A Madagaszkár-terv

Legtöbben habozás nélkül rávágnánk: persze, hallottunk róla – a nácik eredeti elképzelése volt, hogy az európai zsidóságot Madagaszkár szigetére deportálják. Holott a németek csak átvették az ötletet. A lengyelektől. Ők pedig vezető brit és német antiszemitáktól merítettek. Tallózás az antiszemitizmus múltjának kevéssé ismert tényei és alakjai között.

Paul Anton de Lagarde (1827-1891, balra) korának egyik legjelentősebb tudósa és legvadabb antiszemitája volt egyben. Nem francia, hanem német, akit eredetileg a sokkal prózaibb hangzású Paul Bötticher néven szólítottak. A de Lagarde név anyai ágon bukkan fel, és a fiatalember az őt nevelő dédnagynéni iránti tiszteletből változtatta meg – hivatalosan is – a nevét.

Teológiát, filozófiát és keleti nyelveket tanult hazai, valamint londoni és párizsi egyetemeken. Héberül és arámiul is tudott. Azok közé tartozott, akiket mélységesen frusztrált, hogy vallásuk, a kereszténység zsidó gyökerű, és sehogyan sem tudott mit kezdeni a történelemnek azzal a fintorával, hogy Jézus maga is zsidó volt (vö. a mai „párthus herceg” elméletek kiagyalóinak lelkiállapotával). Arra a következtetésre jutott, hogy Németországnak egy saját, a zsidó elemektől „megtisztított”, úgynevezett „pozitív kereszténységre” van szüksége, azon belül is egy „árja Jézusra” (hasonló ötlet bukkan fel egyébként az elnémetesedett angol fajvédő, Houston Stewart Chamberlain írásaiban is), olyasvalakire, aki küzdött a júdaizmus ellen. A „pozitív kereszténység” jelképe a viking eredetű napkereszt lett; a horogkereszt sokkal inkább ebből, mint a buddhista életjelkép megfordításából – és ezzel haláljelképpé torzításából – alakult ki. De Lagarde a zsidókat magukat nem embereknek, hanem veszedelmes parazitáknak, két lábon járó baktériumoknak tartotta, akiktől a lehető leggyorsabban meg kell szabadulni. Ennek egyik lehetséges módját látta a Madagaszkárra való kitelepítésükben.

Véleményében osztozott Henry Hamilton Beamish (1873-1948), a mindvégig gyengécske és befolyás nélküli brit antiszemitizmus egyik fő figurája, aki harcolt a második búr háborúban, és annak végén Dél-Afrikában telepedett le. Csak az első világháború után tért vissza Londonba, ahol létrehozta a Britons nevű társaságot, amelynek fő feladata az antiszemitizmus népszerűsítése lett, ő maga pedig képviselőnek indult – ma úgy mondanánk: idegenellenes kampánnyal –, de, bár nem szerepelt rosszul, a törvényhozásba nem jutott be. Nem tudni, vajon de Lagarde-tól merítve, vagy tőle függetlenül jutott eszébe neki is Madagaszkár; a húszas években azonban egyenlőségjelet tett a bolsevizmus és a júdaizmus között, később pedig széltében-hosszában azt híresztelte, hogy egy németországi útja során ő szorgalmazta Hitlernél a Madagaszkár-tervet. Mint később látni fogjuk, ez nem volt igaz. Beamish, miután az anyaországban nem termett számára babér, Dél-Rhodesiában (ma: Zimbabwe) telepedett le, ahol előbb független képviselő lett, majd nácibarát nézetei miatt – a második világháború kirobbanásával – internálták.

Ha brit nácikról esik szó, elsőként a legtöbb embernek a pojáca Sir Oswald Mosley ugrik be, akit gúnyosan csak „kóser fasisztaként” emlegetett Nagy-Britannia önmagát „igazi” és „alkotmányos” fasisztájának tartó Arnold Spencer Leese (1877-1956, balra), a hírneves állatorvos, aki Indiában, később Kelet-Afrikában szolgált. Feljegyezték róla, hogy szélsőséges antialkoholista volt és nagy állatbarát. Különösen a tevéket kedvelte, és a púpos sivatagi hajó egy parazitáját róla nevezték el Thelazia leeseinek.

Ez az egyebekben kiváló úriember sajnos beteges antiszemita volt – önnön bevallása szerint a kóser vágás és a kóserság törvényei váltottak ki belőle undort (ami egy állatorvostól enyhén szólva érthetetlen, hiszen a kóser vágás a leghumánusabb vágási módszer). Leese a húszas években komplett összeesküvés-elméletet dolgozott ki arra nézvést, miként akarják a zsidók aláásni és végső soron romba dönteni magát a Brit Birodalmat. 1924-től az ekkor már alighanem mániákus ember az akkoriban mindenütt népszerű fasiszta csoportokkal keresett kapcsolatot, de sikertelenül, mert az összes többi antiszemitát azzal vádolta, hogy nem eléggé antiszemita, sőt, zsidó zsoldban áll, és ez rendre összeveszéseket generált. Brit fasisztaként választották tanácsossá a lincolnshire-i Stamfordban, 1928-ban pedig saját pártot gründolt, ezt azonban 1933-ra bekebelezte a Mosley-féle Brit Fasiszta Unió. Leese 1936-ban nézetei miatt a börtönt is megjárta, a második világháború kirobbanásával pedig őt is internálták. Szívbaja miatt 1943 decemberében enyhítettek fogva tartása körülményein, 1947-ben azonban újabb fél évre rács mögé került, mert a Waffen-SS hadifogoly tagjainak segédkezett a szökésben. Később saját antiszemita magazint indított, és a háború utáni brit neonáci mozgalom vezéralakjának, a hatvanas években még „világführerré” (!) is megválasztott John Colin Campbell Jordannek szellemi atyjaként funkcionált, sőt, a Holland Parknál lévő házát is ráhagyta 1956-os halála után. A Madagaszkár-tervről állítólag soha nem mondott le, még Izrael Állam 1948. évi megalapítása után sem.

A terv legismertebb pártfogója azonban nem ő, hanem Walter Guinness (1880-1944, jobbra) volt, akit e blog közönsége valószínűleg sokkal jobban ismer Lord Moyne néven. A dublini születésű Guinness katonai pályafutása a búr háborúban kezdődött, az első világháborúban pedig – többek közt – Gallipolinál folytatódott. Ez volt az a bizonyos hadszíntér, ahol a török erők meghátrálásra kényszerítették a partra szálló angolszász egységeket (amelyek soraiban ott először vetették be a zsidó Cion Öszvérhadtestet). Anatóliában tanúja volt annak, amint az oroszok titkon felfegyverzik az örményeket; a törökök később az ő jelentéseivel próbálták igazolni az örmény Holokausztot – noha magát a népirtást a mai napig nem ismerték el. Az 1916. évi ír felkelés Guinnesst mint konzervatívot kényes helyzetbe hozta – a híres sört készítő Guinness serfőzdék elsősegély-csapata a felkelőket és a briteket egyformán ellátta –, de mindenképp elítélte a központi hatalmakban szövetségeseket látó Sinn Féint. Walter Guinness 1924-től, Churchill pénzügyminisztersége idején államtitkár lett; ők ketten helyezték vissza a fontsterlinget aranyalapra. A konzervatívok bukása után ütötték Moyne bárójává.

Moyne tagja volt az Other Club nevű informális társaságnak, amelyet Churchill alapított még 1911-ben. Igen befolyásos emberek ebédeltek együtt ebben a klubban 1938. szeptember 29-én, amikor Neville Chamberlain miniszterelnök – akinek halálos meghátrálási-megbékéltetési politikáját nagyon sok öngyilkos hajlamú ember igyekszik pontról pontra másolni napjainkban is – kapitulált Hitler előtt Münchenben, és hagyta, hogy a közép-kelet-európai térség egyetlen működő demokráciája, Csehszlovákia a náci Németország, Horthy operettkirálysága és az akkorra – mint látni fogjuk – már igencsak nácivá érő Lengyelország martaléka legyen (a koncból ugyanis Varsó is részesedett, csak ezt később nem volt illő emlegetni). Moyne-on kívül számos politikus volt tanúja annak, hogy Churchill tombolt, valósággal kivetkőzött önmagából, és mindennek elmondta Chamberlain „szubhumán, öngyilkos” politikáját.

Moyne-t Churchill tette meg a második világháborús kabinetben gyarmatügyi államtitkárrá. Érdekesség, hogy Moyne ekkoriban a saját volt menye, Diana internálását is kijárta. Diana még jóval korábban otthagyta Moyne fiát, Bryant és Berlinben örök hűséget esküdött Sir Oswald Mosleynak; a menyegzőn Hitler és Goebbels voltak a tanúk.

Lord Moyne-t 1942 augusztusában küldték Kairóba, ahol előbb helyettes rezidens miniszter, majd rezidens miniszter – tulajdonképpen a kabinet Perzsiáért, a Közel-Keletért és Észak-Afrikáért felelős katonai különmegbízottja – lett, s ebben a minőségében halt 1944-ben erőszakos halált.

A halál előzményeinek magyar vonatkozásai vannak. Ha máshonnét nem, hát Randolph Braham monumentális munkájából, A magyar Holokausztból sokunk számára ismerős a „vért teherautókért” ügylet. Joél Brand, a magyar Váád (Mentőbizottság) munkatársa (balra) közvetítette a briteknek Adolf Eichmann ajánlatát. Nem tudni, Eichmann mennyire gondolta komolyan, az ajánlat mindenesetre abból állt, hogy futni hagy egymillió zsidót, ha kap tízezer, mindenféle árucikkel megrakott teherautót a nyugati szövetségesektől, egyszersmind garantálja, hogy ezeket csak a keleti fronton vetik be. London egy pillanatig sem volt hajlandó ezt az ajánlatot fontolóra venni, sőt a közvetítő Brandot Moyne-ék Kairóban kémnek tekintették, bebörtönözték és folyamatos kihallgatásoknak vetették alá. Egy alkalommal maga Lord Moyne vetette neki oda gúnyosan: „Mit csinálhatnánk mi egymillió zsidóval? Hova tehetnénk őket?”

1944 késő tavaszán, kora nyarán mintegy 450 ezer magyarországi zsidót deportáltak Auschwitzba, s a legtöbbjüket elgázosították. Az első transzport 1944. április 29-én érkezett a halálgyárba. Brandot csak 1944 októberében helyezték szabadlábra, de Magyarországra visszatérni nem engedték. Mikor a börtönből kikerült, csatlakozott az Avraham Jáir Stern által alakított szabadságharcos szervezethez, a Lechihez, amelynek két másik tagja, Élijáhu Bét-Curi és Élijáhu Hákim 1944. november 6-án Kairóban kivégezte Lord Moyne-t. A merényletről a Sternről szóló sorozatunkban szólunk majd részletesen.

***

Részben ezektől az elődöktől merítette a Madagaszkár-terv ötletét a hírhedt lengyelországi antiszemitizmus, amely – ugyancsak egy kevéssé ismert történelmi tény – a korabeli Németországhoz hasonlatos tüneteket produkált.

A többször felosztott Lengyelország az első világháború után alakult újjá, mégpedig úgy, hogy jelentős kisebbségekkel – németekkel, szlovákokkal, litvánokkal, ukránokkal, no meg hárommillió zsidóval – kellett számolnia. Elmaradott, sötét feudális állam született, amely viszont Romániához hasonlóan igen jó viszonyt ápolt a Nyugattal, amelynek egyes köreiben sikerült önmagát rokonszenvesnek feltüntetnie. A Párizs környéki békékben Varsó kötelezettséget vállalt ugyan kisebbségei „védelmére”, ezt azonban igazán komolyan soha nem vették, és Jozef Pilsudski marsall, az első lengyel elnök 1935. évi halála után pedig a lengyelek már állami szinten léptek fel saját kisebbségeik ellen (nem kímélve egyébként a németeket sem, végsőkig ingerelve az amúgy is ultranacionalista Hitler-rezsimet). Az antiszemita pártok hatására a nürnbergihez hasonló törvénycsokor született.

Elsőként a lengyel kormány elrendelte, hogy minden boltra ki kell írni a tulajdonos nevét. Az intézkedés a zsidó és német üzlettulajdonosok ellen irányult: bárki első ránézésre láthatta, hogy a bolt nem lengyel, nem érdemes benne vásárolni. Ezután a szarvasmarha ortodox kóser vágását tiltották be 1937. január 1-étől – ami annyit tett, hogy a lengyel ortodox zsidóság meg lett fosztva a marhahús élvezetétől, és több tízezer ember – mészárosok, a családtagjaik, a beszállítóik – lehetetlenült el anyagilag. Majd a különböző szakmákban igyekeztek csökkenteni a zsidók számarányát. Ebben a különféle szakmai céhek játszottak úttörő szerepet. 1937 májusában az orvos- és a jogászkamara rekesztette ki a zsidókat, egy év múlva pedig a lengyel állam szűkítette a jogvégzett zsidók engedélyhez jutási és praktizálási lehetőségeit. 1938 elején az újságírószövetség zárta ki soraiból a zsidókat, pár hónap múlva a központi pénzintézet, a Bank Polski cselekedett hasonlóképpen.

A legfontosabbnak azonban az 1938. márciusában elfogadott állampolgársági törvény bizonyult, amelynek értelmében 1938. október 30-ától érvényüket veszítették azok a lengyel útlevelek, amelyeknek gazdái öt évnél régebben éltek külföldön, és „nem tartottak kapcsolatot” hazájukkal. A jogszabály drámai hatást gyakorolt a szomszédos Németországban amúgy is szorongatott helyzetben élő lengyel zsidókra, akiket „hazájuk” ezzel kiszolgáltatott a nemzetiszocialista barbárságnak: lényegében hontalanná tette őket. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője és helyettese, Reinhard Heydrich október 28-án és 29-én tizenözer zsidót deportáltatott az SS-sel, tudva-tudván, hogy a lengyelek nem fogják őket beengedni. Ezek a szerencsétlenek a zbaszyni táborban (a képen) sínylődtek a senkiföldjén, embertelen körülmények között. Köztük volt két Hannoverben élt lengyel zsidó, Sendel és Rivka Grynszpan. Párizsban élő fiuk, Herschel szülei sorsán felbőszülve november 7-én megölte a párizsi német követség egyik munkatársát. A nácik e gyilkosság megtorlásaként rendelték el a Kristályéjszakát. Lengyelország végül 1939-ben – a londoni és párizsi rosszallás hatására – ürítette ki a zbaszyni tábort és engedte területére a saját állampolgárait.

Jellemző, hogy állami szinten Németországon kívül csak Lengyelországban foglalkoztak a Madagaszkár-tervvel. Pilsudski halála után az iparilag, katonailag harmatgyenge ország nagyhatalmi ábrándokat kergetett, és az új politikának – mint azt Jozef Beck külügyminiszter (balra) megfogalmazta – két fő dimenzója volt. Az első: Lengyelországnak gyarmatokhoz kell jutnia Afrikában. A második: e gyarmatok közül valamelyikre – ha kell, erőszakkal is – át kell telepíteni a zsidókat. Beck és kollégái elsősorban Madagaszkárra gondoltak, de Lagarde és a többiek nyomán, akik azért részesítették előnyben ezt a francia gyarmatot, mert sziget, és úgy vélték, azon hatásosan el lehet szigetelni a zsidókat a világ többi részétől. Az ötlet amúgy a húszas évektől vált közismertté Európában, elsősorban az 1921. évi, bécsi első Antiszemita Kongresszus tevékenységének köszönhetően.

Fennállt azonban két apró probléma. A durva szereptévesztésben élő Lengyelországnak semmiféle gyarmata nem volt Afrikában, Madagaszkárt pedig a franciák birtokolták. Varsó így az angoloknál, a franciáknál, valamint a Népszövetségben lobbizott, mivel úgy vélte, neki mint a valaha a Német Birodalomhoz tartozott területek utódának joga van (!) a volt afrikai német gyarmatok tíz százalékához. Az ötletet azonban – nem túl meglepő módon – egyaránt elvetette Nagy-Britannia, Franciaország és a Népszövetség. Varsóban ekkor új taktikát dolgoztak ki: Madagaszkár lehet az ugródeszka, az ott létesítendő zsidó kolónia pedig további gyarmatszerzésekhez vezethet majd. A lengyel reményeket Marius Moutet (1876-1968) francia gyarmatügyi miniszter (a képen) 1937 januári kijelentése táplálta, amelynek arra engedtek következtetni: Franciaország is keresi azt a helyet, hol telepíthetné le saját zsidóit, és a lehetőségek között volt Madagaszkár is. A lengyelek azonnal tárgyalásokat kezdtek erről, és a két derék ország együttműködése, amellyel ma már érthető módon egyik fél történészei sem dicsekednek, azt eredményezte, hogy 1937. május 5-én Mieczyslaw B. Lepecki elnökletével közös lengyel-francia bizottság indult Madagaszkárra a sziget egyes részeit feltérképezendő. Franciaország és Lengyelország a második világháború előtt két évvel azzal volt elfoglalva, hogyan deportálhatna zsidókat Madagaszkárra.

Lepecki 250 oldalas jelentésben összegezte az eredményt, amely szerint Madagaszkár több okból sem jöhet szóba. Elsősorban egy család kitelepítése alsó hangon is mintegy 30 ezer frankba került volna, így hárommillió ember másik kontinensre hurcolása elviselhetetlen terheket rótt volna a 90 százalékban földművelésből élő Lengyelországra. Lepecki amellett azt is állította – nem tudni, miből gondolta ezt –, hogy a sziget legfeljebb mintegy 50-60 ezer zsidót „bírna el”. A dolog ennyiben maradt 1939. szeptemberéig, amikor a Lengyelországot lerohanó németek fantáziát láttak az ötletben. Himmler mellett az olyan ideológusok és politikusok, mint Julius Streicher, Hermann Göring és Joachim von Ribbentrop, valamint a de Lagarde-i tanokat saját kivitelű, homályos tébolyába illesztő Alfred Rosenberg is felkarolták a tervet, és Franciaország gyors leverése után Franz Rademacher, a berlini külügyminisztérium zsidóosztályának vezetője hivatalosan is ajánlotta, hogy a Franciaországgal kötendő békemegállapodásban Párizs adja át Madagaszkárt zsidók kitelepítésének céljaira. Rademacher úgy vélte, az áttelepítéssel nem csak Európa zsidótlanítását érik el, de a madagaszkári zsidókat túszként kezelve hatni tudnak amerikai hitsorsosaikra is. Hitler és Ribbentrop már azon a nyáron megtanácskozták a tervet a Franciaországot hátba döfő Mussolinival, valamint Erich Raeder admirálissal, a német haditengerészet első emberével.

Reinhard Heydrich – akit Göring 1939-ben nevezett ki a Németország által megszállt területek zsidósága evakuációjának felügyeletére – meggyőzte Ribbentropot, hogy a tervet szignálja ki az SS Birodalmi és Biztonsági Főhivatalára (RSHA), amelynek zsidó evakuációval foglalkozó irodájka élén akkor már egy igazi emberarcú szörnyeteg tanyázott Adolf Eichmann személyében (balra). Eichmann 1940. augusztus 15-én körvonalazta elképzeléseit a Reichssicherheitshauptamt: Madagaskar Projekt című dolgozatban, amely a következő négy évben évi egymillió zsidó áttelepítésével számolt az RSHA égisze alatt. A legtöbb náci politikus – köztük a lengyel Főkormányzóság vezetője, Hans Frank – egyetértett abban, hogy Madagaszkár sokkal jobb megoldás, mint a zsidók Lengyelországban történő összpontosítása. Ekkorra leállítottak minden deportálást, sőt, a varsói gettó építkezését is félbehagyták azzal, hogy úgysem lesz rá szükség. Olyan történelmi pillanat volt ez, amelyben úgy látszott: az európai zsidóság megmenekülhet.

***

Rademacher (jobbra) már egy olyan európai bankot tervezgetett, amely az elrabolt zsidó javakból finanszírozta volna a tervet, a későbbiekben pedig közvetítő szerepet játszott volna Madagaszkár és Európa között, mert úgy gondolták, a zsidóságnak nem szabad majd hagyni, hogy pénzügyileg közvetlenül érintkezzen a külvilággal.

Rademacher a szerepeket is kiosztotta. Ribbentrop külügyminisztériumának kellett a franciákkal megállapodnia, Goebbelsnek és propagandaminisztériumának a lépést népszerűsítenie, a Führer kancelláriájáról Victor Brack felügyelte volna a szállítást, amelyet az SS végzett volna el, és noha kifelé „zsidó autonómiáról” szólt volna a propaganda, ugyancsak a halálfejesek igazgatták volna Madagaszkárt, amúgy rendőrállam módjára. A sziget őslakosaival soha nem foglalkoztak részletesen.

A terv azonban már 1940 késő nyarán elhalt. Ribbentropnak értekezletet kellett volna összehívnia, de erre nem került sor, befejezték ellenben a varsói gettót, amely októbertől üzemelni kezdett. A terv összeomlása legfőbb okaként azt tudják be, hogy Németországnak nem sikerült légiharcban térdre kényszerítenie Nagy-Britanniát, így a brit flotta – amelyre pedig nagyon számítottak – nem állt Berlin rendelkezésére, hogy Madagaszkárra vigye a zsidókat. A tervet még egy darabig emlegették, majd decemberre végképp eltemették. Madagaszkár a németekkel kollaboráló Vichy-rezsim uralma alatt maradt; a szigetet 1942-ben vették el tőlük a britek és a szabad francia erők. Ekkorra már azonban lezajlott (a képen látható épületben) a Wanssee Konferencia, amelyen elhatározták az európai zsidóság teljes megsemmisítését: az Endlösungot.