Talán most újra kijutunk a vébére?

Hát igen… Izrael, finoman szólva, nem futball-nagyhatalom. A kilencvenes évek közepe óta kísérgetem figyelemmel a csapatot. Noha voltak bíztató pillanatok, az izraeli nemzeti tizenegy igazából mindig is lelkes amatőr gárda volt. Ámbár: az utolsó években mintha megindult volna a profizmus felé tartó lassú, de biztos fejlődés – ha ugyan nem csak én szeretném beléjük látni. Még az sem kizárt, hogy 2010-ben ott lesznek Dél-Afrikában. Míg korábban sorozatban nehézsúlyú ellenfeleket kaptak a selejtezőcsoportban – franciákat, angolokat, horvátokat, spanyolokat –, most valamivel könnyebb a dolguk.

Most, a hétvégén játszott VB-selejtezőt Izrael idegenben, Luxemburgban, és pocsék első félidő után annak rendje és módja szerint két vállra fektette a világ leggazdagabb országának hótthaloványos válogatottját, ami, mióta csak az eszemet tudom, pofozógépként használatos a nemzetközi focivilágban, akárcsak Málta, a Faroer-szigetek, Lichtenstein vagy San Marino. Ezzel továbbra is második az ezúttal viszonylag könnyű csoportban Görögország mögött, Svájc, Lettország, Luxemburg és Moldova előtt. A neheze azonban még bőven hátra van. A fiúk odahaza 2:2-t csináltak Svájccal, idegenben 2:1-re verték Moldovát és 3:1-re Luxemburgot, de még egyszer sem találkoztak a négy évvel ezelőtti Európa-bajnoki címre ugyan érdemtelen, de gyengének azért mégsem mondható görög csapattal, és a lettekkel sem – náluk, Rigában amúgy 15-én mutatkoznak be, tehát most szerdán. Nagyon észnél kell lenni, a hazai mérkőzéseken mindenképp otthon kell tartani a három pontot, a lettek szerdai legyőzése is szinte kötelező, és jó volna pontot rabolni Athénban.

***

Izrael sok mindennel dicsekedhet, a focijával azonban nem – holott ez az intézmény is, mint annyi más, messze megelőzte az állam megalapítását. Az arabság előszeretettel hivatkozik arra, hogy már a harmincas években is létezett „palesztin válogatott” – csak épp azt nem teszik hozzá, hogy ez az első embertől az utolsóig Erec Jiszráél-i zsidókból állt.

A Palesztinai Labdarúgó Szövetség 1928-ban jött létre, az akkor már tizenhat éve létező Makkábi cionista sportegyesület kezdeményezésére, s rá egy évre, az arab pogromok gyászos emlékezetű 1929. esztendejében lett a FIFA teljes jogú tagja. A FIFA akkori szabályzata kimondta, hogy a tagszervezetnek az illető ország vagy terület teljes lakosságát reprezentálnia kell, úgyhogy a tizenöt tagú vezetőségbe muszáj volt egy arab tagot is delegálni az első időkre.

Az 1930-ban megrendezett első világbajnokságon még nem indultak, négy évvel később viszont már neveztek, és egyben lejátszották az első hivatalos nemzetközi mérkőzésüket, ami egyben selejtező is volt, Egyiptom csapatával a brit hadsereg kairói pályáján. A Hatikvát játszották… Lévén szó történelmi jelentőségű mérkőzésről, álljon itt az angol Stanley Wells által vezetett, 1934. március 16-án lejátszott meccs egy-két adata: az összecsapásra tizenháromezer ember volt kíváncsi, és a „palesztin” – helyesebben: Erec Jiszráél-i – válogatott a következő összeállításban lépett pályára: Willi Berger – Avraham Reznik, Pinhász Fiedler – Zálmán Friedmann „Dzampa”, Gedáljáhu Fuchs, Jochánán Szukenik – Amnon Harlap, Peri Krausz, Paul Kesztenbaum, Cháim Reich és Avraham Nudelman, aki egyébként a világtörténelem első és ennek a mérkőzésnek az egyetlen zsidó gólját lőtte. A válogatottnak akkor még egyetlen tagja sem volt szabre, és a szövetségi kapitány, Simon Ratner – „Lumek” – is Lengyelországból alijázott. Az eredményt szívesen elhagynám, de hát úgyis utána lehet keresni az interneten, úgyhogy inkább innen tudjátok meg, mint máshonnan :-) – szóval, Erec Jiszráél hét-egyre húzta ki a gyufát a skót James McRea által irányított egyiptomi legénységtől.

Palesztina/Erec Jiszráél odahaza, a visszavágón is kikapott Egyiptomtól, igaz, már csak 4:1-re. A Ramat Gan-i Nemzeti Stadion még nem létezett (maga Ramat Gan is csak tizenhárom éve); ezt a derbit a Hápoél tel-avivi pályáján rendezték meg. A gólt Szukenik lőtte. Az egyiptomiak gyengébb teljesítményét valószínűleg az okozta, hogy a második félidőt sérülés miatt tíz emberrel játszották végig.

Az 1938-as világbajnokságra a görögöket kapta a csapat, ki is kapott tőlük mindkét meccsen. A vébéknek ezzel egy időre befellegzett; a következő évben, ha nem is futball-nagyhatalmak, olyan kontinensviadal-sorozatot rendeztek, amely hosszú időre betett mindenféle komolyabb sporteseménynek. Barátságos meccseket azonban még egy ideig játszottak. A zsidó válogatott 1940 tavaszán 5:1-re igázta Tel-Avivban Libanont, s ez volt az első győzelem. A csapat többé nem játszott Palesztina néven (gázai arabok a mai napig játszanak, az óceániai selejtezőben most szaladtak bele egy méretes zakóba Szingapúrral szemben, de az övék egy másik történet – nem a mi történetünk).

Az 1948 májusában megszületett állam nemzeti tizenegye még abban az évben, szeptember 26-án lejátszotta első hivatalos nemzetközi meccsét Izraelként, a vendég a Nagy Testvér, az Egyesült Államok csapata volt, amely 3:1-re diadalmaskodott. Az immár nem Palesztinai, hanem Izraeli Labdarúgó Szövetség FIFA-tag lett, és szinte egyidőben megkezdődött a méltatlan huzavona, hová osszák be az országot. Földrajzi fekvésének megfelelően Ázsiába osztották, ami bonyodalmakkal járt, mivel az ottani országok jelentős része nem volt hajlandó pályára lépni velük. A csapat irányítása ebben a hőskorban „az osztrák Alois Hess” kezében volt – azazhogy ördögöt, naná, hogy magyar volt a Hess Lajos, és naná, hogy az MTK-ban adta elő, csak később elosztrákosították a foci-annalesek, akárcsak a cionista annalesek Herzl Tivadart. Az MTK-s vonal később is felbukkan: Mándi Gyula, a húszas-harmincas évek legendás játékosa némi megszakítással 1959 és 1964 között vezényelte a szentföldi gárdát: az utolsó évében Izrael kapta meg az Ázsia Nemzetek Kupája rendezési jogát, és meg is nyerte a tornát. Ő van a képen balra fent, a Gyula bácsi.

1968-ban a csapat először jutott ki az olimpiára, és a negyeddöntőig jutott, ahol Bulgáriával szemben vérzett el. Biztató fejlemény volt, hogy nagytornán mérettették meg magukat, és 1970-ben be is verekedték magukat a világbajnokságra. Kutya nehéz csoportot kaptak, a későbbi döntős olaszokat, a kétszeres világbajnok Uruguayt (idősebbek még emlékezhetnek arra, hogy a kapusukat furamód Mazurkiewicznek hívták), meg az akkor még másodhegedűs svédeket. Az uruk 2:0-ra verték őket, az olaszokkal 0:0-ás, a svédekkel pedig 1:1-es egált játszottak, ami vb-újonctól föltétlenül dicséretes teljesítmény volt. Az első vébégólt a Szocsiban született Mordechái Spiegler varrta be a svédeknek. Spiegler, aki ma már hatvannégy éves, a mai napig gólkirálya a csapatnak: harminckétszer sikerült a bogyót az ellenfél hálójába csempésznie. Két ponttal, de emelt fővel távozhatott a csapat (jobbra fent) Mexikóból.

1976-ban még kijutottak a montreáli olimpiára, ahol – ismét a negyeddöntőben – a brazilok állították meg őket. Azután hosszú, néma csend. Jöttek és mentek az izraeli, angol, szerb, dán szövetségi kapitányok, s kétévente jöttek és mentek a remények az EB- és VB-selejtezőkön. Részben talán a páriaszerep is belejátszott ebbe: miután a csapat helyzete elviselhetetlen volt, Izrael kilépett az ázsiai fociszövetségből, és sokáig a levegőben lógott. Az 1982-es selejtezőket európai csapatok ellen játszotta, a következő két világtornára pedig az óceániai ágból próbált bejutni. 1990-ben pótselejtezőt játszott Kolumbiával. Ha megnyeri, eljut az olasz vébére – de nem nyerte meg (0:1, 0:0). (A baloldali képen frissebb jelenet: a luxemburgi Mario Mutsch díszkíséretet ad Szálim Toamának.)

Az izraeli klubcsapatok 1991-től mérhették össze az erejüket európai klubokkal, egy év múlva pedig már ugyanitt játszhatták a vébéselejtezőket (sokan felkapták a fejüket, amikor 1992-ben 3:2-re verték a franciákat – Párizsban). 1994-ben kapták meg végre a teljes UEFA-tagságot, s a hányattatás ezzel véget ért. A 2006-os vébé selejtezőin nem szerepeltek rosszul, de csak a harmadikak lettek a franciák és a svájciak mögött, dacára annak, hogy tíz meccsen át veretlenek voltak (négy győzelem, hat döntetlen). Ami pedig az idei EB-t illeti: a csoportban harmadikok lettek a horvátok és az oroszok mögött, így erről is lemaradtak, de a Horvátországgal szembeni szenzációs otthoni meccs (3:4) volt az első vereség tizenhárom meccs után. Be nem jutottak, de a világranglistán jelentősen előreléptek.

***

Van miért szorítani szerdán. Reméljük, lesz miért örülni is, és azon leszünk, hogy figyelemmel kísérjük itt a csapat teljesítményét.