Tizenhat nap múlva választások – Lieberman és Netanjáhu összecsap egymással

Livni Washingtonra mutogatva szeretné a kört négyszögesíteni és a békefolyamatot folytatni, mondván, a keménykedés megronthatja az Egyesült Államok és Izrael viszonyát. A jobboldal két nagy ereje nyilvánosan ölre ment; az izraeli választási küzdelemben Clintonné egyik embere került elő jolly joker gyanánt, elemzők pedig arra figyelmeztetnek: az Ország csúnyán ráfázhat arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem volt hajlandó hozzájárulni az arab pártok megrendszabályozásához.

Szerdára várják az iskolába a tanfelügyelő urat – azaz pardon: a Közel-Keletre érkezik George Mitchell, az Egyesült Államok különmegbízottja, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a feleket. A Kadima elnökasszonya nem szeretne mindjárt az első pillanatban rossz pontokat kapni az Obama-adminisztrációtól – legalábbis állítása szerint ide vezetne, ha Izrael a „békevisszautasító” hálátlan szerepkörében tűnne fel.

Miért beszél Cipi zöldeket?

Az állítás hitelét enyhén szólva megkérdőjelezi – nem csak annak nulla igazságtartalma, de főképp az, hogy a választási kampányban hangzik el. A Kadima ingadozó balközép szavazóknak szánt maszlagja szerint nem szabad rossz viszonyba kerülni Amerikával, márpedig egy Netanjáhu-győzelem ezzel járna. Cipi Livni abból indul ki, hogy Barack Obama automatikusan és bármi áron „békét akar”, más szóval lefekszik a globális iszlám terror pitbulljai előtt, hátha azok nem nyúlnak ahhoz, aki halottnak tetteti magát. Valójában Izrael már több alkalommal került az Egyesült Államokkal „rossz viszonyba” (lásd Eisenhower szabályszerű parancsát, amely elhangzása után az izraeli csapatok kapkodva és dühösen csomagoltak a Gázai-övezetben 1957 csalódott tavaszán; lásd Jichák Sámir és az öreg Bush 1991-1992 évi kakaskodását és James Baker akkori külügyminiszter elhíresült megjegyzését, miszerint „baszódjanak meg a zsidók, úgyse ránk szavaznak”; és lásd 1967-ben a Liberty amerikai hadihajó tragikus esetét, amikor az izraeli hadierő – máig tisztázatlan okból, de alighanem Egyiptomnak való kémkedés gyanúja miatt – támadást intézett ellene, számos amerikai tengerész halálát okozva - a kép az incidens után készült). Valójában egyáltalán nem biztos, hogy Barack Obama okvetlenül le akar feküdni a globális iszlámnak. A Kadima próbálkozása gyenge, mint a hajnali harmat. Mintha nem is izraeli szavazóknak szólna. És mintha Cipi Livni meg Bárák nem is a jelenben élnének. Amerikai-izraeli viszonnyal kampányolni a balközépen egy Binjamin Netanjáhuval szemben, aki előtt szezámtárulj Washington, New York és Los Angeles valamennyi számottevő ajtaja? Észnél legyetek, ha nehezetekre esik is. És ha Obama majd pukkad? Volt már, hogy Amerika pukkadt. Majd megbékélnek. A Likud reakciója szerint Livni azért beszél zöldeket, mert tisztában van vele, hogy tizenhat nap múlva elveszíti a választásokat. Szerintem is.

(George Mitchell egyébként Izraelbe és a Palesztin Hatóság területére is ellátogat, tárgyal Olmert leköszönő miniszterelnökkel, Livni külügyminiszter asszonnyal, valamint Abbász palesztin elnökkel és annak miniszterelnökével. Korábban azt nyilatkozta, kormánya nézete szerint megoldhatatlan konfliktus nem létezik.)

„Lieberman az ösztönökre apellál”

A kampány eldurvulása megkezdődött. A Likud a jelek szerint úgy véli, a mérsékelt jobboldali szavazótábort kell összébb zárnia – más szóval, azon kell lennie, nehogy a radikálisok a táborából valakit „átijesszenek” a Kadimához. Korábban ezt a nemes célt szolgálta a pártlista amúgy törvénytelen átrendezése, most pedig Mose Jáálon nyugalmazott tábornok (jobbra), a lista nyolcadik helyezettje hétvégi megszólalása, amelyben a népszerű „Bugi” azzal vádolta a Jiszráél Béitéinu első emberét, Ávigdor Liebermant, hogy „zsigeri ösztönökre játszik. Ez engem megijeszt”, magyarázta tovább álláspontját a tábornok, aki szerint „nem lehet megbélyegezni valamennyi, Izraelben élő arabot”.

Lieberman volt az, aki korábban, ha nem is minden izraeli arabot, de a Kneszet arab képviselőit mindenképp terroristának nevezte, és közölte velük: „Úgy fogunk elbánni magukkal is, ahogyan a Hamasszal elbántunk.” Jáálon azért sietett kijelenteni, hogy a Likud persze nem ellenezne egy koalíciót a Jiszráél Béitéinuval (wuhaha, még jó, hogy nem; nélkülük nem is tudna koalícióra lépni).

Liebermanék persze késedelem nélkül viszonozták a tüzet, azt állítván, Bugi megszólalását alighanem az ihlette, hogy a tábornok „nyomás alatt és kétségbeesés állapotában van, attól tart ugyanis, hogy nem fogja megkapni a védelmi miniszteri tárcát, ugyanis ezért csatlakozott a Likudhoz”. A közlemény hangsúlyozza, hogy a Jiszráél Béitéinuban a vízválasztó nem zsidók és arabok között van, hanem a terror támogatói és ellenzői között. „Sajnálatosak Jáálon hazudozásai és csúsztatásai, reméljük, nem a Likud elnökének hozzájárulásával hangzottak el”, szúr még egy elegánsat az ellenfélbe Lieberman.

Nem sok minden egyértelmű az izraeli belpolitikában, ez viszont mindenképpen az: a JB növekvő népszerűsége a Likud rovására megy, amelynek előnyét a kormányzó koalíciónak már úgyis sikerült egy kicsit megtépáznia Gáza egy részének beszántásával. A TV2 Kneszet-tudósítója, Ámit Szegál szerint a Likud-vezetést módfelett ingerli az is, hogy Lieberman eddig még nem ismerte el Netanjáhu majdani miniszterelnökségét. A két férfi korábban politikai szövetséges volt, az utóbbi időben azonban meglehetősen feszült köztük a viszony, mutatott rá Szegál, aki arról számolt be, hogy egy darabig hetente próbálták egy tel-avivi kávéházban áthidalni az ellentéteket, de mostanra már ezek a találkozók is megszűntek.

A Likud korábban azt állította, nem fog negatív kampánnyal élni, legalábbis addig nem támad egy másik pártot, amíg az nem támadja a Likudot. Ennek ellene mond Jáálon kirohanása, de a Cipi Livni elleni, egyesek szerint kellőképp el nem ítélhető kampány is, amelynek jelszava körülbelül úgy fordítható magyarra, hogy „túl nagy rá”, vagy: „túl nagy neki.” Mármint a szerepkör, természetesen. Ezt a kedves szlogent az Öntött Ólom megindulásával levették a napirendről, most viszont újra bevetették, és amikor Ronit Tiros, a Kadima egyik képviselőnője hímsovinizmusra panaszkodott, több kolléganője a Likudból azzal vágott vissza: attól, hogy valaki nő, még lehet kritizálni.

Miről ír a Jediot Achronot?

Nem ültek még el a Legfelsőbb Bíróság legutóbbi baloldali-liberális jogi mutatványának utórezgései, amellyel a taláros testület mentőövet dobott két hazaáruló izraeli arab pártnak. Ezeket a Kneszet bizottsága eltiltotta a választáson való indulástól, az LB azonban felülbírálta a döntést. Árik Szináj (balra) a Jediot Achronotban cikkezik erről a határozatról.

„A gázai katonai hadjárat ahhoz segített hozzá bennünket, hogy jobban megértsük a valóságot, amelyben élünk. Csakugyan rémisztő az izraeli arab közösség egyre népesebb szektorában az egyre markánsabb hűtlenségi trend, amit elfojtanunk nem szabad. Épp ellenkezőleg. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a trendet megfordítsuk. Egy demokráciának ki kell állnia magáért, és a Legfelsőbb Bíróság arab pártoknak kedvező verdiktje e tekintetből hiba, aminek az árát meg fogjuk fizetni.”

Szináj rámutat arra: nap mint nap tanúi vagyunk az izraeli arabság radikalizálódásának, annak, hogy az arab vezetők az állam alapjait próbálják aláásni – annak az államnak az alapjait, ahol élnek és ahol jogaik vannak. (Az Ázsiában és a Közel-Keleten élő százmilliós arab nép túlnyomó többsége meg van fosztva alapvető emberi jogaitól, demokratikus választásokon például csak Izraelben vehet részt.) „Az Izrael Állam elpusztítását deklarált célként kitűző kegyetlen terrorszervezet ellen folytatott háború idején számos állampolgár otromba módon mutatta ki szolidaritását az ellenséggel”, utal a publicista arra a jelenségre, hogy számos arabok lakta városban és negyedben – így Tel-Avivban Jafón is – a Hamasz mellett tüntettek arabok, és ezt Izrael Állam rendőrsége megengedte és eltűrte, sőt a demonstrációkat biztosította.

„Téved, aki arra gondol, hogy az izraeli arab mind áruló”, fut kötelező tiszteletkört a kisebbség javára a cikkíró. „Hűséges állampolgárok ők, akik teljes mértékben átérzik az izraeli állampolgárság jelentette előnyöket, szemben a ramallaiakkal vagy a gázaiakkal. […A radikalizálódás azonban] veszélybe sodorja a köztünk és a teljes arab közösség közötti értékes kapcsolatrendszert. Ma még annyira sem szabad semmibe venni ezt a súlyos problémát, mint régen. Izrael Államnak erőt kell adnia azoknak, akik együtt kívánnak velünk élni, ugyanakkor viszont vaskézzel kell elbánnia mindazokkal, akik fizikai és szellemi értelemben az elpusztítására szólítanak fel. Egyelőre abszurd helyzettel szembesülünk: azok, akik az államhoz nem lojálisak, nagy bizalmat élveznek, míg a józan hangok gazdái fenyegetettnek érzik magukat. A minap a bíróság által tanúsított elnéző magatartás tovább bátorítja a radikálisokat és marginalizálja a mérsékelteket, akik ez idő szerint a többséget alkotják.”

„Legfontosabb célunk, hogy ezt a folyamatot haladéktalanul visszafordítsuk. Azok, akik érdekeltek az együttélésben, biztonságban kell érezzék magukat mint teljes jogú polgárok, míg azok, akik nem szimpatizálnak Izraellel mint zsidó és demokratikus állammal, nem tartoznak állampolgárként hozzánk és közénk.”

Senki sem kényszerít senkit arra, hogy izraeli legyen, mutat rá a szerző, taglalva azt a hihetetlen tényt, miszerint egy izraeli arab szervezet – a neve Arab Megfigyelő Bizottság – „arról panaszkodik, ’rá vannak kényszerítve arra, hogy izraeli állampolgárok legyenek’. Azok, akik nem teljes szívvel viselik az állampolgárságot, a legjobban teszik, ha arról lemondanak. Azok, akik a Hamasz-rezsimmel szimpatizálnak, kísérletet tehetnek arra, hogy annak uralma alatt, Gázában éljenek. Azok, akik a háztetőn táncoltak, amikor a Hezbollah rakétatűzzel árasztotta el Izraelt, éljenek a Hezbollah uralma alatt. Az izraeli demokráciának nem muszáj azokat respektálnia, akik azt szeretnék, ha ez a demokrácia megszűnne.”

„A lojalitás egyszerre jog és kötelesség. Minden polgárnak tiszteletben kell tartania a Függetlenségi Nyilatkozatot és Izrael Államának zsidó és demokratikus jellegét. Ezt az üzenetet kell közvetíteni, vallástól, etnikumtól vagy nemtől függetlenül, minden polgár felé. Izrael Államának azt is biztosítania kell, hogy a hűség kifizetődjék.”

„Ez annyit tesz, hogy azoknak, akik abszolút lojálisak, jár a teljes egyenlőség, ellentétben azokkal, akik nem; nekik nem járnak a teljes állampolgári jogok. Egyszerű ez a hüvelykujjszabály: aki kevéssé lojális, keveset kap, aki inkább, az többet.”

„Ha azt látjuk, hogy a Hamasszal szolidáris tömeggyűléseket tartanak háború alatt, ha azt halljuk, hogy polgármesterek és Kneszet-képviselők, akiket az állam fizet, palesztin mártíroknak gratulálnak, és amikor azt látjuk, hogy büszkén lobogtatják a palesztin zászlókat Tel-Aviv központjában, tudjuk: eljött a cselekvés ideje. Eljött az idő arra, hogy a következő kormány egyértelmű üzenettel szolgáljon: lojalitás nélkül nincs állampolgárság” – vonja le a konklúziót Árik Szináj, a jobboldalinak legrosszabb indulattal sem mondható legnagyobb héber napilap, a Jediot Achronot elemzője.

Kivágták Dennis Rosst, mint a huszonegyet

Dennis Ross nem más, mint az amerikai külügy közel-keleti boszorkánykonyhákat jól ismerő szakértője, akit Hillary Clinton, a washingtoni diplomácia új irányítója az iráni relációban kíván alkalmazni. A kilencvenes évek békefolyamatából jól ismert diplomata azonban eközben a választási csatározások egyik adujává változott.

Ugyanis a Kadima is, a Likud is Dennis Ross-idézeteket kíván felhasználni kampányában arra vonatkozólag, miként jön vagy nem jön majd ki Binjamin Netanjáhu kormányfőként Barack Obamával mint legfőbb főnökkel.

Nem Dennis Ross az egyetlen, aki ebben a cipőben jár. A kampánystábok az elmúlt húsz év aranyköpései közt turkálva felfedezték Bill Clintonnak, a hivatalba lépő nemzetbiztonsági főtanácsadó James Jonesnak, illetve a szerdán a térségbe várt George Mitchellnek a beszólásait is, amelyeket pro és kontra alkalmazni lehet Bibire. Valamennyien mondtak már jót a Likud-elnökre és szidták is, mint a bokrot; a legélesebb kontraszt azonban mindenképp Dennis Ross véleményeiben mutatkozik, aki Netanjáhut többször támadta, álláspontját viszont többször megvédte.

Az amerikai diplomata könyvében, a The Missing Peace-ben Netanjáhuról szólva ezt írta: „Bibi csak nagy ritkán tűnt úgy, hogy tudná, mikor cselekszik elvszerűen – elveit miként mutassa be, kinek, vagy akár mikor. Egy ötletet tetté formálni: ez számára teljesíthetetlen feladatnak tűnik. Nem az intelligencia hiányáról van szó… hanem az ítélőképességéről… de volt ott még más is: gyakran egyszerűen csak azért hozakodott elő valamilyen ötlettel, mert ki akart mászni a lekvárból.” Egy másik, szintén a Kadima által közkinccsé tett Ross-idézet szerint Netanjáhu „azt hiszi, működik a mondj nagyokat, de ne csinálj semmit politika – és ezáltal elfecsérelt mindent, amit én meghoztam”.

A Likud érthető módon más kicsengésű Ross-üzenetekkel operál, és ilyenek akadnak bőven, hiszen az amerikai diplomata megnyilatkozott akkor is, amikor már megbánta, hogy nem fogadta meg Bibi tanácsait, és a palesztinokkal szemben nem ragaszkodott a kölcsönösség elvéhez. „Ahelyett, hogy Jeruzsálem és a menekültek ügyének megoldásával kísérleteznénk, arra kell összpontosítanunk, miként terjesszük ki az izraeli kontroll alól a palesztin függetlenséget, hogyan fejlesszük a palesztin gazdaságot, abba miként invesztáljunk, hogyan terjesszük ki az izraeli és a palesztin társadalom közti kapcsolatokat”, találta írni Ross a The Wall Street Journalban, szinte szó szerint idézve Bibi jelenlegi „gazdasági béketervét”. Ross később, az annapolisi békekezdeményezés bírálatakor még tovább ment, és azt állította, „látványosan el nem érhető célok kitűzése nem fogja javítani a máris megtépázott közel-keleti pozícióinkat.”