak onnan is, hogy a proklamáció halachikus alapon dörrent rá azokra, akik lakásuk kiadásával Tel-Aviv zsidó jellegét sodorják veszélybe (aki már járt ott, az tudja: Tel-Avivnál kozmopolitább város a világon nincs).
A vallás feltörekvő erő a valaha szigorúan világi Tel-Avivban, nem csak azért, mert egyre többen fordulnak felé, de azért is, mert kimondott charédi betelepülés zajlik. A városi tanács nemrég tárgyalta, mivel tudná ösztönözni ezt a betelepülést (felmerült a hírhedt árnona, az izraeli ingatlanadó alóli három esztendei mentesség, a lakbérhozzájárulás, az iskolabuszok beállítása és az óvodai díjak csökkentése is). A hagyományosan szegényebb Dél-Tel-Avivban egyre több a vallásos, és elsősorban ők kerültek összeütközésbe az ugyancsak itt elszaporodó afrikaiakkal. Utóbbiak elveszik a munkát, felhajtják a bérlemények és a zöldség-gyümölcs árát, ami viszont általában a tel-aviviakat érinti érzékenyen, függetlenül attól, hogy vallásosak vagy sem. Ráadásul a rendőrségnek korábban is sok munkát adó déli negyedekben a bűnözési ráta is alaposan megnőtt: a rabbik proklamációja szerint a bűncselekmények negyven százalékát követik el az idegenek, akik számláját a tavaly elkövetett öt gyilkosság is terheli. A rabbik egyike arra is felhívta a figyelmet, hogy a feketék előszeretettel zaklatják ajánlataikkal a zsidó lányokat, nem kímélve a kimondottan vallásosan, szemérmesen öltözötteket sem.
Jáél Dáján – a néhai legendás tábornok, vezérkari főnök és védelmi miniszter leánya –, városi tanácsosként rasszistának minősítette a komplett rabbikart, annak tagjait közösség elleni izgatással vádolva; úgy tűnik, a világ más pontjain is nagy divat, hogy valóban felmerülő problémákra hülyeségek locsogásával reagálnak a politikusok. De miután Tel-Aviv megszólalt, példáját más városok is követték. Az ortodoxia fellegváraként ismert Bné Brákban hat rabbi foglalt állást az ellen, hogy afrikaiaknak adjanak ki lakásokat – ők viszont már azt is kimondták, hogy a szudániakra spirituális veszedelemként tekintenek.
Egyik beszélgetőtársam éppen szudáni volt. Hasszánnak hívták, és sok sorstársával egyetemben Eiláton dolgozott takarítóként a számos szálloda egyikében; Izrael e legdélebbi városában már a lakosság több mint tíz százaléka afrikai. Hasszán a többieknél jobban tudott angolul, így meg tudtam kérdezni tőle, nem érzi-e abszurdnak, hogy épp Izraelbe jött, a zsidók országába, amelyet a legtöbb iszlám állam szívesen kiradírozna a térképről. Hasszán, aki sikeresen túlélte az egyiptomi határőrök által előszeretettel rendezett futóvadlövészetek egyikét, azt felelte, érti a kérdést, tudja, mi Izrael, azt is tudja, hogy az arabok meg akarják semmisíteni, de mit csináljon, ha egyszer éhezett. Annyira éhes volt, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem izgatták, és most is hidegen hagyják. Az izraeliek nem dugták táborba, személyazonossági okmányokat, munkát adtak neki, egészségbiztosítása van, éves fizetett szabadsága, ugyanazt a húsz-hetvenes minimálórabért kapja, mint bárki más, ketten laknak a munkásszálló egy szobájában, és naponta háromszor annyit eszik a szállodában ingyen, amennyi beléfér – ugyanazt, mint az ötcsillagos vendégek. A maradékkal három kukát töltenek meg naponta, ami Szudánban elképzelhetetlen lett volna.
Hasszán szerencsés volt: mindenkit nem lehetett szállodai takarítóként elhelyezni, és voltak, akiknek nem jutott kétágyas szoba. Miután lakni mindenkinek kell valahol, a Bné Brák-i háziurak épp úgy nekiálltak kiuzsorázni őket, mint a dél-tel-aviviak. Ezek a városok lakhatás szempontjából igen drágának számítanak Izraelben. Az elegánsabb negyedekben 350-400 ezer forintnál kezdődik havonta egy jobb lakás, de a jövevényeknek köszönhetően a szerényebb részeken is növekedtek a lakbérek. A tulajdonosok arra is rájöttek, mennyivel jobban járnak, ha egy lepukkant bérleménybe tízesével zsúfolják be az afrikaiakat, és fejenként számítanak fel ötszáz és ezer sekel (1 sekel kb 50-55 forint) közti bért; ilyen módon Tel-Avivban egy, a központi autóbusz-pályaudvarnál lévő lepukkancs tanyáért havi 3000 helyett 5000, Bné Brákban egy Párdesz Kátz-i bérleményért havi 5000 helyett akár 10 ezer sekelt is kaszálhattak. A nyerészkedés következtében összeszorult bérlők java része természetesen kiáramlik az utcára, ott üldögél, sörözik, él társadalmi életet, kerül kapcsolatba az őslakossággal és szúr annak szemet, más lévén a bőre színe.
Bné Brákban az őszi nagyünnepeken gurult el a java részt vallásos lakosok gyógyszere, a bevándorlók ugyanis Ros Hasanakor és Jom Kipurkor is zavartalanul üldögéltek a járdán, kaszinózva és sörözve, ami érthető módon a legmélyebb érzelmeket sértette. Az afrikaiak jelenlétét ekkortól sokan elviselhetetlennek érezték. Családanyák félteni kezdték gyerekeiket, az apák lányaikat, jesivabócherek panaszkodtak, hogy sötétedés után nem szívesen mennek végig a régebben oly biztonságos utcákon. Menáse Zelichá Párdesz Katz-i rabbi kijelentette: ha kevesebben lennének a szudániak, nem sok vizet zavarnának, de több ezren vannak egy negyvenezres lakosságú negyedben, s Párdesz Katz valósággal Kis-Szudánná változott (Bné Bráknak ebben a korábban világiak által lakott, igencsak szanálásra szoruló részében a környezethez képest lényegesen alacsonyabbak voltak a lakbérek). Itt is felmerült a nők zaklatásának a vádja, és Zelichá rabbi kerek-perec megmondta: „Nem vagyunk mi a szudániak ellen, de a kormány dolga, hogy gondot viseljen rájuk, akár úgy, hogy külön lakónegyedet épít számukra, akár úgy, hogy kitoloncolja őket.” Gedáljáhu ben Simon Bné Brák-i városi tanácsos arra mutatott rá, hogy ez a helyzet az illegálisoknak sem jó, miután teljesen kizárt, hogy egy charédi közösségbe a legminimálisabban is beilleszkedjenek.
A feketéket kizsebelő háziurakat ezek az érvek persze nem hatották meg, mire a rabbik őket fenyegették meg azzal, hogy kipellengérezik őket, amennyiben továbbra is afrikaiaknak adnak ki lakásokat. Rengetegen jöttek Bné Brákba; a menekült nem szívleli a rendőrséget, a tel-avivi buszpályaudvarnál pedig van rendőrörs és állandó a rendőri jelenlét is, míg Bné Brákban az egész városban egyáltalán nincs rendőrség. Jákov Aser rabbi rámutatott: miután a rendőrség nem tud mit kezdeni a menekültstátusszal rendelkező szudániakkal, nincs más hátra, mint a háziurak figyelmeztetése, azután pedig nevük közzététele. Bné Brák városának pedig végső esetben ahhoz is joga van, hogy jogilag eljárjon azok ellen, akik abnormális számú embernek adnak ki lakást.
Elképzelhető, hogy Bné Brák időlegesen megszabadul a szudániak egy részétől, az viszont nem kétséges, hogy Izrael a fekete bőrű, idegen kultúrájú és nagyrészt muzulmán vallású menekültek nyakló nélküli befogadásával már meglévő és fel nem dolgozott problémái mellé egy újat teremtett, olyat, amivel csak nagyon nehezen fog elboldogulni. Naivitás lenne azt hinni, hogy ezek az emberek valaha az életben visszatérnek Szudánba vagy máshová Afrikába; még inkább naivitás volna azt remélni, hogy a világ több tucat iszlám országa közül bármelyik, lett légyen akár a leggazdagabb, akár csak néhány százat is befogadna közülük. Ez a feladat a világ egyetlen, dunántúlnyi nagyságú, hétmillió lakosú zsidó államára maradt.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése