Választások – tizenhét nap múlva

Meggyőződésem volt, hogy az Öntött Ólom hadjáratnak a háborús bűnös terrorgeng eltakarításán kívül lesz egy – szerintem negatív – mellékterméke: hatalomban tartja (ugyan Olmert nélkül) a jelenleg Izraelt vezető Bárák-Livni gárdát. Izraelben azonban, és ezt még nagyon sokszor fogjuk látni, a politikai jövő megjósolhatatlan. Tizenhét nappal a választások előtt a jobboldal mindenképp vezet, de ha most kéne kormánytöbbséget felmutatni, csak kínnal-keservvel lehetne összekaparni az ehhez szükséges hatvanegy képviselőt.

Nem hittem abban, hogy Obama győzelmére az izraeli hadsereg visszavonulót fúj, annak dacára, hogy karnyújtásnyira van a Hamasz terrorszervezet végleges eliminálásától. Az egész gesztus torz üzenettartalma Ehud Bárák esze járásáról árulkodik: etessük meg az új elnököt azzal, hogy ekkora a hatalma, jóformán még át sem vette, s a világ egy veszedelmes pontján máris elhallgatnak a fegyverek.

Arról az Ehud Bárákról (naná, hogy balra) van szó, aki egy ízben (Isten bocsássa meg: e sorok írójának szavazatával is) miniszterelnök lett, és 2000-ben grandiózus mozdulattal átnyújtotta Camp Davidben az ország tekintélyes részét, no meg Jeruzsálem felét Jasszer Arafat kalózvezérnek, aki szerencsére nem fogadta azt el, ki tudja ma már, miért. (Camp David egyetlen dologra jó: lehet rá hivatkozni, hogy Izrael mindent odaadott volna, és lám, az araboknak nem kellett.) Bárák, ha a kormányzást nem is, de az ellenzékiséget mindenképp visszahozta – hogy klasszikust idézzek – a szarból: a Munkapárt, ez a valaha-volt kvázi-állampárt, a negyvenes-ötvenes-hatvanas években gyakorlatilag élet-halál ura formáció, a hadművelet megindításakor hét-nyolc százalékon állt. Bárák most védelmi miniszterként szerepelt, összehasonlíthatatlanul jobban, mint Ámir Perec a libanoni hadjárat idején, és a párt támogatottsága a duplájára ugrott. Ami persze még mindig édeskevés az üdvösséghez, ahhoz viszont sok, hogy a Munkapárt álmokat szőjön a kormányzati tényezőkről. Vagy mégis?

Vagy mégis. Javult ugyanis az egykor középpártnak szánt, ma egyoldalúan a területet békéért elvet felvállaló, az arabokkal kompromisszumokra hajló Kadima ázsiója is, főleg Cipi Livni külügyminiszter remek otthoni és külföldi szereplésének köszönhetően. Izrael már évek óta kísérletezik azzal, hogy aktívan megpróbálja maga mellé állítani az egyre ellenségesebb világközvéleményt, de istenigazából Cipi szakított azzal az őrületesen hibás Ben Gurion-i felfogással, miszerint „nem számít, mit mondanak a gójok, a lényeg, mit cselekszik Izrael”. Livni külügyminisztersége arról szólt, igenis számít, mit mondanak a gójok. Már nem a helyi arabsággal rendszeresen együtt tüntető náci-bolsi-anarchista szentháromság – az utca népe, hogy úgy mondjam –, mert annak tagjait semmilyen érv meg nem győzheti. Hanem a politikusok: Berlusconi, Merkel, Sarkozy, vagyis azok, akik az uniós és a világpolitikában hagyományosan „véleményformálónak” számítanak. Amellett Izrael következetes világhálós politikával igyekezett gátat vetni a videomegosztókon az iszlamista netszennyezésnek azzal, hogy nyugodtan, tényszerűen, objektíven bemutatta, mi történik valójában Gázában, a csecsemőbelezésre gyúró hírtévéket pedig, bármennyire is duzzogtak, a hadműveleti területektől távol tartotta. A tehetetlen antiszemita rikácsolás ugyan még így is fülsiketítő volt, de a mostani és a Libanon utáni médiaháborús eredmények közötti különbséget mindenképpen zongorázni lehetett, mégpedig az Öntött Ólom javára.

Tizenhét nap múlva választások; a Miért Cion? hírei a témával kapcsolatban:

Bárák és Livni tévévitára hívja Bibit

Cipi Livni külügyminiszter asszony, a Kadima elnöke (jobbra) megismételte korábbi, Binjámin „Bibi” Netanjáhuhoz, a Likud első emberéhez címzett kihívását. A javaslat értelmében Netanjáhunak Livni és Ehud Bárák védelmi miniszter ellen egyszerre kéne kiállnia. Az ötletet Bárák is pártolja. Netanjáhu, akinek a jelenlegi felmérések (lásd alább) szerint minden esélye megvan arra, hogy február 10-ével másodjára is a zsidó állam kormányfője legyen, eddig nem lelkesedett különösebben az ötletért, ami nem csoda, mert egy ilyen vitán ellenfelei nem sokat veszíthetnek, ő viszont kivívott elsőségét tenné kockára. Kérdés, ki lehet-e bújni a vita alól annak kockázata nélkül, hogy Bibit a közvélemény gyávának tartsa.

Ahány kommentátor, annyiféleképp vélekedik e kérdésben. A News1-től Avraham Ben Ezra megdicsérte a Likud-vezetőt (balra), és arra emlékeztetett, nagy kockázatnak teszi ki magát az a nemzeti érzelmű ember, aki az alapvetően balos, amellett a negyedik hatalmi ágnak tartott izraeli médiában baloldali ellenfelekkel szemben áll ki, ráadásul kettő az egy ellen felállásban. A törvényhozásból sugárzó Kneszet Csatorna riportere, Lirán Danas viszont arra emlékezteti Bibit: nincs mitől tartania, hiszen bőségesen rendelkezésére állnak azok a kommunikációs képességek, amelyeket Livni felvonultathat, nem beszélve a védelmi miniszterről, aki ilyen képességekkel aligha dicsekedhet. Danas szerint ilyen körülmények közt elég furcsa Netanjáhu vonakodása.

Kinek mi jut?

Lássuk az állást. A Kneszetben százhúsz hely van, ezekért versengenek a pártok, egyszerű listás rendszerben, egyéni jelöltek, töredékszavazat, második forduló és hasonló ködös dolgok a Szentföldön ismeretlenek. A százhúsz mandátumból 90 és 100 közt visznek a nagyok. Minden közvélemény-kutatás értelmében első a Likud, amely az általunk alapul vett Bhirot felmérése szerint harmincegy honatyát küldet a Kneszetbe, míg az Öntött Ólom által magához tért Kadima huszonnégy, a feltámasztott Munkapárt pedig tizenöt honatyát küldhet a jeruzsálemi törvényhozásba. Szorosan a Munkapárthoz felzárkózva (sőt, egyes kommentárok szerint már azzal egy szinten) találjuk a területi kompromisszumokra bizonyos feltételek mellett ugyan még hajlandó, de az arabokkal szemben nagyon kemény hangot megütő Jiszráél Béitéinut, amely eredetileg jobboldali populista orosz pártnak indult Ávigdor Lieberman vezetésével, mára azonban sokkal inkább a nemzeti tábor tagjának mondható, és – ha nem az Öntött Ólom, egyértelműen – az izraeli politikai paletta harmadik erejének számít.

Negyedik az elsősorban a keleti vallásos szavazókat tömörítő, a volt szefárd főrabbi, Ovádja Joszéf (jobbra) kézi vezérlésével működő Sász, amely több kormánynak volt már tagja. Fő feladatának azt tartja, hogy gyakorlatilag bármi áron szociális kedvezményeket csikarjon ki az őt favorizáló rétegnek. Egy időben azzal fenyegetett, hogy harmadik erővé válik, de a párt sorozatos, büntetőeljárásokat sem nélkülöző pénzügyi és egyéb botrányai, valamint a beszédeiben a kairói halaspiac irodalmi emelkedettségét idéző Ovádja Joszéf extravagáns beszólásai és a faji kártya unos-untalan előrángatása évek alatt erodálta a támogatottságot – a kormányzásból azonban aligha lehet majd őket kihagyni (bárkivel hajlandóak koalícióra lépni, ha követeléseik teljesülnek). Tízen lehetnek majd a Kneszetben.

A maradék húsz-harminc mandátumon – hagyományosan – kispártok osztoznak. Közülük a legerősebbnek a jobb napokat is látott, az arabokkal való kiegyezést messze a józan ész határain túlterjeszkedve támogató – de még cionistának mondható – Merec. Amolyan balos-liberális formáció ez, mint Magyarországon az SZDSZ, leginkább a városi fehér értelmiség támogatja. Ők juttattak annak idején elsőként arab nőt a parlamentbe Izraelben – jobban mondva az egész Közel-Keleten. Most hat mandátumra teszik őket. Eggyel kevesebb képviselőt küldhet a Kneszetbe az elsődlegesen litván befolyás alatt álló askenáz ortodox vallásos párt, amely az Egyesült Tóra Júdaizmus nevet viseli. (A két párt igen közel áll egymáshoz, ami a támogatottságot illeti; van felmérés, ami hat mandátumot ad az ETJ-nek és ötöt a Merecnek.)

Korábban szóltunk arról, hogy két, az államot lényegében el nem ismerő, hazaáruló pártot eltiltottak az indulástól, és sejtetni engedtük, hogy a történetnek ezzel még nincs vége. Nem is volt, a Raam-Taal és a Balad arab formációk a Merec szellemiségét ápoló izraeli Legfelsőbb Bírósághoz fordultak, amely egyben alkotmánybíróságként is funkcionál. A taláros fórum visszahelyezte őket jogaikba, így mégis indulhatnak, tehát mérték is őket. Összesen öt mandátumra számíthatnak. Ugyanennyire taksálják azt a két zsidó pártot, amelyek jelenleg egyedüliként mondják ki, hogy Erec Jiszráélnek talpalatnyi földjét elidegeníteni nem lehet, Gázát fel kell szabadítani az arab megszállás alól, és Júdeával meg Somronnal együtt annektálni kell. Telepespártoknak nevezik, holott messze nem csak a telepesek szavaznak rá, hanem a nemzeti érzelmű értelmiség is – utóbbi a nemrég létrejött, kimondottan a vallástalanoknak szánt Zsidó Otthonra készül adni a voksát, míg a Nemzeti Egység a hívőkre számít. (Itt is változik annak megítélése, melyikük kap három és melyikük két mandátumot.) Négy mandátumra vár az arabokat is felvonultató, szélsőbaloldali Hadas párt. Jó esetben egy képviselője lesz a Zöldeknek is; a mostani Kneszetben jelen lévő Nyugdíjasok Pártja a legtöbb közvélemény-kutatás szerint nem fog bejutni a törvényhozásba.

Mit ír a Jediot Achronot?

A nagy lapok kommentátora elsősorban Lieberman és pártja, a Jiszráél Béitéinu előretörésével foglalkoznak. A Jediot Achronot angol nyelvű internetes kiadásában Somfalvi Attila (jobbra) hoz elemzést Tartsuk szemünket Liebermanon címmel. Somfalvi szerint többé nem felmérési kérdés, tudomásul kell venni, hogy Lieberman és pártja csillaga emelkedőben van, „ő az új trend. Egyre több olyan centrista szavazó tekint rá, akit a biztonsági helyzet elkeserít. Majdnem mindenünnen ezt hallhatjuk: kávéházakban, otthonok nappalijaiban zajló beszélgetések során, kocsmában és élénk, vörösboros poharazgatás mellett az asztalnál”, írja le az izraeli közhangulat e pillanatát a Jediot Achronot munkatársa.

„A közelgő választásokra tekintettel Lieberman lett az utolsó menedék; a biztos hely. Azok, akik nem akarják Cipi Livnit vagy ki nem állhatják Binjamin Netanjáhut, és már rosszul vannak a vitáktól, Liebermanra váltanak.”

A publicista arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg Lieberman akár csak néhány évvel ezelőtt is egyértelműen páriának számított, ma azok vezetésére vállalkozik, akik nem hisznek már egy biztonságot jelentő békében vagy abban, hogy az arabokkal lehetséges valamilyen modus vivendire jutni. „A gázai háború rendbe hozta ugyan a közvélemény biztonságérzetét és csökkentette nyugtalanságát, Liebermanra azonban mégis úgy tekintenek, mint olyan emberre, aki tudni fogja, mit kell tenni annak érdekében, hogy több rakéta ne landoljon itt.”

Somfalvi szerint Lieberman (balra) koalíciós partnernek első osztályú: „Livni is, Bárák is kitűnő választásnak tartják koalíciós partnerségre. Komoly embernek tekintik, és arra számítanak, pragmatista lesz, még ha ezt most jól el is rejti az arabokra szórt átkok mögé.” Az újságíró arra hívja fel a figyelmet, hogy például a Kadima szakértő szerint tizenöt mandátumnyi szavazótömeg van, amely szabadon vándorol a balközép és a jobbközép között; ők hagyományosan vagy Likud-, vagy Munkapárt-, vagy Kadima-szavazók – hirtelen azonban számolniuk kell azzal, hogy erre a bázisra Lieberman tenyerel rá. „A politikai elit tagjainak becslése szerint a közelgő választások meglepetése Lieberman lehet. Azt mondják, a közvélemény-kutatások, noha az eredmény már így is lehengerlő, alábecsülik a jövőbeli sikerét” – fejeződik be Somfalvi Attila, a Jediot Achronot munkatársa publicisztikája.

Most akkor mennyi az annyi?

Összefoglalva: még nagyon korai lenne bármit is összefoglalni. Hiába a Likud és a JB jó szereplése, még a két „telepespárttal” vállvetve sem mondhatják el magukról, hogy akár a közelében lennének a kormányzásnak, minimum tizenhat mandátumot elő kell ahhoz kaparni, akár a föld alól is. Az arab pártok és a Merec értelemszerűen nem jöhetnek szóba ez esetben, marad a Sász, amely viszont nem habozna, hogy a szabadpiac-párti Netanjáhunak igen durva szociális számlát nyújtson be, s a támogatásának árát – ezt már a múlt sokszorosan bebizonyította – menet közben is bármikor képesek felsrófolni. És még a Sásszal is nagyon necces a kormányzási többség, legfeljebb egyfős lehetne – jó esetben –, de az sem kizárt, hogy csak hatvanan lesznek; akkor pedig lehet udvarolni mondjuk a Zöldek egy szem üdvöskéjének – már ha bejut.

A másik oldal sincs nagyon irigylésre méltó helyzetben. A Kadima, a Merec és a Munkapárt 45 mandátumot tud felmutatni, tehát nekik is szükségük van Liebermanra és a Sászra – talán így, együtt. Nem feltételezem, de attól még megtörténhet, hogy egy alakuló baloldali kormány beveszi a Hadast, sőt akár a Raam-Tal–Baladot is (miért is ne cseresznyézhetne egy tálból Ahmed Tibi a „gázai gyerekgyilkosokkal”? Látott a Közel-Kelet már ennél nagyobb csodát is), bár ehhez talán még Ehud Bárák öntöttvas gyomra is kevésnek bizonyulna.

Nu, itt tartunk most. Holnap egy nappal idősebbek leszünk, ha bölcsebbek nem is feltétlenül.