Papírtigrisnek bizonyul a terrorgeng

A Hamasz magát belügyminiszternek kiadó bűnöző tömeggyilkos vezetője ma tragikus hirtelenséggel kényszerült randevút adni odalenn Sátán főügyész úrnak, akinek e pillanatban nyilván érdekes kérdései lehetnek hozzá. Ezzel megkezdődött a terrorgeng főembereinek ritkítása.

Ugye mindannyian emlékszünk, micsoda fogadkozások mentek nem is olyan régen a bűnbanda részéről? Drágán adják az életüket; az izraelieknek Gáza lesz a temetőjük – és így tovább. Az Öntött Ólom hadművelet lassan a harmadik hetéhez közeleg, a banditákat irtják a fiúk, mint a dudvát, a civil áldozatok számát időjártával sikerült a minimumra szorítani, a médiaháborút pedig most, szemben a két évvel ezelőttiekkel, egyértelműen Izrael nyeri: nem rohangászik láb alatt Gázában a sopánkodó, álnok, képmutató, hazug világmédia, élén a BBC súlyosan arabnyaló riportnernőjével. Diplomáciailag is sikeres Izrael, aki számít, elismeri jogát az önvédelemhez; az arab rezsimek pedig épp csak meg nem tapsolták a síita terrorszervezetet ledaráló Izraeli Védelmi Erőket, amely – napi három órán át – egyoldalúan tüzet szüntet, hogy az alatt segélyezni lehessen a lakosságot (tessenek erre példát mondani az elmúlt hatezer év hadtörténetéből).

Tüntetések persze voltak, mindenütt –Pesten is – az utcára vonultak az arab diákok, kedveseik, valamint az aktuális bolsi és náci párt, de legalább összenőtt, ami mindig is összetartozott. De voltak Izrael-párti tüntetések is, és nem csak Londonban, Berlinben és persze New Yorkban, hanem a Fullánk utcában is. Napról napra kevesebb és kevesebb Kasszám és Grad rakéta hull az Övezettel szomszédos izraeli polgári célpontokra. És ami a legfontosabb – el ne kiabáljam – a hősi halottak száma sem ugrott meg; tegyem azonnal hozzá: a gyászolókat ez aligha vigasztalja.

A Hamasz meg nincs sehol. A nagypofájú hőzöngésből, a tizenötezer fegyveres hősi ellenállásából semmi nem lett. Nem is értem, miért vártunk mást. A terrorszervezet, mint azt sejthettük volna, csak addig volt hős, amíg terhes anyák és gyerekkocsik mögé lehetett bújni, iskolákat aláaknázni, mecsetekben légvédelmi gépágyúkat felállítani, sűrűn lakott épületek közül rakétát kilőni, aztán onnan elszaladni; de abban a pillanatban, ahogyan szembekerültek a jól kiképzett és a nyolcévi tűrés után már kellőképp motivált srácainkkal, odalett minden tudomány. A jelek szerint Allah is elfordította fényességes orcáját a megtizedelt bűnbandától, amelynek sajna most nem jött be az a stratégia, mint ami bejött Libanonban bűntársaiknak, a Hezbollah tagjainak. Azt csak halkan jegyzem meg (mert Ehud Bárákot nem nagyon szeretem), hogy most mégiscsak katonaember áll a védelmi tárca élén, és nem egy lózungokat mondogató, populista marokkói kőműves. A hadsereg nem ment ész nélkül a falnak, önmagát is megkímélte a jelentős vérveszteségtől, a lehetőség szerint a lakosságnak azt a részét is, amit a Hamasz nem lökött két kézzel a golyók elé; akit ez meggyőzhetett, az már meg van győzve, akit nem, azt semmi nem fogja tudni meggyőzni (mint a Humanista Párt szerencsétlenjeit, akik a palesztin meg az iráni helyett – az izraeli nagykövetség elé vonultak tiltakozni, nyilván tévedésből…)

Még nincs vége. Még nincs vége, de hogy már látni a végét, azt onnan tudni, hogy az izraeli politikai berkekből ellentmondó hírek szivárognak ki, van, aki folytatná, van, aki felülne a Hamasz „tűzszüneti ajánlatának”. Véleményem szerint itt ugyanaz érvényes, mint 1945-ben volt Németországban. Az iszlám részéről semmi más nem fogadható el, csakis a feltétel nélküli kapituláció.

Szorítsunk továbbra is a srácokért, és – Gilád Sálitért. Hátha mégis ki tudják hozni onnan.

Go, Israel, go!