Tizenöt nap múlva választ Izrael / A Likud szövetkezik a vallásos cionistákkal

Cháim Ramon, a Kadima egyik frontembere arroganciával vádolja Netanjáhuékat és azt állítja, a választás még messze nem dőlt el. Bibi és Effie Eitám, a vallásos cionista tábor vezéralakja paktumot kötött; ma megkezdte választási kampányát az arab-zsidó Hadas párt

Nagyon sokan úgy érzik, a meccs még nincs lejátszva – és való igaz, hogy a mostaninál nagyobb felmérési előnyök is olvadtak el már gyorsabban, mint a hátralévő bő két hét, ráadásul nem csak Izraelben, ahol az események hajlamosak akár huszonnégy óra leforgása alatt is drámai fordulatot venni. A jobboldal meggyőzőnek látszó előnyét azonban az ellenfelek komoly tehertételként élik meg; sűrűn hangoztatják is, hogy még nem dőlt el minden, hiszen a választók majdnem egyharmada még nem döntötte el, hová adja a voksát.

Akik „nem rohannak fejjel az urnának”

„Cipi Livni – egy másfajta miniszterelnök”, hangzik a Kadima legújabb szlogenje, a reményeik szerint bizakodóan, és a pártban megszállottan bizonygatják, hogy van még idő hátra, pesszimizmusra semmi ok. Pedig már érzik, hol követték el a hibát. A baloldali sajtóban is egyre-másra jönnek a vélemények, miszerint őrült hiba volt Barack Obama beiktatásának „tiszteletére” futni hagyni a háborús bűnös, tömeggyilkos Hamasz-banditákat, be kellett volna fejezni az Öntött Ólom hadműveletet, és Iszmaíl Haníje fejét egy jókora befőttes üvegben, mézben tartósítva küldeni Teheránba, mert a mostani tűzszünet csak arra lesz jó, hogy a terrorbanda ismét összeszedje magát, az Obamának tett grandiózus gesztus meg semmire nem volt jó, ha csak nem arra, hogy Izrael ellenségei röhögjenek és a zsidó állam vereségéről hablatyoljanak.

Csekély vigasz, hogy – a jelenlegi állás szerint – a Kadima-Avoda duó nem csak a Hamasszal való leszámolást szúrta el, de a választásokat is, és most szükség van arra, hogy a kormánypártok, főleg a nagyobbik, a szavak szintjén önmagukat erősítsék. Méir Sitrit, a Kadima fő PR-ese (a párt megalakulása előtt likudnyik volt) szerint „a bizonytalan szavazók a társadalom intelligens részéhez tartoznak, ezek azok az emberek, akik nem rohannak fejjel az urnának.” Sitrit egyébként azzal a korábbi, most megismételt állítással is megpróbálja kiénekelni Netanjáhuék szájából a sajtot, hogy egy Likud-győzelem megrontaná az Egyesült Államok és Izrael viszonyát (előző posztunkban ejtettünk róla szót, miért tartjuk ezt hülyeségnek).

Cháim Ramon jelenlegi miniszterelnök-helyettes (aki anno, szárdarcú kisfiú korában még a Munkapárt sorait erősítette) ugyancsak úgy érzi, hogy a választásokat még meg lehet nyerni, és aki másként vélekedik, az szerinte súlyos hibát követ el, a Likud pedig arrogáns (nem tudni, ezt mire alapozza). Ramon szerint ezek a választások arról szólknak, hogy „Cipi Livni az egyetlen, aki meg tudja állítani Bibit”.

„Nem lesz további területfeladás”, ígéri a Likud

Nos, Bibi nem arra készül, hogy megállítsák, sőt, egyezményre jutott a vallásos cionistákkal: ő és Effie Eitám képviselő, az Áchi párt tagja memorandumot írtak alá a két formáció közti együttműködésről. Hangzatos kijelentésekben soha nincs hiány az izraeli belpolitikában; Eitám nem habozott „ősi álom valóra válásáról” és „történelmi pillanatról” beszélni, Bibi meg megígérte neki, hogy hatalomra jutás esetén a költségvetés bőkezűen bánik majd vallásos cionista szektor által fenntartott iskolarendszerrel.

Az egyezmény legfontosabb része mindenképpen az, hogy a Likud megígérte: több területfeladás nem lesz. (Mert hát a választási kampánynak része lett Gáza feladása – illetve az itt látható fotó, amely egy egykori gázai településen házilag, betoncsövekből kialakított óvóhelyet ábrázol. Riasztás esetén ide szaladtak be a játszadozó gyerekek az érkező arab rakéta elől. A képen jobb oldalt olvasható felirat így hangzik: Ámárnu láchem – Megmondtunk nektek.) Ígéret született továbbá a Sáron-kormány alatt az Övezetből kiebrudalt Gus Kátif-i telepesek sorsának rendezéséről, illetve arról, hogy a kormány izraeli szuverenitás alatt őrzi meg Jeruzsálem egységét és kísérletet tesz az ottani zsidó népesség arányának növelésére.

E célok egyik fő szószólója, a korábbi pártválasztásokon előkelő helyen végzett, azután viszont „szélsőségessége” miatt hátrébb tessékelt Mose Feiglin nem kapott meghívást az aláírási ceremóniára.

Mi rombolja le az izraeli társadalmat?

Beindult a Hadas is, ez a szélsőbaloldali, anticionista vegyes párt, amelyben magukat „haladónak” tartó zsidó értelmiségek szűrik össze a levet arab politikusokkal. Úgy tűnik, a Hadas legfőbb programpontját az ultracionista rém, Ávigdor Lieberman és az ő Jiszráél Béitéinu pártja képezi, legalábbis a kampány a mai, első napon erre engedett következtetni. „Zsidók és arabok nem hajlandók arra, hogy ellenségek legyenek. Hadas – Lieberman ellentettje”, hangzik a szlogen; nem mondható, hogy a Hadas stratégái különösebben sokat szarakodtak volna az önmeghatározással, egyszerűen rámutattak a mumusra, és azt mondták, hogy ők minden, ami a mumus nem.

Mohamed Barakei pártelnök (jobbra) egyenesen az Öböl-háborúra utalt nyakatekert kontextusban, amikor kijelentette: „Mi vagyunk a biztonságos szoba mindazok számára, akik tartanak a ’liebermanizáció’ támadásától.” (Az Öböl-háború idején, amikor fennállt annak a lehetősége, hogy Szaddám Huszein biológiai és/vagy vegyi fegyvereket vet be a zsidó állam ellen, szinte minden izraeli lakásban kialakítottak úgynevezett izolált szobát, ahová az állampolgárok riasztás esetén bevonulhattak.) Barakei még azon sajnálkozik, hogy a „liebermanizáció” nem korlátozódik egy személyre, hanem átitatta az egész izraeli társadalmat. (Vajon mi lehet ennek az oka?)

A párt egyébként úgy érzi, az izraeli arabság napról napra jobban szenved a rasszizmustól, és ennek bizonyítására a másik két arab párttal, a Báláddal és a Raam-Taallal történteket idézi fel (amelyek választásokon való indulásáról a háború után közvetlenül, az ellenség melletti nyílt kiállás dacára az izraeli Legfelsőbb Bíróság gondoskodott). Dov Khenin, a Hadas egyik díszzsidója (balra) szerint a „liebermanizáció” (és nem a Hamasszal való cimborálás) az, ami „lerombolja az izraeli társadalmat”.

Miről ír a Jerusalem Post?

A patinás szentföldi angol nyelvű lap szerkesztőségi cikkben teszi fel azt a kérdést: mi aggasztja az izraelieket? A kérdés George Mitchell amerikai különmegbízott küszöbön álló érkezése előtt hangzik el, aki nemrég az amerikai külügyminisztériumban elmondott beszédével kicsit megnevettette hallgatóságát, mert megjegyzést tett arról, hogy az ír probléma úgy nyolcszáz évet húzódott. „Épp nemrég Jeruzsálemben tartottam beszédet és megemlítettem ezt a nyolcszáz évet, ami után egy idősebb úriember odajött hozzám és azt kérdezte: ’Nyolcszáz évet mondott?’ Mire én: ’Annyit, nyolcszázat.’ Megismételte a számot – én is megismételtem. Aztán ő: ’Ennyire új keletű volt? Hát nem csoda, hogy sikerült rendezniük.’”

A Jerusalem Post az anekdota után így folytatja: „Obama azt mondja, az adminisztrációja ’hosszantartó nyomást fog gyakorolni’ és ’aktívan és agresszíven’ dolgozik a tartós békéért, azért, hogy Izrael és egy palesztin állam békében és biztonságban élhessen egymás mellett. Mitchellnek, akit szerdára várunk ide, elsődlegesen az a feladata, hogy új életet leheljen a tárgyalásokba és a konfliktus megoldására integrált stratégiát fejlesszen ki.

Az ember azt hinné, az ilyen elkötelezettségre Izrael reakciója ez lehet: köszönjük, elnök úr. Ehelyett nagy felbolydulás van. Mitchell [jobbra] azért jön, hogy „nyomást gyakoroljon Izraelre”, kiáltják világgá kórusban a héber nyelvű bulvárlapok.

Az izgalom egyik oka lehet, hogy azok, akik kárörömmel ünneplik Mitchell kinevezését – az Israel Policy Forum, az Americans for Peace Now, a J Street, Stephen Walt professzor, a Council on American-Islamic Relations, valamint Ahmed Kerei (Abu Alla) –, vagy nem ’vágják’, miről szól ez a konfliktus, vagy az arab ügy nyílt bajnokai.

Vegyük a New York Times sztárpublicistáját, Tom Friedmant”, folytatja a Jerusalem Post. „Ő hamis párhuzamot vonat Obamával ’a gázai Hamasz és a fanatikus nyugati parti zsidó telepesek között’. Friedman tisztában van azzal, hogy a telepeseknek legfeljebb töredéke nevezhető józan ésszel fanatikusnak. Azt kéne Obamának mondania, nincs annál biztosabb módja az izraeli elzárkózás kiváltásának, mint hogy a magáévá tegye ezt az undorító morális egyenlőségjelet.

Az amerikai politika 1967-től, Lyndon B. Johnson elnökségétől Obamáig következetesen a Hatnapos Háborúban elfoglalt területekről – nem valamennyi területről – való visszavonulásra szólította fel Izraelt, arra az elméletre alapozva, hogy az arabok egy napon hajlandók lesznek a területért cserébe békét adni.

Nem sok izraeli tűrné el, hogy Izrael teljes mértékben visszavonuljon a Hatnapos Háború kitörésekor érvényben volt határokra. De ajánljanak nekünk ’1967 pluszt’, az arab erőszaknak való végetvetést, hangozzék el kimondott állásfoglalás a menekültek és azok leszármazottainak a palesztin területen – és nem Izraelben – való újra letelepítésére, ismerjék el a zsidó nép jogát a megállapodott határok közötti nemzeti otthonra, és meg fog lepődni, milyen gyorsan hárul el a megegyezés útjából csaknem valamennyi akadály”, érvel a Post.

„Izraelre senkinek nem kell nyomást gyakorolnia a béke megteremtése érdekében – mert Izraelnél jobban senki nem akarja a békét. Jasszer Arafat 2000-ben elutasította Ehud Bárák béketervét; hasonlóképp Mahmúd Abbász is elutasította Ehud Olmert arra vonatkozó egyértelmű ajánlatát, hogy felszámolják a legtöbb zsidó települést a zöld vonalon túl.

Mi áll a megegyezés útjában? A krónikusan széttöredezett palesztin politika nincs abban a helyzetben, hogy megegyezzen bármiről. Az Economist e heti száma állítása szerint ’jeleit’ látja annak, hogy a Hamasz mérséklődik. Nagy kár lenne, ha Obama is osztaná ezt az illúziót, és a Bush-adminisztrációhoz hasonlóan papírokkal akarná kitömni a Fatah – ami legalább úgy tesz, mint aki békét akar kötni Izraellel – és a végsőkig való küzdelmet könyörtelenül folytatni akaró Hamasz közötti szakadékot.

Az izraeliek között gyakorlatilag semmiféle támogatottságot nem élvezne egy olyan palesztin egységkormány, amelyben egy megreformálatlan Hamasz bármiféle szerepkörhöz juthatna. Ellenben ha az Obama-adminisztráció képes lenne a radikálisokat a partvonalon kívülre szorító stratégia kidolgozására, fő támogatójuk és a térség legfőbb destabilizáló ereje, Irán megrendszabályozására, drámaian javulnának egy tartós béke esélyei.

Mi van az illegális telepes-'előörsökkel', amelyek felszámolására Izrael elkötelezte magát? Ezt Izrael Útiterv-elkötelezettségéből fakadóan kell végrehajtani. De nyolc esztendei szakadatlan erőszak – intifáda, Kasszámok, Gilád Sálit kivonulás utáni elrablása – nyomán politikusaink nincsenek abban a helyzetben, hogy egy ilyen lépés hazai támogatottságát élvezzék.

Izrael barátainak joguk van arra, hogy másként vélekedjenek a nyugati parti településeket illetően. De ha valaki magát 'Izrael-pártinak' tartja, s ugyanakkor követeli a visszavonulást a veszedelmes 1949. évi fegyvernyugvási vonalra, annak valami nagyon komoly lelkiismeret-vizsgálatot kell tartania” – figyelmeztet a mértékadó, jobbközép Jerusalem Post szerkesztőségi cikke.