Lépni kéne már Líbia ügyében

Kadhafi terroristái 1986. április elsején robbantották fel az amerikai katonák által előszeretettel látogatott nyugat-berlini La Belle diszkót. Az amerikai légierő az El Dorado Canyon hadművelet keretében két hétre rá tizenkét perc alatt hatvan tonna bombával támadott három laktanyát, két katonai légibázist és két légvédelmi üteget. A csapást végrehajtó tizennyolc harci gép közül tizenhét sértetlenül visszatért bázisára, egy F–111-est Líbia SAM-rakétával lőtt le a Szidra-öböl felett. Személyzete – Fernando L. Ribas-Dominicci és Paul F. Lorence századosok – hősi halált haltak az euroatlanti civilizáció védelmében.

A líbiai légelhárítás lényegében tehetetlennek bizonyult a megtorlás idején, az ütegek nagy része működésbe sem lépett, csak az üres eget lőtték a támadás után, amikor az amerikai gépek messze jártak. Ronald Reagan elnök és Caspar Weinberger védelmi miniszter pontosan tudták, hogy idejében helyére kell utasítani egy klinikai elmebeteget; akár erővel is, de meg kell neki mutatni, hogy nem csinál azt, amit akar, akkor se, ha olaja van, de még akkor se, ha a Szovjetunió mögötte áll.

Ma már nincs Szovjetunió, Líbia harmadikutas rendszere működésképtelen, épp ezért tört ki a forradalom, amely az ország keleti felén, a történelmi Cyrenaicában győzedelmeskedett is. Kadhafi itt nem tudta megtartani rémuralmát, az emberek lerázták az igáját, megszervezték nélküle az életet, de a veszély még nem múlt el a fejük felől, ezért külföldi segítséget kértek.

A világot fojtogató válság épp enyhülne, de a közel-keleti mozgolódás miatt százhúsz dollár körül járó hordónkénti olajár újabb visszaeséssel fenyeget – a kilábalás legkényesebb szakaszában. A világ olajtermelésének három százalékát adó – de ki tudja, mekkora tartalékokkal rendelkező – ország olajlétesítményei bombázására több kísérletet tett az elmebeteg diktátor, s most, a legutóbb egy sikeres is volt. Bengázi arra kéri a Nyugatot, védjék meg a bombázástól, a Nyugat azonban késlekedik.

„Nyugaton” ebben a kontextusban ma már csak az angolszász világot érthetjük, esetleg még az olaszokat; rajtuk kívül senkitől sem várható, hogy a kisujját is mozdítsa, annak is örülni kell, ha nem fogják akadályozni a dolgot. Napokkal ezelőtt már felröppentek a hírek, hogy Washington és London egyezkednek, az irakihoz hasonló no-fly-zone-t akarnak csinálni, ami azt jelenti, hogy lelövik a Kadhafi-hű légierő gépeit, ha fel mernek szállni.

Robert Gates védelmi miniszter meg elmagyarázza a világnak, hogy hát az nem olyan egyszerű, mert ahhoz, hogy a no-fly-zone-t megcsinálják, le kéne bombázni a líbiai légvédelmi ütegeket, és hát izé.

Nos, igen. Igen, ahhoz, hogy valaki háborút nyerjen, harcolnia kell, és – bármilyen triviális – szögezzük le rögvest azt is, hogy Gates nem Weinberger, hogy Obama és Reagan között bármilyen párhuzamról említés se tétessék. Igen: ahhoz, hogy az olajár ne menjen még följebb, nyugalom kell, és nem, nem az ENSZ BT soha meg nem érkező felhatalmazására kell várni, mert nem csak az üzemanyagok ára nő, hanem minden egyébé és, és ha minden egyébé nő, akkor csökken a fogyasztás, és ha csökken a fogyasztás, akkor jön az egyik után a másik válság. Gimnázium, első osztályos tananyag.

A hezitálás oka persze világos. Obama nem akar egy harmadik hadszínteret az iszlám ellen, tart viszont tőle, hogy Líbiából az lenne, mert a történelem számtalanszor bebizonyította már, hogy valahová egy hadseregnek bemenni nagyon könnyű, onnan kijönni azonban úgyszólván lehetetlen. Obama attól is tart, hogy fél év múlva elfelejtik és letagadják az egész beavatkozás okát, hiszen ha Irak és Afganisztán kapcsán nem volt elég a legitimációhoz a World Trade Center ledőlése és az, hogy Szaddám egész kurd településeket irtott ki vegyi fegyverekkel (amik ugyebár sohasem léteztek, a WTC-t meg, mint köztudott, a CIA és a Moszad döntötte le), akkor ugyan mennyiben legitimálna egy líbiai rendcsinálást a cyrenaicai felkelők segélykérése?

Ma, amikor nincs Szovjetunió, Moamer Kadhafi e sorok írásakor azonban továbbra is bitorolja a hatalmat szerencsétlen országának egy része felett, az amerikai adminisztrációnak talán nem azt kéne latolgatnia, mekkora hangerővel fog felvisítani az Amerika-ellenes, anticionista világ, és mennyi olajat öntenek majd a fellángoló ideológiai tűzre majd az olyan jeles gondolkodók, mint Noam Chomsky. A visongás mindenképp elkerülhetetlen, hiszen ha hagyják elszabadulni az olajárat, egy-két éven belül tízmilliók halhatnak meg az emiatt növekvő élelmiszerárak miatt, és az is Amerika hibája lesz, miként a globális felmelegedés – vagy lehűlés, vagy akármi is folyik most.

Nem feltétlenül kéne Robert Gatesnek magyarázkodnia meg közvéleményt felkészítenie; elég kellemetlen ez is, az amerikai védelmi miniszter kezd hasonlítani a megszorító csomagokról hazudozó magyar politikusokra. Feltétlenül kívánatos ellenben, hogy most és a jövőben ne dühöngő őrültektől függjön, hogyan alakul a benzin, a kenyér vagy a mozijegy ára Washingtonban, Londonban – vagy akár Budapesten.

Kadhafi nem csinálhat azt, amit akar – épp azért, mert olaja van. És ha ez a következő háború az olajért fog folyni, azt nem kell szégyellni.