Oldalak

2008. október 9., csütörtök

Mose Dáján: „Nem voltam befolyással a döntésekre” / Sáron: „Kibasztak velünk" / Dádo: „Tébolyda volt a vezérkar”

Az 1973. októberi háborút, noha Izraelt megsemmisíteni vagy attól területet rabolni nem sikerült, az arabság a mai napig győzelemként éli meg, a zsidó államban pedig harmincöt év után sem szünetel a vádaskodás, a keserű nyomozás. A háború túl sokáig tartott, túl sokan haltak meg, a szuezi nyugati hídfő pedig odalett. Most újabb, eddig zárolt anyagok szabadultak fel; olvashatók többek közt legendás hadvezérek, Mose Dáján, Áriél Sáron és Dávid Elázár vallomásai.

Dáján már életében legenda volt a Hatnapos Háborúban játszott szerepe miatt, és hírneve 1973 októbere után sem csorbult. Akkoriban persze nem tették közzé azt, amit a Jom Kipur-i Háborút vizsgáló Agranat Bizottság (balra) előtt ő maga jelentett ki határozottan. Eszerint nem volt kvafilikálva arra a háború előtt és alatt, hogy befolyásolja a döntéseket.

„1957 és 1967 között egyáltalán nem is voltam a hadseregben”, vallotta az az ember, aki előtte négy éven át a Cahal vezérkari főnöke volt. „Nem vagyok harckocsizó, nem vagyok tüzér, nem vagyok ejtőernyős, nincs vezérkarom… Nem vagyok és nem voltam katona tíz évig, és azután sem a hadsereghez tértem vissza, sokkal inkább politikai-védelmi témákhoz.”

Ez az elképesztő vallomás bevált. A bizottság a komplett kormányt – és benne Dájánt – felmentette az októberi háború elügyetlenkedésének vádja alól, és a felelősség teljes egészében a hadseregé lett. Dáján mondandója pedig harmincöt évig nem kerülhetett nyilvánosságra.

Ha valamiféle pitlák magyar vagy más nyugat-balkáni ócska tolvajpolitikus érvel így, azon már meg sem lepődik senki. „Nem tuttam, nem voltam, nem vagyok, nem tehetek róla, nem az én kompetenciám” – ez ömlik lépten-nyomon ezeknek az országoknak a „médiájából”. De hogy Mose Dáján? Az 1915-ös születésű szabre, a kibucnyik, a mandátum alatt a zsidó rendőrség tagja, Orde Wingate híres járőrszakaszának csillaga, később az elit Pálmáchban a Függetlenségi Háború hőse, a 89. Zászlóalj parancsnoka, aki a Vichy-Franciaország által uralt Libanonban veszítette el fél szeme világát? Mose Dáján, aki katonalányok ezreit hurcolta ágyba – azok különösebb ellenkezése nélkül –, miután Jeruzsálemet felszabadítva győzedelmesen hatolt be az Óvárosba, Jichák Rabin és Uzi Nárkisz társaságában?

Nem csak az ő vallomását hallgatták meg akkoriban, de tucatnyi más miniszter, képviselő, tiszt és más nagyság véleményét is. Köztük volt Áriél Sáron, aki három hónappal az arab agresszió előtt hagyta ott a hadsereget. Október 6-án persze azonnal visszatért, és parancsnoka lett a 143. hadosztálynak, amely a Csatornán átkelve és az egyiptomi Harmadik Hadsereget bekerítve Délen gyakorlatilag véget vetett a háborúnak. Sáront 1974. július 29-én hallgatta meg az Agranat bizottság, és különösen a háború első két napjáról faggatták. Sáron elmondta: amint a szináji Refidim bázisra ért, tisztában volt azzal, hogy nagy baj van.

„Megpróbáltam a történtekről informálódni… az volt a benyomásom, nincs világos kép arról, ami a fronton történik”, mondta. Smuél Gonént, a Déli Parancsnokság főparancsnokát hívta, és arra szólította fel, közölje az összes parancsnokkal, hagyják ott a térképszobát és igyekezzenek a frontra, mert a saját szemükkel kéne már látniuk, mi történik. Merthogy sem Gonén, sem Dávid Elázár vezérkari főnök nem járt a fronton, és soha nem is értették meg, mi történik a csatamezőn.

Sáron felidézte a Szináj Hadosztály parancsnokával folytatott vitát is: „Amikor a hadosztályparancsnok közölte velem, mi történt a fronton, csak egy kérdésem volt hozzá: miért nem szórta szét a csapatait? Ez a kérdés azért merült fel, mert a különféle lehetőségek között ezt a lehetőséget is előreláttuk – hogy az egyiptomiak ebben a stílusban támadnak… A válasza ez volt: ’Parancsot kaptam, hogy ne szórjam szét az erőimet.’”

Sáron az első napokban nem kért légi támogatást, mert látta, hogy a légierőnek komoly nehézségeket okoznak a Csatorna mentén felvonultatott egyiptomi légvédelmi ütegek. Mindazonáltal panaszolta, hogy „amikor több száz egyiptomi jármű, harckocsi, páncélozott csapatszállító jött konvojban a Csatornától nyugatra, hogy az ütközőjük összeért, ez a célpont megérte volna a támadást, de még a veszteségeket is. Csakhogy ott volt a kibaszás – az én véleményem szerint a légierő kibaszása –, mert az információ nem elég gyorsan haladt. Azt a légifelvételt, ami a konvoj reggeli helyzetét ábrázolta, jó, ha estére megkapták. Nem voltak felkészülve az információ gyors továbbítására.

Tíz vagy tizenkét kilométerre álltunk a Csatornától, de nem láthattuk, mi van ott”, folytatta Sáron. „Minden csupa por, füst, nem láttunk sokat. Később kiderült, néha százával voltak ott járművek konvojban, amelyekre a légierő csapást mérhetett volna.”

Dávid Elázár – Dádo – közölte a bizottsággal, hogy a vezérkar október 6-a, vasárnap reggel, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy háború lesz, „tébolyda” volt. Azonnal be akarta hívatni az összes tartalékost, de Dáján és Golda Méir miniszterelnök asszony ezt ellenezték. Ez aggasztotta őt, mert attól tartott, sikerül az araboknak rakétákat lőni Izraelre, akkor pedig sokkal nehezebb lesz az országban mozogni.

„Tudtam, hogy Frog rakétákat lőhetnek Tverjára és Cfátra, ami később lelassíthatja a mozgósítást. Mindaz a mozgósítás, amit nem most hajtok végre, amíg nem tüzelnek, korlátozott lehet. Ez problémákat okozhat. És ez újabb ok arra, miért akartam a tartalékosokat azon a vasárnapon behívatni, mielőtt még kitör a háború.”

Dádo szerint Dáján azzal érvelt a mozgósítás ellen, hogy ebben az esetben az arabok agresszióval vádolhatják Izraelt. (Érvelésében kétségkívül volt valami. A magyarországi kommunista újságírás gyöngyszemei számos esetben nevezték Izraelt agresszornak, és ha ez semmi szín alatt nem volt kivihető, akkor „a háború kitört” fordulatot használták. De hogy ezért miért kellett megvárni, míg „kitör”?!)

Sáronhoz hasonlóan Elázár is bírálta a légierőt, ahol „a háború előtt úgy gondolták, tudnak mit kezdeni velük [ti. a légelhárító ütegekkel – RR.] Ma csak azt mondhatom, hogy igen kevéssé tudtak velük mit kezdeni. Nem volt, és ma sincs megfelelő válaszunk a rakétaütegekre. És ez akkor se lesz másképp, ha a háború két hét múlva megint kirobban.”

Gonén elmondta: a Déli Parancsnokságon súlyos hiány volt emberben is, felszerelésben is. „Két újabb századnyi tüzérséget kértünk Délre, és nem hagyták jóvá. Két hídverő és négy bulldózer páncélost kértünk, és nem hagyták jóvá. Két újabb radarkocsit kértünk, és nem hagyták jóvá. Tizenegy harckocsihoz kértünk személyzetet egy harci szektorba, és öthöz kaptunk.”

Sáron is hasonlóan panaszkodott, mondván, a háború első napjaiban parancsnokságán akut hiány volt géppuskából, merthogy korábban az összes fellelhető darabot elvitték – hadgyakorlatokra.

***

Érdemes mindezen elgondolkodni… A folytatásban azt vizsgáljuk, hogyan vezetett 1973 a 2006-os libanoni fiaskóhoz.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Konrad írja:

Hogyan vezetett a 2006-os libanoni eseményekhez?

Így:

http://www.indiandefencereview.com/index.php?s=hezbollah

Military Lessons: Israel-Hezbollah Conflict Part-1-8

Unknown írta...

Ad 1: Ez volt az ára az amerikai
fegyverembargó feloldásának. 73-ig
egy revolvert nem kaptunk az USA-tól,
miközben az arabok megkapták a Szu-tól a legmodernebb fegyvereket.

Ad 2: Dayan nemhogy nem engedélyezte
Sharon bekerítő hadmüveletét,hanem
kifejezetten megtiltotta

Ad 3: Az arab lélektan ismeretében,
én azt hiszem ez tette lehetővé a békekötést Egyiptommal

Ad 4: Ez bizony győzelem volt, méghozzá egy zseni,Arik Sharon győzelme