AZ IRÁNI PARLAMENT VÁDAT EMELNE AHMEDINEDZSÁD ELLEN

Lop, csal, sikkaszt a magát iszlám messiásnak képzelő első számú antiszemita?
Egy diktátor lehet egy eszme elkötelezett híve, de mégis majdnem mindegyikről kiderül előbb-utóbb, hogy saját zsebre dolgozik. Az Iráni Iszlám Köztársaság nagy hatalmú – ám nem mindenható – elnöke, a világi vezetés első számú embere kis híján a vádlottak padján találta magát. Ami sehol nem nagy élmény, de arrafelé, a fulladásos akasztás országában, elég komoly rémálom lehet. Eltűnt dollárszázmilliók, gyanús olajszállítmányok, hatalommal való visszaélés: az Izraelt felszámolni kívánó, a Holokausztot nyilvánosan kigúnyoló elmeháborodott viselt dolgai immár Iránban is hullámokat vernek.

Az iráni törvényhozás arra készült, hogy vádat emeljen Mahmúd Ahmedinedzsád ellen, és erre csak azért nem került sor, mert Ali Chameini ajatollah, a legfőbb vallási méltóság közbelépett. A rezsimen belüli szakadás azonban egyre szembeötlőbb. Vannak, akik a végső győzelemig szeretnék követni Ahmedinedzsádot, és vannak, akik – talán még idejében – visszacsinálnák az eddig történteket. A képviselők egy része szívesen vitázna Ahmedinedzsád viselt dolgairól.

Hatalma eddigi legnehezebb napja lehetett az iráni diktátornak az elmúlt hétfő: a parlament négy prominens tagja őt és kormányát tizennégy rendbeli jogsértéssel vádolta meg, valamint azzal, hogy az elnök egyes cselekedeteihez nem kapott törvényhozási felhatalmazást. A vádak közt szerepel, hogy Ahmedinedzsád saját zsebre adott el külföldre 76,5 millió hordónyi nyersolajat (ennek a tranzakciónak az értéke 9 milliárd dollár körüli), nem volt hajlandó a költségvetést átláthatóvá tenni, és a parlament tudta és jóváhagyása nélkül 590 millió dollárral csapolta meg Irán külföldi valutatartalékait.

A lázadás akkor következett be, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Ahmedinedzsád-kormány képtelen bizonyos korábbi populista ígéreteinek betartására. Iránban az állam kőkeményen szubvencionálja az alapvető élelmiszerek, valamint a benzin árát, amely utóbbi literenként ötven forint körül van – amúgy teljesen irreálisan, mivel hiába nagy kőolajtermelő Irán, finomítói kapacitása elégtelen, így a nyersolajat külföldön kell benzinné alakíttatnia. Az ellenzék nem mulasztja el kihasználni azt sem, hogy az ország polgárait nyugtalanítja Iránnak az évek óta erőltetett atomprogram miatti nemzetközi elszigetelődése és egy esetleges izraeli csapás, amely – bármennyit is szájaskodjon a kormány – hazájukat alighanem a kőkorszakba vetné vissza.

A hatóságok valahogy úgy reagáltak az elmúlt napokban, ahogyan a boldogult Kádár-rezsim szokott volt március 15-ék előtt: elvitték a közismert ellenzékieket. A parlamenti képviselőket azonban nem lehet elvinni, így ők most azon dolgoznak, hogy összegyűjtsék a kellő számú aláírást, ami a probléma napirendre tűzésére szükséges.

A kezdeményezők történelmet írnak, mivel az Iráni Iszlám Köztársaságban még soha nem fordult elő, hogy a törvényhozás az elnök eltávolításáról tárgyaljon. Ami viszont nem lehetséges a legfőbb vallási vezető, az ultrakonzervatív Ali Chamenei ajatollah áldása nélkül.

Ahmedinedzsád – Teherán korábbi polgármestere – a nemzetközi politika „fenegyerekeként” írta be magát a történelemkönyvekbe. Több alkalommal hazugságnak, kitalációnak minősítette a Holokausztot, és hangot adott azon szándékának, hogy Izrael Államot meg kell semmisíteni. Meg nem erősített források szerint önmagát Mahdínak – síita mohamedán „messiásnak” – képzeli.

A síiták rejtőzködő „messiása”

A vallásháborúk, mint a legtöbb vallás esetén, természetesen az iszlám fejlődése során is jelentkeztek. A mai médiának évtizedek óta jó sok munkát adó síiták java főleg Iránban, illetőleg Irakban él. A szó a Síát Ali – Ali pártja – kifejezésből származik; az iszlám ezen ága az Alit hatalomtól megfosztókat és az utánuk következő kalifákat egy az egyben bitorlóknak tekinti, így nem csoda, hogy a síiták és a szunniták közti békés együttélés általában csak átmeneti, azt egy felsőbb hatalom terrorja kényszeríti ki, és abban a pillanatban, amikor ez a kényszer már nem áll fenn, a legvéresebb polgárháború robban ki, mint annak Irak amerikai megszállása után is tanúi lehettünk.

A síiták áttekintéséhez szemügyre kell vennünk a kharidzsi mozgalmat, amelynek az eredete még a kezdetekhez, a harmadik kalifa, Oszman meggyilkolása körüli időkre vezethető vissza. Sokan voltak, akik úgy vélték, Mohamedet eleve Alinak kellett volna követnie, és ők nem voltak hajlandók elismerni Oszman uralkodását. Mikor végre Ali került a trónra, a szíriai Muavíja klán kesztyűt dobott neki, s azonnal megkezdődött a háború, ám végül sikerült kiegyezniük. Ali pártjában azonban akadtak olyanok, akik nem voltak hajlandók semmiféle kompromisszumra, mert azt állították, a Muavíják nem igazhitű muzulmánok. Árulásnak tekintették a kiegyezést, s elhagyták Ali táborát (a kharidzsi kifejezés ezt is jelenti: „a távozó”), s a rákövetkező évben már Ali ellen fordultak. Élesen ellenezték természetesen, hogy Ali után Muavíja lett a kalifa, s innentől kezdve lényegében terrorszervezetként törtek a központi hatalom vesztére; az ehhez szükséges anyagi eszközökre pedig leginkább rablógyilkosságok elkövetésével tettek szert. Kivált az Öböl mentén, a kilencedik és a tizenegyedik század között tettek szert komoly ismertségre. Ma mérsékeltebb formában ugyan, de az ő elveik élnek tovább az ibádi iszlám tanításaiban. Az eredeti karaiták kompromisszumot nem ismerő fanatizmusának köszönhető, hogy az arab törzsek megfellebbezhetetlen kötelességként fogadták el az iszlám hódítással kapcsolatos ideológiáját. Voltaképp ennek a belső ideológiai tűznek is köszönhették, hogy a hetedik században annyi hódítást vihettek végbe, s ugyanebben a szellemben került hatalomra a félszigeten al-Szaúd a tizennyolcadik század végén, majd másodjára a huszadik század elején.

A jóval ismertebb síita szekta ebből a kharidzsi terrormozgalomból ered. A síiták szerint is Alinak kellett volna követni a prófétát, ám többször csalódtak: az igazhitűek előbb Abu Bakrot, majd Omárt, harmadjára pedig Otmánt emelték trónra, s amikor Ali végre kalifa lett, ők is elzárkóztak attól, hogy a Muavíja-család bármilyen szerephez jusson a vezetésben. Ali és Muavíja között a konfliktus igazából sosem rendeződött. Muavíja visszatért Szíriába, Ali pedig Irakban maradt: vesztére, mert a kiegyezési kísérleteivel kibékülni nem tudó karaiták egyik terroristája 660-ban meggyilkolta. A kalifátus ezzel Muavíja kezébe került, míg Ali követői annak két fiának, Husszeinnek és Hasszánnak esküdtek hűséget. Hasszán még csak tett kísérleteket a trón visszaszerzésére, Husszein azonban erőtlenebbnek bizonyult. Mikor a kalifátust Muavíja halála után annak fia, Jázid örökölte, Husszein nem ismerte ezt el, s Irakba ment, hogy támogatást szerezzen. A Jázidhoz hű erők azonban csapdába ejtették, s miután Husszein nem volt hajlandó behódolni, a dél-iraki Kerbalában lemészárolták őt és egész kíséretét, nem kímélve az asszonyokat és a gyermekeket sem.

E borzalmas eseményre emlékező ünnep az Asúra, amelynek során a hívők véresre verik, korbácsolják magukat. A rémes rituáléban a szunniták viszont pontosan azon pogány elemek felbukkanását vélik látni, amelyek ellen Mohamed próféta annak idején oly élesen kikelt.

Husszein meggyilkolásával a síiták véglegesen leváltak az iszlám főáramáról, de Husszein örökösében nem tudtak megegyezni, és így a szektán belül azóta is folyik az ezzel kapcsolatos vita. A többség azt az álláspontot foglalta el, hogy elfogadta a tizenkét vezető, avagy imám vonalát, akik közül az első Ali, az utolsó pedig Mohamed al-Montazer (avagy: Mohamed, akire várunk). A sía ezen ága szerint Mohamed 868-ban született Mohamed ibn Hasszán ibn Ali néven. Édesanyja, Nardzsisz bizánci hercegnő volt, aki rabszolganőnek álcázta magát, hogy beutazhassa a korabeli mesés Arábiát. Édesapja, Hasszán al-Ászkári a tizenegyedik, utolsó előtti imám volt. A születést titokban kellett tartani, mert Mutamid abbászida kalifa idején a síitákat keményen üldözték, így a csecsemő élete veszélyben forgott.

A tizenegyedik imám 874-ben hunyt el, s örökébe az öt-hatéves gyermek lépett – egyes beszámolók szerint már a temetés napján. Az imát a szokásnak megfelelően nagybátyja, Dzsafár ibn Ali kívánta levezényelni, de Mohamed, a Mahdi ráparancsolt: „Lépj félre, nagybátyám. Imám temetésén az imádságot csak egy imám vezetheti.” Dzsafár engedelmeskedett, és hagyta, hogy a fiú tegye a dolgát. Mohamed állítólag ebben a pillanatban el is tűnt, majd ghajbatba, azaz rejtőzködésbe fogott.

A síiták szerint maga Isten volt az, aki különféle okokból elrejtette az emberiség elől a tizenkettedik imámot. A rejtőzködés időszaka két szakaszból állt: a ghajbat al-sugra, azaz a kisebb rejtőzködés 939-ig tartott, míg a ghajbat al-kubra, azaz a nagyobb rejtőzködés a mai napig tart. Hogy meddig? Azt egyedül Allah tudja, mert az időpontot ő határozta meg. Mikor ez az idő eljő, a Mahdi – Jézussal együtt – előjön, és a világra ráköszönt az igazságosság korszaka. Ennek alátámasztásául magát Mohamedet idézik. A szunniták meglátása szerint azonban mindez csak legenda; Mohamed sok iszlám tudós szerint soha meg sem is született, a tizenegyedik imám huszonnyolc évesen halt meg, éspedig úgy, hogy nem hagyott utódot maga után. A síita hitet azonban mégis vázoltuk, mert – mint majd látni fogjuk – akár kitalált az egyértelműen a zsidók Messiás-hitére alapozott sztori, akár bír valóságalappal, rendkívüli fontossággal bír Ahmedinedzsád iráni elnök mozgatórugóinak megértésében.

A tizenkettedik imám visszatérésében reménykedő síiták mellett létezik egy kisebb csoport: ők az iszmailiták, akik azt az imám-vonalat követik, amely a hetedik imám annak uralmát megkérdőjelező öccsétől, Iszmaíltól ered. Ez a vonal sohasem szakadt meg, a jelenlegi imámot azonban – szerencsénkre – nem annyira a politikai lapokból, mint a bulvársajtóból ismerjük. Nem más ő, mint az Aga Kán, Ali közvetlen leszármazottja, a világ felső tízezeréhez tartozó úriember, aki aranyifjúi életviteléről és a nemzetközi segélyszervezetekben véghezvitt humanitárius munkájáról ismeretes (a képen).

A szunnita-síita torzsalkodás a nemzetközi kapcsolatokat is mérgezi. Így például Szaúd-Arábia és a nem arab Irán kapcsolatai egyes súrlódásoktól eltekintve elfogadhatók voltak, egészen addig, míg 1979-ben Khomeini imám vezetésével forradalom nem söpörte el Reza Pahlavi sah diktatúráját, s párját ritkítóan sötét, elnyomó, síita fundamentalista hatalom nem került uralomra Iránban. Az iszlám forradalom győzelmét követő vérgőzös teheráni retorika, amely az általa iszlámellenesnek tekintett monarchiák megdöntésére szólított fel, nem maradt hatástalan: politikai felforgató tevékenység vette kezdetét, amelynek csúcspontjaként szaúdi szunniták foglalták el a mekkai Nagymecsetet. Teherán érzékelhetően exportálni kívánta forradalmát. Noha Szaúdia hivatalosan semleges maradt, Rijád örömmel vette tudomásul, hogy a szunnita uralom alatti Irak 1980 szeptemberében lerohanja Iránt, s a gyakorlatban Bagdad szövetségese volt. Teherán erre azzal válaszolt, hogy a mekkai zarándoklat ürügyén évente százötvenezer felforgatót küldött a sivatagi királyságba, akik a politikai tüntetésektől és rendbontásoktól sem riadtak vissza. Az iráni rendszer ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy a zarándokoknak joguk van politikai nézeteik kifejtéséhez a hadzs idején. A problémára nem sikerült megoldást találni, s a szaúdi rendőrség 1987 nyarán végül olyan erőszakosan lépett fel a zarándoknak álcázott iráni forradalmárok ellen, hogy négyszáz tüntetőt legyilkolt a mekkai Nagymecsetnél; a megöltek legalább kétharmada volt iráni állampolgár. Teheránban az őrjöngő csőcselék épp oly szenvedéllyel vetette rá magát a szaúdi nagykövetségre, mint nyolc évvel korábban az amerikaira; összeverték a benn tartózkodókat, egyiküket megölték, s mindezt a teheráni biztonságiak lábhoz tett fegyverrel nézték végig. 1988 elején aztán Szaúdia meg is szakította Iránnal a diplomáciai kapcsolatokat, amivel egyben a további „zarándokok” jövetelét is megakadályozta, hiszen az irániaknak immár nem volt kihez vízumért folyamodniuk. A viszonyt csak nagy nehezen sikerült normalizálnia a két országnak, s abban nagyban segítette őket a közös ellenség, Szaddám Huszein kuvaiti kalandorakciója.

A muzulmán népesség kilencven százaléka a szunnita iszlám híve, s csak tíz százalék tartozik a síitákhoz. A kétféle mohamedán vallás között az ellentét áthidalhatatlannak tűnik, s nehéz ennek fényében elképzelni, miért tartanak ki véleményük mellett azon nyugati gondolkodók, akik az iszlámot 2001. szeptember 11., no meg minden egyéb előzmény és azóta megtörtént esemény dacára toleráns vallásnak tartja. Holott maga a muzulmán történetírás jegyez fel egy bájos történetet Mohamed kortársáról és famulusáról, a fanatikus Amr Umajjáról, akit a próféta szükség esetén bérgyilkosként alkalmazott. Egy alkalommal az egyik ellensége, Abu Szufján meggyilkolásával bízta meg Umajját, aki valami miatt nem tudta véghezvinni az akciót, s elkeseredetten, dühösen igyekezett haza, hogy a megbízójának jelentést tegyen. Út közben találkozott egy félszemű pásztorral, aki mellesleg az ő klánjához tartozott. Rájuk esteledett, lefekvés előtt még beszélgettek, s a pásztor vesztére megvallotta a bérgyilkosnak, hogy ő bizony soha nem fogja felvenni a muzulmán hitet. Umajja megvárta, míg elalszik és horkolni kezd, majd pediglen saját bevallása szerint „borzalmasabb módon gyilkoltam meg, mint bárkit előtte. Nyílvesszőmet a megmaradt szemébe nyomtam, és addig toltam lefelé, amíg hátul, a nyakán ki nem jött.” Omajjá másnap reggel folytatta útját, majd Mohamednek jelentést tett a kudarcról, de nem hallgatta el azt sem, amit a szerencsétlen pásztorral művelt. A találkozóról így számol be: „[Mohamed] megkérdezte, milyen híreim vannak a számára, s amikor elmondtam, mi történt, megáldott engem.”

2006. február 4-én a NAÜ kormányzótestülete 27-3 arányban, 5 tartózkodás mellett* arra szavazott, hogy az iráni atomfegyverkezési ügy kerüljön a Biztonsági Tanács elé. Ezután Irán megkezdte szinte ugyanazt a húzd meg, ereszd meg-játékot, amit Szaddám Huszein jó évtizeden át sikeresen játszott el a világgal. Mahmúd Ahmedinedzsád 2006. április 11-én bejelentette: hazája sikeresen dúsított urániumot. A hír – annak tükrében, hogy az iráni elnök több alkalommal elpusztítással fenyegette meg Izraelt, illetve azzal készült az amerikai csapásra, hogy negyvenezer kamikázét képezett ki – megdöbbentette a világot. Április 24-én Ahmedinedzsád „hamis rezsimnek” nevezte a zsidó államot, amelynek nincs joga létezni, s lakosait arra szólította fel, térjenek vissza Európába. „Hisszük, hogy a zsidóknak, mint bármely emberi lénynek, joga van boldogságban, jólétben élni, és a biztonság áldásait élvezni”, hangzott az elnök mondandója. „Engedjük, hadd térjenek vissza a szülőföldjükre és országaikba.”
Megjelenik a rejtőzködő imám?

A huszonegyedik század eme ellentmondásos politikusa az egyik legnagyobb közel-keleti válság kellős közepén, 1956. október 28-án született a Garmszar melletti Aradan faluban, egy kovács hét gyermeke közül a negyedikként, ám tősgyökeres fővárosinak mondhatja magát: családja felköltözött Teheránba, amikor a leendő elnök még csak egy éves volt. Éles eszéről tanúbizonyságot tett, amikor országosan a százharmincadik helyezést érte el az egyetemi felvételi versenyen, és az Iráni Tudományos-Technológiai Egyetem mérnöki karán, 1976-ban kezdte meg tanulmányait. 1984-ben diplomázott s csatlakozott az Iszlám Forradalmi Gárda egységeihez, 1987-ben pedig felsőfokú diplomát szerzett mint közlekedésmérnök.

Politikai karrierje a Forradalmi Gárdában kezdődött. Miután kiképezték, az Irak elleni háborúban jeleskedett: titkos műveletekben vett részt Kirkuk városánál. A háború után Maku és Khoy helyettes kormányzójaként, illetve kormányójaként dolgozott, a kultuszminisztérium tanácsadója volt, 1993 és 1997 között pedig az újonnan megalapított Erdebil tartomány kormányzója volt.

A leendő iráni elnök legfontosabb hatású szellemi mentora nem más, mint az 1934-ben született Mohamed Taghi Meszba Jazdi ajatollah (fent), aki a szent városban, Kumban fejezte be tanulmányait 1960-ban, s olyan tanárokkal dicskedhetett, mint Allameh Tabatabaji, a Korán egyik legelismertebb síita egzegétája, valamint maga Khomeini ajatollah. A forradalom előtt a Bosszú című földalatti kiadvány főszerkesztőjeként dolgozott. Kumban az elsők közt kezdte hangoztatni, hogy a Nyugattól is van mit tanulni, s diákokat küldött nyugati országokba. Sokan ezek közül az Egyesült Államokban és Kanadában szereztek diplomát, azután visszatértek hazájukba. Belőlük alakult ki az a képzett új generáció, amely minden várakozás szerint főszerepet játszik majd a huszonegyedik századi Irán életének alakításában. Meszba Jazdi ajatollah a Hoddzsatíje csoport egyik legmagadsabb rangú vezetője. Khomeini annak idején nem nézte jó szemmel, 1983-ban pedig fel is oszlatta ezt a hírhedten türelmetlen, radikálisan baháj- és szunnita-ellenes társaságot, amely ezután illegálisan működött tovább, találkozóit pedig nagy titokban tartotta meg. A Hoddzsatije tagjainak hite szerint a világban kialakuló káosznak siettetnie kell a Mahdi – azaz a rejtőzködő tizenkettedik imám – eljövetelét, s az iszlám köztársaság csak ez után alakulhat meg, illetve funkcionálhat istenigazából. A nevezett káoszt a tagoknak minden eszközzel elő kell segíteniük. Meszba Jazdi megkérdőjelezi az Iránban még létező csekélyke pluralizmus létjogosultságát, s kiáll amellett, hogy meg kell gyilkolni mindazokat, akik inzultálják az iszlámot: „Ha bárki inzultálja az iszlám szentséget, az iszlám megengedi, hogy vérét ontsák, s ehhez még csak bírósági ítélet sem szükséges”, hangzik a huszonegyedik századi Irán egyik legbefolyásosabb figurájának jogfelfogása. Ezen kívül bizonyos feltételek fennforgása mellett igazolhatónak látja a rabszolgaság intézményét, s vallja, hogy az atombombát az iszlám szolgálatába lehet állítani. Nem csoda, hogy a főpap éles konfliktusban állt Mohamed Khatamival, aki 1997-es elnökké választását követően szerény reformokkal kísérletezve próbálta emberarcúvá tenni az iszlám köztársaságot – nem sok sikerrel. Maga Khatami – „a iráni Gorbacsov” – „az erőszak teoretikusának” nevezte ellenfelét.

Ez az ajatollah befolyásolta Ahmedinedzsád ideológiai-politikai gondolkodását, azét az emberét, aki jórészt ismeretlennek számított az iráni politikában egészen 2003. május 3-ig, amikor is Teherán polgármesterévé választották. Működése idején a korábbi mérsékelt és reformista polgármesterek sok változtatását visszafordította: a vallás ismét megkérdőjelezhetetlen úr lett az iráni fővárosban, megint külön lifteket működtettek az önkormányzati épületekben a férfiak és a nők számára. Ahmedinedzsád javaslatot tett arra, hogy köztereken temessék el az iraki-iráni háború áldozatainak földi maradványait. Rendkívül nagy hangsúlyt helyezett a jótékonykodásra, amivel elsősorban a szegény rétegek bizalmát vásárolta meg.

Polgármesterként több ízben is összekülönbözött a mérsékelt Mohamed Khatami elnökkel, aki ezért megfosztotta a teheráni polgármestereknek kijáró előjogtól, azaz attól, hogy részt vegyen a minisztertanács ülésein. Ahmedinedzsád több alkalommal nyilvánosan is ostorozta Khatamit, amiért az elnök nincs tisztában a lakosság mindennapi problémáival.

A polgármesterségről 2005. június 28-án, elnökké választása után mondott le. Kampányában – melyet Jazdi és társasága teljes erővel segített – az új évezredben oly divatos populista megközelítést alkalmazta annak érdekében, hogy szert tudjon tenni a vallási konzervatívok és a legalsóbb rétegek szavazataira egyaránt. Kampánymottója így hangzott: „Lehetséges, és képesek vagyunk rá.” A populista vonal mellett – amit vele nagyjából egy időben olyan különböző politikusok próbáltak vinni több vagy kevesebb sikerrel, mint Silvio Berlusconi, Orbán Viktor és Hugo Chavez – pengetni kezdte az egykori khomeinista húrokat is, amikor arról biztosította választóit, hogy „az olajjövedelmet a nép asztalára teszi”, azaz szétosztja a szegények között. Az elnökjelöltek közül egyedül ő kelt ki az ellen, hogy Irán a jövőben rendezze kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Néhány nappal megválasztása előtt az ENSZ-t is támadta azzal, hogy a világszervezet egyoldalúan iszlámellenes, s azt állította: a vétójog, amivel a Biztonsági Tanács állandó tagjai rendelkeznek, meg kéne illesse a másfél milliárdos muzulmán világot is. Ezzel egyidejűleg védelmébe vette az iráni atomprogramot, s „néhány arrogáns hatalmat” vádolt meg azzal, hogy korlátozni próbálják Irán ipari-technológiai fejlődését. Arra a riporteri kérdésre, miszerint megválasztása után tervezi-e a politikai foglyok vagy azok egy részének szabadon bocsátását, lakonikusan visszakérdezett: „Milyen politikai foglyokét? Az Egyesült Államokban raboskodókét?”

Megválasztása után nem sok kétséget hagyott irányvonalát illetően: „A mártírok vérének köszönhetőn új iszlám forradalom kélt, s 1384 [azaz 2005] iszlám forradalma elvágja a világban az igazságtalanság gyökereit. […] Az iszlám forradalom hulláma hamarosan eléri az egész világot.” A megközelítés globális látásmódról tanúskodik, Ahmedinedzsád nem penget békés húrokat, nem alkalmazza az iszlám vezetők részéről oly megszokott, szinte már berögzült kettős beszédet, nem köntörfalaz és nem beszél mellé. Ezt a munkát ráhagyja azon nyugati értelmiségiekre, akik ezután is úgy döntenek, vakok és süketek maradnak, s kitartanak álláspontjuk mellett, miszerint az iszlám tulajdonképpen nagyon békés és toleráns eszme, nem is volna azzal semmi baj, ha „néhány arrogáns hatalom” nem próbálná a maga képére és hasonlatosságára formálni a világot. Ezt a célt azonban Ahmedinedzsád tűzi maga elé, amikor kijelenti a választások második fordulója előtt: „Ez a forradalom világkormányra törekszik.”

A 2005-ös iráni elnökválasztásokat a csalás gyanúja árnyékolta be. A harmadikként végzett, reformista Mehdi Karroubi azt állította, hogy a mecsetek hálózatát, az Iszlám Forradalmi Gárda egyes egységeit, valamint a Baszidzs milíciát illegálisan mozgósították Ahmedinedzsád érdekében. Karroubi explicite kijelentette, hogy a csalásért a legfőbb vezető fiát, Modzstaba Khameneit tartja felelősnek. Khamenei válaszában fenyegetően jegyezte meg, hogy „méltóságán alulinak” tartja ezeket az állításokat, amelyek „krízishelyzetet” okozhatnak Iránban, ezt azonban ő, Khameini nem fogja megengedni. Karroubi tiltakozásul minden tisztségéről lemondott. Ugyancsak szervezett csalásokra panaszkodott a reformistának semmi szín alatt nem nevezhető Hasemi Rafszandzsani, aki korábban már volt elnök, most pedig a második helyen végzett; „mocskos trükkökkel” vádolta meg Ahmedinedzsádot, ugyanakkor azonban kijelentette, ő a maga részéről csak Istenhez fellebbez, az eredményt egyébként elfogadja.

Ahmedinedzsád elnökségét Khamenei ajatollahnak, a legfőbb iráni vezetőnek kellett szentesítenie. A beavatási ceremónián a fiatal elnök látványosan kezet csókolt Khameneinek, imígyen demonstrálva hűségét. A cselekmény hatalmas konsternációt váltott ki az iráni sajtóban, mivel Radzsai elnök Khomeininek adott kézcsókja óta ilyesmire nem volt példa. A feudális-hűbérúri világ visszatérésének jelképe volt ez a kézcsók, amely végképp nem hagyott kétséget afelől, hogy a lazább Mohamed Khatami-világnak vége. További látványos gesztus volt, hogy Ahmedinedzsád nem engedte kirakatni a fényképét a közhivatalokban, így ott ma csak Khomeini és Khamenei tekintenek alá az ügyes-bajos dolgaikat intéző emberekre.

Az Ahmadinedzsád-kormány költségvetését 2006. január 15-én térgyalta a Madzslisz. A március 21-ével kezdődő fiskális év viszonylag nyomott, hordónkénti hatvan dolláros olajárat vett alapul, s annak hetven százalékát az állami szektorba szánták. Ez lett Irán történelmének legnagyobb költségvetése: mintegy ötven százalékkal haladta meg az előző esztendőét, s az ellenfelek némi okkal nyilvánították azt katasztrofálisnak. Több képviselő adott hangot azon meggyőződésének, hogy a populista ígéretek beteljesítésére még ez a monstre költségvetés sem lesz képes fedezetet nyújtani. Ahmenidedzsádnak tehát érdekében állt, hogy a nemzetközi feszültséget minden eszközzel szítva felverje az olajárat, s ezáltal elérje bevételei növekedését. Nem kétséges, hogy az atomválság szándékos felfújása, a militáns Amerika- és Izrael-ellenesség, a szájaskodás és a hőzöngés nem csak a Nyugat tűrőképességét volt hivatva tesztelni, de az olajár elszabadulását is szolgálta. A kormány elképzelése értelmében ráadásul a büdzsé úgynevezett operatív vagy mozgó költségvetés lett, vagyis olyan, amit az igényeknek megfelelően, menet közben, kézivezérléssel bármikor tetszés szerint módosíthat a hatalom – elviekben „eredménycentrikus” megközelítéssel, a valóságban persze úgy, hogy az extra olajjövedelmek birtokában tetszés szerint jutalmazhasson vagy büntethessen. Jellemző, hogy noha Ahmedinedzsád folyamatosan az iráni technológiai fejlődésről papolva próbálta igazolni az atomenergia iránti csillapíthatatlan vágyait, a 2006-2007-es költségvetés a GD 0,6, azaz nulla egész hat tized százalékát szenteli a tudományos kutatásnak – vagyis a felét annak az amúgy is nagyon szerény hányadnak, amelyet a negyedik iráni ötéves terv előírt.
Az első törvények egyike tipikusan populáris intézkedés volt: a kormány 12 trillió riált, azaz kb. 1,3 milliárd dollárt utaltatott át az úgynevezett Reza Szeretet Alapítványnak, amely a fiatalok álláshoz juttatását, házasulásuk költségeit és első lakáshoz jutásukat van hivatva fedezni. Az egyik első elnöki rendelet lehetővé tette, hogy nők is beléphessenek olyan sporteseményekre, ahol férfiak sportolnak. A rendelkezés meglehetősen kényes ügy végére tett okosan pontot, mivel korábban az iráni nők számos esetben összecsaptak az őket a stadionokból, sportcsarnokokból kirekesztő rendőri erőkkel; voltak, aki férfinek öltözve vagy más csellel próbáltak különféle rendezvényekre beslisszolni. A dolog nem került semmibe, ellenben valóságos liberális fényében tüntethette fel az olcsó népszerűséget hajhászó elnököt. Számosan „reformert” emlegettek, sőt „hőst” kiáltottak, holott – és ez a legdurvább a dologban – voltaképp semmi nem történt. Iránban egyetlen törvény sem zárta ki a nőket a sporteseményekről, Ahmedinedzsád „intézkedése” ezzel az erővel arról is szólhatott volna, hogy szabad a nőknek levegőt venniük. Ennek dacára számos keményvonalas főpap, így Nuri Hamedáni, Naszir Makarem Sirázi, sőt maga az elnök mentora, Meszba Jazdi is tiltakozott Ahmedinedzsád rendelete ellen, s annak sürgős hatálytalanítása mellett tört lándzsát. Kumban a klérus még tüntetést is szervezett az elnök ellen. Aki a maga módján reagált is: két nap múlva megszigorította a nőket sújtó öltözködési rendszabályokat. 2005. decemberben kitiltotta az állami rádiók és tévék műsorából a nyugati, illetve az „offenzív” zenét; 2006. január 16-án pedig a CNN-t tiltották ki Iránból, mert nem Teherán szája ízének megfelelően kolportálta az új elnök egyik beszédét, és csak hivatalos bocsánatkérést követően engedélyezték újra a működését.

A világot azonban nem a teheráni nő- és médiapolitika finomságai tartották ekkor már lázban. A atomprogram kérlelhetetlen szószólójaként fellépő Ahmedinedzsád verbális agressziója következő állomásaként 2006. január 11-én sokkolta a világot azzal, hogy hazája hamarosan szert tesz a békés célú nukleáris technológiára – atombombára viszont nem kíván szert tenni. Ezt követte az irándúsításról szóló, már említett áprilisi bejelentés. Az elnök így fogalmazott Maszharban egy diákok és tudósok előtt tartott beszédben „Irán kondíciói teljes mértékben megváltoztak azzal, hogy nukleáris hatalom lett, és más államokkal is ebből a helyzetből tud beszélni.” Két nappal később az IRNA idézte szavait, amely szerint „a békés iráni nukleáris technológia nem jelent fenyegetést senki ellen, mert mi békére, biztonságra törekszünk, és senkivel sem kívánunk igaztalanságot tenni, miként azt sem akarjuk, hogy velünk így tegyenek.”

Noha Ahmedinedzsád rengeteget szövegelt atomról 2006 forró tavaszán, az igazság az, hogy az atomenergia vagy pláne a nukleáris fegyverek fölött nem ő diszponál. Ez a Legfőbb Nemzetbiztonsági Tanács hatásköre, amely viszont annak az Ali Khamenei legfőbb vezetőnek van alárendelve, aki 2005-ben, mint láttuk, fatvát adott ki az atomfegyverek ellen. Ahmedinedzsád azonban akkor is munkát adott volna a világ hírközlő szerveinek, ha történetesen nem foglalkozik annyit az atomtémával. Hatalomra jutása után öt amerikai, akiket annak idején túszul tartottak fogva a teheráni amerikai nagykövetségen – nevezetesen dr. William Daugherty, a CIA egyik Iránban dolgozó embere, Kevin Hermening, David Roeder, Charles Scott nyugalmazott ezredes és Donald Sharer, az amerikai haditengerészet azóta ugyancsak nyugalmazott századosa a frissen megválasztott iráni elnökben vélték felismerni egyik egykori rabtartójukat. Valamennyien 444 napot töltöttek fogságban, 1979. november 4-től kezdődően, így bőségesen jutott idejük megfigyelni őreiket, s egyöntetűen állítják, hogy egyikük Ahmedinedzsád volt. A ma hetvennégy éves Scott ezredes a Washington Timesszal közölte: „Egyike volt a két vagy három fős vezetői körnek; Irán új elnöke egy terrorista.” A perzsául beszélő Scott beszámolt arról az esetről, amikor Ahmedinedzsád lehordta az egyik, a foglyokkal szemben viszonylag barátságos iráni őrt: „Ki ne merd engedni ezeket a disznókat a cellájukból.” Donald Sharer (ma 65 éves), aki az észak-teheráni Evin börtönben Scott cellatársa volt, kegyetlen, keményvonalas kihallgatóként emlékszik vissza Ahmedinedzsádra. A vádat iráni részről tagadják – maga az elnök is, aki viszont számos alkalommal kifejtette, hogy miután Khomeini támogatta az amerikai követség lerohanását, ő maga is így tett, még ha abban tevőlegesen nem is vett részt. Tény, hogy perdöntő bizonyíték a részvételre a mai napig nincs: igaz, előkerült egy fotó, amely állítólag a lerohant követségen készült és Ahmedinedzsádot ábrázolja a túszokkal, ennek hitelességét viszont erősen rontja két tény: az egyik, hogy az iraki székhelyű Modzsahedín Khalk ellenzéki szervezet honlapjáról valósi, a másik pedig, hogy még Ahmedinedzsád egyik legnagyobb kritikusa, a reformista Szaíd Hadzsarian – Khatami elnök volt személyi tanácsadója – is azt állítja, a nevezetes kép (lent) nem az elnökről készült, hanem egy Taghi Mohammadi nevű diákról.

Tekintve a túszdráma viszonylag szerencsés végkimenetelét, akár spongyát is dobhatnánk arra, hogy Ahmedinedzsád jelen volt: fiatalon ki ne csábulna valami ostobaságra ily forró légkörben. Csakhogy az elnök múltja még ennél is zavarosabb. Peter Pilz osztrák politikus, a Zöld Párt volt szóvivője külföldön tartózkodó iráni disszidensek meggyilkolásával vádolta meg Ahmedinedzsádot, s állítása szerint 1989-ben Bécsben a későbbi elnök ölette meg Ebdulrehman Kászimlo** kurd vezetőt két emberével együtt. Pilz Ahmedinedzsád megválasztása után tájékoztatta is erről az osztrák belügyminisztériumot, amely a vádakat továbbította az államügyészi irodába. Többen vitatják, hogy Ahmedinedzsád szervezte volna meg a bécsi vérengzést; ezek az emberek azt állítják, a politikus abban az időben teljes mértékben legitim elfoglaltságot űzött tartományában. Az Iráni Népi Mudzsahedín ellenzéki szervezet szerint azonban Pilz vádjai igazak. A Reuters szerint az osztrák politikus az információt egy titokzatos, neve kezdőbetűje után csak D.-ként emlegetett, „rendkívül szavahihető” személytől kapta, egy Franciaországban élő iráni újságírótól. Ahmedinedzsád követői a rájuk jellemző logikával azzal seperték le az asztalról a vádakat, hogy Pilz zsidó, a média pedig, amely az ilyen hamis vádakkal foglalkozik, cionista. Az iráni külügy szóvivője „válaszra sem érdemesnek” minősítette az állításokat, s azt tanácsolta az európai médiának, „ne essen bele a cionizmus csapdájába, és különböztesse meg érdekeit az amerikai érdekektől és a cionista entitás érdekeitől.” A cionista entitás kifejezés értelemszerűen a zsidó államra utalt Hamid Reza Aszefi szóvivő szavaiban.
Nos, Európának aligha kell kétszer mondani, ha arról van szó, hogy meg kell különböztesse magát az amerikai és az izraeli érdekektől; a kurdok meggyilkolásának ügye hamarosan elsüllyedt, hiszen annak elsüllyesztésére hogy is lehetett volna alkalmasabb terepet találni az osztrák államügyészi irodánál, ahol az elmúlt évtizedekben annyi kiemelt ügy talált már magának végső nyughelyet.

A legnagyobb vihart – és feszültséget – azonban kétségkívül az elnök antiszemita kirohanásai idézték elő. Irán hivatalos politikája 1979 óta harsányan antiszemita volt ugyan, ettől azonban a világ, s főként a gazdasági érdekeltségeiről lemondani nem képes Európa hajlamos volt eltekinteni. Nem beszélve arról, hogy Khatami elnöksége idején elhalkultak az ilyen hangok. Ahmedinedzsád ehhez képest az útszéli antiszemitizmus retorikájához nyúlva hergelte önnön szélsőségeseit egyrészt, s igyekezett a maga oldalára állítani a nyugati világ – főleg az Európai Unió, azon belül is elsősorban Franciaország és Belgium – antiszemitáit. 2005. októberében a „cionizmus nélküli világról” szóló beszédében Khomeini ajatollahra hivatkozva jelentette ki: „…a megszálló rezsimet el kell törölni a térképről,* és ez nagyon bölcs kijelentés volt [ti. Khomeinitől]. Palesztina ügyében nem köthetünk kompromisszumot. (…) Ez vereség lenne, és aki elfogadja ennek a rezsimnek [Izraelnek] a legitimációját, az valójában az iszlám világ vereségét írta alá. (…) Nincs kétségem afelől, hogy az új hullám, amely Palesztinában vette kezdetét, s aminek az iszlám világban is tanúi vagyunk, kitörli az iszlám világból ezt a gyalázatos foltot.” Ahmedinedzsád véleménye szerint az, hogy Izrael feladta a Gázai-övezetet, nem a zsidó állam béketörekvésének bizonyítéka, hanem csak trükk, amivel Izrael ki akarja csikarni az iszlám államok elismerését.

Nasszer, Asszad, Kadhafi és Szaddám Huszein után tehát újabb önjelölt népirtó kezdett teli szájjal szónokolni a zsidók megsemmisítésének szükségességéről. 2006 februárjában Mánuser Mottaki külügyminiszter a bizonyítványt magyarázván azt állította, elnöke nem az országot, hanem a rezsimet akarja eltörölni, ami nem mindegy, hiszen az izraeli rezsimet „jogilag mi nem ismerjük el”, mondta, miután még egyes palesztin politikusok is úgy tartották, Ahmedinedzsád alaposan túllőtt a célon – Szaíb Erikát, a palesztin tárgyalódelegáció veterán vezetője például ingerülten jegyezte meg: „Arról kellene beszélnünk, miként kerüljön Palesztina rá a térképre, nem pedig arról, miként töröljük le onnan Izraelt.” Khálid Mesál, a Hamasz politikai vezetője azonban bátornak nevezte az iráni elnök kijelentéseit, mondván: „Miként az iszlám Irán megvédelmezi a palesztinok jogait, akképp védelmezzük meg mi is az iszlám Iránt.”

Ahmedinedzsád a beszéddel elérte célját, s további éket vert a nyugati államok közé. Az Európai Unió – sokadszor téve tanúbizonyságot a tehetetlenségéről – némi felhördülés után hallgatott, s az iráni provokációt Izraelen, az Egyesült Államokon, Nagy-Britannián és Kanadán kívül másutt nem is nagyon ítélték el. Odahaza viszont igen. Khatami volt elnök felindultan jelentette ki, hogy „ezek a szavak sok száz politikai és gazdasági problémát kreáltak számunkra a világban.” Khatami azzal vádolta utódját és követőit, hogy ők az iráni Talibán, s ők szolgáltatják a legjobb ürügyet az iszlám és Irán elleni támadásokra. Ahmedinedzsád álnok módon visszakozott, mondván, szavait félreértelmezték, s leszögezte: „Amit mi mondunk, az világos: vegyenek a palesztinok részt a szabad választásokon, majd ők megmondják, mit akarnak.” Mint ismeretes, a palesztinok hatalmas többséggel az Izrael megsemmisítését célul kitűző Hamaszt választották meg, végromlásba döntve önmagukat – ezt az eredményt azonban már hónapokkal korábban borítékolni lehetett.

Ahmedinedzsád penetráns zsidógyűlöletének különösen förtelmes megnyilvánulása volt 2005. december 8-ai beszéde, amelyben imígyen tagadta a Holocaustot: „Bizonyos európai országok kitartanak amellett, hogy Hitler több milliónyi zsidót égetett el, és koncentrációs táborokba dugta őket. Azt a történészt, kommentátort vagy tudóst, aki ebben kételkedik, börtönbe zárják vagy elítélik. Noha mi nem osztjuk ezt az állítást, amennyiben feltennénk, hogy az igaz, s amennyiben az európaiak becsületesen akarnak eljárni, adják európai tartományaik némelyikét – például Németországban, Ausztriában vagy más országokban – a cionistáknak, és akkor a cionisták megalapíthatják a saját államukat Európában. Ajánlják fel Európa egy részét, mi majd támogatjuk.”

Az aljas, cinikus és nem mellékesen igen szemtelen beszédet – amelyet nyilvánvalóan „belső fogyasztásra” szántak – már több európai politikus, valamint Kofi Annan ENSZ-főtitkár is elítélte. Ezúttal nem irán kül-, hanem belügyminisztere, Mosztafa Pourmohammadi vállalkozott arra, hogy kijátssza a „félremagyarázás” és a „szövegkörnyezetből való kiemelés” cinkelt kártyáját – szerinte az elnök csak annyit akart mondani, hogy ha mások bántották a zsidókat és nehézségeket okoztak nekik, akkor ennek az árát nekik maguknak kell megfizetniük, nem pedig másokkal megfizettetniük, főleg nem a palesztinokkal.

Ahmedinedzsád azonban később elismételte, hogy véleménye szerint máshová kéne áthelyezni Izraelt, ami pedig a Holocaustot illeti, az csak mítosz. Az elnök egyik politikai tanácsadója, Mohamad Ali Ramin kijelentette: ő volt az, aki eredetileg felhozta Izrael áthelyezésének és a Holocaust mítosszá nyilvánításának ötletét, és kiállt főnöke mellett. Európai részről megint csak zömében hallgatás volt a válasz – egyedül a lengyel kormány vonta meg a vízumot iráni kutatóktól, akik Auschwitz meglátogatását tervezték. Odahaza a politikusok közül jószerével egyedül a Madzslisz magányos zsidó képviselője, a bátor Maurice Motamed jegyezte meg, hogy e történelmi tragédia tagadása inzultus a világ valamennyi zsidó közösségével szemben; hozzá csatlakozott Harún Jasajei, a maradék iráni zsidó közösség vezetője, aki az elnökhöz intézett levelében fejezte ki megdöbbenését.

Ahmedinedzsád 2006. január 5-én – egy nappal azután, hogy súlyos agyvérzéssel szállították kórházba Áriél Sáron izraeli miniszterelnököt – síita klerikusok előtt fogalmazott így Kum városában: „Remélhetőleg véglegesek a hírek, miszerint Szabra és Satila bűnözője csatlakozott őseihez.”

2006 áprilisában, ugyancsak Kumban – a palesztinok jogairól szóló úgynevezett Harmadik Nemzetközi Jeruzsálem Konferencián – az elnök, aki feltette a fegyvertelen kődobáló palesztin gyermekeket gyilkoló izraeli fegyveresek szánalmasan sercegő lemezét, ismét hosszasan foglalkozott „az egész régióra fenyegetést jelentő cionista entitással”, és ugyancsak Izraelben vélte megtalálni annak okát, hogy Irán és más országok nem juthatnak fejlett technológiához.

Ahmedinedzsádról eddigre elterjedt, hogy – miként mentora, Meszba Jazdi – ő maga is tagja a Hoddzsatíje nevezetű, félig titkos szervezetnek. Egyes beszámolók szerint még egyetemi éveiben csatlakozott a társaság egyik leányvállalatához, egy ugyancsak szélsőséges, hagyományőrző, fundamentalista csoporthoz, s később kabinetje tagjait is eszerint válogatta meg. Legalább hárman vannak köztük Hoddzsatíje-tagok, így Hodzsatoleszlam Golam Hosszein Mohszeni-Edzsehji, a hírszerzés főnöke is ebbe a körbe tartozik.

A tagság meghatározza Ahmedinedzsád világnézetét, amelyet röviden már érintettünk. Az „elrejtőzött” síita imám, Mahdi küszöbön álló visszatérésével kapcsolatos hiedelmekre különösen azután figyeltek fel a témához értő nyugatiak, hogy az iráni elnök az ENSZ közgyűlése előtt mondott beszéde után a következőként fogalmazott: „Az utolsó napon, amikor a közgyűlés előtt beszélte, a csoportunk egyig tagja mondta nekem, hogy amikor elkezdtem mondani az Allah, a mindenható és könyörületes nevében szavakat, fényt látott körülöttem, és én ezen az aurán belül helyezkedtem el. Jómagam is így éreztem. Éreztem, amint az atmoszféra hirtelen megváltozik, és a világ vezetői abban a huszonhét vagy huszonnyolc percben még csak nem is pislogtak. S amikor azt mondom, a szemük sem rebbent, nem túlzok, mert figyeltem őket. És valamennyien feszülten figyeltek. Úgy tűnt, mintha egy kéz tartaná őket ott, s tartaná nyitva a szemüket, hogy befogadják az iszlám köztársaság üzenetét.”

Vajon ez azt jelenti, hogy az iráni elnök gátlástalanul rá akar játszani a síiták különbejáratú messiáshitére, vagy azt, hogy valóban hiszi, ő maga a Mahdi? Robert Baehr, a CIA volt tisztje szerint az iráni nukleáris válság kontextusában Ahmedinedzsád és a kormánya más tagjai apokaliptikus síiták: „Ezek a fickók őrültek, és nem látják okát annak, hogy meghátráljanak."

* A három ellenszavazatot a Castro-, az Hugo Chavez- és az Asszad-rezsim küldöttei adták le, a tartózkodók a következő államok voltak: Algéria, Belarusz, Dél-Afrika, Indonézia, Líbia.
** Dr. Ebdulrehman Kászimlo (1930-1989), az Iráni Kurdisztán Demokratikus Pártja főtitkára 1945. augusztus 16-án, 15 évesen lépett be a pártba, később emigrációba kényszerült, egyetemi tanulmányait Párizsban és Prágában végezte, később a csehszlovák fővárosban volt egyetemi tanár. Számos könyvet írt a kurd témáról, az elsőt 1965-ben cseh nyelven; a kommunista diktatúrában nem adták ki azzal az indoklással, hogy nem lenne rá érdeklődés; Kászimlo egy barátja azonban elintézte, hogy a mű Pozsonyban mégiscsak megjelenjen, szlovák címmel. Autonómiát szeretett volna elérni Iráni Kurdisztán javára, de ezt csak úgy látta lehetőnek, ha Irán demokratizálódik. A sah elűzése után azonban az új hatalom is kegyetlenül elnyomta a kurdokat, akikről az iraki-iráni háború alatt mindenki megfeledkezett. Végül 1988 decemberében sikerült a kurdoknak tárgyalóasztalhoz ülni a hivatalos Teheránnal – Bécsben. A kétnapos megbeszélés eredményei ígéretesek voltak, s a felek abban egyeztek meg, hogy januárban folytatják a tárgyalásokat. Ez meg is történt, s az irániak hajlottak arra, hogy megadják az autonómiát. Már csak a részleteket kellett volna kimunkálni. Kászimlo és két társa  Abdulla Gaderi-Azar és Fadhil Raszul professzor 1989. július 12-re beszélt meg találkozót az ugyancsak háromtagú iráni delegációval, amelyben helyet kapott Mohamed Dzsafar Sahrarúdi és Hadzsi Musztafavi, valamint kettejük testőre, Ámir Mánszúr Bozorgian. Másnap, július 13-án a tárgyalások helyszínén három lövéssel legyilkolták Kászimlót; Ghaderi-Azar tizenegy, Fadhil Raszul öt golyót kapott. Hadzsi Musztafavi sikeresen megúszta, Sahrarúdi kisebb sérülésekkel került kórházba, míg a testőrt, Bozorgiant az osztrák rendőrség letartóztatta, majd huszonnégy óra elteltével futni hagyta. Bozorgian az irán követségre menekült.