Oldalak

2008. október 29., szerda

Tel-Aviv: a kezdetek

Eleven, lüktető, Nagy Narancs, soha nem áll le, kozmopolita – leginkább ezek a jelzők ugranak be, ha Tavasz Dombjára gondolunk. No meg: a hamisítatlan, igazi strandnyár, ami itt fél évig is eltart sokszor, de van, hogy tovább (idén nem; nagyon gyorsan bejött az ősz és – hála Istennek – az eső, amire oly nagy szükség van az Országban); a Bauhaus; a kávéházak; a macskák.

És még sokkal több is. Jellegzetesen tel-avivi: az átmulatott éjszakák után reggel töküresen gördülő buszok; a koldus, aki csak három-ötvenet fogad el az adományozótól, és minden címletből vissza tud adni; a zsidó metropoliszra és a feketére sült izraeli srácokra rácsodálkozó szeplős, szőke német lányok; a suarma és a frissen préselt narancslé illata; az a rengeteg kávé, ami ott elfogy; az öt kilométeres arany homok; a merészen nyújtózó felhőkarcolók; az iránytaxi diszpécsere, akinek a kiülős kávéház az irodája, az iroda berendezése pedig a mobiltelefon; a vörös naplementék és a lágy hajnalok.

Tel-Aviv jövőre ünnepli fennállása századik évfordulóját. Ez igaz is, meg nem is – mint annyi minden Izraelben, ahol minden nagyon relatív. A hivatalos születési év csakugyan 1909, de persze Tel-Avivnak van előzménye, az ókorban is, az újkorban is.

Jafó – szokás Tel-Aviv Óvárosának is nevezni – a világ legrégibb, máig működő kikötője. Ha lemegyünk a lépcsőkön, és elénk tárul a látvány, hanyag természetességgel vesszük tudomásul, hogy: igen, ide érkeztek az Első Templom rézkapui, és innen indult útjára a renitens próféta, Jónás, aki meg akart pattanni az isteni parancsolat teljesítése elől, azután egy cethal gyomrában volt kénytelen észhez térni. Már 3500 évvel ezelőtt meghódított városként emlegetik az egyiptomiak. 1099-ben itt szállnak partra a Godfrey Bouillon vezette első keresztesek, és itt is maradnak, míg 1192-ben Szaladdin ki nem űzi őket. Azután a város többször gazdát cserél, mígnem a tizenhatodik században hosszú török uralom alá kerül. Városiasodásának kezdete az 1700-as évek elejére tehető, az igazi kibontakozás pedig a tizenkilencedik századra, amelyben a 2500 fős település 17 ezres várossá lesz. A dinamikus fejlődés az innen importált híres narancsnak köszönhető (nem véletlen, hogy gyerekkorunkban jaffának hívtuk a narancs[ízű] szörpöt), valamint az alija fellendülésének: az 1860-as években a helyi közösséghez marokkói és európai zsidók csatlakoznak, s a tizenkilencedik század végére már a lakosság tíz százaléka közülük kerül ki.

Nagy az átmenő forgalom is. Az Első Alija érkezői, akiket az ideális, tiszta cionizmus vezérelt erre a földre, az 1880-as években itt szállnak partra, és innen rajzanak szét, hogy újra felépítsék az első század óta romokban heverő Országot. Földet vesznek, bérelnek és termelő munkába kezdenek, aminek emberemlékezet óta nem volt senki tanúja ezen a vidéken. Ahogy egyre több a zsidó Jafón, úgy nő velük szemben az ellenségeskedés, és néhány pionír a fejébe veszi, hogy ki kell költözni a városból és nem messze új lakónegyedet kell építeni. Dehogy jut az eszükbe a majdani több százezres, tornyos metropolisz a maga nyüzsgésével. Pedig 1887-től itt kezdődik meg Tel-Aviv története, a Jafótól északra lévő homokdünéken: Nevé Cedekben.

„Az igazság oázisa” – nagyjából így fordíthatjuk ezt a nevet. Nevé Cedeket Aharon Slus alapította, huszonkét évvel Tel-Aviv előtt. Slus tizenegy évesen alijázott Algériából. Sikeres ingatlankereskedő volt, aki megcsömörlött az akkori Jafótól, annak urbanizáltságától, zsúfoltságától, zajosságától, ki akart onnan menekülni, és elképzelt egy rendezett, csinos, tiszta kertvárost – ezért vette meg a szóban forgó telket és épített oda házat. Hogy minél több telepest vonzzon magával, udvarában zsinagógát épített, ami egyébként ma is aktív mint a Mikdás Melech jesiva része. Slus 1920-ban hunyt el, abban a tudatban, hogy a nagyvárosból való menekülés sikeres volt. Ebben az évben kétezren laktak a vitathatatlanul kertvárosi jellegű Tel-Avivban; az alapító ősatya aligha gondolt arra, hogy öt évvel később – harmincötezren lesznek.

Megérte viszont 1909. április 11-ét. Ez Tel-Aviv születésnapja – noha akkor még nem dőlt el, mi lesz a város neve. A kezdeményt Áchuzát Bájitnak hívták. Az alapkőletétel nem mindennapi körülmények között történt. A Náchlát Binjámin lakásépítő szövetkezet sorshúzás alapján döntötte el, kinek melyik telekrész jut majd a tagok közül. A neveket kagylóhéjakra írták fel. Miután a sorsolást megejtették, szédítő tempójú munka kezdődött; Nevé Cedek mellé egy éven belül felépült a mai Herzl, Ahad Haam, Jehuda Halévi, Lilienblum utca és a Rotschild sugárút egy része, továbbá a vízvezetékrendszer. Hatvanhat ház lett kulcsra kész. A Herzl utca végén kijelölték a telket, ahová át akarták költöztetni Jafóról az ott 1906 óta működő Herzlia Gimnáziumot.

Ugyancsak egy év kellett ahhoz, hogy eldöntsék, mi legyen az új város neve. Voltak, akik kézenfekvőnek tartották, hogy azt a politikai cionizmus pápájáról, Herzl Tivadarról kell elnevezni Herzliának. Egyéb javaslatok is születtek, végül a nevet Herzl könyvének, az Altneulandnak (Ősújország) a héber címéből kölcsönözték. A művet a cionizmus egy nagy öregje, Náchum Szokolov fordította héberre. Nem találta kielégítőnek az Ősújország tükörfordítását, mire felütötte a Bibliát, s a következő mondatra bukkant Ezékiél könyvében: „Eljöttem a számkivetettséghez Tel-Avivba, azokhoz, akik a Kebár folyónál laknak, és ültem, ahol ők ültek, és álmélkodva ültem ott közöttük hét napig.” A nevet 1910. május 21-én fogadták el. A város az első világháború kirobbanásáig jócskán kiterjeszkedett és több új negyed épült. Sőt, a világháború alatt is – egészen 1916-ig. A törökök akkor deportálták a tel-avivi lakosság elég nagy hányadát, és a fejlődés megtorpant – de csak egy időre.

A hősidők építészeti nyomait jobbára hiába keresnénk. Nincs már meg a második Herzlia Gimnázium – ha valaki kíváncsi rá, hol volt, a felhőkarcolókat lesse: a csúf dél-tel-avivi Sálom torony áll a helyén. De itt-ott azért visszaköszön a Herzl utca 2. alatti halvendéglőben, a Jehuda Halévi 7-ben, vagy a Lilienblum 15-ben, ahol a tízes-húszas években felhúzott épületeket láthatunk, persze többszörösen renovált, átalakított formában.

Naná, hogy folytatom.

2008. október 28., kedd

Ahol a nemzeti himnuszt már nem lehet énekelni

Egy újabb hír, amiről érdemes tudni. Franciaországról lesz szó, pontosabban annak szánalmas maradványáról, írja Konrad

Mivel elég régóta figyelem, hogyan pusztítja el saját magát az euroatlanti civilizáció, és ezt hogyan használja ki az immár vészes léptéket öltő iszlamista terjeszkedés, mindig úgy gondolom, hogy engem bizony nem érhet már meglepetés ebben a témakörben. Ám rendre jönnek a cáfolatok.

Először is tessék elolvasni a cikket, mely ezen a linken érhető el:

http://nol.hu/kulfold/himnuszkifutyulok

Nekem soha sem volt szimpatikus Franciaország. Hogy miért, az nem tartozik a tárgyhoz, de ettől függetlenül az egyik meghatározó euro-atlanti országról beszélünk. Vagyis beszéltünk. Olyan, hogy „Franciaország”, ugyanis már nem létezik, csak névlegesen.

„Sarkozy elnök lefújatja azokat a futballmeccseket, amelyeknek elején a nézőtéren kifütyülik a Marseillaise-t” - indít a cikk, és nem értettem, ez mi lehet. Mi az, hogy kifütyülik a Marseillaise-t Franciaországban? A francia nemzeti himnuszt? Kik? Miért? Mi ez az újabb agyrém? Mert hogy a világ taplóbb népeinek, vagy intelligensebb népek taplóbb egyedeinek szokása ugyan kifütyülni a rivális csapatok himnuszát…na de a SAJÁTJÁT?

Mi ez?

Erről még nem hallottam, de egyből gyanítottam, miről lehet szó. Azért tovább olvastam, és balsejtelmem beigazolódott.

Akkor hát, kedves olvasók, tudjátok meg, hogy Franciaországban egy ideje már nem játsszák a nemzeti himnuszt, legfeljebb sportesemények alkalmával, de akkor is tömeges ordítozás, fütyülés, esetleg rendbontás rá a válasz.

Kik ezek? Kik gyalázzák meg a Marseillaise-t Franciaországban?

Jellemző, ahogy maga a kérdés eleve tálalásra kerül a francia sajtóban:

„A (francia) lapokat nem háborítja fel, inkább elgondolkoztatja 'az átlagosnál sötétebb bőrű ifjú szurkolók' magatartása”

A micsodák magatartása?

Értitek?

„…az átlagosnál sötétebb bőrű ifjú szurkolók' magatartása”!

Sárközy elnök - aki egyébként választási ígéreteit megszegvén az égvilágon semmit nem tett a bevándorló-bűnözés és úgy általában a nem kívánatos bevándorlás megfékezésére - még belügyminiszteri ideje alatt figyelmeztette az akkor éppen regnáló francia kormányt: baj van, mert a lakosságnak immár csak harminchárom százaléka „francia” az országban. Ezt mondta.

Jó.

Tudjuk mindannyian, hogy Franciaország az ultraliberalizmusnak nevezett alattomos szörnyeteg egyik szülőhazája. Tudjuk, hogy a nagyobb társadalmi bajok a hatvanas években kezdődtek ott, amikor a hatóságok hagyták rátelepedni a lényegében céltalan, de annál agresszívabb, szélsőbalosként definiálható, eszement, gyakran berúgott, belőtt fiatal rendbontókat a mindennapokra.

Tudjuk, hogy Franciaországba özönlenek a bevándorlók Észak-Afrikából, az arab-iszlám világból, és azt is tudjuk, ezek a bevándorlók többségükben hogy viselkednek, mit gondolnak az euroatlanti civilizációról, és hogyan használják ki a valóságtól immár teljesen elrugaszkodott európai vezérpolitikusok ostoba, gyáva magatartását.

Tudjuk, mert ők maguk bőgik bele a világba, mi is a valódi céljuk a kontinensen.

De nekem ez a himnusz-dolog akkor is új.

Most képzeljük el, hogy adott egy ország, ahol az őslakosok immár súlyos kisebbségben vannak. Ennek az országnak a fővárosában a nemzeti nyelv immár csak a második leggyakoribb nyelv. Ebben az országban nem lehet előadni a himnuszt, mert ordítozás, hőzöngés rá a válasz. Mert a lakosság nagyobb része nem tűri el többé a himnuszt, és ennek kellőképp állatias módon hangot is ad.

A lakosság nagy része, akik bevándorlók, teljesen mindegy, hogy újak, legálisak, illegálisak, vagy második-akárhányadik generációsok.

A bevándorlók az egykori Franciaországban nyilvános őrjöngésbe kezdenek, ha meghallják a francia himnuszt, ezért valakik valamikor úgy döntöttek, inkább nem is adják elő szinte már sehol a Marseilleise-t. Biztos azért, nehogy tovább bőszítsék vele a „meg nem értett bevándorlókat”, és hogy ilyen módon próbálják építeni a „civilizációk közötti hidat”, valamint eltüntetni a „kultúrák közötti eltéréseket”.

Ez utóbbi biztos, hogy sikerül. A francia (és egyéb európai) kultúrkör ugyanis eltűnik, helyét átveszi a vandál bevándorló-bűnözés, az iszlamisták pszichopata rendszere.

A bevándorlók immár tökéletesen eszement magatartásának okát lehet elemezgetni - ahogy a francia újságok ezúttal is megpróbálják magarázni ezt a gyalázatot - hogy hát identitásukat veszített, útjukat kereső, zavaros ideológiákat követő „emberek” ezek a rendbontók, de itt ez már teljesen mindegy.

Ha egy valaha civilizált állam odáig süllyed, hogy:

- Eltűri a tömeges bevándorló - bűnözést
- Még kedvezményeket is ad az iszlamistáknak, akiknek minél több „feleségük” van, annál több segély jár
- Hagyja, hogy a területén úgynevezett „No Go” zónákat, afféle iszlám gettókat tömegével hozzanak létre a „színesbőrűek”, ahonnan egyszerűen kitiltják a hatóságokat, szétverik az állami-közigazgatási központokat, saját törvényeik szerint élnek-halnak, és ahová államhatalmi képviselő be nem teheti a lábát
- Elnézi, hogy ez a populáció immár teljesen nyíltan fenyegetőzzön, gyalázza a befogadó országot, erőszakoskodjon, temetőket dúljon fel, vezéreik állam-és emberiségellenes bűncselekményekre szólítanak fel minden érintettet, teszik ezt a nyilvánosság előtt, egy percig sem titkolva, mit is akarnak ők valójában

…annak az államnak már majdnem vége.

És akkor jön az információ, hogy a francia himnuszt sem lehet már miattuk előadni.

Namost…

Túl az egész ügy bődületes abszurditásán…

A Himnusz minden országban egy komoly nemzeti szimbólum. Ha odáig süllyed a dolog -amire nem volt még példa a történelemben - hogy egy katonai megszállás alatt nem lévő országban nem lehet játszani a saját Himnuszukat, mert valakiknek ez nem tetszik, annak az országnak lőttek. Annak az országnak nincs többé lelke, nincs többé identitás-tudata, nincs becsülete, nincs semmije.

Nincs jövője.

Hogy ebből az európai vezérpolitikusok mennyit fognak fel? Tessék, itt van egy nemrég készült interjú, mely pontos választ ad a kérdésre:

http://www.brusselsjournal.com/node/3600

címe:

“Islam Is Welcome. Immigration Is Moral Necessity”

És aki előadja:

Jacques Barrot, az EU igazságügyi biztosa!

A francia uniós főpolitikusnak, akinek elvileg látnia kellene, hogyan élik fel saját hazáját a bevándorlók, ez a mondanivalója.

Emberek, ez már nem magyarázható a „politikai korrektség” nevű eszelős téveszmével.

Nem tudom, ez mivel magyarázható. Aki tudja, írja meg.

2008. október 22., szerda

Na, ki mellé nem akarnak odaállni?...


Ahmedinedzsád viszonya a világ többi vezetőjével... A képért Singer Juli olvasónknak tartozunk köszönettel.

2008. október 16., csütörtök

Kumrán és a Holt-tengeri tekercsek – Vermes Géza nyomán

Nagy József a Bét Orim Közösség szervezésében tart 25-én a Bálint Házban előadást Reflexiók a kumráni közösség és a Holt-tengeri tekercsek történetéről címmel. Ami már önmagában is izgalomba hozza azokat, akiknek pszichéjét nem hagyják érintetlenül a több ezer éves rejtélyek, s akik néha megborzonganak, ha a Holt-tengert övező napmarta sivatagra gondolnak…


Ezen a tájon találta meg több évtizede egy beduin pásztor a híres tekercseket, amelyekről azóta is legendák keringenek (a képen a négyes számú barlangot rejtő hegyet látjátok).

Az előadó Vermes Géza oxfordi professzor (balra) kutatásainak egyes pontjaira reflektál ill. ezekből kiindulva indítana vitát. Vermes két műve, A kumráni közösség és A Holt-tengeri tekercsek története, valamint a keresztények megváltója és a júdaizmus világa egyes fejezeteinek kritikai rekonstrukciójára vállalkozik, azon előfeltevésből kiindulva, hogy a holt-tengeri tekercsekkel, valamint Jézussal mint történeti személyiséggel kapcsolatos judaisztikai vizsgálódások ismerete fontos a júdaizmus és a kereszténység közti összefüggéseknek, végső soron pedig magának a júdaizmusnak a megértéséhez.


Menjetek el, érdekes lesz. Tehát: Bálint, Grün terem, 25-e, szombat este este hatkor. Szóljatok a többieknek is.

2008. október 15., szerda

Nácikat skalpolnak a zsidók Tarantino készülő filmjében

A világ legrégibb filmstúdiójában, Potsdamban lát munkához az erőszakos mozik nagymestere, Quentin Tarantino. Vele és a vállakozással hetek óta tele vannak a német bulvárlapok, továbbá a „komoly” orgánumok. A második világháborúról szóló alkotás forgatása napokon belül megkezdődik.

Tarantino Brad Pittet szerződtette le a főszerepre, aki bőségesen adott munkát a bulvársajtónak, amikor feleségével, Anjelina Jolie-val és gyermekeikkel beköltözött Berlin külvárosának egyik villájába, nem messze attól a helytől, ahol 1942 januárjában a náci vezérkar elhatározta a zsidókérdés végleges megoldását – „A legszebb pár Wannsse-ben”, ömlengte valamelyik főcím –, maga a készülő film viszont a német sajtó „megfontoltabb” részét foglalkoztatja, amely azt a gumicsontot rágja, vajon a német társadalom fel van-e készülve arra a típusú, a múlttal történő szembesítésre, amelyben Tarantino kívánja részesíteni.

Nem mintha a német társadalom nem nézett volna szembe a múltjával – főleg az a fele, amely valaha Nyugat-Németország volt. Szembenéztek vele. A bölcsődétől az egyetemig oltogatták és oltogatják az 1940 után született nemzedéket (azokat, akik nem élték meg a hitlerájt, vagy túl kicsik voltak ahhoz, hogy az megmérgezze őket) arra, mekkora a német nép felelőssége az egész világgal, de különösen a zsidósággal szemben. Teszik mindezt igazi német hatékonysággal. Egy ismerősöm mostanság tanúja volt annak, amint egy német fiatalember előtt magyarok Holokauszt-viccet meséltek. Minden jelenlévő felnyerített, kivéve a fiatalembert, aki zavartan megrázta a fejét, és azt mondta: „Ne haragudjatok, de nekem ezen nem szabad nevetnem.”

Ám egy dolog elméletben, évtizedek távlatából perspektívába tenni a múltat, és más dolog ott ülni a vetítőben, Quentin Tarantino zsenijének kiszolgáltatva. Borzalmasak a haláltáborok felszabadításakor készült fényképek, filmek, a mozgó, nagy szemű csontvázak, a hullákat tömegsírba toló dózer – mindez a valóság –, de ki a megmondhatója, nem lesz-e borzalmasabb az Inglorious Bastards (kb.: Dicstelen kurafiak), különösen, hogy abban nem a Soát ragozzák tovább, hanem németeket nyúznak meg elevenen?

A sztori szerint ugyanis az amerikai hadsereg zsidó katonái véresen megbosszulják azon aljasságok egy töredékét, amelyeket a nácik követtek el fajtájuk ellen. Brad Pitt a zsidó Aldo Raine hadnagyot játssza. Ő vezeti a Bastards nevet viselő bosszúálló különítményt, amely körülbelül úgy viselkedik, hogy azt a tanácsköztársasági vörös- vagy az azt követő fehérterror is megirigyelhetné: akasztanak, kínoznak, beleznek, skalpolnak és horogkereszteket vágnak késsel a nácik homlokára – ami a csövön kifér.

Tarantino nyilván pontosan tudja, hogy az inkriminált forgatókönyv-részlet kiszivárogtatásával mekkora reklámot csapott saját magának. A téma, amit választott: kitűnő. A második világháborús németek, mint a zsidók áldozatai? Oximoron a javából. Hiszen a németek szenvedéseit még mainapság sem ildomos emlegetni, hát még zsidó összefüggésben. A média főárama még a tömeggyilkos, erőszaktevő hordaként viselkedő Vörös Hadsereg németellenes rémtetteit is legfeljebb láb- és végjegyzetben képes megemlíteni, jellemzően ostoba hallgatásával ráhagyva ezt a feladatot az antiszemita szócsövekre, amelyek – szokás szerint – kifordítják a történteket, gondoskodva arról, hogy Solomon Morel (lásd eggyel korábbi írásunkat) lassan már ördögibb figurája lesz a történelemnek, mint Heinrich Himmler.

És ki mondta volna meg előre, hogy a film magukat a németeket fogja nyugtalanítani? A forgatás még meg sem kezdődött, és Tarantino vállalkozása máris hullámokat vet Németországban. Mint Tobias Kniebe, a Süddeutsche Zeitung filmkritikusa megfogalmazta: „A popkultúra soha nem látott erővel találkozik a náci Németországgal és a Holokauszttal. Az ütközés hatásai a legkisebb mértékben sem jósolhatók meg.”

A németek, akik eddig százával fogadták és nézték az olyan világháborús filmeket, amelyekben ők a rosszak – a velük szemben igen tisztességes A halál ötven órájától kezdve a végtelenül bugyuta A tavasz tizenhét pillanatáig –, most nyugtalanok, mert a filmen látható rossz német nácikkal még rosszabb dolgok történnek. A német kritikusok zöme leszedte a keresztvizet a Német Filmalapítvány két héttel ezelőtti döntéséről, miszerint anyagilag hozzájárul a forgatáshoz, méghozzá a büdzsé ötödét állja. Mégiscsak túlzás, állították, hogy Németország olyan filmet pénzeljen, amelyben a náci-zsidó reláció képezi a szórakoztatás alapját. Főleg akkor, ha ezt az alkotást Quentin Tarantino jegyzi. A Süddeutsche Zeitung hivatkozott a Tom Cruise főszereplésével készülő Valkyrie című mozira, amit jövő tavasszal láthatjuk: ez a nemes von Stauffenbergék merényletkísérletéről szól, amelyet 1944 augusztusában hajtottak végre Hitler ellen, sajnos sikertelenül. A német történetírás máris össztüzet nyitott a Valkyrie-re, mintha dokumentumfilmről lenne szó, nem pedig játékfilmről, amelynek alkotóinak jogukban áll kicsit eljátszadozni a történelemmel, nem ragaszkodni mereven annak fonalához, itt-ott igazítani rajta egyet, keverni-kavarni a fikcióval. S Kneibe szerint ha a történészeknek és a kritikának ennyi baja van – már most – a Cruise-filmmel, úgy az Inglorious Bastardsot szanaszét fogják tépni, mint norvég jégeső a napernyőt.

Tarantino aligha vacakol a történelemmel, és ezt a maga stílusában kerek-perec közölte is a németekkel. „Második világháborús spagetti-westernről van szó”, tudta meg a rendezőtől a DPA hírügynökség. „Annyira azért nem vagyok hülye, hogy annak nevezzem el, de ha lenne alcím, az így hangzana: Volt egyszer egy nácik által megszállt Franciaország”, természetesen a Volt egyszer egy Vadnyugat mintájára.

A németek viszont kötik az ebet a karóhoz: a Holokauszt nem arra való, hogy azon szórakozzanak. Az ilyesmi, véli Alexander Kluge, neves író és rendező, aki ötven év óta foglalkozik a Holokauszttal, romboló hatású lehet. A svájci-zsidó rendező, Dany Levy Mein Führer című alkotására hivatkozik, amely két évvel ezelőtt keltett botrányt Németországban azzal, hogy – első ízben – neurotikus, jóformán szánalomra méltó, és ezzel együttérzést kiváltó figuraként ábrázolta minden idők leggonoszabb mázolóját. Az ilyesmi Németországban ízléstelen és tilos; Hitlerrel, a nácikkal, a nácizmussal bármilyen szinten rokonszenvező alkotással jó érzésű ember épp úgy nem rukkol ki, ahogyan nyilvánosan vizelni sem szokás. A németek most is attól tarthatnak, hogy lesznek a végén neonáci ossie emberkék, akik felállva tapsolják majd Tarantinót (a képen az idei Cannes-i fesztiválon), hőssé nyilvánítják és a virtuális világ az ő mondanivalójuktól fog zengeni: „Végre egy tisztességes alkotás! Most aztán mindenki láthatta, mit tettek – zsidók németekkel.”

A történész szakma szemét pedig azért csípheti a dolog, mert a Tarantino-féle atrocitások valóban megtörténtek, tömegesen is, de nem a franciaországi, hanem a keleti fronton. Ám Németországban, ha megtörtént, ha nem, arról az iszonyatról, amit a Vörös Hadsereg előbb a Kelet-Poroszországba való benyomulásakor, azután mindvégig a győzelemig Németországban művelt, ugyancsak nem illik emlékezni, még abban a formában sem, hogy: „Azt kaptuk, amit megérdemeltünk”. Az ilyesmi tabu. És azt sem veszik sokan jó néven, hogy a negatív főhősök épp amerikai egyenruhában lesznek. Még akkor sem, ha nyilván a nyugati fronton is fordultak elő amerikai, angol és francia háborús bűncselekmények. 1944-45-ben a németekkel szemben bármit meg szabadott tenni.

Hangsúlyozom, hogy a forgatókönyvnek csak egy töredékéről van szó; hogy az alkotás valójában miről szól majd, az ki fog derülni jövő nyáron. Tarantino 300 ezer eurós támogatásban részesült Brandenburg szövetségi tartománytól, mert az 1911-ben alapított, a legrégibb, ma is működő, a baloldali képen látható potsdami Babelberg stúdióban forgat. Ez mindenképp jó előjel, nem akármilyen filmek készültek itt – gondoljunk csak A kék angyalra vagy a Metropolisra.

Morel, a zsidó táborparancsnok és a lengyel igazságérzet, avagy: a bagoly mondta verébnek tipikus esete

Solomon Morel (1919-2007) grabowói lengyel zsidó volt, egy pék fia. Miután a németek lerohanták Lengyelországot, inkább bujkált, mint gettóba menjen. (Bujtatóját, Józef Tkaczykot 1983-ban tüntették ki Morel életének megmentéséért Izrael legnagyobb, csak nem-zsidóknak adható kitüntetésével: a Népek Jámbora lett.) A lengyelek szerint 1942 után ő és fivére bűnbandát alapítottak és a helybéliek kirablásával foglalkoztak, később Morel a kommunista partizánokhoz csatlakozott; a családja legtöbb tagját eközben kiirtotta a Hans Frank főkormányzó utasítására létrehozott, kollaboráns Granatowa policja, a hírhedt lengyel Kék Rendőrség, amelyet Hans Frank főkormányzó parancsára hoztak létre; egy évvel a tragédia után a fivérét lőtte agyon egy náciszimpatizáns lengyel.

Nem sokkal azután, hogy az oroszok betörtek Dél-Lengyelországba, a KGB elődje, az NKVD koncentrációs tábort hozott létre Świętochłowicében Zgoda néven, s azt később átadta a lengyel kommunista titkosrendőrségnek, az Urząd Bezpieczeństwának, amit nagyjából úgy kell elképzelnünk, mint az ÁVH-t a köbön. Az UB kádereit ugyanazon elv alapján válogatták ki az oroszok, mint Magyarországon. Kik voltak a legmegbízhatóbbak? Azok, akik soha nem működtek együtt a nácikkal. Kik azok, akik még véletlenül sem működhettek együtt a nácikkal? A zsidók.

Morelt megtették Zgod (balra) táborparancsnokának, aki állítólag a következőként mutatkozott be az odahurcolt németeknek: „A nevem Morel. Zsidó vagyok. Halott az apám, az anyám, az egész család, s én megesküdtem, ha élve megmaradok, mindent visszafizetek nektek, náciknak. És most megfizettek mindenért, amit műveltetek.”

Kétségkívül megnyilvánuló kegyetlenségét lengyel főnökei is megsokallták, akik vizsgálatot indítottak a zgodai táborban történtekkel kapcsolatban; Morel három napra rács mögé is került. Közkézen forgó adatok szerint 1695 rabja pusztult bele az ott kitört vérhas- és tífuszjárványba – ami minden bizonnyal népköltés, miután a lágernek Morel egész parancsnoksága alatt nem volt több, mint hatszáz rabja, de ha egyszer valakiről rémtörténeteket költenek, annak nincs se vége, se hossza. Morel nevét a rendszerváltás után kapta fel a jobboldali lengyelországi sajtó, ekkor már mint tömeggyilkosét, és miután pár száz náci megleckéztetésével aligha lehetett volna a lengyel közvéleményt az akkor hetvenhárom éves férfi ellen hergelni, népirtással, a lengyel nemzet elleni tettekkel, majd emberiesség elleni és háborús bűncselekményekkel rágalmazták. Morel 1992-ben alijázott, a hecckampány azonban nem hagyott alább, sőt, 1998-ban a tetőpontjára ért: Varsó a kiadatását kérte, amit Jeruzsálem azzal tagadott meg, hogy az emlegetett háborús bűncselekmények elévültek. 2004-ben újabb kérelem érkezett, ami ugyanarra a sorsra jutott.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy az izraeli igazságügyi minisztérium, tekintettel a vádak súlyosságára, rendkívül aprólékos és mindenre kiterjedő vizsgálatot indított Morel múltjára nézve, már amennyire ez fél évszázad távlatából lehetséges volt. Kiderült, hogy Varsó minden alap nélkül vádolta meg Morelt súlyos bűncselekményekkel, nem beszélve az olyan abszurdumokról, mint a népirtás vagy a lengyel nemzet ellen elkövetett bűncselekmények. Különösen furcsállta a minisztérium, hogy e vádak épp abban a Lengyelországban merültek fel, ahol a németek kitakarítása után véres pogromok folytak a zsidók ellen, és nagyjából ezerre tehető azon zsidók száma, akiket lengyelek gyilkoltak meg. Izrael ezzel jelezte: lehet erőltetni Morel kiadatását, de ők valóságos névsorral rendelkeznek, és jó néhány, még élő lengyel bűnös kiadatását kérhetik.

Morel tavaly februárban hunyt el Tel-Avivban. Olyan bizonyítékok, amelyek egyértelműen tanúsították volna az ellene felhozott vádakat, soha nem merültek fel. Én a magam részéről nem hiszem ugyan, hogy ne tanúsított volna elkeseredettségében, talán félőrültségében olyan magatartást, amit később megbánhatott. Ami természetesen nem ok arra, hogy a világ talán legantiszemitább országa – ötven év után, amit Morel Lengyelországban, a saját nevén töltött el! – kikérjen egy izraeli állampolgárt, és sajtórémhírek alapján igazságszolgáltatási tort üljön felette. Hiszen a pofátlanságnak is van határa.

2008. október 12., vasárnap

Talán most újra kijutunk a vébére?

Hát igen… Izrael, finoman szólva, nem futball-nagyhatalom. A kilencvenes évek közepe óta kísérgetem figyelemmel a csapatot. Noha voltak bíztató pillanatok, az izraeli nemzeti tizenegy igazából mindig is lelkes amatőr gárda volt. Ámbár: az utolsó években mintha megindult volna a profizmus felé tartó lassú, de biztos fejlődés – ha ugyan nem csak én szeretném beléjük látni. Még az sem kizárt, hogy 2010-ben ott lesznek Dél-Afrikában. Míg korábban sorozatban nehézsúlyú ellenfeleket kaptak a selejtezőcsoportban – franciákat, angolokat, horvátokat, spanyolokat –, most valamivel könnyebb a dolguk.

Most, a hétvégén játszott VB-selejtezőt Izrael idegenben, Luxemburgban, és pocsék első félidő után annak rendje és módja szerint két vállra fektette a világ leggazdagabb országának hótthaloványos válogatottját, ami, mióta csak az eszemet tudom, pofozógépként használatos a nemzetközi focivilágban, akárcsak Málta, a Faroer-szigetek, Lichtenstein vagy San Marino. Ezzel továbbra is második az ezúttal viszonylag könnyű csoportban Görögország mögött, Svájc, Lettország, Luxemburg és Moldova előtt. A neheze azonban még bőven hátra van. A fiúk odahaza 2:2-t csináltak Svájccal, idegenben 2:1-re verték Moldovát és 3:1-re Luxemburgot, de még egyszer sem találkoztak a négy évvel ezelőtti Európa-bajnoki címre ugyan érdemtelen, de gyengének azért mégsem mondható görög csapattal, és a lettekkel sem – náluk, Rigában amúgy 15-én mutatkoznak be, tehát most szerdán. Nagyon észnél kell lenni, a hazai mérkőzéseken mindenképp otthon kell tartani a három pontot, a lettek szerdai legyőzése is szinte kötelező, és jó volna pontot rabolni Athénban.

***

Izrael sok mindennel dicsekedhet, a focijával azonban nem – holott ez az intézmény is, mint annyi más, messze megelőzte az állam megalapítását. Az arabság előszeretettel hivatkozik arra, hogy már a harmincas években is létezett „palesztin válogatott” – csak épp azt nem teszik hozzá, hogy ez az első embertől az utolsóig Erec Jiszráél-i zsidókból állt.

A Palesztinai Labdarúgó Szövetség 1928-ban jött létre, az akkor már tizenhat éve létező Makkábi cionista sportegyesület kezdeményezésére, s rá egy évre, az arab pogromok gyászos emlékezetű 1929. esztendejében lett a FIFA teljes jogú tagja. A FIFA akkori szabályzata kimondta, hogy a tagszervezetnek az illető ország vagy terület teljes lakosságát reprezentálnia kell, úgyhogy a tizenöt tagú vezetőségbe muszáj volt egy arab tagot is delegálni az első időkre.

Az 1930-ban megrendezett első világbajnokságon még nem indultak, négy évvel később viszont már neveztek, és egyben lejátszották az első hivatalos nemzetközi mérkőzésüket, ami egyben selejtező is volt, Egyiptom csapatával a brit hadsereg kairói pályáján. A Hatikvát játszották… Lévén szó történelmi jelentőségű mérkőzésről, álljon itt az angol Stanley Wells által vezetett, 1934. március 16-án lejátszott meccs egy-két adata: az összecsapásra tizenháromezer ember volt kíváncsi, és a „palesztin” – helyesebben: Erec Jiszráél-i – válogatott a következő összeállításban lépett pályára: Willi Berger – Avraham Reznik, Pinhász Fiedler – Zálmán Friedmann „Dzampa”, Gedáljáhu Fuchs, Jochánán Szukenik – Amnon Harlap, Peri Krausz, Paul Kesztenbaum, Cháim Reich és Avraham Nudelman, aki egyébként a világtörténelem első és ennek a mérkőzésnek az egyetlen zsidó gólját lőtte. A válogatottnak akkor még egyetlen tagja sem volt szabre, és a szövetségi kapitány, Simon Ratner – „Lumek” – is Lengyelországból alijázott. Az eredményt szívesen elhagynám, de hát úgyis utána lehet keresni az interneten, úgyhogy inkább innen tudjátok meg, mint máshonnan :-) – szóval, Erec Jiszráél hét-egyre húzta ki a gyufát a skót James McRea által irányított egyiptomi legénységtől.

Palesztina/Erec Jiszráél odahaza, a visszavágón is kikapott Egyiptomtól, igaz, már csak 4:1-re. A Ramat Gan-i Nemzeti Stadion még nem létezett (maga Ramat Gan is csak tizenhárom éve); ezt a derbit a Hápoél tel-avivi pályáján rendezték meg. A gólt Szukenik lőtte. Az egyiptomiak gyengébb teljesítményét valószínűleg az okozta, hogy a második félidőt sérülés miatt tíz emberrel játszották végig.

Az 1938-as világbajnokságra a görögöket kapta a csapat, ki is kapott tőlük mindkét meccsen. A vébéknek ezzel egy időre befellegzett; a következő évben, ha nem is futball-nagyhatalmak, olyan kontinensviadal-sorozatot rendeztek, amely hosszú időre betett mindenféle komolyabb sporteseménynek. Barátságos meccseket azonban még egy ideig játszottak. A zsidó válogatott 1940 tavaszán 5:1-re igázta Tel-Avivban Libanont, s ez volt az első győzelem. A csapat többé nem játszott Palesztina néven (gázai arabok a mai napig játszanak, az óceániai selejtezőben most szaladtak bele egy méretes zakóba Szingapúrral szemben, de az övék egy másik történet – nem a mi történetünk).

Az 1948 májusában megszületett állam nemzeti tizenegye még abban az évben, szeptember 26-án lejátszotta első hivatalos nemzetközi meccsét Izraelként, a vendég a Nagy Testvér, az Egyesült Államok csapata volt, amely 3:1-re diadalmaskodott. Az immár nem Palesztinai, hanem Izraeli Labdarúgó Szövetség FIFA-tag lett, és szinte egyidőben megkezdődött a méltatlan huzavona, hová osszák be az országot. Földrajzi fekvésének megfelelően Ázsiába osztották, ami bonyodalmakkal járt, mivel az ottani országok jelentős része nem volt hajlandó pályára lépni velük. A csapat irányítása ebben a hőskorban „az osztrák Alois Hess” kezében volt – azazhogy ördögöt, naná, hogy magyar volt a Hess Lajos, és naná, hogy az MTK-ban adta elő, csak később elosztrákosították a foci-annalesek, akárcsak a cionista annalesek Herzl Tivadart. Az MTK-s vonal később is felbukkan: Mándi Gyula, a húszas-harmincas évek legendás játékosa némi megszakítással 1959 és 1964 között vezényelte a szentföldi gárdát: az utolsó évében Izrael kapta meg az Ázsia Nemzetek Kupája rendezési jogát, és meg is nyerte a tornát. Ő van a képen balra fent, a Gyula bácsi.

1968-ban a csapat először jutott ki az olimpiára, és a negyeddöntőig jutott, ahol Bulgáriával szemben vérzett el. Biztató fejlemény volt, hogy nagytornán mérettették meg magukat, és 1970-ben be is verekedték magukat a világbajnokságra. Kutya nehéz csoportot kaptak, a későbbi döntős olaszokat, a kétszeres világbajnok Uruguayt (idősebbek még emlékezhetnek arra, hogy a kapusukat furamód Mazurkiewicznek hívták), meg az akkor még másodhegedűs svédeket. Az uruk 2:0-ra verték őket, az olaszokkal 0:0-ás, a svédekkel pedig 1:1-es egált játszottak, ami vb-újonctól föltétlenül dicséretes teljesítmény volt. Az első vébégólt a Szocsiban született Mordechái Spiegler varrta be a svédeknek. Spiegler, aki ma már hatvannégy éves, a mai napig gólkirálya a csapatnak: harminckétszer sikerült a bogyót az ellenfél hálójába csempésznie. Két ponttal, de emelt fővel távozhatott a csapat (jobbra fent) Mexikóból.

1976-ban még kijutottak a montreáli olimpiára, ahol – ismét a negyeddöntőben – a brazilok állították meg őket. Azután hosszú, néma csend. Jöttek és mentek az izraeli, angol, szerb, dán szövetségi kapitányok, s kétévente jöttek és mentek a remények az EB- és VB-selejtezőkön. Részben talán a páriaszerep is belejátszott ebbe: miután a csapat helyzete elviselhetetlen volt, Izrael kilépett az ázsiai fociszövetségből, és sokáig a levegőben lógott. Az 1982-es selejtezőket európai csapatok ellen játszotta, a következő két világtornára pedig az óceániai ágból próbált bejutni. 1990-ben pótselejtezőt játszott Kolumbiával. Ha megnyeri, eljut az olasz vébére – de nem nyerte meg (0:1, 0:0). (A baloldali képen frissebb jelenet: a luxemburgi Mario Mutsch díszkíséretet ad Szálim Toamának.)

Az izraeli klubcsapatok 1991-től mérhették össze az erejüket európai klubokkal, egy év múlva pedig már ugyanitt játszhatták a vébéselejtezőket (sokan felkapták a fejüket, amikor 1992-ben 3:2-re verték a franciákat – Párizsban). 1994-ben kapták meg végre a teljes UEFA-tagságot, s a hányattatás ezzel véget ért. A 2006-os vébé selejtezőin nem szerepeltek rosszul, de csak a harmadikak lettek a franciák és a svájciak mögött, dacára annak, hogy tíz meccsen át veretlenek voltak (négy győzelem, hat döntetlen). Ami pedig az idei EB-t illeti: a csoportban harmadikok lettek a horvátok és az oroszok mögött, így erről is lemaradtak, de a Horvátországgal szembeni szenzációs otthoni meccs (3:4) volt az első vereség tizenhárom meccs után. Be nem jutottak, de a világranglistán jelentősen előreléptek.

***

Van miért szorítani szerdán. Reméljük, lesz miért örülni is, és azon leszünk, hogy figyelemmel kísérjük itt a csapat teljesítményét.

2008. október 9., csütörtök

Mose Dáján: „Nem voltam befolyással a döntésekre” / Sáron: „Kibasztak velünk" / Dádo: „Tébolyda volt a vezérkar”

Az 1973. októberi háborút, noha Izraelt megsemmisíteni vagy attól területet rabolni nem sikerült, az arabság a mai napig győzelemként éli meg, a zsidó államban pedig harmincöt év után sem szünetel a vádaskodás, a keserű nyomozás. A háború túl sokáig tartott, túl sokan haltak meg, a szuezi nyugati hídfő pedig odalett. Most újabb, eddig zárolt anyagok szabadultak fel; olvashatók többek közt legendás hadvezérek, Mose Dáján, Áriél Sáron és Dávid Elázár vallomásai.

Dáján már életében legenda volt a Hatnapos Háborúban játszott szerepe miatt, és hírneve 1973 októbere után sem csorbult. Akkoriban persze nem tették közzé azt, amit a Jom Kipur-i Háborút vizsgáló Agranat Bizottság (balra) előtt ő maga jelentett ki határozottan. Eszerint nem volt kvafilikálva arra a háború előtt és alatt, hogy befolyásolja a döntéseket.

„1957 és 1967 között egyáltalán nem is voltam a hadseregben”, vallotta az az ember, aki előtte négy éven át a Cahal vezérkari főnöke volt. „Nem vagyok harckocsizó, nem vagyok tüzér, nem vagyok ejtőernyős, nincs vezérkarom… Nem vagyok és nem voltam katona tíz évig, és azután sem a hadsereghez tértem vissza, sokkal inkább politikai-védelmi témákhoz.”

Ez az elképesztő vallomás bevált. A bizottság a komplett kormányt – és benne Dájánt – felmentette az októberi háború elügyetlenkedésének vádja alól, és a felelősség teljes egészében a hadseregé lett. Dáján mondandója pedig harmincöt évig nem kerülhetett nyilvánosságra.

Ha valamiféle pitlák magyar vagy más nyugat-balkáni ócska tolvajpolitikus érvel így, azon már meg sem lepődik senki. „Nem tuttam, nem voltam, nem vagyok, nem tehetek róla, nem az én kompetenciám” – ez ömlik lépten-nyomon ezeknek az országoknak a „médiájából”. De hogy Mose Dáján? Az 1915-ös születésű szabre, a kibucnyik, a mandátum alatt a zsidó rendőrség tagja, Orde Wingate híres járőrszakaszának csillaga, később az elit Pálmáchban a Függetlenségi Háború hőse, a 89. Zászlóalj parancsnoka, aki a Vichy-Franciaország által uralt Libanonban veszítette el fél szeme világát? Mose Dáján, aki katonalányok ezreit hurcolta ágyba – azok különösebb ellenkezése nélkül –, miután Jeruzsálemet felszabadítva győzedelmesen hatolt be az Óvárosba, Jichák Rabin és Uzi Nárkisz társaságában?

Nem csak az ő vallomását hallgatták meg akkoriban, de tucatnyi más miniszter, képviselő, tiszt és más nagyság véleményét is. Köztük volt Áriél Sáron, aki három hónappal az arab agresszió előtt hagyta ott a hadsereget. Október 6-án persze azonnal visszatért, és parancsnoka lett a 143. hadosztálynak, amely a Csatornán átkelve és az egyiptomi Harmadik Hadsereget bekerítve Délen gyakorlatilag véget vetett a háborúnak. Sáront 1974. július 29-én hallgatta meg az Agranat bizottság, és különösen a háború első két napjáról faggatták. Sáron elmondta: amint a szináji Refidim bázisra ért, tisztában volt azzal, hogy nagy baj van.

„Megpróbáltam a történtekről informálódni… az volt a benyomásom, nincs világos kép arról, ami a fronton történik”, mondta. Smuél Gonént, a Déli Parancsnokság főparancsnokát hívta, és arra szólította fel, közölje az összes parancsnokkal, hagyják ott a térképszobát és igyekezzenek a frontra, mert a saját szemükkel kéne már látniuk, mi történik. Merthogy sem Gonén, sem Dávid Elázár vezérkari főnök nem járt a fronton, és soha nem is értették meg, mi történik a csatamezőn.

Sáron felidézte a Szináj Hadosztály parancsnokával folytatott vitát is: „Amikor a hadosztályparancsnok közölte velem, mi történt a fronton, csak egy kérdésem volt hozzá: miért nem szórta szét a csapatait? Ez a kérdés azért merült fel, mert a különféle lehetőségek között ezt a lehetőséget is előreláttuk – hogy az egyiptomiak ebben a stílusban támadnak… A válasza ez volt: ’Parancsot kaptam, hogy ne szórjam szét az erőimet.’”

Sáron az első napokban nem kért légi támogatást, mert látta, hogy a légierőnek komoly nehézségeket okoznak a Csatorna mentén felvonultatott egyiptomi légvédelmi ütegek. Mindazonáltal panaszolta, hogy „amikor több száz egyiptomi jármű, harckocsi, páncélozott csapatszállító jött konvojban a Csatornától nyugatra, hogy az ütközőjük összeért, ez a célpont megérte volna a támadást, de még a veszteségeket is. Csakhogy ott volt a kibaszás – az én véleményem szerint a légierő kibaszása –, mert az információ nem elég gyorsan haladt. Azt a légifelvételt, ami a konvoj reggeli helyzetét ábrázolta, jó, ha estére megkapták. Nem voltak felkészülve az információ gyors továbbítására.

Tíz vagy tizenkét kilométerre álltunk a Csatornától, de nem láthattuk, mi van ott”, folytatta Sáron. „Minden csupa por, füst, nem láttunk sokat. Később kiderült, néha százával voltak ott járművek konvojban, amelyekre a légierő csapást mérhetett volna.”

Dávid Elázár – Dádo – közölte a bizottsággal, hogy a vezérkar október 6-a, vasárnap reggel, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy háború lesz, „tébolyda” volt. Azonnal be akarta hívatni az összes tartalékost, de Dáján és Golda Méir miniszterelnök asszony ezt ellenezték. Ez aggasztotta őt, mert attól tartott, sikerül az araboknak rakétákat lőni Izraelre, akkor pedig sokkal nehezebb lesz az országban mozogni.

„Tudtam, hogy Frog rakétákat lőhetnek Tverjára és Cfátra, ami később lelassíthatja a mozgósítást. Mindaz a mozgósítás, amit nem most hajtok végre, amíg nem tüzelnek, korlátozott lehet. Ez problémákat okozhat. És ez újabb ok arra, miért akartam a tartalékosokat azon a vasárnapon behívatni, mielőtt még kitör a háború.”

Dádo szerint Dáján azzal érvelt a mozgósítás ellen, hogy ebben az esetben az arabok agresszióval vádolhatják Izraelt. (Érvelésében kétségkívül volt valami. A magyarországi kommunista újságírás gyöngyszemei számos esetben nevezték Izraelt agresszornak, és ha ez semmi szín alatt nem volt kivihető, akkor „a háború kitört” fordulatot használták. De hogy ezért miért kellett megvárni, míg „kitör”?!)

Sáronhoz hasonlóan Elázár is bírálta a légierőt, ahol „a háború előtt úgy gondolták, tudnak mit kezdeni velük [ti. a légelhárító ütegekkel – RR.] Ma csak azt mondhatom, hogy igen kevéssé tudtak velük mit kezdeni. Nem volt, és ma sincs megfelelő válaszunk a rakétaütegekre. És ez akkor se lesz másképp, ha a háború két hét múlva megint kirobban.”

Gonén elmondta: a Déli Parancsnokságon súlyos hiány volt emberben is, felszerelésben is. „Két újabb századnyi tüzérséget kértünk Délre, és nem hagyták jóvá. Két hídverő és négy bulldózer páncélost kértünk, és nem hagyták jóvá. Két újabb radarkocsit kértünk, és nem hagyták jóvá. Tizenegy harckocsihoz kértünk személyzetet egy harci szektorba, és öthöz kaptunk.”

Sáron is hasonlóan panaszkodott, mondván, a háború első napjaiban parancsnokságán akut hiány volt géppuskából, merthogy korábban az összes fellelhető darabot elvitték – hadgyakorlatokra.

***

Érdemes mindezen elgondolkodni… A folytatásban azt vizsgáljuk, hogyan vezetett 1973 a 2006-os libanoni fiaskóhoz.

Októberi évfordulók

1973. október 6: abban az évben Jom Kipur napja. Az egyiptomi és a szíriai hadsereg ezen a napon indítja meg a zsidó állam ellen tervezett irtóhadjáratát abban a reményben, hogy a legszentebb zsidó ünnepen ellenfelük tehetetlennek bizonyul.

Izrael határain a NATO akkori erőinek megfelelő hadseregeket vonultatnak fel, a legmodernebb szovjet fegyverzettel ellátva. A Golanon 180 izraeli harckocsi nézett farkasszemet 1400 szír páncélossal, a Szuezi-csatornát pedig 500 izraeli védte a támadás pillanatában 600 ezer egyiptomi katonával, 2000 tankkal és 550 repülőgéppel szemben.

Az agresszorokat a Szovjetunión kívül kilenc arab állam támogatta, ki „önkéntesekkel”, ki pénzzel; továbbá a Castro-féle Kuba is küldött páncélosokat a szír frontra; ugyanitt 3000 szaúdi katonát, 18 ezer iraki katonát és több száz harckocsit, valamint MIG-eket is bevetettek. A háború finanszírozói között volt Kuvait, Szaúd-Arábia és Líbia, amely a fegyverzet továbbadására vonatkozó, Párizzsal kötött megállapodást felrúgva Mirage-okat adott tovább Egyiptomnak. Algéria három légiszázaddal, egy páncélos dandárral és 150 harckocsival, Tunézia a Nílus deltájába vezényelt 1000-2000 katonával, Szudán a Dél-Egyiptomba küldött 3500 katonával, Marokkó pedig három, a frontra vezényelt dandárral képviseltette magát az összarab „ügyben”. A libanoniak a szír hadseregnek engedték át radarállomásaikat. Most először palesztin egységek is harcoltak, mégpedig a déli fronton, az egyiptomiak és a kuvaitiak oldalán.

Husszein jordán király, aki ezúttal ki akart maradni a soron következő háborúból, sőt, korábban titokban maga vezette helikopterén Tel-Avivba repült és figyelmeztette Izraelt arra, mi készül, a látszat kedvéért két legjobb egységét Szíriába küldte, az Amman-Damaszkusz útvonal védelmére, amellett három jordán tüzérségi egység részt vett a harcokban.

A Jom Kipur Háború húsz nap múlva ért véget, vereséggel felérő izraeli győzelemmel.

1555. október 7. Több száz zsidót gyilkolnak meg Krakkóban.
1939. október 7. Egy német rendelet szerint J betűt kell pecsételni a zsidók útlevelébe.

1302. október 8. III. Kazimir lengyel uralkodó megújítja a zsidó privilégiumokat.
1802. október 8. I. Sándor cár bizottságot jelöl ki, melynek feladata az oroszországi zsidóság körülményeinek javítása.
1939. október 8. Náci pogrom zajlik a lódzi zsidóság ellen.
1948. október 8. Egyiptom beindítja a Negev elleni offenzívát.

1958. október 8. Az izraeli haditengerészetben szolgálatba áll az első tengeralattjáró. A képen az a pillanat, amikor kivonják a forgalomból és múzeumban helyezik el.

1864. október 10. Tuniszban és Tripoliban lemészárolják a helyi zsidóságot.
1938. október 10. A fasiszta Olaszországban betiltják a schitát, a rituális vágást.

1285. október 11. Münchenben száznyolcvan zsidót ölnek meg.

1366. október 12. Szicíliában megtiltják a zsinagógák külső díszítését.
1939. október 12. Elhagyják Csehországot és Bécset az első deportálóvonatok.
1941. október 12. A nácik 3400 galíciai zsidót ölnek meg.

1796. október 13. Oroszországban bevezetik a zsidó könyvek cenzúráját.
1881. október 13. Eliézer ben Jehuda és barátai elhatározták, hogy kizárólag héberül fognak beszélni. Ez a nap a modern ivrit megújulásának napja.

1938. október 14. Göring bejelenti, hogy a nagyobb német városokban gettósítják a zsidókat.
1948. október 14. Véget érnek a nagyobb harcok Egyiptom és Izrael között.
1958. október 14. Leteszik a Kneszet alapkövét.
1964. október 14. Az episzkopális egyház tisztázza a zsidókat a krisztusgyilkosság vádja alól.

1894. október 15. Dreyfus első letartóztatása.
1941. október 15. Megkezdődik a németországi zsidóság keletre deportálása.

1946. október 16. A nürnbergi per után tíz háborús főbűnös nácit akasztanak fel. A képen Julius Streicher, az uszító Stürmer főszerkesztője, mellesleg a világ legnagyobb pornográf gyűjteményének tulajdonosa, közvetlenül az esemény után.

1483. október 17. Torquemada nagyinkvizítor lesz.
1808. október 17. Felfüggesztik a varsói zsidóság politikai jogait.

1270. október 18. Véget ér az utolsó keresztes hadjárat.
1945. október 18. Nürnbergben megkezdődik a háborús főbűnösök pere.
1930. október 21. A britek kiadják a Fehér Könyvet. A Lord Passfield gyarmatügyi államtitkár után a történelembe Passfield White Paper néven bevonult okmány gyökeres változást jelent a tíz évvel korábbi londoni állásponthoz képest: az egy évvel korábbi arab megmozdulások és tömeggyilkosságok „eredményeként” vitathatatlanul arabbarát és kétségkívül anticionista dokumentum szerint korlátokat kell szabni úgy a zsidó bevándorlásnak, mint a zsidók Erec Jiszráél-i földvásárlásainak.

1948. október 22. Izraeli erők elsüllyesztik az egyiptomi haditengerészet Fáruk királyról elnevezett hajóját.

1625. október 23. Rómában megtiltják a zsidóknak, hogy sírkövet állítsanak.
1668. október 23. A barbadosi zsidóknak megtiltják, hogy nagykereskedelemmel foglalkozzanak.
1956. október 23. A magyar forradalom előkészítésében és a szovjet támadást követő szabadságharcban több zsidó vett részt. Az Auschwitzot megjárt Angyal István (balra) a Tűzoltó utcai szabadságharcos csoport parancsnoka volt. A Kádár-rezsim kivégeztette. Az anarchikus állapotok miatt sor került ugyan antiszemita megnyilvánulásokra, de 1956-ot egyáltalán nem ez jellemezte. A forradalom eltiprása kiváltotta a zsidóság további jelentős hányadának emigrációját is. Ekkoriban zajlott az utolsó nagyobb magyar alija: jobbára Budapest zsidó alvilágának utója távozott Tel-Avivba.

1941. október 24. Húszezer harkovi zsidó kerül a nácik karmai közé.
1945. október 24. Kivégzik Vidqun Quislinget (jobbra), Norvégia Szálasiját, akinek a neve a hazaárulással vált egyenértékűvé.

1941. október 25. Román katonák 26 ezer odesszai zsidót gyilkolnak le.
1948. október 25. Új, Szodomába vezető utat avatnak.

1939. október 26. A megszálló nácik – az indoklás szerint „humanitárius okokból” (!) – egész Lengyelország területén betiltják a schitát.

1940. október 27. Ugyanerre kerül sor Belgiumban.

1784. október 28. Moses Montefiore születésnapja.

1957. október 29. Bomba robban a Kneszetben, Dávid ben Gurion és négy miniszter sérülést szenved.
1964. október 29. A Galilban megalapítják Kármiél városát (balra).

1944. október 30. A korábban Auschwitzba deportált Anna Frankot Bergen Belsenbe hurcolják át, ahol öt hónappal később meggyilkolják. A jobb oldali képen az ő és nővére, Margot sírköve látható.
1759. október 31. Több százan veszítik az életüket a cfáti földrengésben.

2008. október 1., szerda

Harmincöt esztendeje történt: Jom Kipur, embargó és olajárrobbanás

A világ első olajkútja (jobbra) 1859-ben kezdett üzemelni a pennsylvaniai Titusville-ben, s a találmánynak oroszlánrésze volt az ipari forradalomban, amely szárnyakat adott a Nyugat gazdasági fejlődésének. Közel egy és negyed század telt el, és az olajkút taktikai fegyverré lépett elő. 1973-ban, az Izrael ellen indított egyiptomi-szíriai agresszió után, az OPEC arab tagállamai egyik napról a másikra a négyszeresére emelték az olaj árát, amellett megvonták a fekete aranyat a zsidó állam két legnyilvánvalóbb támogatójától: az Egyesült Államoktól és Hollandiától. A történtek átmenetileg az energiahordozókkal rendelkező arab világ hihetetlen meggazdagodását eredményezték. A modernizáció azonban elmaradt.

A zsidó állam negyedszázados volt. Hatalmas utat tett meg ebben a huszonöt évben, s több háborút viselt. Az elsőt mindjárt egynaposan. Ebben – amit Izraelben Felszabadító Háborúnak neveznek – nem valósult ugyan meg a legfontosabb célkitűzés, Jeruzsálem Óvárosának megszerzése, de Izrael mégis nagyobb területhez jutott, mint amekkorát az arabok által elutasított ENSZ-határozat eredetileg neki szánt. 1956-ban – miután Gamal Abdel Nasszer államosítás címén elrabolta annak tulajdonosaitól a Szuezi-csatornát, és onnan kitiltotta az izraeli hajókat – Franciaországgal és Nagy-Britanniával közösen indított hadjáratot Egyiptom ellen; ennek sikerét az Egyesült Államok és a Szovjetunió közös fellépése akadályozta meg.

1967-ben olyan katasztrófa szakadt az arab világra, amelyet annak büszkesége máig nem tudott kiheverni. Egyiptom és Szíria hónapok óta nyíltan revansra készült, s a bevallott cél az volt, hogy leradírozzák a zsidó államot a térképről, lakosait pedig belefojtják a Földközi-tengerbe. A zsidó állam brutális csapást mért a létét fenyegető két országra, majd a konfliktusra többszöri figyelmeztetés ellenére beavatkozó Jordániára is. Az izraeli csapatok elfoglalták a Golan-fennsíkot, a Nyugati Partot, a Gázai-övezetet és a Sínai-félszigetet. A hadműveletek hat napig tartottak, s számos hadtörténész azon a véleményen van, hogy ehhez fogható győzelem talán a történelem során még nem született.

1973-ban még egy, utolsó erőpróbának gyürkőzött neki az Anvar Szadat vezette Egyiptom és Szíria, melynek élén Hafez Asszad állt. A hadműveletekben iraki egységek, valamint a Castro-féle Kuba csapatai is részt vettek. A három arab ország közel 1,2 millió embert mozgósított, 3860 harckocsival, 4010 páncélozott harci járművel, 1829 száz milliméteren felüli tüzérségi egységgel, 1084 repülőgéppel, 197 helikopterrel és 125 hadihajóval. Ekkora erő utoljára akkor sorakozott fel, amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót. A zsidóknak – akiknek hadserege 415 ezer fős hadserege 1500 harckocsival, 3000 páncélozott járművel, 945 száz milliméteren felüli tüzérségi egységgel, 561 repülőgéppel, 84 helikopterrel és 38 csatahajóval rendelkezett – nyilván tudniuk kellett, mi készül; Izraelben a mai napig társadalmi vita folyik arról, miért nem indult meg idejében a megelőző csapás, és a felmerülő kérdésekre a mai napig nem születtek kielégítő válaszok.

Izrael ezt a háborút is megnyerte, de sokkal nagyobb veszteséggel a korábbinál, és már nem hat nap alatt. Az egyiptomi-izraeli hadvezetés 1973. október 6-án indította meg a támadást. Abban az évben erre a napra esett Jom Kipur, a zsidóság legszentebb ünnepe. A fegyverek október 24-én hallgattak el végleg.

Az arab támadás a negyvennyolcadik órára minden fronton kifulladt, s a részleges sikerek ellenére egyértelművé vált, hogy a leradírozásos-tengerbefojtásos elképzelések - hála az izraeli tábornoki karnak, főként az itt látható Áriél Sáronnak és Mose Dájánnak - továbbra is vágyálmok maradnak. Október közepén már azt sem lehetett kizárni, hogy az izraeli hadigépezet ellentámadásba megy át. Október 17-én, amikorra a háború lényegében már eldőlt, az OPEC arab tagjai bejelentették: többé nem szállítanak nyersolajat azoknak az országoknak, amelyek Izraelt támogatták. Vagyis az Egyesült Államoknak és annak nyugat-európai szövetségeseinek. Ugyanakkor abban is megegyeztek, hogy az olajárakat egyik napról a másikra megnégyszerezik. Miután az iparilag fejlett világ nagyban az OPEC-olajtól függött, az árrobbanás drámaian érintette a célba vett országok gazdaságát, szinte megbénítva az üzleti életet.

Tény, hogy az olajválság a meglepetés erejével hatott, az előzmények azonban nem merültek ki abban, hogy az iszlám az n-edik háborúját veszítette el az izraeliekkel szemben, besokallt és hisztérikusan reagált a vereségre. Ennél jóval többről volt szó. Az embargó előtt a nyugati világ, de különösen az Egyesült Államok, magától értetődőnek vette, hogy a nyersolaj fillérekért és korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. Nem csak az autókat építették ennek megfelelően – mindennapos látvány volt ekkoriban a húsz litert fogyasztó amerikai országúti cirkáló –, de a városokat is: a csak gépkocsival megközelíthető zöldövezeti külvárosok, ahol szóló házak állnak, hatalmas mennyiségben használták fel az energiát a fűtésre is. A Nyugat és Japán 1945 és 1975 között több energiahordozót használt el, mint a megelőző időszakban a világ összesen. Az Egyesült Államok olajfogyasztása 1950 és 1974 között megduplázódott, s Amerika, ahol csak a világ lakosságának hat százaléka élt, elfogyasztotta a világ energiatermelésének harmadát.

Az olajért, különösen a közel-keleti olajért ennek megfelelően amerikai dollárban fizettek. Az árakat úgynevezett petrodollárban állapították meg. Ez nem valamiféle eszmei elnevezés volt: valóban léteztek petrodollárok. Az elsőt még 1860-ban verték az Egyesült Államokban, utána tucatnyi ország adott ki petrodollárt Kanadától Izraelig és Németországtól Kínáig, a gyűjtők nagy örömére. A képen egy színezüstből készült példány látható, dísztokban. A felirat, amely a normál dolláron még így hangzik: In God We Trust, azaz Bizodalmunk Istenben, ekképp módosult: In Oil We Trust - Bizodalmunk az olajban... Hiába: 1975-öt írtak akkor.

Az 1968-ban hatalomra került Richard Nixon elnök lassuló gazdaságot örökölt, s az infláció is gondokat okozott. 1971-re komoly nyomás nehezedett a közvélemény részéről az elnökre, hogy valami módon vessen véget az áldatlan állapotoknak. Nixon azt a megoldást választotta, hogy 1971. augusztus 15-én felmondta a dollár szabad aranyra válthatóságát, s ezzel véget vetett a második világháború után létrehozott Bretton Woods-i rendszernek. A dollár közönséges árucikké vált, amelynek értékét a piaci igények határozták meg. Az amerikai fizetőeszköz még abban az évben nyolc százalékot veszített az árából az arannyal szemben. Könnyen kiszámolhatjuk, hogy a petrodollárokban rögzített nyersolajár is ennyivel lett olcsóbb: a kőolaj-exportáló országok négy hónap leforgása alatt nyolc százaléknyi jövedelemtől estek el. A folyamat később folytatódott, s 1973-ban ismét gyengült a dollár.

Az amerikai lépés nem hagyta érintetlenül a világ gazdaságát, s politikai bizonytalanságot okozott. Az amerikai ipar előnybe került a japán és a nyugat-európai versenytársaival szemben, de a dollár értékvesztése igen érzékenyen érintette a harmadik világ országait, akik jövőjüket természeti kincseik kiaknázásában látták. Ezek a kincsek már korántsem értek annyit, mint akár néhány évvel korábban. Kiéleződött a világ természeti erőforrásaiért folytatott harc, s ez természetszerűen szembeállította egymással az OPEC-országokat és a nyugati civilizációt. A Jom Kipur-i háború csupán ürügy volt – tegyük hozzá: nevetséges és gyerekes ürügy, miután a háborút maguk az arab országok kezdték. Ami az OPEC hat Öböl-menti tagját illeti, ezen országok képviselői már szeptember 15-én közös álláspontot alakítottak ki, s megegyeztek abban, hogy árat fognak emelni. Kizárt, hogy az olajárrobbanást az izraeli győzelem provokálta volna ki, az viszont valószínű, hogy ha Nixon nem mondja fel a dollár aranyra válthatóságát, ilyen formában legalábbis nem következik be olajválság.

Október 16-án még csak 17 %-os emelést, illetve a kitermelés csökkentését jelentették be – ezzel a hordónkénti ár 3 dollár 65 centre emelkedett –, másnap azonban már magát az embargót is, ami általában a Nyugatot, de különösen az Egyesült Államokat és Hollandiát sújtotta. Utóbbi október 28-ától egyáltalán nem kapott olajat. A tulipánok hazája azzal érdemelte ki a megkülönböztetett bánásmódot, hogy a hágai kormány nyíltan kiállt Izrael mellett, ráadásul engedélyezte, hogy a zsidó államot ellátó amerikai gépek holland repülőtereket vegyenek igénybe – ugyanakkor azonban fegyverembargót hirdetett valamennyi hadviselő fél ellen. November 23-án Portugália, Rhodesia és Dél-Afrika is felkerült az arab államok feketelistájára.

Az Amerika elleni embargó nem egészen fél évig tartott: 1974. március 17-én az arab olajügyi miniszterek – líbiai kollégájuk kivételével – bejelentették annak végét. Az embargó azonnal hatásai azonban így is súlyosak voltak. Nyugaton a lépés teljes káoszt okozott. Az Egyesült Államokban 1973-ban egy gallon benzin 38 és fél centbe, 1973 májusában pedig már több mint 55 centbe került. A New York-i tőzsdén a veszteség hat hét alatt megközelítette a százmilliárd dollárt. Az amerikai olajimport az arab országok viszonylatában napi 1,2 millió hordóról 19 ezer hordóra zuhant vissza. Az Egyesült Államok elszenvedte az első üzemanyaghiányt a második világháború óta. Iskolákat, irodaházakat zártak be, mert nem volt mivel fűteni. Dolgozók mentek kényszerszabadságra. A krízist tovább súlyosbította az Egyesült Államokban bevezetett árkontroll, amely az eredeti áron beszerzett „régi olaj” árát limitálta, ugyanakkor megengedte, hogy az új olajat már magasabb áron adják el. A régi olaj – ezt talán felesleges is említeni – szempillantás alatt eltűnt a piacról. Azok a járművek, amelyek rendszámán az utolsó szám páratlan volt, csak a páratlan napokon tankolhattak és vice versa. A szabály nem vonatkozott a harmincegy napos hónapok utolsó napjára, sem pedig a szökőévek február 29-éire – az utóbbi kitételt azonban a gyakorlatban sohasem kellett alkalmazni, mert a megszorításokat 1976-ban eltörölték. Országosan 55 mérföldben (88 kilométer/óra) maximálták a sebességet; ennek egyébként áldásos hatása is volt, amennyiben az embargó időszakában 23 százalékkal csökkentek a közúti balesetek. Épp emiatt ezt a rendelkezést egészen 1995-ig érvényben is tartották. Télen is bevezették a nyári időszámítást: 1974. január 6-án, hajnali kettőkor állították vissza egy órával az órákat. Az eredeti rendszer, miszerint az óra-visszaállításra április utolsó vasárnapján kerül sor, csak 1976-ban állt vissza.

Franciaországban a történések vetettek véget a Trente Glorieuses-nak, a harminc esztendei, töretlen gazdasági növekedésnek. Nagy-Britannia és Franciaország felé az olajellátás majdnem zavartalan maradt (mindkét ország megtiltotta, hogy az amerikai szállítógépek a területükről szálljanak fel). Nagy-Britannia hagyományosan ugyan Izrael szövetségese volt, s Harold Wilson kormánya 1967-ben is támogatta a zsidó államot, utódja, Edward Heath azonban 1970-ben megváltoztatta közel-keleti politikáját, s Jeruzsálemet arra szólította fel, térjen vissza az 1967-es határokra. A Közös Piac többi tagja a Jom Kipur-i Háború utáni első hónapban képtelen volt közös álláspontot kialakítani. Végül november 6-án adtak ki egy – erősen arabpárti – kommünikét, s ezzel kezdetét vette az a végzetes, a realitásokkal szembe nézni nem kívánó európai politika, amely az utóbbi harminc évben pontosan azokat a hibákat követi el az iszlámmal szemben, mint amelyeket elkövetett az 1930-as években Hitlerrel szemben. A kommüniké hatására az OPEC beszüntette az embargót a Közös Piac valamennyi tagállama viszonylatában. Az árak növekedése azonban mindenképp érintette Nyugat-Európát is, s végeredményben egyik oka lett a háború utáni konszenzus végének és a thatcherizmus felemelkedésének.

Az áldozatok közül Japán volt képes a kialakult helyzet leghatékonyabb kezelésére. Felvirradt a kisfogyasztású gépkocsikat előállító japán autógyártók napja. Ma a legtöbben csipszar, befejezetlen autókon járunk, és legfeljebb a gazdagok vékony rétegének van arról fogalma, mit jelent normális méretű gépkocsit vezetni.

Nem tartozott az áldozatok közé a legelső időszak kivételével szinte mindvégig, 1967 óta pedig kifejezetten Izrael-ellenes politikát folytató, a térségben a feszültséget minden eszközzel szító, az arab államokat állig felfegyverző Szovjetunió sem, amely maga is exportált nyersolajat. Moszkva több szempontból is hasznot húzott a történtekből. Egyrészt anyagilag, másrészt morálisan is, hiszen központilag irányított sajtója kéjjel közölhette a képeket a benzinkutak előtt sorban álló autókról, félanalfabéta pártfunkcionáriusai pedig jókat röhöghettek azon, hogy biciklivel jár a holland királynő. A szovjet gazdaság az olajárrobbanáskor már önmagához képest is évek óta stagnált, így a pluszjövedelmek valóságos áldásnak bizonyultak – egyébként pontosan úgy, ahogyan ma. A valutatartalékok növekedése tette lehetővé, hogy Oroszország beszerezze külföldről a gabonaszükségletét, növelhesse az ipari termelést és azon a szinten fegyverkezhessen, amelyet megszokott. Számos történész véli úgy, hogy a nem várt extrajövedelem évekkel, tán egy évtizeddel is meghosszabbíthatta a Szovjetunió létezését.

A fentiek tudatában elképesztő, hogy az olajat kitermelő Nyugat (mert az arabok saját erőből, saját technológiával soha nem termeltek ki egy deci olajat se) minden további nélkül eltűrte, hogy az arab-iszlám világ az olajfegyver segítségével packázzon vele. De vajon gondoltak-e arra, hogy katonai erővel lépnek fel a létfontosságú energiahordozók biztosítása végett? Igen, létezett ilyen elképzelés. Az erre vonatkozó vonatok harmincéves titkosságát a brit kormány 2004. januárjában oldotta fel. Ezek tanúsága szerint az Egyesült Államok azt fontolgatta, hogy lerohanja Szaúd-Arábiát és Kuvaitot, és egyszerűen ráteszi a kezét a két állam olajmezőire. Ezeket a terveket épp úgy elvetették, mint azt az elképzelést, hogy az arab diktátorokat puccs által megbuktatják s a helyükre kezelhetőbb embereket, quislingeket ültetnek, s arra sem került sor, hogy ha háborúval nem is, de legalább az azzal való fenyegetéssel, erőfitogtatással, a csapatok felvonultatásával próbálják meg ellensúlyozni az olajfegyverrel rájuk mért csapást. Mindez csak afféle ötlet volt: az ereje teljében lévő Szovjetunióval a háta mögött az arab világ lényegében azt csinált – pláne gazdasági síkon –, amit csak akart.

A hidegháború csúcspontján volt ebben az időszakban. Még tartott a vietnami háború, az azonban már egyértelmű volt, hogy azt nem lehet megnyerni. Az amerikai befolyás Latin-Amerikában is meggyengült: az olajembargó előtt körülbelül egy hónappal buktatták meg Chilében Moszkva kettes számú latin-amerikai trójai falovát, Salvador Allendét, de a kommunizmus réme bejárta az egész kontinenst, amire a Nixon-kormány a hadikiadások emelésével válaszolt. Nyugat-Európa (és részben Japán) ekkoriban kezdett elfordulni Izrael Államtól, s a folyamat, ami a mai napig tart, begyógyíthatatlan sebet ejtett a transzatlanti kapcsolatokon. Európa az olajszükséglete 80, Japán pedig 90 százalékát fedezte ekkor közel-keleti forrásokból, míg Amerika esetében – amely még szorosabbra fűzte a szövetségi viszonyt Izraellel – ez az arány csak 12 százalék volt.

A hetvenes évek második felében az olajfegyvert alkalmazó diktatúrák minden bizonnyal azt gondolták, megnyerték a világ uralkodói pozíciójáért folytatott játszmát, de legalábbis a legjobb úton vannak afelé. Az Opec azonban képtelen volt történelmileg hosszabb ideig megőrizni lépéselőnyét, s 1981-re a kitermelését a többi ország felülmúlta. A tagországok közt is egyre nagyobbá vált a megosztottság. A piaci részesedése visszaszerzésére törekvő Szaúd-Arábia termelését növelve lenyomta az árakat, s a drága olajkitermelő létesítmények már nem profitáltak annyit, sőt előfordult, hogy a nyolcvanas évek elején deficites volt a termelés. Az olaj világpiaci ára 1979-ben érte el a csúcspontot: ekkor egy hordóért nyolcvan dollárt kértek, rá két-három évre már 38 dollárért vesztegették ugyanazt a mennyiséget. Reálárfolyamon számolva 1982-ben már kevesebbe került az olaj, mint 1973 nyarán. Az árfolyamzuhanás hatalmas lökést adott a nyugati, a japán s különösen a harmadik világ országainak. Volt egy nagy vesztes is: a Szovjetunió, amely olajexportőr létére sokáig a világpiaci ár alatt látta el energiahordozókkal a kelet-európai félgyarmati rendszerét, így egyrészt bevételektől esett el, másrészt önnön olajforrásai tudatában semmiféle lépést nem tett ipara modernizálására, annak elérésére, hogy létesítményei, gépjárművei kevesebbet fogyasszanak a korábbinál. Az alternatív energiaforrások utáni kutatásról, amelyet a Nyugat most már lázasan folytatott, a vörös birodalomban szó sem esett. Továbbra is úgy furikáztak a tizennyolc-húszliteres fogyasztású Volgák és a még nagyobb Csajkák, Zilek és Ziszek, mintha mi sem történt volna; a szovjet rendszert uraló zsarnokok úgy vélték, a Nyugat újabb csapást szenvedett a „haladó arab világtól”, és ez csak közelebb hozza a kapitalista rendszer bukását. A Szovjetunió mellett vesztesek voltak továbbá az olajexportáló, ám önmagukat különösebben gazdagnak nem mondható, sőt helyenként súlyos társadalmi-gazdasági problémákkal küszködő államok, amelyek annak idején, 1973-ban üdvözölték a fejleményeket, ám pluszjövedelmeikkel nem sáfárkodtak jól, vagy azokat egyenesen kiszórták az ablakon. A nyolcvanas évek elei olajáreséssel kétségbeejtő helyzetbe került többek közt Algéria és Líbia. A nem arab világban a túlpörgetett gazdaságú Mexikó, Nigéria és Venezuela csődközeli állapotba került, és számottevően meggyengült a szaúd-arábiai gazdaság is.

Az említett országok problémái arra voltak visszavezethetők, hogy a könnyen jött pénz könnyen ment – de különösen a diadalittas arab olajállamokban nem történtek meg azok a modernizációs lépések, amelyeket a pénz birtokában mindenképp végre lehetett és kellett volna hajtani. Az olajár hiába szökött korábban az egekbe, s ez hiába gyakorolt drámai hatást azokra a közel-keleti országokra, amelyek eddig úgy érezték, a fejlettebb ipari hatalmak akarata dominálja őket. Minden korábbinál hatalmasabb gazdagság köszöntött rájuk. Ennek egy – nagyon kicsi – hányadát a barátinak minősített harmadik világbeli országoknak utalták át segély formájában, amelyek a magasabb olajáraknak és saját nyersanyagaik értékvesztésének köszönhetően csapdába kerültek. (Gondosan ügyeltek arra, nehogy a palesztinok egy lyukas krajcárt is kapjanak.) A pluszjövedelem java azonban az olajállamok uralkodó elitjének kezébe került, akik annak nagy részét kezdték visszafolyatni Nyugatra. Ez volt a bődületes rongyrázás korszaka. Olajsejkek járták a világot, akik Rolls Royce-okat, Daimlereket gyűjtöttek, a Riviérán vásárolták az ingatlanokat, s nagyáruházakat zárattak be, hogy ott a feleségeik és ágyasaik zavartalanul vagyonoknak verhessenek a fenekére. Az olajállamok dollárszázmilliókért vásárolták a nyugati ipari termékeket, és milliárdokért a modern fegyverzetet, amelyeket használni sem tudtak. Az OPEC-államok fenntartották a külföldi érdekeltségek államosításának jogát. Ezek közül a legnevezetesebb a szaúdiai Aramco nacionalizálása volt, amelyet 1980-ban vittek végbe Ahmed Zaki Jamani olajminiszter vezérlete alatt. Szaúd-Arábia a pénzözön hatására bődületes ötéves tervekbe kezdett, amelyek közül a legambiciózusabb, 1980-ban kezdődött időszakra 250 milliárd dollárt irányoztak elő. Az iszlám-arab világ korábban nem tudta elviselni a vereséget; most nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nyert. Az olajjal gyerekesen bánt: meg sem fordult a fejében, hogy valaha kifogyhat, és ha baj volt, ostoba brutalitással próbálta működtetni a fegyvert, egy olyan korszakban reménykedve, amely már régen végetért - lásd Szaddám Huszeint, aki az első Öböl-háborúban felgyújtotta a kuvaiti olajmezőket és a fekete aranyat irdatlan környezetpusztítással a tengerbe eresztette, mintha ugyan az effajta barbarizmussal elodázhatta volna az elkerülhetetlent.

1980-ban azonban már sehol sem volt az aranykor, és az eltelt hét esztendőben a muzulmán világ számos lehetőséget hagyott ki. Mindenekelőtt az oktatás terén. Az oktatás minden társadalomban közvetlen összefüggésben áll a gazdasággal. Minél magasabb az oktatás szintje, annál nagyobb a gazdasági növekedés. Azok az arab fiatalok, akik professzionális felsőoktatást akartak, Nyugatra mentek tanulni, s nagyon sokan közülük nem is tértek haza a diploma birtokában; megismerték a szabad életet, és szakmailag is jobban érezték magukat új hazájukban, mert tudásukat odahaza nem is feltétlenül tudták volna kamatoztatni, előrehaladásra pedig még kevesebb reményük lehetett. Napjainkban, évente a Ph.D. tudományos fokozatot a muzulmán országok négyszázötven egyetemén összesen maximum ötszázan érik el; ugyanez a szám csak Nagy-Britanniában háromezer. A muzulmán világban összesen nincs annyi mérnök és tudós, mint Franciaországban. S míg a középkor tudományos irodalmának közel kilencven százalékát arab nyelven produkálták Spanyolországban, Egyiptomban, Irakban, Perzsiában és másutt, a ma évente megjelenő két és félmillió tudományos publikációból kétezer-ötszáz születik muzulmán országokban – azaz egy százalék.

Dr. Kenneth David közgazdász mutatta be a Világbank a fordulat évének számító 1980-ban készült felmérését, amely arra koncentrált, milyen eredményeket mutatnak fel az egymás mellett élő kultúrkörök – mondhatni: civilizációk. Hasonló felméréseket tett közzé az ENSZ is később. E dokumentumok rendkívül sokatmondóak, mivel leírják, milyen az életminőség a keresztény, a buddhista, a zsidó, a hindu, a törzsi vallású és a muzulmán emberek körében, sőt még a vallástalanokéban is. Noha az életminőségek felmérése eléggé csalóka dolog – egy belga munkanélküli, aki kocsival rója az utcákat, négyszobás lakásban lakik és a bankmínusza miatt fő a feje, napközben iszik, este meg altatóval alszik el, csak a számok tükrében él „jobban” a világ egyik leggazdagabb országában, mint az a tulajdonnal nem rendelkező Rio de Janeiró-i, aki életét vidám futballozgatással tölti a Copacabanán –, az alapvető irányvonalak mindenképp kivehetők.

Eszerint pedig – petrodollárok ide vagy oda – az oktatás, egészségügy és gazdaság tekintetében a muzulmán-arab országok sereghajtók maradtak a hét bő esztendő után is. 1980-ban a keresztény világban az írástudatlanság átlagosan tíz százalék volt, de tizenöt ország azzal dicsekedhetett, hogy egyáltalán nem rendelkezik analfabéta lakossal. A muzulmán országokban ezzel szemben az analfabétizmus átlagosan meghaladta a hatvan (!) százalékot, teljesen írástudó iszlám országot pedig nem találtak. Az ENSZ nagyjából ugyanerre jutott huszonegy évvel később: az iszlám világban még mindig negyven százalékos volt az írástudatlanság, a nyugati keresztény nemzeteknél pedig öt százalék alá süllyedt. A keresztény világban az írni-olvasni tudók két százaléka nem végezte el a nyolc általánost, míg a muzulmán társadalmak úgymond írástudóinak ötven százaléka soha nem látott modern értelemben vett iskolát, így gyanítható, hogy ezeknek legalább a fele igazából funkcionális analfabéta. Ez utóbbi fogalmat a muszlim társadalmak egyébként nem ismerik, s az, aki le tudja írni a nevét és el tudja olvasni az újságot, hivatalosan már nem minősül analfabétának. Amennyiben a nyugati kritériumokat alkalmaznák, az eredmény az lenne, hogy az iszlám világnak a kilencven százaléka analfabéta. Döbbenetes, de igaz: az UNESCO 2003-as adatai szerint Szaúdiában a felnőttek huszonkét százaléka nem tudott írni-olvasni, és ezzel a sivatagi királyság a világranglista hatvannyolcadik helyén szerepelt, olyan országok mögött, mint Belize, Szváziföld, Lesotho, Botswana, Zambia vagy Egyenlítői Guinea. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az Izrael által 1967-ben felszabadított területeken élő, 15 év feletti arabság körében 2005-ben 7,6 % volt a főleg az idősebbekre jellemző írástudatlansági ráta, vagyis a szaúdinak az egyharmada se.) Kuvaitban a lakosság 18,3 százaléka nem ismerte a betűket. Az olajjövedelmek még a legalapvetőbb feladatokat sem oldották meg. Vagy gazdáik nem is akarták megoldani őket?

A nyugati civilizációban igen fontos kérdés az oktatás, amit az is aláhúz, hogy az ottani népesség negyven százaléka tovább tanul valamilyen felsőoktatási intézményben, és valamiféle tudományágra specializálódik. A muzulmán országokban ez az arány kettő százaléknál is kevesebb, és most ne beszéljünk arról, hogy a felsőoktatásban részesülő muzulmánok jelentős hányada Nyugaton tanul, hiszen megfelelő szintű reálképzettségre odahaza nem is tud szert tenni. Messze már az az idő, amikor a tudásra szomjazó európai keresztényeknek a muzulmán Spanyolországba kellett zarándokolniuk, ha magasabb szinten szerettek volna orvostudományt, matematikát, fizikát, kémiát, csillagászatot tanulni.

A Kenneth-tanulmány szerint a muzulmán népesség felénél a fejenkénti GDP nem haladta meg a kétszáz dollárt; az olajexportőröknél ugyanez ezer dollárra rúgott. Szemben a Nyugattal, amely az átlagos háromezer dollárral dicsekedhetett. Így álltak a dolgok a nyolcvanas években, a Szovjetunió fennállásának utolsó évtizedében. A világgazdaság felgyorsult. A kutatásra és fejlesztésre költött összegek a Közel-Keleten – Izrael kivételével – fillérekben voltak mérhetők. Az iszlám országok lakosságának 16 százaléka dolgozott az iparban, a nyugati civilizáció lakosságának viszont 60 százaléka. Ipar alatt egyaránt érthetünk cipőfelsőrész-készítőt és repülőgép-iparban tevékenykedő mérnököt. Az olajsejkségek költségvetéseinek tervezői hosszú ideig ügyet sem vetettek az olyan stratégiai ágazatokra, mint az űrkutatás, a fegyvergyártás, a gyógyszeripar, a genetika. Egyetlen arab állam nem állított elő repülőgépet, gépkocsit, műholdat, precíziós gyártósort, orvosi berendezéseket, nem foglalkozott a mobiltelefónia kifejlesztésével. És nem pusztán azért, mert lényegesen egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnt az ipari termékeket megvenni, mint azok előállítására kísérletet tenni. Ahhoz, hogy az iszlám világban ipari forradalom menjen végbe, társadalmi átalakulásnak is végbe kellett volna mennie. Ezt pedig egyetlen parancsuralmi rendszer sem óhajtotta, lett légyen annak élén koronás fő, elnök vagy katonai junta vezetője. A modernizáció óhatatlanul magával hozta volna az átalakulás minden nyűgét. Az átalakulásnak, tartja a közhely, vesztesei vannak. A muzulmán olajállamok nem kívántak látni, csakis nyerteseket, mert a boldog alattvaló az elégedett alattvaló. Az olajjal nem rendelkező iszlám diktatúrák pedig még kevéssé engedhették meg maguknak, hogy olyan társadalmi mozgásokat indítsanak el, amelyek idővel kontrollálhatatlanná váltak. Az arab világban 1991-ben tartottak első ízben szabad választásokat – Algériában; azok eredményét legott meg is kellett semmisíteni, mivel a vérengzéseiről hírhedt Iszlám Üdvfront vette volna át a hatalmat.

Egy 1999-es ENSZ-jelentés szerint a nyugat-európai országok per capita GDP-je 25 ezer dollárra emelkedett, de a keresztény világ többi részéé is tízezer dollárra nőtt. A muzulmán országok ekkorra már végképp a sor végén kullogtak a maguk szánalmas ezer dollárjával, és még az olajexportőröknél sem haladta meg a per capita GDP az ötezer dollárt. Az olajexportőr országok népessége azonban csak az összes muzulmán népesség tíz százaléka. 1998-ban tizennyolc olajexportőr országból tíz volt muzulmán: ők termelték ki a világ olajának negyven százalékát. Ezek a számok magukért beszélnek. Akár az élet nagy lutriján nyertek, akár Istennek köszönhették az előttük nyíló lehetőségeket: a muzulmán országok az energiahordozók birtokában sem voltak képesek arra, hogy a fejlettebb civilizációknak akár csak a nyomába érjenek. Szaúd-Arábiában az egy főre jutó nemzeti jövedelem az 1980-as 7690 dollárról tizenöt év leforgása alatt 7040 dollárra csökkent, holott annak minden emberi számítás szerint növekednie kellett volna. Hasonlóak az adatok Irán, Irak és Líbia esetében. Ezzel szemben ugyanebben az időszakban a németeknél 9580-ról több, mint 28 ezer dollárra nőtt az egy főre jutó nemzeti jövedelem – ráadásul úgy, hogy az ország koloncként vonszolta magával a negyvenöt éves szovjet megszállás alól felszabadult keleti tartományait –, és hasonlóan impozáns növekedésről számolhattak be a brit, a francia és az ausztrál statisztikusok is.

A második világháború után alig akadt ország, ami ne szállt volna be a fegyverkezési versenybe. A muszlim nemzetek sem jelentettek ez alól kivételt, dacára annak, hogy nem egy országban más helye is lett volna ennek a pénznek – konkrétan a GDP 10-30 százalékának. Hatalmas hadseregeket képeztek ki, amelynek összesített létszáma százmillió körül járt, és ez egyharmada volt a világ összes haderejének. A második világháború után, a huszadik században – Afganisztán szovjet lerohanásától eltekintve – nem volt nagyobb keresztény-muzulmán fegyveres konfliktus, ha csak ide nem számítjuk Kuvait 1991-es felszabadítását – ám ebben az esetben nemzetközi koalíció lépett, benne több muzulmán országgal. A leggyilkosabb háborúkat a muzulmánok egymás között vívták, s ezekben milliók lelték halálukat.

A világ minden társadalmában előfordult, hogy a vallás nevében akadályokat gördítettek a tudományos fejlődés elé. Buddhista papok nem voltak hívei a gyors társadalmi változtatásoknak. Az európai katolikus-protestáns ellentét egyik tétje épp az volt, gyorsuljon vagy lassuljon a haladás a kontinensen. Az olajjövedelem szinte egyik napról a másikra odázta el az iszlám világ egy része előtt álló dilemmát, és tette megoldhatatlanná. Sokan jártak Rolsszal, viseltek Rolex órát, nyaraltak Monacóban és vacsoráztak a Four Seasonsben, s ezek az emberek alighanem abban a tévhitben éltek, hogy a civilizáció csúcsaira jutottak el. A középkori viszonyok modernizációja azonban nem történt meg. A megcsontosítása annál inkább. A hirtelen jött gazdagság inkább volt átok, mint szerencse. Azok az arab államok, amelyek a világtörténelem eddigi legnagyobb gazdagságát birtokolták, soha, egy napra sem tudták érdemben befolyásolni a világtörténelmet.