Még tizenegyet kell aludni az izraeli választásokig

Továbbra is puha a kampány, bár az arab pártok hallatják hangjukat. A felmérési eredmények változatlanok, Mitchell mosolydiplomáciája egyelőre nem érte el a Gázai-övezet blokádjának megszüntetését, ahonnan – és ez már nem választási hír, ellenben a hét vicce simán lehetne – a palesztinok ki akarják tiltatni a szerintük Izrael iránt elfogult BBC-t. Eközben a barátságtalan spanyol lépések közfelháborodást okoznak a zsidó államban.

Évek, évtizedek óta csak részben képes vinni az izraeli arabság szavazatait két, Izrael Állammal szemben egyre ellenségesebb párt, a korábban itt bemutatott Raam-Taal és a Bálád, aminek magyarázata az, hogy az izraeli arabság tekintélyes része – jól felfogott érdekében – cionista pártokra szavaz. A hazaáruló hozzáállása miatt az indulástól kis híján eltiltott két arab párt jelenleg hisztérikus, kardcsörtető magatartással igyekszik a hazafiasnak vélt érzelmekre apellálni és elérni, hogy az előrejelzések szerinti ötnél több képviselőt küldhessenek a Kneszetbe.

Hány arab lesz a Kneszetben?

Csütörtök reggel negyven külföldi diplomatával közös fórumon találkoztak Tel-Avivban a két arab párt képviselői, akik azt hangoztatták hallgatóságuk előtt, hogy „február tizedike a cionista pártok feletti bosszú napja lesz”. A statisztika ezt nem igazolja, a Rosner 3+2-re méri őket, a Mááriv négy mandátumot ad a Raam-Talnak, semmit viszont a Báládnak. A TV2 felmérése szerint összesen hat képviselőjük lesz, a Globes gazdasági napilap olvasói szerint viszont egy se jut be. (Ez jól jellemzi, melyik felmérő milyen kört ér el. A TV2 igencsak nézett csatorna az izraeli arabság körében, a körükben megkérdezettek között szép számmal vannak arabok – ezzel szemben a Globest csak elvétve olvassa egy-két arab üzletember.)

Az arabság körében már nagyon régóta a távolmaradók pártja a legnépszerűbb: ezt a réteget akarják Ahmed Tibiék (jobbra) a harcias retorikával megszólítani. 2006-ban az arabok 56 százaléka élt a demokratikus választáshoz való jogával (amely paradox módon egyetlen arab államban sem adatik meg az ott élőknek), most pedig úgy mérik, jó, ha a fele elmegy. Ugyanakkor – és ezen nem is lehet az Öntött Ólom után csodálkozni – egyre csökken a cionista pártokra leadott arab szavazatok száma.

Mit vétett a BBC a palesztinok ellen?

Az elmebaj a józan észnél most már egyértelműen sokkal fontosabb szerepet játszik az eddig sem realitásáról híres palesztin-arab közgondolkodásban, mint azt ékesen bizonyítja a legújabb kezdeményezés. Nem elég reménytelen a helyzeted? Tedd még inkább azzá. Kevés az olyan barátod, aki számít? Rúgj beléjük, hátha még kevesebben lesznek.

Az Erec Jiszráél-i tettleges ellenségeskedés 1920-ban kezdődött az ottani zsidóság elleni arab pogromokkal, tehát közel kilencven éve. Ebben a kilenc évtizedben nehezen lehetett volna felmutatni olyan médiumot, amely elfogultabb lett volna az arabság, a hatvanas évek vége és a palesztin nép feltalálása óta pedig e feltalált nép iránt, mint a British Broadcasting Corporation, amelynek antiszemitizmusa a hetvenes években szép lassan komplett Nyugat-ellenességgé fajzott, a Falkland-háború idején pedig tájékoztatáspolitikájuk erkölcsi mélypontra süllyedt, amikor – Margaret Thatcher kimondott tiltakozása ellenére – nem voltak hajlandók azt mondani az argentinokkal folytatott háború idején, hogy „csapataink”, hanem csak azt: „a brit csapatok”.

Ami a palesztinokat illeti, a BBC évtizedek óta félretájékoztat, torzít, megsérti az audietur et altera pars elvét, gátlástalanul tényként állít be palesztin állításokat, valamint szemérmetlenül hazudik, riporterei az izraeli válaszadóba belefojtják a szót, a terrorista előtt mikrofonállványként funkcionálnak, és még arra sem ügyelnek, hogy legalább arcukon ne jelenjen meg undorral kevert gyűlölet, ha a zsidó államról beszélnek. Magyarán megmondva: benyalnak a terrorista entitásnak a meleg szarig.

Ehhez képest vezető palesztin értelmiségiek (igen, kérem, léteznek ilyenek, a palesztinok a legképzettebb arab nép, na kinek a pénzén? Hát nem az ENSZ-én) bojkottra szólítanak fel, valamint arra, hogy a Hamasz tiltsa ki a BBC-t a Gázai-övezetből, mert az angol állami adó az izraeliek barátja.

A sulykot azért vetették el ennyire a palesztinok, mert a BBC, amelyet rengeteg kritika ért az utolsó évekbeli visszataszító tevékenysége miatt, nem volt hajlandó leadni egy fizetett hirdetést, amely jótékonykodásra szólította volna fel a nézőket az Öntött Ólom hadművelet „polgári áldozatainak” (mint tudjuk, csak ilyen volt) megsegítésére. A palesztinok persze nem mérték azt fel, hogy mindennek van határa, és nem tették mérlegre azt, amit a BBC eddig művelt; abba sem gondoltak bele, micsoda kárt okozott ez a brit adófizetők pénzén üzemeltetett intézmény ellenfelüknek. Az „árulás” legelső jelére hisztérikusan reagáltak, ami kiválóan jellemzi gondolkodásmódjukat, a mérlegelési képesség totális hiányát.

Mintegy kétszázan írták alá a petíciót, ami egyébként a Hamasz kormányának kezdeményezése: értelmiségiek, újságírók, emberjogi aktivisták (szép kis emberjogi aktivista lehet, aki terrorszervezettel fúj egy követ), arra szólítva fel, hogy a BBC (amelynek a múltkoriban elrabolt egyik embere, Alan Johnston [balra] szabadon engedése után még köszönetet is mondott a Hamasz vezetőségének!) minden munkatársát rúgják ki az Övezetből. Csütörtökön Gázavárosban demonstrációt is tartottak az ügy érdekében, és azt hangoztatták, „az izraeli háború áldozatainak cipőivel” kergetik ki a BBC jelenleg három ott tartózkodó tudósítóját. (A cipő – mint Bush meghajigálása óta tudjuk – a legújabb arab csodafegyver, ki ne felejtsék majd a műveikből a jövő polkorrekt történészei, amikor arról kell írni, milyen technológiai előrehaladás tanúja volt a huszonegyedik század hajnalán az iszlamista-arab hadiipar.) Voltak szlogenek a tüntetésen, amelyek már egyenesen azzal gyanúsították a BBC-t, hogy bűnrészes (!) az „izraeli háborús bűnökben”.

Erre mondják, hogy ehhez pofa kell. Vagy inkább mélységes ostobaság?

A spanyol jogrend gyalázata

El nem hanyagolható vastagságú arcbőrről tesz tanúbizonyságot a spanyol „igazságszolgáltatás” is, amikor arra tesz kísérletet, hogy izraeli vezetők ellen „büntetőeljárást” indítson. Mégpedig nem a mostani események, hanem egy 2002-es likvidálás miatt, amikor rakétákkal végeztek a Hamasz egyik tömeggyilkosával, és az akció során sajnálatos módon több civil is életét veszítette (a terrorszervezet már akkoriban is nagy hangsúlyt fektetett a polgári személyek mögé bújás technikájára, amit azóta tökélyre fejlesztett).

A besározott izraeliek a következők: Dán Cháluc, a légierő akkori parancsnoka, Binjamin Ben Eliézer akkori védelmi miniszter, Mose Jáálon tábornok, a Likud jelenlegi képviselőjelöltje, akkor vezérkari főnök, Doron Álmog, a déli katonai körzet akkori parancsnoka, Giora Eiland, a Nemzetbiztonsági Tanács akkori vezetője; Mike Herzog, a védelmi miniszter katonai ügyekben illetékes titkára, valamint Ávi Dichter közbiztonsági miniszter, aki 2002-ben a Sábákot – a belső elhárítást – vezette.

És álljon itt annak a spanyol vérbírónak a neve, akinek volt képe a fentiek ellen nemzetközi elfogatóparancsot kiadni: Fernando Andreunak hívják, és egy nap kiderül, mennyi pénzt kapott ezért az egészért (ha nem kapott, az még rosszabb).

Legyinthetnénk persze erre az egész hülyeségre, mondván, kit érdekel a dolog, meg hát fordítva is működik – nem is értem, Izrael miért nem ad ki nemzetközi elfogatóparancsot mindenféle koholmány alapján Andreu és társai ellen. (Képzeljék el Morvai Krisztina fejét, amint mondjuk üzletszerű kéjelgés miatt őrizetbe veszik a brüsszeli repülőtéren.) De nem szabad legyinteni, mert a dolog nem új, és volt már rá példa, hogy működött. Emlékezzünk Augusto Pinochetre, akit ugyancsak spanyol elfogatóparancsra tartóztattak le – egy londoni kórházban, ahol hetvenegy évesen, halálosan betegen, gyógykezelésen tartózkodott. Nem lehet félvállról venni ezeket a dolgokat, a visszacsapás intézménye pedig azért nem tanácsos, mert ezeket a „jogi” eljárásokat a nemzetközi iszlám kezdeményezi, éspedig pontosan azzal a céllal, hogy Izraelt, ha lehet, még jobban összeugrassza a szabad euroatlanti világ többi országával.

Két okból választották Spanyolországot, amely olyan kiválóságokat adott az emberiségnek, mint például Torquemada. Az egyik az, hogy ez az állam, amely ugyebár híres arról, milyen kényes volt az emberi jogok terén gyarmatosító tevékenysége folyamán (dehogyis irtottak ki milliószám embereket és pusztították el civilizációk tucatjait), jogot vindikál magának arra, hogy a hetedik nagyhatalom önérzetével törvényt üljön bárki felett, függetlenül attól, ki vádol kit és mivel. A másik ok az, hogy Spanyolország ma Európa legantiszemitább országa, sőt, ha az iszlám világtól eltekintünk, alighanem az egész világon a legantiszemitább: a zsidóutálók száma több felmérés szerint 50 százalékon felül van, és ez még a román, sőt a lengyel arányoknál is rosszabb.

Spanyolországban voltak egyedül olyan tüntetések az Öntött Ólom ellen, ahol nem a helyi iszlamisták és barátnőik voltak többségben. Spanyolországban a követségi munkatársakon kívül gyakorlatilag nem tartózkodik zsidó: az 1400-as évek végén valamennyiüket kitiltották. A kitiltó törvény 1994-ig életben volt. Akkor hatályon kívül helyezték ugyan, de a zsidóság érthető módon ódzkodik attól, hogy huzamosabb ideig tartózkodjon ebben a gyarmatbirodalma elveszítése és az angolszász hatalmaktól folyamatosan elszenvedett vereségek miatt állandó kisebbrendűségi érzéssel küszködő országban, amely szívesen tetszeleg valamiféle regionális hatalom szerepkörében, ám a nemzetközi terror első komolyabb megnyilvánulására szövetségeseit cserben hagyva, fülét-farkát behúzó girhes kutya gyanánt iszkolt kifelé Irakból.