A Madagaszkár-terv

Legtöbben habozás nélkül rávágnánk: persze, hallottunk róla – a nácik eredeti elképzelése volt, hogy az európai zsidóságot Madagaszkár szigetére deportálják. Holott a németek csak átvették az ötletet. A lengyelektől. Ők pedig vezető brit és német antiszemitáktól merítettek. Tallózás az antiszemitizmus múltjának kevéssé ismert tényei és alakjai között.

Paul Anton de Lagarde (1827-1891, balra) korának egyik legjelentősebb tudósa és legvadabb antiszemitája volt egyben. Nem francia, hanem német, akit eredetileg a sokkal prózaibb hangzású Paul Bötticher néven szólítottak. A de Lagarde név anyai ágon bukkan fel, és a fiatalember az őt nevelő dédnagynéni iránti tiszteletből változtatta meg – hivatalosan is – a nevét.

Teológiát, filozófiát és keleti nyelveket tanult hazai, valamint londoni és párizsi egyetemeken. Héberül és arámiul is tudott. Azok közé tartozott, akiket mélységesen frusztrált, hogy vallásuk, a kereszténység zsidó gyökerű, és sehogyan sem tudott mit kezdeni a történelemnek azzal a fintorával, hogy Jézus maga is zsidó volt (vö. a mai „párthus herceg” elméletek kiagyalóinak lelkiállapotával). Arra a következtetésre jutott, hogy Németországnak egy saját, a zsidó elemektől „megtisztított”, úgynevezett „pozitív kereszténységre” van szüksége, azon belül is egy „árja Jézusra” (hasonló ötlet bukkan fel egyébként az elnémetesedett angol fajvédő, Houston Stewart Chamberlain írásaiban is), olyasvalakire, aki küzdött a júdaizmus ellen. A „pozitív kereszténység” jelképe a viking eredetű napkereszt lett; a horogkereszt sokkal inkább ebből, mint a buddhista életjelkép megfordításából – és ezzel haláljelképpé torzításából – alakult ki. De Lagarde a zsidókat magukat nem embereknek, hanem veszedelmes parazitáknak, két lábon járó baktériumoknak tartotta, akiktől a lehető leggyorsabban meg kell szabadulni. Ennek egyik lehetséges módját látta a Madagaszkárra való kitelepítésükben.

Véleményében osztozott Henry Hamilton Beamish (1873-1948), a mindvégig gyengécske és befolyás nélküli brit antiszemitizmus egyik fő figurája, aki harcolt a második búr háborúban, és annak végén Dél-Afrikában telepedett le. Csak az első világháború után tért vissza Londonba, ahol létrehozta a Britons nevű társaságot, amelynek fő feladata az antiszemitizmus népszerűsítése lett, ő maga pedig képviselőnek indult – ma úgy mondanánk: idegenellenes kampánnyal –, de, bár nem szerepelt rosszul, a törvényhozásba nem jutott be. Nem tudni, vajon de Lagarde-tól merítve, vagy tőle függetlenül jutott eszébe neki is Madagaszkár; a húszas években azonban egyenlőségjelet tett a bolsevizmus és a júdaizmus között, később pedig széltében-hosszában azt híresztelte, hogy egy németországi útja során ő szorgalmazta Hitlernél a Madagaszkár-tervet. Mint később látni fogjuk, ez nem volt igaz. Beamish, miután az anyaországban nem termett számára babér, Dél-Rhodesiában (ma: Zimbabwe) telepedett le, ahol előbb független képviselő lett, majd nácibarát nézetei miatt – a második világháború kirobbanásával – internálták.

Ha brit nácikról esik szó, elsőként a legtöbb embernek a pojáca Sir Oswald Mosley ugrik be, akit gúnyosan csak „kóser fasisztaként” emlegetett Nagy-Britannia önmagát „igazi” és „alkotmányos” fasisztájának tartó Arnold Spencer Leese (1877-1956, balra), a hírneves állatorvos, aki Indiában, később Kelet-Afrikában szolgált. Feljegyezték róla, hogy szélsőséges antialkoholista volt és nagy állatbarát. Különösen a tevéket kedvelte, és a púpos sivatagi hajó egy parazitáját róla nevezték el Thelazia leeseinek.

Ez az egyebekben kiváló úriember sajnos beteges antiszemita volt – önnön bevallása szerint a kóser vágás és a kóserság törvényei váltottak ki belőle undort (ami egy állatorvostól enyhén szólva érthetetlen, hiszen a kóser vágás a leghumánusabb vágási módszer). Leese a húszas években komplett összeesküvés-elméletet dolgozott ki arra nézvést, miként akarják a zsidók aláásni és végső soron romba dönteni magát a Brit Birodalmat. 1924-től az ekkor már alighanem mániákus ember az akkoriban mindenütt népszerű fasiszta csoportokkal keresett kapcsolatot, de sikertelenül, mert az összes többi antiszemitát azzal vádolta, hogy nem eléggé antiszemita, sőt, zsidó zsoldban áll, és ez rendre összeveszéseket generált. Brit fasisztaként választották tanácsossá a lincolnshire-i Stamfordban, 1928-ban pedig saját pártot gründolt, ezt azonban 1933-ra bekebelezte a Mosley-féle Brit Fasiszta Unió. Leese 1936-ban nézetei miatt a börtönt is megjárta, a második világháború kirobbanásával pedig őt is internálták. Szívbaja miatt 1943 decemberében enyhítettek fogva tartása körülményein, 1947-ben azonban újabb fél évre rács mögé került, mert a Waffen-SS hadifogoly tagjainak segédkezett a szökésben. Később saját antiszemita magazint indított, és a háború utáni brit neonáci mozgalom vezéralakjának, a hatvanas években még „világführerré” (!) is megválasztott John Colin Campbell Jordannek szellemi atyjaként funkcionált, sőt, a Holland Parknál lévő házát is ráhagyta 1956-os halála után. A Madagaszkár-tervről állítólag soha nem mondott le, még Izrael Állam 1948. évi megalapítása után sem.

A terv legismertebb pártfogója azonban nem ő, hanem Walter Guinness (1880-1944, jobbra) volt, akit e blog közönsége valószínűleg sokkal jobban ismer Lord Moyne néven. A dublini születésű Guinness katonai pályafutása a búr háborúban kezdődött, az első világháborúban pedig – többek közt – Gallipolinál folytatódott. Ez volt az a bizonyos hadszíntér, ahol a török erők meghátrálásra kényszerítették a partra szálló angolszász egységeket (amelyek soraiban ott először vetették be a zsidó Cion Öszvérhadtestet). Anatóliában tanúja volt annak, amint az oroszok titkon felfegyverzik az örményeket; a törökök később az ő jelentéseivel próbálták igazolni az örmény Holokausztot – noha magát a népirtást a mai napig nem ismerték el. Az 1916. évi ír felkelés Guinnesst mint konzervatívot kényes helyzetbe hozta – a híres sört készítő Guinness serfőzdék elsősegély-csapata a felkelőket és a briteket egyformán ellátta –, de mindenképp elítélte a központi hatalmakban szövetségeseket látó Sinn Féint. Walter Guinness 1924-től, Churchill pénzügyminisztersége idején államtitkár lett; ők ketten helyezték vissza a fontsterlinget aranyalapra. A konzervatívok bukása után ütötték Moyne bárójává.

Moyne tagja volt az Other Club nevű informális társaságnak, amelyet Churchill alapított még 1911-ben. Igen befolyásos emberek ebédeltek együtt ebben a klubban 1938. szeptember 29-én, amikor Neville Chamberlain miniszterelnök – akinek halálos meghátrálási-megbékéltetési politikáját nagyon sok öngyilkos hajlamú ember igyekszik pontról pontra másolni napjainkban is – kapitulált Hitler előtt Münchenben, és hagyta, hogy a közép-kelet-európai térség egyetlen működő demokráciája, Csehszlovákia a náci Németország, Horthy operettkirálysága és az akkorra – mint látni fogjuk – már igencsak nácivá érő Lengyelország martaléka legyen (a koncból ugyanis Varsó is részesedett, csak ezt később nem volt illő emlegetni). Moyne-on kívül számos politikus volt tanúja annak, hogy Churchill tombolt, valósággal kivetkőzött önmagából, és mindennek elmondta Chamberlain „szubhumán, öngyilkos” politikáját.

Moyne-t Churchill tette meg a második világháborús kabinetben gyarmatügyi államtitkárrá. Érdekesség, hogy Moyne ekkoriban a saját volt menye, Diana internálását is kijárta. Diana még jóval korábban otthagyta Moyne fiát, Bryant és Berlinben örök hűséget esküdött Sir Oswald Mosleynak; a menyegzőn Hitler és Goebbels voltak a tanúk.

Lord Moyne-t 1942 augusztusában küldték Kairóba, ahol előbb helyettes rezidens miniszter, majd rezidens miniszter – tulajdonképpen a kabinet Perzsiáért, a Közel-Keletért és Észak-Afrikáért felelős katonai különmegbízottja – lett, s ebben a minőségében halt 1944-ben erőszakos halált.

A halál előzményeinek magyar vonatkozásai vannak. Ha máshonnét nem, hát Randolph Braham monumentális munkájából, A magyar Holokausztból sokunk számára ismerős a „vért teherautókért” ügylet. Joél Brand, a magyar Váád (Mentőbizottság) munkatársa (balra) közvetítette a briteknek Adolf Eichmann ajánlatát. Nem tudni, Eichmann mennyire gondolta komolyan, az ajánlat mindenesetre abból állt, hogy futni hagy egymillió zsidót, ha kap tízezer, mindenféle árucikkel megrakott teherautót a nyugati szövetségesektől, egyszersmind garantálja, hogy ezeket csak a keleti fronton vetik be. London egy pillanatig sem volt hajlandó ezt az ajánlatot fontolóra venni, sőt a közvetítő Brandot Moyne-ék Kairóban kémnek tekintették, bebörtönözték és folyamatos kihallgatásoknak vetették alá. Egy alkalommal maga Lord Moyne vetette neki oda gúnyosan: „Mit csinálhatnánk mi egymillió zsidóval? Hova tehetnénk őket?”

1944 késő tavaszán, kora nyarán mintegy 450 ezer magyarországi zsidót deportáltak Auschwitzba, s a legtöbbjüket elgázosították. Az első transzport 1944. április 29-én érkezett a halálgyárba. Brandot csak 1944 októberében helyezték szabadlábra, de Magyarországra visszatérni nem engedték. Mikor a börtönből kikerült, csatlakozott az Avraham Jáir Stern által alakított szabadságharcos szervezethez, a Lechihez, amelynek két másik tagja, Élijáhu Bét-Curi és Élijáhu Hákim 1944. november 6-án Kairóban kivégezte Lord Moyne-t. A merényletről a Sternről szóló sorozatunkban szólunk majd részletesen.

***

Részben ezektől az elődöktől merítette a Madagaszkár-terv ötletét a hírhedt lengyelországi antiszemitizmus, amely – ugyancsak egy kevéssé ismert történelmi tény – a korabeli Németországhoz hasonlatos tüneteket produkált.

A többször felosztott Lengyelország az első világháború után alakult újjá, mégpedig úgy, hogy jelentős kisebbségekkel – németekkel, szlovákokkal, litvánokkal, ukránokkal, no meg hárommillió zsidóval – kellett számolnia. Elmaradott, sötét feudális állam született, amely viszont Romániához hasonlóan igen jó viszonyt ápolt a Nyugattal, amelynek egyes köreiben sikerült önmagát rokonszenvesnek feltüntetnie. A Párizs környéki békékben Varsó kötelezettséget vállalt ugyan kisebbségei „védelmére”, ezt azonban igazán komolyan soha nem vették, és Jozef Pilsudski marsall, az első lengyel elnök 1935. évi halála után pedig a lengyelek már állami szinten léptek fel saját kisebbségeik ellen (nem kímélve egyébként a németeket sem, végsőkig ingerelve az amúgy is ultranacionalista Hitler-rezsimet). Az antiszemita pártok hatására a nürnbergihez hasonló törvénycsokor született.

Elsőként a lengyel kormány elrendelte, hogy minden boltra ki kell írni a tulajdonos nevét. Az intézkedés a zsidó és német üzlettulajdonosok ellen irányult: bárki első ránézésre láthatta, hogy a bolt nem lengyel, nem érdemes benne vásárolni. Ezután a szarvasmarha ortodox kóser vágását tiltották be 1937. január 1-étől – ami annyit tett, hogy a lengyel ortodox zsidóság meg lett fosztva a marhahús élvezetétől, és több tízezer ember – mészárosok, a családtagjaik, a beszállítóik – lehetetlenült el anyagilag. Majd a különböző szakmákban igyekeztek csökkenteni a zsidók számarányát. Ebben a különféle szakmai céhek játszottak úttörő szerepet. 1937 májusában az orvos- és a jogászkamara rekesztette ki a zsidókat, egy év múlva pedig a lengyel állam szűkítette a jogvégzett zsidók engedélyhez jutási és praktizálási lehetőségeit. 1938 elején az újságírószövetség zárta ki soraiból a zsidókat, pár hónap múlva a központi pénzintézet, a Bank Polski cselekedett hasonlóképpen.

A legfontosabbnak azonban az 1938. márciusában elfogadott állampolgársági törvény bizonyult, amelynek értelmében 1938. október 30-ától érvényüket veszítették azok a lengyel útlevelek, amelyeknek gazdái öt évnél régebben éltek külföldön, és „nem tartottak kapcsolatot” hazájukkal. A jogszabály drámai hatást gyakorolt a szomszédos Németországban amúgy is szorongatott helyzetben élő lengyel zsidókra, akiket „hazájuk” ezzel kiszolgáltatott a nemzetiszocialista barbárságnak: lényegében hontalanná tette őket. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője és helyettese, Reinhard Heydrich október 28-án és 29-én tizenözer zsidót deportáltatott az SS-sel, tudva-tudván, hogy a lengyelek nem fogják őket beengedni. Ezek a szerencsétlenek a zbaszyni táborban (a képen) sínylődtek a senkiföldjén, embertelen körülmények között. Köztük volt két Hannoverben élt lengyel zsidó, Sendel és Rivka Grynszpan. Párizsban élő fiuk, Herschel szülei sorsán felbőszülve november 7-én megölte a párizsi német követség egyik munkatársát. A nácik e gyilkosság megtorlásaként rendelték el a Kristályéjszakát. Lengyelország végül 1939-ben – a londoni és párizsi rosszallás hatására – ürítette ki a zbaszyni tábort és engedte területére a saját állampolgárait.

Jellemző, hogy állami szinten Németországon kívül csak Lengyelországban foglalkoztak a Madagaszkár-tervvel. Pilsudski halála után az iparilag, katonailag harmatgyenge ország nagyhatalmi ábrándokat kergetett, és az új politikának – mint azt Jozef Beck külügyminiszter (balra) megfogalmazta – két fő dimenzója volt. Az első: Lengyelországnak gyarmatokhoz kell jutnia Afrikában. A második: e gyarmatok közül valamelyikre – ha kell, erőszakkal is – át kell telepíteni a zsidókat. Beck és kollégái elsősorban Madagaszkárra gondoltak, de Lagarde és a többiek nyomán, akik azért részesítették előnyben ezt a francia gyarmatot, mert sziget, és úgy vélték, azon hatásosan el lehet szigetelni a zsidókat a világ többi részétől. Az ötlet amúgy a húszas évektől vált közismertté Európában, elsősorban az 1921. évi, bécsi első Antiszemita Kongresszus tevékenységének köszönhetően.

Fennállt azonban két apró probléma. A durva szereptévesztésben élő Lengyelországnak semmiféle gyarmata nem volt Afrikában, Madagaszkárt pedig a franciák birtokolták. Varsó így az angoloknál, a franciáknál, valamint a Népszövetségben lobbizott, mivel úgy vélte, neki mint a valaha a Német Birodalomhoz tartozott területek utódának joga van (!) a volt afrikai német gyarmatok tíz százalékához. Az ötletet azonban – nem túl meglepő módon – egyaránt elvetette Nagy-Britannia, Franciaország és a Népszövetség. Varsóban ekkor új taktikát dolgoztak ki: Madagaszkár lehet az ugródeszka, az ott létesítendő zsidó kolónia pedig további gyarmatszerzésekhez vezethet majd. A lengyel reményeket Marius Moutet (1876-1968) francia gyarmatügyi miniszter (a képen) 1937 januári kijelentése táplálta, amelynek arra engedtek következtetni: Franciaország is keresi azt a helyet, hol telepíthetné le saját zsidóit, és a lehetőségek között volt Madagaszkár is. A lengyelek azonnal tárgyalásokat kezdtek erről, és a két derék ország együttműködése, amellyel ma már érthető módon egyik fél történészei sem dicsekednek, azt eredményezte, hogy 1937. május 5-én Mieczyslaw B. Lepecki elnökletével közös lengyel-francia bizottság indult Madagaszkárra a sziget egyes részeit feltérképezendő. Franciaország és Lengyelország a második világháború előtt két évvel azzal volt elfoglalva, hogyan deportálhatna zsidókat Madagaszkárra.

Lepecki 250 oldalas jelentésben összegezte az eredményt, amely szerint Madagaszkár több okból sem jöhet szóba. Elsősorban egy család kitelepítése alsó hangon is mintegy 30 ezer frankba került volna, így hárommillió ember másik kontinensre hurcolása elviselhetetlen terheket rótt volna a 90 százalékban földművelésből élő Lengyelországra. Lepecki amellett azt is állította – nem tudni, miből gondolta ezt –, hogy a sziget legfeljebb mintegy 50-60 ezer zsidót „bírna el”. A dolog ennyiben maradt 1939. szeptemberéig, amikor a Lengyelországot lerohanó németek fantáziát láttak az ötletben. Himmler mellett az olyan ideológusok és politikusok, mint Julius Streicher, Hermann Göring és Joachim von Ribbentrop, valamint a de Lagarde-i tanokat saját kivitelű, homályos tébolyába illesztő Alfred Rosenberg is felkarolták a tervet, és Franciaország gyors leverése után Franz Rademacher, a berlini külügyminisztérium zsidóosztályának vezetője hivatalosan is ajánlotta, hogy a Franciaországgal kötendő békemegállapodásban Párizs adja át Madagaszkárt zsidók kitelepítésének céljaira. Rademacher úgy vélte, az áttelepítéssel nem csak Európa zsidótlanítását érik el, de a madagaszkári zsidókat túszként kezelve hatni tudnak amerikai hitsorsosaikra is. Hitler és Ribbentrop már azon a nyáron megtanácskozták a tervet a Franciaországot hátba döfő Mussolinival, valamint Erich Raeder admirálissal, a német haditengerészet első emberével.

Reinhard Heydrich – akit Göring 1939-ben nevezett ki a Németország által megszállt területek zsidósága evakuációjának felügyeletére – meggyőzte Ribbentropot, hogy a tervet szignálja ki az SS Birodalmi és Biztonsági Főhivatalára (RSHA), amelynek zsidó evakuációval foglalkozó irodájka élén akkor már egy igazi emberarcú szörnyeteg tanyázott Adolf Eichmann személyében (balra). Eichmann 1940. augusztus 15-én körvonalazta elképzeléseit a Reichssicherheitshauptamt: Madagaskar Projekt című dolgozatban, amely a következő négy évben évi egymillió zsidó áttelepítésével számolt az RSHA égisze alatt. A legtöbb náci politikus – köztük a lengyel Főkormányzóság vezetője, Hans Frank – egyetértett abban, hogy Madagaszkár sokkal jobb megoldás, mint a zsidók Lengyelországban történő összpontosítása. Ekkorra leállítottak minden deportálást, sőt, a varsói gettó építkezését is félbehagyták azzal, hogy úgysem lesz rá szükség. Olyan történelmi pillanat volt ez, amelyben úgy látszott: az európai zsidóság megmenekülhet.

***

Rademacher (jobbra) már egy olyan európai bankot tervezgetett, amely az elrabolt zsidó javakból finanszírozta volna a tervet, a későbbiekben pedig közvetítő szerepet játszott volna Madagaszkár és Európa között, mert úgy gondolták, a zsidóságnak nem szabad majd hagyni, hogy pénzügyileg közvetlenül érintkezzen a külvilággal.

Rademacher a szerepeket is kiosztotta. Ribbentrop külügyminisztériumának kellett a franciákkal megállapodnia, Goebbelsnek és propagandaminisztériumának a lépést népszerűsítenie, a Führer kancelláriájáról Victor Brack felügyelte volna a szállítást, amelyet az SS végzett volna el, és noha kifelé „zsidó autonómiáról” szólt volna a propaganda, ugyancsak a halálfejesek igazgatták volna Madagaszkárt, amúgy rendőrállam módjára. A sziget őslakosaival soha nem foglalkoztak részletesen.

A terv azonban már 1940 késő nyarán elhalt. Ribbentropnak értekezletet kellett volna összehívnia, de erre nem került sor, befejezték ellenben a varsói gettót, amely októbertől üzemelni kezdett. A terv összeomlása legfőbb okaként azt tudják be, hogy Németországnak nem sikerült légiharcban térdre kényszerítenie Nagy-Britanniát, így a brit flotta – amelyre pedig nagyon számítottak – nem állt Berlin rendelkezésére, hogy Madagaszkárra vigye a zsidókat. A tervet még egy darabig emlegették, majd decemberre végképp eltemették. Madagaszkár a németekkel kollaboráló Vichy-rezsim uralma alatt maradt; a szigetet 1942-ben vették el tőlük a britek és a szabad francia erők. Ekkorra már azonban lezajlott (a képen látható épületben) a Wanssee Konferencia, amelyen elhatározták az európai zsidóság teljes megsemmisítését: az Endlösungot.

Március idusára, avagy: van-e helyük 2009-ben a zsidóknak Magyarországon?

Közeleg a nemzeti ünnep, készülődik a rendőrség, ahogy azt – újabban megint – szokta, és Magyarországon, különösen a gázai rendcsinálás óta, ismét tombol az antiszemitizmus, miközben a gazdaság gyakorlatilag összeomlófélben van. Nyugaton is tombol, de ott az importiszlámnak köszönhetően, a magyarok ezzel szemben, köszönik szépen, önellátók. De nem csak az antiszemitizmus tombolása veti fel a kérdést, érdemes-e a mégoly asszimilálódott magyarországi zsidóságnak tovább erőltetni a huszadik században többszörösen megbukott magyarkodást, vagy elgondolkodni azon, milyen lehet egy működő országban élni, ahol a törvény őt védi, és nem mást.

Biztosan voltak bölcsek, akik előre látták már az úgynevezett rendszerváltás idején, hogy elszabadulnak az indulatok, és majd a zsidókon köszörülik az emberek a nyelvüket. Az első igazi, nagypofájú antiszemita a bolseviki állam által Kossuth-díjjal is kitüntetett Csurka ügynök volt, aki nyilván ezzel hálálta meg egy kultúrzsidónak – Aczél Györgynek –, hogy az amúgy kutyát sem érdeklő, dögunalmas (más szóval „szépirodalmi”) könyveit, amelyek piaci körülmények közt aligha állták volna meg a helyüket, százezerszámra nyomtatták és terjesztették. Zsírtáltos rövid időn belül a gengszerváltás utáni egyik legundorítóbb politikai figurává nőtte ki magát. Hülye kis dolgozatát, amelyben mindenféle New York–Tel-Aviv tengelyekről fantáziált, már Tel-Avivban olvastam, és hálát adtam Istennek, hogy ezek a dolgok engem már nem érintenek, egyszersmind egyetértettem másokkal abban, hogy amit Zsírtáltos művel, az aztán már mindennek a teteje – vagy ha úgy tetszik: az alja.

Ebben hatalmasat tévedtem. Csurka kétségkívül ostoba és primitív módon élte ki a maga kis mániáját, hiszen a nagy elődök sokkal színvonalasabban művelték az ilyesmit. Ha valaki beleolvasott egy Istóczy Győzőbe – a magyarországi antiszemitizmus atyjáról van szó –, ha más nem, hát a styl, az tiszteletet parancsolt, ha pedig Istóczy arcképét tekintette meg, azonnal feltűnt, hogy emberformának örvendett az illető, és nem úgy festett, mint egy szeneslapáttal pofán vert disznó. Csurkából az eltelt évszázad folyamán végbement általános rothadás hozta ki az antiszemitizmust úgy, ahogyan ebből az emberből elénk ömlött: ócska kis összeesküvés-elmélet formájában, amely minden gondolkodó fő számára nyilvánvalóan a sok évtizedes elfojtottságból vette eredetét: a vidéki prolinak valahogyan fel kellett dolgoznia, hogy a zsidó Budapestnek köszönhetően vitte valamire. Mi másra is futhatta tőle, mint ordenáré zsidózásra – ami egyszersmind arra is jó volt, hogy gründoljon egy pártocskát és abból el is éldegélhessen, munka és tehetség nélkül.

A párt, amit otthagyott, nem remekelt. Magyarországon ugyebár szocializmus volt 1988. január 1-ig, a társasági törvény hatályba léptéig (onnantól fogva lehetett pénzt keresni, legalábbis elviekben, mert pénzt csak pénzzel lehet csinálni, hitellehetőségek pedig nem léteztek). De több más tekintetben megmaradt a szocializmus, amelynek fő jellemzői: a) a magánkezdeményezés valamilyen fokú korlátozása, b) a demokratikus szabadságjogok korlátozása és c) a GDP-t termelők túladóztatása és az adójövedelmek elherdálása. Nos, a magánkezdeményezést többé-kevésbé szabaddá tették; a demokratikus szabadságjogok is kiteljesedtek – noha a kényszersorozást évekig fenntartották, zsidózni viszont azon nyomban szabadott –, ami pedig az adóztatást illeti, arra ráépült egy olyan állami-politikai maffiahatalom, amelynek láttán tisztességtelenségben megőszült dél-amerikai diktátorok is elpirultak. A kettős olajár fél évtizeden át történő fenntartásától és a magánembereket milliárdokkal gazdagító, vérforraló parkolási díjaktól olyan ív vezetett a Vegyépszer-korrupciókon át a völgyhidak mesterséges létrehozásából fakadó túlszámlázásáig, hogy nincs az a banánköztársaság, amely ehhez fogható mérleggel dicsekedhetne. Lehet, hogy nem Magyarország lett a legkorruptabb ország a világban az elmúlt húsz évben, de hogy a legpofátlanabbul korrupt ország lett, az biztos, és nagy valószínűséggel nem létezik olyan aljas politikusgárda, mint a jelenlegi magyar. Ja, hogy minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel? Hát akkor elég ciki…

Ilyen körülmények között tulajdonképpen nem is csoda, hogy Zsírtáltos, legalábbis szavakban, ott folytatta, ahol Szálasiék abbahagyták, és az sem, hogy erre volt fogadóközönség. És azon sem csodálkozhatunk, hogy az emberek ingerküszöbe egyre többet bírt el. Csurkát egyre szókimondóbb alakok követték. Bayer, Lovas, Bencsik, a Demokrata, a Magyar Nemzet és a HírTV zsidózása már egy magát polgári pártnak hazudó rablókft ideológiai aláfestését szolgálta, s noha magának a rablókft-nek nem volt szellemi lényege az antiszemitizmus, sőt, abban zsidók is részt vettek és ma is részt vesznek, a „polgári” zsidózás már jóval veszedelmesebb volt, hiszen nem egy agyatlan paraszt művelte a hozzá hasonszőrű, trianonozó vén majmok mulattatására, hanem képzett médiaszakemberek, akik minden elképzelhető fogást bevetettek a hatalomra került bolsevista maffia ellen, és semmi nem volt szent a számukra, kivéve az eszköz, amit a cél szentesített.

A szocializmus leglényegét – ha látod, hogy valakinek van, akkor vedd el tőle, a nagy részét tartsd meg magadnak, az aprón meg vásároljál négyévente szavazatot magadnak – azonban senki nem számolta fel. A Kupa-féle gyilkos adórendszer a mai napig változatlan formában működik, mert senkinek nem állt érdekében hozzányúlni, és nem elsősorban azért, mert akkor a megrövidített eltartottak a következő választásokon majd nemmel szavaznak. Azért nem nyúltak hozzá, mert a rablóelit bevételi forrását kellett volna ezzel megkurtítani. Az eltelt két évtizedben azonban végletesen eltorzult a társadalom. Hárommillió nyugdíjas vált politikai ütőkártyává, százmilliárdokat szórtak fölöslegesen a magyar mezőgazdaságnak nevezett szemétdombra, százmilliárdokat MÁV-ra, Volánra, BKV-ra, lerohadt egészségügyre, szociális segélyekre, túlduzzasztott államigazgatásra és főleg korrupcióra, amelybe természetesen az is beletartozik, ha valakit közpénzen alkalmaznak egy minisztériumban úgy, hogy az a minisztérium elketyegne nélküle is. Ha az állami alkalmazottakat is levonjuk, jelenleg kétmillió adófizető tartja el a többi nyolcmilliót, és az arány egyre rosszabbodik. A mindenkori kormány piramisjátékot folytat, és makacsul egyre többet akar elvenni a még GDP-t termelőktől: az alkalmazott fizetésének majdnem a felét, a vállalkozó jövedelmének majdnem az egészét viszi. Mindenki tudja, mi szokott lenni a piramisjáték vége.

Az emberek többsége persze ezt látja, s noha kellőképp sötét ahhoz, hogy bármilyen, őt érintő változásra nemet mondjon (lásd a háromszáz forintos népszavazás szánalmas eredményét), annyira azért kényelmetlenül érzi magát, hogy az elvonások ellen lázongjon, azok alól minden eszközzel kibújni megpróbáljon, lopjon-csaljon, ahol tud, hiszen az evésről még nem sikerült leszoktatni. Képmutató, mert széttárja a kezét, hogy ő erről nem tehet, a politikusok a hibásak. Sunyi, mert már a nagyapját betörték az ötvenes években, normális emberi, állampolgári viselkedést hírből sem ismer. Forr benne az elégedetlenség, mert úgy érzi, neki több jár. Igazi nagy botrányt nem szeretne, mert csak félti a plazmatévéjét meg a Suzukiját, ami még ki sincs fizetve. Nos, ha már így összeadtuk az egy meg egyet, rájöttünk arra, feleim, miért tűntek fel egymás után olyan üstökösök a magyar politikai élet egén, mint Kocsis Imre (Lelkiismeret ’88), a Budaházy-Toroczkai duó, Bácsfi Diana honleány, Polgár Tamás, az agyhalott számítógépfüggő tinik atyaistene, Novák Előd, a fostosnáci, kurucos haverja, Molnár Balázs, Hegedűs, a zugpap, Kurvai Hisztina, hovatovább az ország nagyasszonya, a Magyar Gárdának csúfolt Szálasi Népi Együttes, és miért koronázza meg az egészet a liberálisnak indult, mára anarchistává züllött Tamás Gáspár Miklós, bizonyítván a tételt: összenő, ami összetartozik? Rájöttünk arra, hogy Csurka bácsi nyálverése szelíd kis pampogás volt a minden rendű és rangú, veszedelmes elmebeteg tombolásához képest, akik például akadálytalanul kiugathatták magukat a 2006-os csőcseléklázadás idején, a Kossuth teret összeszarva-hugyozva? Rájöttünk már arra, miért vannak ők, és miért nincs egy normális politikus, akire szavazni lehetne?

Azért, mert az egyikre van igény, feleim, a másikra meg nincs.

Hát arra rájöttünk-e, mi az, amiben a felsoroltak mind megegyeznek.

Bezony ám, a zsidó (Izrael). Hogy azzal vannak itten a bajok.

Ami a gazdasági bajokat is megmagyarázza természetesen. És az összeomlást is meg fogja, ami rövidesen itt lesz.

És a pogromokat is, amelyek itt lesznek.

***

A viszonylagos csend ne tévesszen meg senkit. Volt már Magyarország a béke szigete, például végig 1940-ben. A magyar zsidók 1940-ben nem szívesen lettek volna a belga vagy holland zsidók bőrében, és bölcsen mondogatták, hogy bezzeg a Kormányzó Úr Őfőméltósága soha nem hagyná, hogy velünk ilyesmi történjen. Az események most is Nyugaton zajlanak; az euroatlanti civilizáció hihetetlen rövidlátással magára szabadította az iszlám nevű társadalmi rákot, és ezzel a leggyilkosabb antiszemitizmust oldotta el, ami a történelem folyamán valaha létezett: rosszabbat és kegyetlenebbet, mint a nácizmus volt. Vele szemben épp úgy az appeasement politikáját folytatta, mint tette a nácizmussal szemben. Az iszlamista bevándorlás Magyarországot nem árasztotta el, miután itt nem létezett a franciához, hollandhoz vagy brithez fogható, könnyedén lelegelhető szociális ellátórendszer, no meg a végsőkig adóztatott, és már a romák eltartását is erősen sérelmező őslakosság is igen durva xenofóbiával reagálna egy nagyobb iszlamista bevándorlásra (ez esetben, azt kell mondjuk: hála Istennek). A magyarországi zsidó ma is azzal vigasztalhatja magát, hogy ez még mindig a béke szigete, csak néhány majom csinálja a fesztivált, és a Miniszterelnök Úr Őfőméltósága soha nem hagyná, hogy velünk ilyesmi történjen. (Mi az, hogy! Nagyon is!)

Eddig tartott az én mondanivalóm, s most átadom a szót Guy Bechornak, aki a Jediot Achronotban jelentetett meg figyelemre méltó írást. Ő is arra biztatja az európai zsidóságot, nézzen szembe a tényekkel.

Élhetnek-e zsidók Európában?

Az egyre gyámoltalanabb európai zsidóság számára Izrael nem a probléma, hanem a megoldás

Nehéz elhinni, hogy ez a kérdés még mindig aktuális, de sajnos hét évtized elteltével is felmerül: van-e a zsidók számára hely Európában? Folytathatja-e a zsidóság az életét büszke közösségként 2009-ben, azon a kontinensen, amit annyi rémes emlék terhel? A válasz – annak fényében, amely az elmúlt hetek folyamán végbement, noha nem csak amiatt – negatív.

Zsidó immár nem sétálhat az utcákon látható zsidó védjegyekkel, nem látogathat meg olyan zsidó intézményt, amit nem vesz körbe a rendőrség vagy biztonságiak; lakatok és rácsok mögött kell maradnia, és féltenie kell az életét.

Eközben akik elrejtik zsidóságukat és asszimilálódnak a társadalomba, élhetnek tovább – legalábbis amíg kellemetlen szituációba nem keverednek a kollégájukkal, az iskolában, vagy az élet bármely más területén.

Az elmúlt hónapokban – már a gázai hadműveletek előtt is – több európai ország, köztük Törökország, Nagy-Britannia és Franciaország néhány zsidó közösségét látogattam meg, s beszélgettem tagjaikkal. Az út során a saját szememmel láthattam a zsidó lét nyomorúságát. Igen, ha eldugják a Dávid-pajzsot és lemondanak az egyedi ruháról, s ha beletörődnek, hogy a zsinagógájuk úgy fessen, mint valami ostromlott erőd – voltaképp mint egy gettó –, és ha arra kényszerülnek, hogy a nyílt utcán fenyegessék meg őket, és halljanak az egyre növekvő számú antiszemita incidensekről – nos, mondhatjuk, hogy van zsidó lét. Riadt, zavart és alávetett lét.

Biztonságban érezhetik-e magukat országukban? Egyáltalán nem.

Az antiszemitizmus európai jelenség, a kontinensre milliószám özönlenek a muzulmánok, akik az Izraellel és a zsidósággal fennálló konfliktusukból olyan ügyet kovácsolnak, amelynek segítségével megvethetik a lábukat Európában. A globális gazdasági válságot zsidóellenes agitációra és arra használják kik, hogy azon befektetési bankok ellen hergeljék az embereket, amelyek öt évtizeden át a világ javát szolgálták. S most, amikor veszteségek is vannak, „a zsidó pénz még mindig uralja a világot”, mint azt Dél-Afrika külügyminiszter-helyettese riasztó módon kijelentette.

A trend az egész világon nő, és semmi köze nincs Izraelhez: Izrael csak eszköz, amelynek révén céljaikat elérhetik. Izrael az, ami a múltban a zsidóság volt.

Ha azt tapasztaljuk Törökországban vagy Olaszországban, hogy zsidó tulajdonú üzleteket jelölnek meg, nehogy a helyiek vásároljanak ott, ugyan micsoda jövőjük lehet a 750 ezres nyugat-európai zsidóság gyermekeinek? Egy olyan országért dolgoztatok, ahol titeket mindig is idegennek fognak tekinteni. A második világháború után egyes országokat gazdaggá tettetek, s ma azt látjuk, hogy a svéd fővárosban betiltanak egy néma zsidó tüntetést, mert tartanak a muzulmán erőszaktól. Micsoda jövőtök van nektek azon a földrészen, amely egyre gyorsabban iszlamizálódik?

Ma már van államunk

És mi a különbség 1939 és 2009 között? Ma, szemben a múlttal, a zsidóknak van államuk: sikeres és gazdag állam, amelynek életszínvonala ma már a nyugati színvonalhoz közelít. Az egy főre jutó nemzeti össztermék decemberben, Nagy-Britanniában 39 ezer dollár volt (az Economist szerint), Izraelben pedig 29 ezer dollár.

Hagyjátok ott azt a kontinenst, amely szeretettel visszavárja az antiszemitizmust; nekünk Izraelben szükségünk van rátok. Ha sok százezer gazdag zsidó érkezik, az fellendíti Izraelt, és végez az izraeli arabok illúzióival, akik demográfiai győzelemről álmodoznak, valamint teljessé teszi Izrael gazdasági felsőbbrendűségét. Ti, akik most érkeztek Izraelbe, nem viszitek be az országot a világ húsz leggazdagabb országa közé – ezt a célt már elértük –, hanem a világ tíz leggazdagabbja közé.

Van nektek hazátok, hát miért érnétek be azzal, hogy másodosztályú állampolgárok legyetek? Miért kéne félnetek attól, ha megmutatjátok zsidóságotokat? Miért támadna meg benneteket bárki késő este a metróállomáson?

Ez a nagy különbség. Gyertek ide, ne csak Izrael kedvéért, de saját identitásotok és gyermekeitek jövője kedvéért.

Az izraeli zsidó közösség mindig a zsidóüldözések idején gyarapodott – elvégre is a cionizmus alapvető célja és a zsidó nemzeti mozgalom legkézenfekvőbb ideológiai alapja ez: Izraelnek otthon gyanánt kell szolgálnia mindazon zsidók számára, akiket világszerte üldöznek.

Szemben azzal, amit már megszokott módon hallotok a globális médiából, számotokra, európai zsidók számára, Izrael nem a probléma – sokkal inkább a megoldás.

„Isten keze mindenen rajta hagyta a nyomát” / Beszélgetés dr. Falus András akadémikussal

Idén Darwin-évforduló – ennek kapcsán ismét fellángolnak a darwini tanok körül a viták, amelyek az elmúlt száz évben egy percre sem szüneteltek, és itt, a blogon is felcsaptak. Falus András, a Semmelweiss Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetének vezetője, az MTA rendes tagja nem tartja összeegyeztethetetlennek a teremtést és az evolúciót – annál inkább tartja viszont zavarónak az „izmusokat”, illetve a tudomány és a hit szembeállítását

– A darwinizmus száz százalékban bizonyított elmélet?

– Nem. A tudományos világ nem fogadja el száz százalékban. Az evolúció tudományos elmélet, amelynek vannak bebizonyítatlan részei. El kell választanunk azonban egymástól a tudományt és az ideológiát. Míg az evolúció tudományos elmélet, a darwinizmus nem nevezhető tudománynak, hanem világnézeti alapon álló ideológiának. Az evolúció a földi élet körülményei közt bekövetkező genetikai változások összessége.

– Miért a változás, s miért nem a fejlődés szót használja?

– Mert a fejlődésben van egy szubjektív elem. Fejlődés az, amit én annak tartok.

– Az evolúció ellenzői szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy valaha is kialakult volna egy faj egy másikból.

– A faj nehezen meghatározható fogalom. Mi a faj, az alfaj, a fajon belüli változat?

– Vegyünk konkrét példát. Az evolúció egyik feltételezése szerint a bálna, amely rendelkezik csökevényes, visszafejlődött formában végtagokkal, a szárazföldön fejlődött volna ki, és később került volna a tengerbe. Ez esetben viszont – ekkora állat esetében – fenn kellett volna maradnia több tucat olyan maradványnak, amely a szárazföldi bálnáé.

– Ez a kreacionizmus egyik legerősebb érve: ha igaz a fejlődés, hol vannak az átmeneti formák. Erre a tudomány becsülettel csak azt felelheti: nem tudom. Azért vagyok zavarban, mert nem fogok tudni ilyen példákat mondani – ezen a szinten legalábbis nem. És ezért beszélek szívesebben a változások összességéről, nem pedig fejlődésről, ami magában foglalná, hogy egy kevésbé fejlettből lesz fejlettebb, egy kevésbé alkalmazkodóból jobban alkalmazkodó, kevésbé ellenállóból egy inkább ellenálló.

– Hol tart ma az evolúció mint tudomány?

– Annyi minden derült ki az utóbbi években a genetika molekuláris hátteréről, hogy az teljesen új helyzetet teremt. Két lábon járó, iszonyatos méretű információs adatbank vagyunk – és a genetikai állománynak csupán 1,3 százalékát tartottuk sokáig funkcionálisnak. Ebből lesz fehérje. A többiről, a 98,7 százalékról, amit régebben meglehetős nagyképűséggel hulladéknak tartottunk, az elmúlt két évben derült ki, hogy ezek rendszert alkotnak. Akkora a fordulat a biológiában, hogy azt nyugodtan nevezhetjük forradalomnak. Ez a holdra szálláshoz fogható. Emiatt ma nem áll meg az érv, hogy az evolúció nem jöhetett létre, mert hol vannak az átmeneti formák. Ebben az esetben egy régebbi biológiai szemléletből akarjuk a mai valóságot levezetni, holott most tudtuk meg, hogy ezek a genetikai elemek döbbenetes variabilitást hordoznak. Ezért nem is gondolkodhatunk olyan fogalmakban, hogy miként lett az egyikből a másik, vagy fejlettből a még fejlettebb – csak azt tudjuk, hogy ebből a rendszerből rendkívül keveset értünk, csak most kezdjük értelmezni. Az evolúció tehát nem befejezett tudomány, mert ami befejezett, az nem tudomány. Érveit nem hinni kell, hanem értékelni, esetleg cáfolni, esetleg újakkal felváltani.

– Mi az ön által említett forradalom legfontosabb módszere?

– Ezt a forradalmat úgy hívják, systems biology. Ez azt jelenti, hogy ma már a hálózatot vizsgáljuk a biológiai jelenségek mögött. A biológia az új korszakban a jelenség mikroszkópos vizsgálata – ami nyilvánvalóan csőlátás – mellett más eseményeket is próbál megérteni. A mobiltelefon analógiájával élve: le lehet képezni, kik a csomópontok – nagyon sokat beszélnek telefonon, például egy nagy konzorcium telefonkezelői –, és kik a perifériák, mondjuk egy idős ember a tanyán, akit csak a fia hív fel hetente. Ki hová illik a rendszerben? Megugrott a genetikai tudás; fantasztikus adatbázisok léteznek ingyen; olyan informatikai eljárások vannak, mint az útvonal-analízis – mindez együtt egy új világot teremtett, és ez abszolút forradalom.

– Honnan származik a rendszer, honnan a törvényei?

– A hívő ember számára Isten az, aki a világot és törvényeit megteremtette. Tette mindezt akár egy pillanat alatt, akár ezer év alatt – a Bibliában számos jelzés van arra, hogy egy pillanat jelenthet ezer évet is.

– A darwinizmus kifejezést azonnal kijavította evolúcióra. Mi a helyzet a kreacionizmussal?

– A kreáció és az evolúció nem egymást kizáró, hanem épp egymást feltételező fogalmak, miként az alkotó és a megalkotott; a szobrász és a szobor. Miként evolúciót mondok és nem darwinizmust, ugyanúgy a kreációt is sok minden elválasztja a kreacionizmustól. Utóbbi azt állítja, Isten a világot egy pillanat alatt teremtette, úgy, ahogy most van, mert ő mindenható (ami természetesen így van), és nem kell ehhez semmiféle véletlenszerű eseménysor, amit az evolucionisták feltételeznek – hiszen még bizonyíték sincs az intermedier formák létére. A kreacionizmus alapvető tévedése, hogy a Bibliát természettudományi zsebkönyvnek tekintik. Véleményem szerint ez egy többé kevésbé rejtett ateista álláspont, mivel Istent holmi ezermesterré fokozza le. A kreacionista követ el blaszfémiát, amikor lebecsüli Istent; el sem tudja képzelni, hogy Istennek olyan eszközei lehetnek, amiről az imént szóltunk vagy még sok-sok más amit még nem ismerünk. Bizonyítékokat keres a teremtés elfogadása helyett. Ide tartozik az ID (intelligent design – intelligens tervezés) elmélet is, ami szerint kell lennie Istennek, hiszen az autóalkatrészek sem maguktól állnak össze.

– Ami, valljuk meg, eléggé logikusnak tűnik.

– Nagyon logikusnak tűnik, de szeretnék arra példákat hozni, hogy ez mennyire nem igaz. Sok baktériumot meg lehet ölni antibiotikummal. Ám elég gyorsan kiderült, hogy a baktériumok elég gyorsan rezisztenssé válnak.

– Ma már nincs Maripen.

– Nincs. Van Sumetrolin, ami egyéb problémákat okoz. A rezisztencia lényege, hogy a baktérium osztódik. Minden osztódás DNS-szintézist jelent, másolást; a másolás során hibák keletkezhetnek, ez a kifejezés azonban nem jó, mert a hiba esetünkben nem negatív fogalom, hanem variációt jelent. Változatok keletkeznek. Nagy részüknek semmi jelentősége nincs. Ha valakinek a füle két milliméterrel hosszabb, az nem számít. Ha viszont az egyik hallócsontocskája lesz másfajta, az már a hallást befolyásolja. A garatfedő speciális módosulásának köszönhető a beszédkészség – ez is egy variáció. A baktérium esetében elképzelhető olyan variáció, amitől a baktériumnak lehetősége lesz antibiotikumot lebontó anyagot termelni. Ha erre mondjuk minden egymilliárdodik baktérium képes, az összes többi elpusztul a baktériumtól, de ő tovább szaporodik. Evolúciós előnyre tesz szert. A teremtés hozta ezt a baktériumot létre?

– Esetében a szerzett tulajdonságok mégiscsak öröklődnek.

– Így van. Ez tipikusan evolúciós példa. Menjünk magasabb szintre. Ráksejtjeink folyamatos küzdelemben állnak immunsejtjeinkkel. Az immunrendszer funkciója a paraziták elpusztítása. A vírusoké, a baktériumoké és a ráksejteké. Rengeteg ráksejt keletkezik állandóan; sejtjeink egy része osztódik, a hibák érintik a sejtek „öngyilkosságának” szabályozását.

– A ráksejt nem öregszik?

– Pontosan ezt akartam mondani. A ráksejt immortalizált. Halhatatlan. Örökké fiatal, sajnos; nem megy át a normális folyamaton, melynek során egy rendes sejt keletkezik, elvégzi a dolgát, azután elpusztul. A sejthalál nem működik, mert mutáció teszi ezt lehetetlenné. Ez a ráksejt még mindig nem veszélyes, mert ott van vele szemben az immunsejt. Ezek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a terrorista és a kommandós. Mindkettő kőkemény legény, miután hatalmas csata folyik köztük. Sajnos előfordul, hogy a ráksejt nyerje a csatát. Ezek evolúciós kérdések. A tumorsejt evolúción megy át. Folyamatosan kikerüli a csapdákat, rengeteg piszkos trükköt ismer. Isteni teremtés folytán?

– Az ön által említett hatalmas, és egyelőre nagyrészt olvasatlan, ám új távlatokat megnyitó információtömeg – és ez már filozófiai kérdés – mennyiben viseli magán Isten keze nyomát?

– Isten keze mindenen rajta hagyta/hagyja a nyomát. Úgy gondolom, az evolúciót Isten teremtette. Úgy gondolom, mindent Isten teremtett. A törvényeket is. A teremtés, a kreáció nem a tudomány alanya. A tudomány nem bizonyíthatja vagy cáfolhatja Isten létét, mert akkor az nem Isten. Ugyanakkor a teológia nem kereshet teológiai érvet tudományos tények bizonyítására vagy cáfolására, mert ezzel határsértést követ el. Míg a tudomány a hogyan kérdésre válaszol, a hit a miért kérdésre felel. Mind a két kérdés alapvetően más, egymás mellett létezik. Erre szoktam azt én mondani, hogy a két dolog elválaszthatatlan – de külön kezelendő. Ezért tekintem a kreacionizmus szélsőséges formáját vulgárteológiának, míg a darwinizmust vulgármaterializmusnak, ugyanis mindkettőben közös, hogy kerülik az igazi kérdéseket és az igazi válaszokat.

Csodák a Gázai-övezetben

Az Öntött Ólom hadművelet idején kaptak szárnyra történetek izraeli katonák csodás megmeneküléséről – és egy jelenésről, akiben némelyek Ráchelt látták. Vannak, akik azt panaszolják, napjainkban nincsenek csodák. Tessék:

Mint az (remélhetőleg) nagyjából köztudott, a bibliai Ráchel anyának sok baja volt a Binjáminnal való terhességgel és a gyermekszüléssel, mely utóbbiba bele is halt szegény; egyáltalán nem véletlen, hogy napjainkban az áldott állapotban lévő zsidó anyák sűrűn keresik fel végső nyughelyét (jobbra), amely egyébként érdekes módon nem Hebronban található, hanem a Jeruzsálem és Efrát (azaz Betlehem) közötti útszakaszon – a hagyomány szerint azért, mert amikor az Első Szentély pusztulása után a zsidók babiloni száműzetésbe mentek, elvonultak Ráchel sírja előtt. A száműzöttekért Izrael nagyjai imádkoztak: az ősatyák, Mózes és Áron, Dávid király. Isten nem hallgatta meg őket. Akkor az ősanya, Ráchel könyörgött, és az ő imája meghallgatásra talált.

Az Öntött Ólom hadművelet idején alighanem sok anya (és apa) intézett könyörgést az égiekhez, hadd lássa viszont a fiát élve és egészségesen – el tudom képzelni, hogy még az ateistákkal is előfordult ilyesmi, hiszen józan ember, hogy úgy mondjam, bármi áron el akarja kerülni, aminél borzasztóbb csak kevés dolog lehet: saját gyermekének eltemetését. Az ateistáknál nyilván sokkal komolyabban vehette a dolgot Mordechái Élijáhu volt szefárd főrabbi (balra), aki az Öntött Ólom előtt elzarándokolt Ráchel sírjához és ott több ízben imádkozott. Nem is nagyon lepődött meg, amikor megtudta, hogy egy idős asszony titokzatos jelenése mentette meg izraeli katonák életét, hanem azt kérdezte: „Nem említette, hogy én küldtem?”

A sztorit elsőnek Lazer Brody asdodi rabbi, egykor a Cahal különleges alakulatainak, ma a breszlávi közösségnek tagja mesélte el az Áruc Seva telepes honlapnak. Elmondása szerint egy férfi hívta fel, akinek fia a Giváti hadtest utász századának tagjaként kapott feladatokat Gázaváros környékén. Az egyik ház előtt feketébe öltözött asszony toppant eléjük és arabul kiáltott rá: „Ruchu min hon!” El innen, itt veszélyes! Valamennyi katona egyre gondolt – az arab banya a családját akarja védelmezni, és alkalmasint rejtegetnivalója is lehet, de nem volt idejük vele foglalkozni, mert egy másik célponthoz rendelték őket.

Ahol ugyanaz az öregasszony jelent meg, és ugyanazokkal a szavakkal figyelmeztette őket.

A fiatalemberek persze ekkor sem gondoltak semmi csodásra, legfeljebb arra, hogy az arab banya valamilyen rejtekalagúton jutott oda és előzte meg őket, olyan alagúton, amelyet a Hamasz ásott különféle házak között. Az egyik srác el is küldte melegebb éghajlatra. És amikor odaértek a harmadik házhoz – megint megismétlődött a jelenség. Immár kísértetiesen. És a katonák most megdermedtek. Mert kapcsolatba léptek a Golani utászegységével, amely azt a feladatot kapta, hogy robbantsa fel az aláaknázott házakat. Ilyen házakkal a terroristák várták azokat a katonákat, akik elfogásukra érkeztek. Az egység az utászoktól tudta meg, hogy mind a három ház, ahonnét az arabul beszélő öregasszony elkergette őket, alá volt aknázva.

Ennyi történt, nem több és nem kevesebb – noha a mendemondák beindultak, és ha egyszer Izraelben a mendemondák beindulnak, nincs, ami leállítsa a folyamatot. Néhány nap múlva Smuél Élijáhu cfáti főrabbi – Mordechái Élijáhu volt szefárd főrabbi fia – a jeruzsálemi Máchon Méirben tanított, és ő tett említést a dologról előadás közben. A jesiva vezetője afelől érdeklődött, lehetséges-e összefüggés a jelenés és aközött, hogy az apja több alkalommal imádkozott Ráchel sírjánál? A cfáti főrabbi azt felelte, nem tudja, de majd megkérdezi.

Némileg tartott attól, hogy megkérdezze, mert az apja rendszerint kézlegyintéssel intézte el a csodákról szóló mendemondákat. Ám most odament hozzá, és így vezette fel mondókáját:

„Emlékszel, amikor egyszer az áldott emlékű Sálom Mucáfiról meséltél nekünk, aki a második világháború idején, amikor úgy tűnt, a németek elérik a Szentföldet, Ráchel sírjánál imádkozott, és utána azt állította, magát Ráchelt látta eközben imádkozni?”

Mordechái Élijáhu azt felelte, emlékszik, mire fia elmesélte neki a gázai sztorit, és a véleménye felől érdeklődött: „Hihetünk ebben? Igaz ez?” És ő azt mondta: „Igen, ez igaz.” Magyarázatot kért tőle, s apja így felelt: „Megmondtam neki: Ráchel, háború van! Ne tartsd vissza sírásodat! [Vö. Jeremiás 31, 14-16.] Menj Isten színe elé, s imádkozz a katonákért, akik Izrael Nemzetéért áldozzák fel magukat, hogy lesújthassanak – de rájuk le ne sújthasson senki.” „Nos”, mondta a fia, „tudd meg, hogy pontosan ezt tette.” Mire az öreg Élijáhu megkérdezte: „Nem említette, hogy én küldtem?”

Persze az is lehetséges, hogy a dolog nem több, mint aminek látszik. Egy arab öregasszony valamiért zsidómentő tevékenységre adta a fejét. Tudta, hogy a Hamasz mely házakat aknázta alá, de nemkülönben ismerte a hozzájuk vezető rejtekutakat is, így mindig a megfelelő helyen tudott felbukkanni, hogy figyelmeztesse az izraelieket. Elvégre mi sem életszerűbb…

Jáir, a Halál Angyala – III.

A késedelemért is elnézést kérve folytatom a történetet, amely szerintem a huszadik századi zsidó sorsok egyik legizgalmasabbika. December 30-án az Arlozorov-gyilkosságnál hagytuk el, s ott, hogy Stern barátja és harcostársa, Tehomi hívására elgondolkodik azon, van-e értelme annak, hogy filosznak készüljön, és hazatér a reneszánsz fővárosából, Firenzéből.

Jáir az Irgun Cvai Leumi (Ecel) földalatti zsidó szabadságharcos szervezet soraiba lépett be, amely azt a célt tűzte ki, hogy egyszerre harcol a már akkor is védtelen polgári célpontokat kereső, de az angol mandátumi igazgatás ellen is lázongó arab terrorbandák és a velük szemben bűnös tehetetlenségről tanúbizonyságot tévő britek ellen. Utóbbiakat már akkor megfertőzhette a politikai korrektség, hiszen a kortárs Patai József, aki pedig hajlamos volt arra, hogy pozitívan lássa még a legkiábrándítóbb fejleményeket is, így panaszkodik a mandátum akkori kormányzójára, Sir Arthur Winchope-ra:

„…hivatalos jelentésében ’őszinte fájdalmának ad kifejezést, amiért egy eltévedt golyó Nabluszban eltalált és megölt egy arab leányt’, ugyanakkor, amikor ez az arab leány gyengéd kezeivel virágok helyett nagy követ dobált a háztetőről társnőivel együtt az angol katonákra… […] Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy az új katonák vonaton jönnek Egyiptomból, mert a repülőgépeken való szállítást csak sürgős esetekben alkalmazzák, és ez egyelőre nem forog fenn. Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy a rendőrség könnyfakasztó gázbombákkal lett felszerelve, de ezek csak könnyekig megindító hatással vannak, elgyengülést és harcképtelenséget okoznak átmenetileg, de senki becses egészségében kárt nem tesznek…Sir Arthur hetekig úgy vélte, hogy az általános sztrájk legális harci eszköz, amelyet elnyomni nem lehet és nem gondolt arra, hogy más egy sztrájkhirdetés Angliában, művelt, intelligens munkások között és más a sztrájkhirdetés analfabéta, félvad churániak között, akik úgy értelmezik a sztrájk ’legális’ mivoltát, hogy a kormány most büntetlenül enged útonállni, gyilkolni, gyújtogatni, rabolni. És ezt az értelmezést muftik és sejkek mint szent tanítást viszik szerte az országba… Sir Arthur megengedte a ’vezéreknek’, hogy beutazzák az országot ’szervezni az ellenállást’ és még akkor is tárgyalt velük, amikor már a lázadás teljes nyíltsággal ütötte fel a fejét városokban és falvakban” (kiemelések Pataitól).

Mit tudunk ehhez hozzátenni? Nincs új a nap alatt; ha Sir Arthur Winchope idejekorán kivégezteti az iszlamista vezéreket, csapataikat megtizedeli, és vagy ötvenezer terrorgyanús alakot áttelepít Transzjordániába, az 1936-1939. évi arab felkelés minden bizonnyal elmarad. De hát ezek az önmegtartóztatás évei, a chamberlaini békepolitizálás évei voltak, azok az évek, amelyek során a kis híján Nobel-békedíjra jelölt Hitler szabadon készülődhetett arra, amit később elkövetett. Ami a vak londoni külpolitikát illeti, az távlati szerepet szánt az araboknak, Izrael megalakításával pedig – Balfour-nyilatkozat ide vagy oda – nem számolt… Rothadt, defetista esztendők voltak, nem csoda, hogy az arab terror elemében érezte magát.


Jáir hazatérése után aktívan belevetette magát annak a szervezetnek a munkájába, amelynek himnuszát, Az ismeretlen katonát egyébként ő írta korábban (a zenét menyasszonya szerezte hozzá); az induló a szakítás után a Lechinek is himnusza lesz majd. (Jobbra: az Irgun két tagja ebben az időszakban.) A bölcsészhallgatóból fegyvercsempész lesz. Ebben az időszakban a Brit Fehér Könyv előírásai vannak érvényben, amelyek rendkívüli módon leszűkítik a zsidók bevándorlási lehetőségeit – a hitlerista üldöztetés kellős közepén, amikor éppen hogy minél szélesebbre kellett volna tárni Erec Jiszráél kapuit. „Zsidó nemzeti otthonról” már szó sincs, a Balfour-nyilatkozatnak erre a különben is homályos fordulatára (mit értettek ez alatt? Autonómiát? Korlátozott államiságot? Félgyarmati létet? Protektorátust? Nem tudjuk) most már csak az Erec Jiszráél-i jisuv alapvetően baloldali vezetése emlékszik, ők emlegetik, mint valami mantrát, de ezzel sem törődik senki.

Jáir Stern nem az arabokban (balra egy 1936-ban készült kép) látja az igazi ellenséget. Globális világlátásának birodalmi méretű ellenfélre volt szüksége. Mai ésszel elképzelhetetlen, miért nem Németország jelentette automatikusan minden zsidó számára az ősgonoszt. Ne feledjük, hogy ekkoriban, a harmincas évek közepén még az emberarcú nemzetiszocializmus esztendeit írjuk. A világ a berlini olimipiára készül. Németország nemhogy kijött a gazdasági világválságból, de jobbára ismeretlenek voltak számára az olyan fogalmak, mint bűnözés, munkanélküliség, infláció – és ha mégsem, hát a náci propaganda sikeresen elfedte az itt-ott meglévő hiányosságokat. A zsidó lakosságot megkülönböztették, igyekeztek vagyonától megfosztani és a lehető legtöbbjüktől megszabadulni, ám ha valaki igazi cionista volt, ebben részint világnézete igazolását látta, részint azt remélhette, hogy a kiebrudalt, alapvetően jól képzett, munkabíró emberek legalábbis részben Erec Jiszráélt választják. Más szóval: a nácik tulajdonképpen még pozitív szerepet is játszottak azzal, hogy kirúgták az országból a magukat teljes gőzzel németnek képzelő egyedeket, ráébresztve őket arra, amire saját maguktól soha nem ébredtek volna rá: hogy tulajdonképpen - zsidók. Az arab felkeléssel szemben igencsak elnéző brit politika azonban épp az alijának tett be, és Jáir Stern szent dühe nem a zsidaitól szabadulni kívánó Berlin, hanem London felé fordult: elvégre a britek nem adtak ki kellő számú bevándorlóvízumot, és ők voltak azok is, akik kétkulacsos játékot játszva a cionizmus ellen izgatták az arabságot. Az már csak hab volt a tortán, hogy Nagy-Britannia, noha Palesztinát egyáltalán nem gyarmatként szerezte meg, hanem népszövetségi felhatalmazással mandátumként igazgatta, szabályszerű gyarmattartóként terpeszkedett a zsidóság ősi földjén, és úgy is viselkedett. Ugyan mi különböztethette meg Stern szemében Angliát Rómától? Semmi a világon. S míg Európát járva szervezte az Irgun fegyver-utánpótlását, egyre inkább arról álmodozott, hogy felszabadítja Erec Jiszráélt.

Bétár-tagok felvonulása Varsóban 1938 szeptemberében, a Harmadik Bétári Világkongresszus idején

Jáir a Bétár egyik lengyelországi konferenciáján beszélte rá Menáchem Begint, a majdani miniszterelnököt (jobbra, fiatalon) és Jiszráél Siévet (a későbbi Jiszráél Eldádot) arra, hogy javasolják Zsabotyinszkijnak Erec Jiszráél fegyveres erővel történő visszahódítását. Ám Zsabotyinszkij – noha amúgy realista volt – még mindig hitt a korábbi londoni ígéretekben; azonfelül (lássuk be: teljes joggal) abszurdnak és nevetségesnek tartotta az ötletet, hogy egy egy-két ezer fős csoport szembeszálljon a Brit Birodalommal. Begint és Siévet azonban akkorra már megfertőzte a Jáirból áradó csodás, félelmetes, eszelős energia, és később – Zsabotyinszkij akkor már nem élt – kulcsszerepet vittek a fegyveres felszabadító harcban. Jáir lengyel-zsidó és nem-zsidó, de az üggyel szimpatizáló katonatisztek segítségével titokban negyvenezer fős hadsereget kezdett szervezni európai zsidókból. Az volt az elképzelés, hogy ezzel a negyvenezer emberrel inváziót – szabályszerű partraszállást – hajtanak majd végre, és az Irgun ezzel párhuzamosan zsidó felkelést robbant ki Erec Jiszráélben. Soha nem tudták meg, mennyi realitása volt – ha egyáltalán volt – ennek a tervnek. Végrehajtását meghiúsította a második világháború kirobbanása.

Miután a nyugati hatalmak hadban álltak Németországgal, Zsabotyinszkij egyértelműen arra utasította az Irgunt, hogy mindennemű, Nagy-Britanniával szembeni fegyveres tevékenységet függesszen fel. Noha a múltban éppenséggel nem ment ritkaságszámba, hogy az Irgun legfelsőbb parancsnoksága figyelmen kívül hagyta Zsabotyinszkij túlságosan angolbarátnak tartott utasításait, most arra a következtetésre jutottak: több szempontból sem lenne szerencsés, ha a szervezet gyakorlatilag náci oldalon harcolna Anglia ellen. Sokan voltak az Irgunban – köztük Dávid Ráziél is –, akik egyenesen a brit hadseregbe jelentkeztek, hogy Hitler ellen harcolhassanak, és az angolokkal való leszámolást a háború utánra halasztották. (A képen az East Kent Regiment 12. századának zsidó katonái gyakorlatoznak a Jezréel Völgyében.)

Jáir Stern nem tartozott közéjük. Ő továbbra is úgy vélekedett, hogy az angolok legalább annyira ellenségei Izraelnek, mint a németek, hiszen aktívan akadályozták a bevándorlást, ezzel tulajdonképpen gyilkolva a zsidókat. Meglátása szerint a szövetségesek önnön érdekeik végett folytatták harcukat a tengelyhatalmakkal, és ennek a harcnak semmi köze nincs a náci ideológia gyűlöletéhez vagy pláne a zsidómentéshez. Sternnek ebben kétségkívül igaza volt. Kutyát nem érdekelt sem Párizsban, sem Londonban, vajon a zsidók élnek-e, halnak-e, sőt; és ezt az érdektelenséget - ha ugyan csak erről volt szó - később vastagon aláhúzta, hogy a háború alatt a szövetségesek soha, még véletlenül sem bombázták sem Auschwitzot, sem a többi megsemmisítő tábort, sem az azokhoz vezető vasútvonalakat. Jáir Stern kijelentette: ebben a háborúban nem kell senkinek az érdeke mellé felsorakozni, hanem meg kell fogalmazni a saját, zsidó érdeket. Ha valaki ebben a helyzetben felölti a brit egyenruhát, az annyi, mintha bálványimádást követne el – az pedig a zsidó vallás szerint egyike annak a három bűnnek, amitől az embernek még élete árán is tartózkodnia kell. Jáir szerint az angolok mellé csak akkor szabad kiállni, ha ez minimálisan korlátlan zsidó bevándorlás engedélyezésével jár együtt. Hitt abban is, hogy az európai zsidóság sorsát nagyban meghatározhatja, hogy létezik-e független zsidó állam vagy sem – ezzel sem igen vitatkozhatunk –, márpedig a független zsidó állam létrehozásának legfőbb akadálya a Brit Birodalom.

Jáir Stern hozzálátott, hogy ezt az akadályt eltávolítsa az útból. Még nem volt harminchárom éves. A Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél – Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

A britek nem nevettek sokáig.

A befejező részért kattints ide.