Nácikat skalpolnak a zsidók Tarantino készülő filmjében

A világ legrégibb filmstúdiójában, Potsdamban lát munkához az erőszakos mozik nagymestere, Quentin Tarantino. Vele és a vállakozással hetek óta tele vannak a német bulvárlapok, továbbá a „komoly” orgánumok. A második világháborúról szóló alkotás forgatása napokon belül megkezdődik.

Tarantino Brad Pittet szerződtette le a főszerepre, aki bőségesen adott munkát a bulvársajtónak, amikor feleségével, Anjelina Jolie-val és gyermekeikkel beköltözött Berlin külvárosának egyik villájába, nem messze attól a helytől, ahol 1942 januárjában a náci vezérkar elhatározta a zsidókérdés végleges megoldását – „A legszebb pár Wannsse-ben”, ömlengte valamelyik főcím –, maga a készülő film viszont a német sajtó „megfontoltabb” részét foglalkoztatja, amely azt a gumicsontot rágja, vajon a német társadalom fel van-e készülve arra a típusú, a múlttal történő szembesítésre, amelyben Tarantino kívánja részesíteni.

Nem mintha a német társadalom nem nézett volna szembe a múltjával – főleg az a fele, amely valaha Nyugat-Németország volt. Szembenéztek vele. A bölcsődétől az egyetemig oltogatták és oltogatják az 1940 után született nemzedéket (azokat, akik nem élték meg a hitlerájt, vagy túl kicsik voltak ahhoz, hogy az megmérgezze őket) arra, mekkora a német nép felelőssége az egész világgal, de különösen a zsidósággal szemben. Teszik mindezt igazi német hatékonysággal. Egy ismerősöm mostanság tanúja volt annak, amint egy német fiatalember előtt magyarok Holokauszt-viccet meséltek. Minden jelenlévő felnyerített, kivéve a fiatalembert, aki zavartan megrázta a fejét, és azt mondta: „Ne haragudjatok, de nekem ezen nem szabad nevetnem.”

Ám egy dolog elméletben, évtizedek távlatából perspektívába tenni a múltat, és más dolog ott ülni a vetítőben, Quentin Tarantino zsenijének kiszolgáltatva. Borzalmasak a haláltáborok felszabadításakor készült fényképek, filmek, a mozgó, nagy szemű csontvázak, a hullákat tömegsírba toló dózer – mindez a valóság –, de ki a megmondhatója, nem lesz-e borzalmasabb az Inglorious Bastards (kb.: Dicstelen kurafiak), különösen, hogy abban nem a Soát ragozzák tovább, hanem németeket nyúznak meg elevenen?

A sztori szerint ugyanis az amerikai hadsereg zsidó katonái véresen megbosszulják azon aljasságok egy töredékét, amelyeket a nácik követtek el fajtájuk ellen. Brad Pitt a zsidó Aldo Raine hadnagyot játssza. Ő vezeti a Bastards nevet viselő bosszúálló különítményt, amely körülbelül úgy viselkedik, hogy azt a tanácsköztársasági vörös- vagy az azt követő fehérterror is megirigyelhetné: akasztanak, kínoznak, beleznek, skalpolnak és horogkereszteket vágnak késsel a nácik homlokára – ami a csövön kifér.

Tarantino nyilván pontosan tudja, hogy az inkriminált forgatókönyv-részlet kiszivárogtatásával mekkora reklámot csapott saját magának. A téma, amit választott: kitűnő. A második világháborús németek, mint a zsidók áldozatai? Oximoron a javából. Hiszen a németek szenvedéseit még mainapság sem ildomos emlegetni, hát még zsidó összefüggésben. A média főárama még a tömeggyilkos, erőszaktevő hordaként viselkedő Vörös Hadsereg németellenes rémtetteit is legfeljebb láb- és végjegyzetben képes megemlíteni, jellemzően ostoba hallgatásával ráhagyva ezt a feladatot az antiszemita szócsövekre, amelyek – szokás szerint – kifordítják a történteket, gondoskodva arról, hogy Solomon Morel (lásd eggyel korábbi írásunkat) lassan már ördögibb figurája lesz a történelemnek, mint Heinrich Himmler.

És ki mondta volna meg előre, hogy a film magukat a németeket fogja nyugtalanítani? A forgatás még meg sem kezdődött, és Tarantino vállalkozása máris hullámokat vet Németországban. Mint Tobias Kniebe, a Süddeutsche Zeitung filmkritikusa megfogalmazta: „A popkultúra soha nem látott erővel találkozik a náci Németországgal és a Holokauszttal. Az ütközés hatásai a legkisebb mértékben sem jósolhatók meg.”

A németek, akik eddig százával fogadták és nézték az olyan világháborús filmeket, amelyekben ők a rosszak – a velük szemben igen tisztességes A halál ötven órájától kezdve a végtelenül bugyuta A tavasz tizenhét pillanatáig –, most nyugtalanok, mert a filmen látható rossz német nácikkal még rosszabb dolgok történnek. A német kritikusok zöme leszedte a keresztvizet a Német Filmalapítvány két héttel ezelőtti döntéséről, miszerint anyagilag hozzájárul a forgatáshoz, méghozzá a büdzsé ötödét állja. Mégiscsak túlzás, állították, hogy Németország olyan filmet pénzeljen, amelyben a náci-zsidó reláció képezi a szórakoztatás alapját. Főleg akkor, ha ezt az alkotást Quentin Tarantino jegyzi. A Süddeutsche Zeitung hivatkozott a Tom Cruise főszereplésével készülő Valkyrie című mozira, amit jövő tavasszal láthatjuk: ez a nemes von Stauffenbergék merényletkísérletéről szól, amelyet 1944 augusztusában hajtottak végre Hitler ellen, sajnos sikertelenül. A német történetírás máris össztüzet nyitott a Valkyrie-re, mintha dokumentumfilmről lenne szó, nem pedig játékfilmről, amelynek alkotóinak jogukban áll kicsit eljátszadozni a történelemmel, nem ragaszkodni mereven annak fonalához, itt-ott igazítani rajta egyet, keverni-kavarni a fikcióval. S Kneibe szerint ha a történészeknek és a kritikának ennyi baja van – már most – a Cruise-filmmel, úgy az Inglorious Bastardsot szanaszét fogják tépni, mint norvég jégeső a napernyőt.

Tarantino aligha vacakol a történelemmel, és ezt a maga stílusában kerek-perec közölte is a németekkel. „Második világháborús spagetti-westernről van szó”, tudta meg a rendezőtől a DPA hírügynökség. „Annyira azért nem vagyok hülye, hogy annak nevezzem el, de ha lenne alcím, az így hangzana: Volt egyszer egy nácik által megszállt Franciaország”, természetesen a Volt egyszer egy Vadnyugat mintájára.

A németek viszont kötik az ebet a karóhoz: a Holokauszt nem arra való, hogy azon szórakozzanak. Az ilyesmi, véli Alexander Kluge, neves író és rendező, aki ötven év óta foglalkozik a Holokauszttal, romboló hatású lehet. A svájci-zsidó rendező, Dany Levy Mein Führer című alkotására hivatkozik, amely két évvel ezelőtt keltett botrányt Németországban azzal, hogy – első ízben – neurotikus, jóformán szánalomra méltó, és ezzel együttérzést kiváltó figuraként ábrázolta minden idők leggonoszabb mázolóját. Az ilyesmi Németországban ízléstelen és tilos; Hitlerrel, a nácikkal, a nácizmussal bármilyen szinten rokonszenvező alkotással jó érzésű ember épp úgy nem rukkol ki, ahogyan nyilvánosan vizelni sem szokás. A németek most is attól tarthatnak, hogy lesznek a végén neonáci ossie emberkék, akik felállva tapsolják majd Tarantinót (a képen az idei Cannes-i fesztiválon), hőssé nyilvánítják és a virtuális világ az ő mondanivalójuktól fog zengeni: „Végre egy tisztességes alkotás! Most aztán mindenki láthatta, mit tettek – zsidók németekkel.”

A történész szakma szemét pedig azért csípheti a dolog, mert a Tarantino-féle atrocitások valóban megtörténtek, tömegesen is, de nem a franciaországi, hanem a keleti fronton. Ám Németországban, ha megtörtént, ha nem, arról az iszonyatról, amit a Vörös Hadsereg előbb a Kelet-Poroszországba való benyomulásakor, azután mindvégig a győzelemig Németországban művelt, ugyancsak nem illik emlékezni, még abban a formában sem, hogy: „Azt kaptuk, amit megérdemeltünk”. Az ilyesmi tabu. És azt sem veszik sokan jó néven, hogy a negatív főhősök épp amerikai egyenruhában lesznek. Még akkor sem, ha nyilván a nyugati fronton is fordultak elő amerikai, angol és francia háborús bűncselekmények. 1944-45-ben a németekkel szemben bármit meg szabadott tenni.

Hangsúlyozom, hogy a forgatókönyvnek csak egy töredékéről van szó; hogy az alkotás valójában miről szól majd, az ki fog derülni jövő nyáron. Tarantino 300 ezer eurós támogatásban részesült Brandenburg szövetségi tartománytól, mert az 1911-ben alapított, a legrégibb, ma is működő, a baloldali képen látható potsdami Babelberg stúdióban forgat. Ez mindenképp jó előjel, nem akármilyen filmek készültek itt – gondoljunk csak A kék angyalra vagy a Metropolisra.