Isten Önnel, elnök úr

Mérhetetlen, irracionális és eszelős gyűlölet nyilvánult meg a világ legnagyobb részén George Walker Bushsal, az Amerikai Egyesült Államok elnökével szemben – a második terminus nagy részében már odahaza is. A vesztesek nem szeretik, ha valaki erős, és ebben a nyomorúságosan hanyatló világban a betegek logikája szerint mindig a gyengének van igaza.

Tapló déli. Egy bunkó, akinek nincs felsőfokú végzettsége. Soha nem volt katona. Unintelligens alkoholista, aki azt se tudja, mit beszél. Az olajért háborúzik. Se vége, se hossza nem volt az elmúlt években ezeknek az ostobaságoknak (Bush, noha politikai pályája kétségtelenül Texashoz köti, a connecticuti New Havenben született, főiskolára a Yale-re, egyetemre a Harvardra járt, ahol MBA-t szerzett, katona meg azért nem volt, mert a texasi Nemzeti Gárdánál vezetett F–102-es vadászgépet, ami pedig az olajat illeti, azt az Egyesült Államok a mai napig piaci áron vásárolja Iraktól.

A videomegosztók tele vannak elszólásaival, poénjaival, jómagam is üvöltve röhögtem például akkor, amikor több száz évesnek titulálta II. Erzsébetet annak jelenlétében, majd a csorbát kiköszörülendő egyszerűen rákacsintott a britek uralkodójára (aki egyébként vette a lapot). Az a hír járta, hogy a whiskyt nem veti meg; de sem a félrebeszélések, sem a piálás nem volt ok arra, hogy az a feneketlen utálat fortyogjon ellene, aminek szinte a bűzét is éreztük nyolc esztendőn át. Emlékezzünk csak Borisz Jelcinre, aki holtrészeg dülöngéléseivel édes, szeretnivaló figuraként lopta be magát a világközvélemény szemébe – nem beszélve amerikai kollégájáról, a simanyelvű ügyvédről, Bill Clintonról, aki beküldte a fiúkat Szomáliába, aztán villámgyorsan ki is rendelte őket onnan; megúszta az eskü alatti hazudozást és számos más piszkos ügyét, miközben voltak, akik úgy vélték, Amerika annyira meggyengült, hogy most kell ütni rajta. És tervezni kezdték a rajtaütést.

Bill Clinton legfeljebb a történelemkönyvek lábjegyzetébe vonul be a szaxofonjával, no meg azzal az épületes történettel, amikor az ő szaxikürtjén játszott egy Monica Lewinsky nevű gyakornoklány. Bush viszont háborús elnök. A Clinton nyolc éve alatti vetés 2001. szeptember 11-re érett be, amikor az iszlám elérkezettnek látta az időt arra, hogy nyíltan kesztyűt dobjon a világ szuperhatalmának, meggyilkolt közel háromezer embert és lerombolta a szépséges Tornyokat, amelyek a nyugati civilizáció jelképeként az ember tudását, szabadságvágyát és ég felé törekvését jelképezték.

A jó Isten őrizett, hogy 9/11 idején nem egy Clinton vagy pláne egy Carter jellegű nyálcsurgató lakta a Fehér Házat. Valamit nyilván ők is csináltak volna, ha másért nem, hát a látszat kedvéért – azt viszont kizártnak tartom, hogy Afganisztánt és Irakot végigcsinálták volna.

Afganisztánt még csak le lehetett tuszkolni valahogy a világközvélemény torkán, mert túlságosan friss volt az élmény, a sokmillió tonnás Tornyok ledőlése pedig túlságosan is hatott az emberekre. Mindazonáltal szinte azonnal megjelent kétféle hang – amik mögött persze ugyanazok álltak. Az egyik hang, amelyet az ostobábbaknak szántak (és mindig ők vannak többen) összeesküvés-elméleteket szőtt, halálosan komolyan hirdette a baromságait, miszerint nem is az al-Kaida volt, hanem a Moszad, vagy a CIA, vagy mind a kettő, illetve az al-Kaida, a Moszad és a CIA egy és ugyanaz, és nem véletlen, hogy a zsidók előre tudtak az egészről és nem jelentek meg a World Trade Centerben (a valóságban: noha még munkaidő előtt történt a dolog, több tucat zsidó lelte halálát a merényletben). A másik hang pedig arcátlan volt, és azt hajtogatta: igen, „a szegények” fellázadtak, elegük lett az egész globalizmusból, és Amerika tulajdonképpen csak azt kapta, amit megérdemelt, minek tör olyan magasra (a szó fizikai értelmében is). Az igazság bajnokai számára ugyan kicsit kellemetlen látvány volt az utcákon örömtáncot lejtő arab világ (maga a lakosság – félreértés ne legyen!), de ezt is meg lehetett érteni. Mindent meg lehet, sőt meg kell érteni, ha az „elesettekről”, a „szegényekről”, a „gyengékről” van szó, hiszen próbálkoztak ők már más eszközökkel korábban, de hiába; a World Trade Center ledöntése egyszerre figyelmeztetés és segélykiáltás, szőtték tovább a hazug legendát, ha nem figyelünk oda a másik emberre, akkor nagy baj lesz. Hogy ki figyeljen oda? Elsősorban Izrael a palesztinokra (lehetőleg számolja is fel magát), másodsorban az Egyesült Államok talán adja vissza a területét az indiánoknak, és fizessen nekik a Holokausztért kártérítést, mert ha a zsidóknak jár, akkor az indiánoknak miért nem.

A globalizmus szitokszó lett, persze nem véletlenül. Ez a folyamat Kolumbusz Kristóffal kezdődött, lényegében megállíthatatlan, sok esetben meglehetősen könyörtelen jelenség. Jó magyarosan úgy fogalmazhatunk, a globalizmus mostani szakaszában válik el, hogy szar vagy kalaposinas. A globalizmusnak igenis vannak vesztesei. Kell, hogy legyenek vesztesei. Másként nem is lehet. Ilyen az élet, ilyen a világ; a versenyben vannak elsők és utolsók, és ahhoz, hogy valaki fent legyen, valaki másnak lent kell lennie. Nem mindegy persze, ki minek folytán kerül oda, ahová. 9/11-et sokan úgy próbálták beállítani, mintha nagy jajkiáltás lenne, holmi ösztönös világ-osztályharc, a modernkori ludditák géprombolása. Nem sokkal 9/11 után interjút készítettem egy közismert budapesti cigány értelmiséggel, aki nagyon komoly tekintettel közölte, nem árt ám odafigyelni Oszama bin Ladenre, „mert ez veletek a baj”, fogalmazott, „hogy nem akarjátok az embert meghallani. Nem figyeltek oda rá. Aztán csodálkoztok, ha odacsap az ember.” A napilapnál, ahol dolgoztam, az interjúból természetesen nyomtalanul kiirtották ezt a megnyilvánulást, nem illett volna bele a nem is tudom, milyen összképbe.

Persze szemenszedett hazugság volt az egész történet a nyomorultakról; az egyetemet végzett, dollármilliárdos Oszama bin Laden és bandája, valamint a többi, olajdollárokon meggazdagodott és vagyonát a gyilkolás szolgálatába állító sejk magasan tett az úgynevezett harmadik világ nyomorára – de még a palesztinokéra is, noha végtelen cinizmusában természetesen meglovagolta azt, igyekezett holmi faji jelleget is adni a történteknek (a rohadt fehér gyarmatosító most egy kicsit a bőrén érzi, mi az, hogy szenvedni). Igen, a globalizmus vesztesei ők is, az arab-iszlám. Csakhogy ők úgy lettek a vesztesei, hogy a huszadik században övék volt a világtörténelem legnagyobb lottó ötöse. Az olaj kifogy, és már eddig se tudtak vele kezdeni semmit, mert az iszlám fémjelezte társadalmi berendezkedés a fejlődésre alkalmatlan, maga a vallás pedig semmi más, mint egy bűnöző kalmár által összelopkodott, megreformálhatatlan hiedelemrendszer. Az arab-iszlámnak nem volt más választása, mint botot dugni a történelem kerekének küllői közé, hátha sikerül az egészet valahogy kisiklatni. Mert az, ami eddig történt, nem mehet tovább: az olaj kifogytával az arab-iszlám elveszíti utolsó pozícióit is, és visszamegy oda, ahol Mohamed idején volt. Az a civilizáció, ami nem akar megszűnni, a legjobban teszi, ha háborút indít, hátha sikerül számára kedvező folyamatokat elindítani. Szegény Samuel Huntington, aki a múlt hónapban hunyt el, mindezt már sok évvel korábban megjósolta. Amit kapott érte!...

Civilizációk csaptak össze tehát 9/11-én, konkrétan az iszlám az összes többivel, abban a reményben, hátha sikerül a történelmet a neki tetsző irányba terelni. Csakhogy mi azt szeretjük, ha a történelem arra tart, amerre nekünk a jó – és ez volt a véleménye Bushnak is, aki vezérkarával együtt úgy döntött, elviszi a háborút Amerika határaitól, elviszi ahhoz, aki kezdte: az iszlámhoz.

Afganisztánban mindenképp fel kellett számolni az országot uraló tálib bűnbandát, ami sikerült is; az azt követő erőltetett idétlenkedésre – szabad választások Afganisztánban! – talán borítsuk a feledés könyörületes fátylát. Bush rövidesen megkezdte az iraki szál elvarrását is; ez volt az, amelyet a világközvélemény hangosabb része nem bocsátott meg neki, önmagáról borzalmas szegénységi bizonyítványt állítva ki, hiszen szerfölött undorító kell legyen annak a lelkivilága, aki megsiratja Szaddám Huszeint vagy a rendszerét. Irak nélkül azonban biztonságosabb lett a világ és főként a Közel-Kelet: a bagdadi rezsim fenyegetést jelentett Izraelre, és minél kevesebb az ilyen fenyegetés, annál jobb. Bush erőt mutatott, és napjaink álerkölcse szerint az erő hovatovább bűn.
Iránhoz már minimálisan egy harmadik terminus kellett volna – egyrészt; másrészt meg Bush úgy érezhette, ennyire mégsem feszíthető a húr, Amerika presztízse egy ilyen háborút, legalábbis most, már nem állna ki. Ugyanaz a társaság, amely 9/11 óta erőszakot tesz a valóságon, most sem habozik, az iráni fenyegetést bagatellnek tartja, Ahmedinedzsád szájaskodásairól mélyen hallgat, és jóformán már a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is szörnyeteg, amiért nem hagyja, hogy Irán békésen energiát termeljen, elvégre ott aztán egy csöpp olaj vagy földgáz sincs, úgy kell az atomenergia, mint a falat baklava.

Irán terhe ezzel Barack Obamára marad, aki jó egy nap után lép hivatalba. A teheráni rezsimet – ezt a szabad világ nem ússza meg – ugyanúgy meg kell semmisíteni, ahogyan a kabulit és a bagdadit is meg kellett, és ugyanazért: hogy se vélt, se valós felháborodásában ne emelhessen kezet az euroatlanti civilizációra, és főleg Izraelre. Nem, nem kell az a világ, amelyben a gyengének automatikusan igaza van. Azoknak, akik úgy érzik, „nem tetszik a rendszer”, önmagukat kell vizsgálniuk, saját múltjukat kell átértékelniük, akár egyénekről, akár százmilliós népekről van szó. Úgy hisszük, ez George W. Bush nyolc évének legfontosabb tanulsága, amit ha valaki nem képes levonni – eltűnik a történelem színpadáról, ahogy számos, amúgy kiváló néppel ez megtörtént.

Köszönjük, és – Isten Önnel, elnök úr.