Jáir, a Halál Angyala – III.

A késedelemért is elnézést kérve folytatom a történetet, amely szerintem a huszadik századi zsidó sorsok egyik legizgalmasabbika. December 30-án az Arlozorov-gyilkosságnál hagytuk el, s ott, hogy Stern barátja és harcostársa, Tehomi hívására elgondolkodik azon, van-e értelme annak, hogy filosznak készüljön, és hazatér a reneszánsz fővárosából, Firenzéből.

Jáir az Irgun Cvai Leumi (Ecel) földalatti zsidó szabadságharcos szervezet soraiba lépett be, amely azt a célt tűzte ki, hogy egyszerre harcol a már akkor is védtelen polgári célpontokat kereső, de az angol mandátumi igazgatás ellen is lázongó arab terrorbandák és a velük szemben bűnös tehetetlenségről tanúbizonyságot tévő britek ellen. Utóbbiakat már akkor megfertőzhette a politikai korrektség, hiszen a kortárs Patai József, aki pedig hajlamos volt arra, hogy pozitívan lássa még a legkiábrándítóbb fejleményeket is, így panaszkodik a mandátum akkori kormányzójára, Sir Arthur Winchope-ra:

„…hivatalos jelentésében ’őszinte fájdalmának ad kifejezést, amiért egy eltévedt golyó Nabluszban eltalált és megölt egy arab leányt’, ugyanakkor, amikor ez az arab leány gyengéd kezeivel virágok helyett nagy követ dobált a háztetőről társnőivel együtt az angol katonákra… […] Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy az új katonák vonaton jönnek Egyiptomból, mert a repülőgépeken való szállítást csak sürgős esetekben alkalmazzák, és ez egyelőre nem forog fenn. Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy a rendőrség könnyfakasztó gázbombákkal lett felszerelve, de ezek csak könnyekig megindító hatással vannak, elgyengülést és harcképtelenséget okoznak átmenetileg, de senki becses egészségében kárt nem tesznek…Sir Arthur hetekig úgy vélte, hogy az általános sztrájk legális harci eszköz, amelyet elnyomni nem lehet és nem gondolt arra, hogy más egy sztrájkhirdetés Angliában, művelt, intelligens munkások között és más a sztrájkhirdetés analfabéta, félvad churániak között, akik úgy értelmezik a sztrájk ’legális’ mivoltát, hogy a kormány most büntetlenül enged útonállni, gyilkolni, gyújtogatni, rabolni. És ezt az értelmezést muftik és sejkek mint szent tanítást viszik szerte az országba… Sir Arthur megengedte a ’vezéreknek’, hogy beutazzák az országot ’szervezni az ellenállást’ és még akkor is tárgyalt velük, amikor már a lázadás teljes nyíltsággal ütötte fel a fejét városokban és falvakban” (kiemelések Pataitól).

Mit tudunk ehhez hozzátenni? Nincs új a nap alatt; ha Sir Arthur Winchope idejekorán kivégezteti az iszlamista vezéreket, csapataikat megtizedeli, és vagy ötvenezer terrorgyanús alakot áttelepít Transzjordániába, az 1936-1939. évi arab felkelés minden bizonnyal elmarad. De hát ezek az önmegtartóztatás évei, a chamberlaini békepolitizálás évei voltak, azok az évek, amelyek során a kis híján Nobel-békedíjra jelölt Hitler szabadon készülődhetett arra, amit később elkövetett. Ami a vak londoni külpolitikát illeti, az távlati szerepet szánt az araboknak, Izrael megalakításával pedig – Balfour-nyilatkozat ide vagy oda – nem számolt… Rothadt, defetista esztendők voltak, nem csoda, hogy az arab terror elemében érezte magát.


Jáir hazatérése után aktívan belevetette magát annak a szervezetnek a munkájába, amelynek himnuszát, Az ismeretlen katonát egyébként ő írta korábban (a zenét menyasszonya szerezte hozzá); az induló a szakítás után a Lechinek is himnusza lesz majd. (Jobbra: az Irgun két tagja ebben az időszakban.) A bölcsészhallgatóból fegyvercsempész lesz. Ebben az időszakban a Brit Fehér Könyv előírásai vannak érvényben, amelyek rendkívüli módon leszűkítik a zsidók bevándorlási lehetőségeit – a hitlerista üldöztetés kellős közepén, amikor éppen hogy minél szélesebbre kellett volna tárni Erec Jiszráél kapuit. „Zsidó nemzeti otthonról” már szó sincs, a Balfour-nyilatkozatnak erre a különben is homályos fordulatára (mit értettek ez alatt? Autonómiát? Korlátozott államiságot? Félgyarmati létet? Protektorátust? Nem tudjuk) most már csak az Erec Jiszráél-i jisuv alapvetően baloldali vezetése emlékszik, ők emlegetik, mint valami mantrát, de ezzel sem törődik senki.

Jáir Stern nem az arabokban (balra egy 1936-ban készült kép) látja az igazi ellenséget. Globális világlátásának birodalmi méretű ellenfélre volt szüksége. Mai ésszel elképzelhetetlen, miért nem Németország jelentette automatikusan minden zsidó számára az ősgonoszt. Ne feledjük, hogy ekkoriban, a harmincas évek közepén még az emberarcú nemzetiszocializmus esztendeit írjuk. A világ a berlini olimipiára készül. Németország nemhogy kijött a gazdasági világválságból, de jobbára ismeretlenek voltak számára az olyan fogalmak, mint bűnözés, munkanélküliség, infláció – és ha mégsem, hát a náci propaganda sikeresen elfedte az itt-ott meglévő hiányosságokat. A zsidó lakosságot megkülönböztették, igyekeztek vagyonától megfosztani és a lehető legtöbbjüktől megszabadulni, ám ha valaki igazi cionista volt, ebben részint világnézete igazolását látta, részint azt remélhette, hogy a kiebrudalt, alapvetően jól képzett, munkabíró emberek legalábbis részben Erec Jiszráélt választják. Más szóval: a nácik tulajdonképpen még pozitív szerepet is játszottak azzal, hogy kirúgták az országból a magukat teljes gőzzel németnek képzelő egyedeket, ráébresztve őket arra, amire saját maguktól soha nem ébredtek volna rá: hogy tulajdonképpen - zsidók. Az arab felkeléssel szemben igencsak elnéző brit politika azonban épp az alijának tett be, és Jáir Stern szent dühe nem a zsidaitól szabadulni kívánó Berlin, hanem London felé fordult: elvégre a britek nem adtak ki kellő számú bevándorlóvízumot, és ők voltak azok is, akik kétkulacsos játékot játszva a cionizmus ellen izgatták az arabságot. Az már csak hab volt a tortán, hogy Nagy-Britannia, noha Palesztinát egyáltalán nem gyarmatként szerezte meg, hanem népszövetségi felhatalmazással mandátumként igazgatta, szabályszerű gyarmattartóként terpeszkedett a zsidóság ősi földjén, és úgy is viselkedett. Ugyan mi különböztethette meg Stern szemében Angliát Rómától? Semmi a világon. S míg Európát járva szervezte az Irgun fegyver-utánpótlását, egyre inkább arról álmodozott, hogy felszabadítja Erec Jiszráélt.

Bétár-tagok felvonulása Varsóban 1938 szeptemberében, a Harmadik Bétári Világkongresszus idején

Jáir a Bétár egyik lengyelországi konferenciáján beszélte rá Menáchem Begint, a majdani miniszterelnököt (jobbra, fiatalon) és Jiszráél Siévet (a későbbi Jiszráél Eldádot) arra, hogy javasolják Zsabotyinszkijnak Erec Jiszráél fegyveres erővel történő visszahódítását. Ám Zsabotyinszkij – noha amúgy realista volt – még mindig hitt a korábbi londoni ígéretekben; azonfelül (lássuk be: teljes joggal) abszurdnak és nevetségesnek tartotta az ötletet, hogy egy egy-két ezer fős csoport szembeszálljon a Brit Birodalommal. Begint és Siévet azonban akkorra már megfertőzte a Jáirból áradó csodás, félelmetes, eszelős energia, és később – Zsabotyinszkij akkor már nem élt – kulcsszerepet vittek a fegyveres felszabadító harcban. Jáir lengyel-zsidó és nem-zsidó, de az üggyel szimpatizáló katonatisztek segítségével titokban negyvenezer fős hadsereget kezdett szervezni európai zsidókból. Az volt az elképzelés, hogy ezzel a negyvenezer emberrel inváziót – szabályszerű partraszállást – hajtanak majd végre, és az Irgun ezzel párhuzamosan zsidó felkelést robbant ki Erec Jiszráélben. Soha nem tudták meg, mennyi realitása volt – ha egyáltalán volt – ennek a tervnek. Végrehajtását meghiúsította a második világháború kirobbanása.

Miután a nyugati hatalmak hadban álltak Németországgal, Zsabotyinszkij egyértelműen arra utasította az Irgunt, hogy mindennemű, Nagy-Britanniával szembeni fegyveres tevékenységet függesszen fel. Noha a múltban éppenséggel nem ment ritkaságszámba, hogy az Irgun legfelsőbb parancsnoksága figyelmen kívül hagyta Zsabotyinszkij túlságosan angolbarátnak tartott utasításait, most arra a következtetésre jutottak: több szempontból sem lenne szerencsés, ha a szervezet gyakorlatilag náci oldalon harcolna Anglia ellen. Sokan voltak az Irgunban – köztük Dávid Ráziél is –, akik egyenesen a brit hadseregbe jelentkeztek, hogy Hitler ellen harcolhassanak, és az angolokkal való leszámolást a háború utánra halasztották. (A képen az East Kent Regiment 12. századának zsidó katonái gyakorlatoznak a Jezréel Völgyében.)

Jáir Stern nem tartozott közéjük. Ő továbbra is úgy vélekedett, hogy az angolok legalább annyira ellenségei Izraelnek, mint a németek, hiszen aktívan akadályozták a bevándorlást, ezzel tulajdonképpen gyilkolva a zsidókat. Meglátása szerint a szövetségesek önnön érdekeik végett folytatták harcukat a tengelyhatalmakkal, és ennek a harcnak semmi köze nincs a náci ideológia gyűlöletéhez vagy pláne a zsidómentéshez. Sternnek ebben kétségkívül igaza volt. Kutyát nem érdekelt sem Párizsban, sem Londonban, vajon a zsidók élnek-e, halnak-e, sőt; és ezt az érdektelenséget - ha ugyan csak erről volt szó - később vastagon aláhúzta, hogy a háború alatt a szövetségesek soha, még véletlenül sem bombázták sem Auschwitzot, sem a többi megsemmisítő tábort, sem az azokhoz vezető vasútvonalakat. Jáir Stern kijelentette: ebben a háborúban nem kell senkinek az érdeke mellé felsorakozni, hanem meg kell fogalmazni a saját, zsidó érdeket. Ha valaki ebben a helyzetben felölti a brit egyenruhát, az annyi, mintha bálványimádást követne el – az pedig a zsidó vallás szerint egyike annak a három bűnnek, amitől az embernek még élete árán is tartózkodnia kell. Jáir szerint az angolok mellé csak akkor szabad kiállni, ha ez minimálisan korlátlan zsidó bevándorlás engedélyezésével jár együtt. Hitt abban is, hogy az európai zsidóság sorsát nagyban meghatározhatja, hogy létezik-e független zsidó állam vagy sem – ezzel sem igen vitatkozhatunk –, márpedig a független zsidó állam létrehozásának legfőbb akadálya a Brit Birodalom.

Jáir Stern hozzálátott, hogy ezt az akadályt eltávolítsa az útból. Még nem volt harminchárom éves. A Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél – Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

A britek nem nevettek sokáig.

A befejező részért kattints ide.