Az 1968-ban hatalomra került
Richard Nixon elnök lassuló gazdaságot örökölt, s az infláció is gondokat okozott. 1971-re komoly nyomás nehezedett a közvélemény részéről az elnökre, hogy valami módon vessen véget az áldatlan állapotoknak. Nixon azt a megoldást választotta, hogy 1971. augusztus 15-én felmondta a dollár szabad aranyra válthatóságát, s ezzel véget vetett a második világháború után létrehozott Bretton Woods-i rendszernek. A dollár közönséges árucikké vált, amelynek értékét a piaci igények határozták meg. Az amerikai fizetőeszköz még abban az évben nyolc százalékot veszített az árából az arannyal szemben. Könnyen kiszámolhatjuk, hogy a petrodollárokban rögzített nyersolajár is ennyivel lett olcsóbb: a kőolaj-exportáló országok négy hónap leforgása alatt nyolc százaléknyi jövedelemtől estek el. A folyamat később folytatódott, s 1973-ban ismét gyengült a dollár.
Az amerikai lépés nem hagyta érintetlenül a világ gazdaságát, s politikai bizonytalanságot okozott. Az amerikai ipar előnybe került a japán és a nyugat-európai versenytársaival szemben, de a dollár értékvesztése igen érzékenyen érintette a harmadik világ országait, akik jövőjüket természeti kincseik kiaknázásában látták. Ezek a kincsek már korántsem értek annyit, mint akár néhány évvel korábban. Kiéleződött a világ természeti erőforrásaiért folytatott harc, s ez természetszerűen szembeállította egymással az OPEC-országokat és a nyugati civilizációt. A Jom Kipur-i háború csupán ürügy volt – tegyük hozzá: nevetséges és gyerekes ürügy, miután a háborút maguk az arab országok kezdték. Ami az OPEC hat Öböl-menti tagját illeti, ezen országok képviselői már szeptember 15-én közös álláspontot alakítottak ki, s megegyeztek abban, hogy árat fognak emelni. Kizárt, hogy az olajárrobbanást az izraeli győzelem provokálta volna ki, az viszont valószínű, hogy ha Nixon nem mondja fel a dollár aranyra válthatóságát, ilyen formában legalábbis nem következik be olajválság.
Október 16-án még csak 17 %-os emelést, illetve a kitermelés csökkentését jelentették be – ezzel a hordónkénti ár 3 dollár 65 centre emelkedett –, másnap azonban már magát az embargót is, ami általában a Nyugatot, de különösen az Egyesült Államokat és Hollandiát sújtotta. Utóbbi október 28-ától egyáltalán nem kapott olajat. A tulipánok hazája azzal érdemelte ki a megkülönböztetett bánásmódot, hogy a hágai kormány nyíltan kiállt Izrael mellett, ráadásul engedélyezte, hogy a zsidó államot ellátó amerikai gépek holland repülőtereket vegyenek igénybe – ugyanakkor azonban fegyverembargót hirdetett valamennyi hadviselő fél ellen. November 23-án Portugália, Rhodesia és Dél-Afrika is felkerült az arab államok feketelistájára.
Az Amerika elleni embargó nem egészen fél évig tartott: 1974. március 17-én az arab olajügyi miniszterek – líbiai kollégájuk kivételével – bejelentették annak végét. Az embargó azonnal hatásai azonban így is súlyosak voltak. Nyugaton a lépés teljes káoszt okozott. Az Egyesült Államokban 1973-ban egy gallon benzin 38 és fél centbe, 1973 májusában pedig már több mint 55 centbe került. A New York-i tőzsdén a veszteség hat hét alatt megközelítette a százmilliárd dollárt. Az amerikai olajimport az arab országok viszonylatában napi 1,2 millió hordóról 19 ezer hordóra zuhant vissza. Az Egyesült Államok elszenvedte az első üzemanyaghiányt a második világháború óta. Iskolákat, irodaházakat zártak be, mert nem volt mivel fűteni. Dolgozók mentek kényszerszabadságra. A krízist tovább súlyosbította az Egyesült Államokban bevezetett árkontroll, amely az eredeti áron beszerzett „régi olaj” árát limitálta, ugyanakkor megengedte, hogy az új olajat már magasabb áron adják el. A régi olaj – ezt talán felesleges is említeni – szempillantás alatt eltűnt a piacról. Azok a járművek, amelyek rendszámán az utolsó szám páratlan volt, csak a páratlan napokon tankolhattak és vice versa. A szabály nem vonatkozott a harmincegy napos hónapok utolsó napjára, sem pedig a szökőévek február 29-éire – az utóbbi kitételt azonban a gyakorlatban sohasem kellett alkalmazni, mert a megszorításokat 1976-ban eltörölték. Országosan 55 mérföldben (88 kilométer/óra) maximálták a sebességet; ennek egyébként áldásos hatása is volt, amennyiben az embargó időszakában 23 százalékkal csökkentek a közúti balesetek. Épp emiatt ezt a rendelkezést egészen 1995-ig érvényben is tartották. Télen is bevezették a nyári időszámítást: 1974. január 6-án, hajnali kettőkor állították vissza egy órával az órákat. Az eredeti rendszer, miszerint az óra-visszaállításra április utolsó vasárnapján kerül sor, csak 1976-ban állt vissza.
Franciaországban a történések vetettek véget a
Trente Glorieuses-nak, a harminc esztendei, töretlen gazdasági növekedésnek. Nagy-Britannia és Franciaország felé az olajellátás majdnem zavartalan maradt (mindkét ország megtiltotta, hogy az amerikai szállítógépek a területükről szálljanak fel). Nagy-Britannia hagyományosan ugyan Izrael szövetségese volt, s
Harold Wilson kormánya 1967-ben is támogatta a zsidó államot, utódja,
Edward Heath azonban 1970-ben megváltoztatta közel-keleti politikáját, s Jeruzsálemet arra szólította fel, térjen vissza az 1967-es határokra. A Közös Piac többi tagja a Jom Kipur-i Háború utáni első hónapban képtelen volt közös álláspontot kialakítani. Végül november 6-án adtak ki egy – erősen arabpárti – kommünikét, s ezzel kezdetét vette az a végzetes, a realitásokkal szembe nézni nem kívánó európai politika, amely az utóbbi harminc évben pontosan azokat a hibákat követi el az iszlámmal szemben, mint amelyeket elkövetett az 1930-as években
Hitlerrel szemben. A kommüniké hatására az OPEC beszüntette az embargót a Közös Piac valamennyi tagállama viszonylatában. Az árak növekedése azonban mindenképp érintette Nyugat-Európát is, s végeredményben egyik oka lett a háború utáni konszenzus végének és a thatcherizmus felemelkedésének.
Az áldozatok közül Japán volt képes a kialakult helyzet leghatékonyabb kezelésére. Felvirradt a kisfogyasztású gépkocsikat előállító japán autógyártók napja. Ma a legtöbben csipszar, befejezetlen autókon járunk, és legfeljebb a gazdagok vékony rétegének van arról fogalma, mit jelent normális méretű gépkocsit vezetni.
Nem tartozott az áldozatok közé a legelső időszak kivételével szinte mindvégig, 1967 óta pedig kifejezetten Izrael-ellenes politikát folytató, a térségben a feszültséget minden eszközzel szító, az arab államokat állig felfegyverző Szovjetunió sem, amely maga is exportált nyersolajat. Moszkva több szempontból is hasznot húzott a történtekből. Egyrészt anyagilag, másrészt morálisan is, hiszen központilag irányított sajtója kéjjel közölhette a képeket a benzinkutak előtt sorban álló autókról, félanalfabéta pártfunkcionáriusai pedig jókat röhöghettek azon, hogy biciklivel jár a holland királynő. A szovjet gazdaság az olajárrobbanáskor már önmagához képest is évek óta stagnált, így a pluszjövedelmek valóságos áldásnak bizonyultak – egyébként pontosan úgy, ahogyan ma. A valutatartalékok növekedése tette lehetővé, hogy Oroszország beszerezze külföldről a gabonaszükségletét, növelhesse az ipari termelést és azon a szinten fegyverkezhessen, amelyet megszokott. Számos történész véli úgy, hogy a nem várt extrajövedelem évekkel, tán egy évtizeddel is meghosszabbíthatta a Szovjetunió létezését.
A fentiek tudatában elképesztő, hogy az olajat kitermelő Nyugat (mert az arabok saját erőből, saját technológiával soha nem termeltek ki egy deci olajat se) minden további nélkül eltűrte, hogy az arab-iszlám világ az olajfegyver segítségével packázzon vele. De vajon gondoltak-e arra, hogy katonai erővel lépnek fel a létfontosságú energiahordozók biztosítása végett? Igen, létezett ilyen elképzelés. Az erre vonatkozó vonatok harmincéves titkosságát a brit kormány 2004. januárjában oldotta fel. Ezek tanúsága szerint az Egyesült Államok azt fontolgatta, hogy lerohanja Szaúd-Arábiát és Kuvaitot, és egyszerűen ráteszi a kezét a két állam olajmezőire. Ezeket a terveket épp úgy elvetették, mint azt az elképzelést, hogy az arab diktátorokat puccs által megbuktatják s a helyükre kezelhetőbb embereket, quislingeket ültetnek, s arra sem került sor, hogy ha háborúval nem is, de legalább az azzal való fenyegetéssel, erőfitogtatással, a csapatok felvonultatásával próbálják meg ellensúlyozni az olajfegyverrel rájuk mért csapást. Mindez csak afféle ötlet volt: az ereje teljében lévő Szovjetunióval a háta mögött az arab világ lényegében azt csinált – pláne gazdasági síkon –, amit csak akart.
A hidegháború csúcspontján volt ebben az időszakban. Még tartott a vietnami háború, az azonban már egyértelmű volt, hogy azt nem lehet megnyerni. Az amerikai befolyás Latin-Amerikában is meggyengült: az olajembargó előtt körülbelül egy hónappal buktatták meg Chilében Moszkva kettes számú latin-amerikai trójai falovát,
Salvador Allendét, de a kommunizmus réme bejárta az egész kontinenst, amire a Nixon-kormány a hadikiadások emelésével válaszolt. Nyugat-Európa (és részben Japán) ekkoriban kezdett elfordulni Izrael Államtól, s a folyamat, ami a mai napig tart, begyógyíthatatlan sebet ejtett a transzatlanti kapcsolatokon. Európa az olajszükséglete 80, Japán pedig 90 százalékát fedezte ekkor közel-keleti forrásokból, míg Amerika esetében – amely még szorosabbra fűzte a szövetségi viszonyt Izraellel – ez az arány csak 12 százalék volt.
A hetvenes évek második felében az olajfegyvert alkalmazó diktatúrák minden bizonnyal azt gondolták, megnyerték a világ uralkodói pozíciójáért folytatott játszmát, de legalábbis a legjobb úton vannak afelé. Az Opec azonban képtelen volt történelmileg hosszabb ideig megőrizni lépéselőnyét, s 1981-re a kitermelését a többi ország felülmúlta. A tagországok közt is egyre nagyobbá vált a megosztottság. A piaci részesedése visszaszerzésére törekvő Szaúd-Arábia termelését növelve lenyomta az árakat, s a drága olajkitermelő létesítmények már nem profitáltak annyit, sőt előfordult, hogy a nyolcvanas évek elején deficites volt a termelés. Az olaj világpiaci ára 1979-ben érte el a csúcspontot: ekkor egy hordóért nyolcvan dollárt kértek, rá két-három évre már 38 dollárért vesztegették ugyanazt a mennyiséget. Reálárfolyamon számolva 1982-ben már kevesebbe került az olaj, mint 1973 nyarán. Az árfolyamzuhanás hatalmas lökést adott a nyugati, a japán s különösen a harmadik világ országainak. Volt egy nagy vesztes is: a Szovjetunió, amely olajexportőr létére sokáig a világpiaci ár alatt látta el energiahordozókkal a kelet-európai félgyarmati rendszerét, így egyrészt bevételektől esett el, másrészt önnön olajforrásai tudatában semmiféle lépést nem tett ipara modernizálására, annak elérésére, hogy létesítményei, gépjárművei kevesebbet fogyasszanak a korábbinál. Az alternatív energiaforrások utáni kutatásról, amelyet a Nyugat most már lázasan folytatott, a vörös birodalomban szó sem esett. Továbbra is úgy furikáztak a tizennyolc-húszliteres fogyasztású Volgák és a még nagyobb Csajkák, Zilek és Ziszek, mintha mi sem történt volna; a szovjet rendszert uraló zsarnokok úgy vélték, a Nyugat újabb csapást szenvedett a „haladó arab világtól”, és ez csak közelebb hozza a kapitalista rendszer bukását. A Szovjetunió mellett vesztesek voltak továbbá az olajexportáló, ám önmagukat különösebben gazdagnak nem mondható, sőt helyenként súlyos társadalmi-gazdasági problémákkal küszködő államok, amelyek annak idején, 1973-ban üdvözölték a fejleményeket, ám pluszjövedelmeikkel nem sáfárkodtak jól, vagy azokat egyenesen kiszórták az ablakon. A nyolcvanas évek elei olajáreséssel kétségbeejtő helyzetbe került többek közt Algéria és Líbia. A nem arab világban a túlpörgetett gazdaságú Mexikó, Nigéria és Venezuela csődközeli állapotba került, és számottevően meggyengült a szaúd-arábiai gazdaság is.
Az említett országok problémái arra voltak visszavezethetők, hogy a könnyen jött pénz könnyen ment – de különösen a diadalittas arab olajállamokban nem történtek meg azok a modernizációs lépések, amelyeket a pénz birtokában mindenképp végre lehetett és kellett volna hajtani. Az olajár hiába szökött korábban az egekbe, s ez hiába gyakorolt drámai hatást azokra a közel-keleti országokra, amelyek eddig úgy érezték, a fejlettebb ipari hatalmak akarata dominálja őket. Minden korábbinál hatalmasabb gazdagság köszöntött rájuk. Ennek egy – nagyon kicsi – hányadát a barátinak minősített harmadik világbeli országoknak utalták át segély formájában, amelyek a magasabb olajáraknak és saját nyersanyagaik értékvesztésének köszönhetően csapdába kerültek. (Gondosan ügyeltek arra, nehogy a palesztinok egy lyukas krajcárt is kapjanak.) A pluszjövedelem java azonban az olajállamok uralkodó elitjének kezébe került, akik annak nagy részét kezdték visszafolyatni Nyugatra. Ez volt a bődületes rongyrázás korszaka. Olajsejkek járták a világot, akik Rolls Royce-okat, Daimlereket gyűjtöttek, a Riviérán vásárolták az ingatlanokat, s nagyáruházakat zárattak be, hogy ott a feleségeik és ágyasaik zavartalanul vagyonoknak verhessenek a fenekére. Az olajállamok dollárszázmilliókért vásárolták a nyugati ipari termékeket, és milliárdokért a modern fegyverzetet, amelyeket használni sem tudtak. Az OPEC-államok fenntartották a külföldi érdekeltségek államosításának jogát. Ezek közül a legnevezetesebb a szaúdiai Aramco nacionalizálása volt, amelyet 1980-ban vittek végbe
Ahmed Zaki Jamani olajminiszter vezérlete alatt. Szaúd-Arábia a pénzözön hatására bődületes ötéves tervekbe kezdett, amelyek közül a legambiciózusabb, 1980-ban kezdődött időszakra 250 milliárd dollárt irányoztak elő. Az iszlám-arab világ korábban nem tudta elviselni a vereséget; most nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nyert. Az olajjal gyerekesen bánt: meg sem fordult a fejében, hogy valaha kifogyhat, és ha baj volt, ostoba brutalitással próbálta működtetni a fegyvert, egy olyan korszakban reménykedve, amely már régen végetért - lásd
Szaddám Huszeint, aki az első Öböl-háborúban felgyújtotta a kuvaiti olajmezőket és a fekete aranyat irdatlan környezetpusztítással a tengerbe eresztette, mintha ugyan az effajta barbarizmussal elodázhatta volna az elkerülhetetlent.
1980-ban azonban már sehol sem volt az aranykor, és az eltelt hét esztendőben a muzulmán világ számos lehetőséget hagyott ki. Mindenekelőtt az oktatás terén. Az oktatás minden társadalomban közvetlen összefüggésben áll a gazdasággal. Minél magasabb az oktatás szintje, annál nagyobb a gazdasági növekedés. Azok az arab fiatalok, akik professzionális felsőoktatást akartak, Nyugatra mentek tanulni, s nagyon sokan közülük nem is tértek haza a diploma birtokában; megismerték a szabad életet, és szakmailag is jobban érezték magukat új hazájukban, mert tudásukat odahaza nem is feltétlenül tudták volna kamatoztatni, előrehaladásra pedig még kevesebb reményük lehetett. Napjainkban, évente a Ph.D. tudományos fokozatot a muzulmán országok négyszázötven egyetemén összesen maximum ötszázan érik el; ugyanez a szám csak Nagy-Britanniában háromezer. A muzulmán világban összesen nincs annyi mérnök és tudós, mint Franciaországban. S míg a középkor tudományos irodalmának közel kilencven százalékát arab nyelven produkálták Spanyolországban, Egyiptomban, Irakban, Perzsiában és másutt, a ma évente megjelenő két és félmillió tudományos publikációból kétezer-ötszáz születik muzulmán országokban – azaz egy százalék.
Dr.
Kenneth David közgazdász mutatta be a Világbank a fordulat évének számító 1980-ban készült felmérését, amely arra koncentrált, milyen eredményeket mutatnak fel az egymás mellett élő kultúrkörök – mondhatni: civilizációk. Hasonló felméréseket tett közzé az ENSZ is később. E dokumentumok rendkívül sokatmondóak, mivel leírják, milyen az életminőség a keresztény, a buddhista, a zsidó, a hindu, a törzsi vallású és a muzulmán emberek körében, sőt még a vallástalanokéban is. Noha az életminőségek felmérése eléggé csalóka dolog – egy belga munkanélküli, aki kocsival rója az utcákat, négyszobás lakásban lakik és a bankmínusza miatt fő a feje, napközben iszik, este meg altatóval alszik el, csak a számok tükrében él „jobban” a világ egyik leggazdagabb országában, mint az a tulajdonnal nem rendelkező Rio de Janeiró-i, aki életét vidám futballozgatással tölti a Copacabanán –, az alapvető irányvonalak mindenképp kivehetők.
Eszerint pedig – petrodollárok ide vagy oda – az oktatás, egészségügy és gazdaság tekintetében a muzulmán-arab országok sereghajtók maradtak a hét bő esztendő után is. 1980-ban a keresztény világban az írástudatlanság átlagosan tíz százalék volt, de tizenöt ország azzal dicsekedhetett, hogy egyáltalán nem rendelkezik analfabéta lakossal. A muzulmán országokban ezzel szemben az analfabétizmus átlagosan meghaladta a hatvan (!) százalékot, teljesen írástudó iszlám országot pedig nem találtak. Az ENSZ nagyjából ugyanerre jutott
huszonegy évvel később: az iszlám világban még mindig negyven százalékos volt az írástudatlanság, a nyugati keresztény nemzeteknél pedig öt százalék alá süllyedt. A keresztény világban az írni-olvasni tudók két százaléka nem végezte el a nyolc általánost, míg a muzulmán társadalmak úgymond írástudóinak ötven százaléka soha nem látott modern értelemben vett iskolát, így gyanítható, hogy ezeknek legalább a fele igazából funkcionális analfabéta. Ez utóbbi fogalmat a muszlim társadalmak egyébként nem ismerik, s az, aki le tudja írni a nevét és el tudja olvasni az újságot, hivatalosan már nem minősül analfabétának. Amennyiben a nyugati kritériumokat alkalmaznák, az eredmény az lenne, hogy az iszlám világnak a kilencven százaléka analfabéta. Döbbenetes, de igaz: az UNESCO 2003-as adatai szerint Szaúdiában a felnőttek huszonkét százaléka nem tudott írni-olvasni, és ezzel a sivatagi királyság a világranglista
hatvannyolcadik helyén szerepelt, olyan országok mögött, mint Belize, Szváziföld, Lesotho, Botswana, Zambia vagy Egyenlítői Guinea. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az Izrael által 1967-ben felszabadított területeken élő, 15 év feletti arabság körében 2005-ben 7,6 % volt a főleg az idősebbekre jellemző írástudatlansági ráta, vagyis a szaúdinak az egyharmada se.) Kuvaitban a lakosság 18,3 százaléka nem ismerte a betűket. Az olajjövedelmek még a legalapvetőbb feladatokat sem oldották meg. Vagy gazdáik nem is akarták megoldani őket?
A nyugati civilizációban igen fontos kérdés az oktatás, amit az is aláhúz, hogy az ottani népesség negyven százaléka tovább tanul valamilyen felsőoktatási intézményben, és valamiféle tudományágra specializálódik. A muzulmán országokban ez az arány kettő százaléknál is kevesebb, és most ne beszéljünk arról, hogy a felsőoktatásban részesülő muzulmánok jelentős hányada Nyugaton tanul, hiszen megfelelő szintű reálképzettségre odahaza nem is tud szert tenni. Messze már az az idő, amikor a tudásra szomjazó európai keresztényeknek a muzulmán Spanyolországba kellett zarándokolniuk, ha magasabb szinten szerettek volna orvostudományt, matematikát, fizikát, kémiát, csillagászatot tanulni.
A Kenneth-tanulmány szerint a muzulmán népesség felénél a fejenkénti GDP nem haladta meg a kétszáz dollárt; az olajexportőröknél ugyanez ezer dollárra rúgott. Szemben a Nyugattal, amely az átlagos háromezer dollárral dicsekedhetett. Így álltak a dolgok a nyolcvanas években, a Szovjetunió fennállásának utolsó évtizedében. A világgazdaság felgyorsult. A kutatásra és fejlesztésre költött összegek a Közel-Keleten – Izrael kivételével – fillérekben voltak mérhetők. Az iszlám országok lakosságának 16 százaléka dolgozott az iparban, a nyugati civilizáció lakosságának viszont 60 százaléka. Ipar alatt egyaránt érthetünk cipőfelsőrész-készítőt és repülőgép-iparban tevékenykedő mérnököt. Az olajsejkségek költségvetéseinek tervezői hosszú ideig ügyet sem vetettek az olyan stratégiai ágazatokra, mint az űrkutatás, a fegyvergyártás, a gyógyszeripar, a genetika. Egyetlen arab állam nem állított elő repülőgépet, gépkocsit, műholdat, precíziós gyártósort, orvosi berendezéseket, nem foglalkozott a mobiltelefónia kifejlesztésével. És nem pusztán azért, mert lényegesen egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnt az ipari termékeket megvenni, mint azok előállítására kísérletet tenni. Ahhoz, hogy az iszlám világban ipari forradalom menjen végbe, társadalmi átalakulásnak is végbe kellett volna mennie. Ezt pedig egyetlen parancsuralmi rendszer sem óhajtotta, lett légyen annak élén koronás fő, elnök vagy katonai junta vezetője. A modernizáció óhatatlanul magával hozta volna az átalakulás minden nyűgét. Az átalakulásnak, tartja a közhely, vesztesei vannak. A muzulmán olajállamok nem kívántak látni, csakis nyerteseket, mert a boldog alattvaló az elégedett alattvaló. Az olajjal nem rendelkező iszlám diktatúrák pedig még kevéssé engedhették meg maguknak, hogy olyan társadalmi mozgásokat indítsanak el, amelyek idővel kontrollálhatatlanná váltak. Az arab világban 1991-ben tartottak első ízben szabad választásokat – Algériában; azok eredményét legott meg is kellett semmisíteni, mivel a vérengzéseiről hírhedt Iszlám Üdvfront vette volna át a hatalmat.
Egy 1999-es ENSZ-jelentés szerint a nyugat-európai országok per capita GDP-je 25 ezer dollárra emelkedett, de a keresztény világ többi részéé is tízezer dollárra nőtt. A muzulmán országok ekkorra már végképp a sor végén kullogtak a maguk szánalmas ezer dollárjával, és még az olajexportőröknél sem haladta meg a per capita GDP az ötezer dollárt. Az olajexportőr országok népessége azonban csak az összes muzulmán népesség tíz százaléka. 1998-ban tizennyolc olajexportőr országból tíz volt muzulmán: ők termelték ki a világ olajának negyven százalékát. Ezek a számok magukért beszélnek. Akár az élet nagy lutriján nyertek, akár Istennek köszönhették az előttük nyíló lehetőségeket: a muzulmán országok az energiahordozók birtokában sem voltak képesek arra, hogy a fejlettebb civilizációknak akár csak a nyomába érjenek. Szaúd-Arábiában az egy főre jutó nemzeti jövedelem az 1980-as 7690 dollárról tizenöt év leforgása alatt 7040 dollárra csökkent, holott annak minden emberi számítás szerint növekednie kellett volna. Hasonlóak az adatok Irán, Irak és Líbia esetében. Ezzel szemben ugyanebben az időszakban a németeknél 9580-ról több, mint 28 ezer dollárra nőtt az egy főre jutó nemzeti jövedelem – ráadásul úgy, hogy az ország koloncként vonszolta magával a negyvenöt éves szovjet megszállás alól felszabadult keleti tartományait –, és hasonlóan impozáns növekedésről számolhattak be a brit, a francia és az ausztrál statisztikusok is.
A második világháború után alig akadt ország, ami ne szállt volna be a fegyverkezési versenybe. A muszlim nemzetek sem jelentettek ez alól kivételt, dacára annak, hogy nem egy országban más helye is lett volna ennek a pénznek – konkrétan a GDP 10-30 százalékának. Hatalmas hadseregeket képeztek ki, amelynek összesített létszáma százmillió körül járt, és ez egyharmada volt a világ összes haderejének. A második világháború után, a huszadik században – Afganisztán szovjet lerohanásától eltekintve – nem volt nagyobb keresztény-muzulmán fegyveres konfliktus, ha csak ide nem számítjuk Kuvait 1991-es felszabadítását – ám ebben az esetben nemzetközi koalíció lépett, benne több muzulmán országgal. A leggyilkosabb háborúkat a muzulmánok egymás között vívták, s ezekben milliók lelték halálukat.
A világ minden társadalmában előfordult, hogy a vallás nevében akadályokat gördítettek a tudományos fejlődés elé. Buddhista papok nem voltak hívei a gyors társadalmi változtatásoknak. Az európai katolikus-protestáns ellentét egyik tétje épp az volt, gyorsuljon vagy lassuljon a haladás a kontinensen. Az olajjövedelem szinte egyik napról a másikra odázta el az iszlám világ egy része előtt álló dilemmát, és tette megoldhatatlanná. Sokan jártak Rolsszal, viseltek Rolex órát, nyaraltak Monacóban és vacsoráztak a Four Seasonsben, s ezek az emberek alighanem abban a tévhitben éltek, hogy a civilizáció csúcsaira jutottak el. A középkori viszonyok modernizációja azonban nem történt meg. A megcsontosítása annál inkább. A hirtelen jött gazdagság inkább volt átok, mint szerencse. Azok az arab államok, amelyek a világtörténelem eddigi legnagyobb gazdagságát birtokolták, soha, egy napra sem tudták érdemben befolyásolni a világtörténelmet.
Eleven, lüktető, Nagy Narancs, soha nem áll le, kozmopolita – leginkább ezek a jelzők ugranak be, ha Tavasz Dombjára gondolunk. No meg: a hamisítatlan, igazi strandnyár, ami itt fél évig is eltart sokszor, de van, hogy tovább (idén nem; nagyon gyorsan bejött az ősz és – hála Istennek – az eső, amire oly nagy szükség van az Országban); a Bauhaus; a kávéházak; a macskák. 
Jafó – szokás Tel-Aviv Óvárosának is nevezni – a világ legrégibb, máig működő kikötője. Ha lemegyünk a lépcsőkön, és elénk tárul a látvány, hanyag természetességgel vesszük tudomásul, hogy: igen, ide érkeztek az Első Templom rézkapui, és innen indult útjára a renitens próféta, Jónás, aki meg akart pattanni az isteni parancsolat teljesítése elől, azután egy cethal gyomrában volt kénytelen észhez térni. Már 3500 évvel ezelőtt meghódított városként emlegetik az egyiptomiak. 1099-ben itt szállnak partra a Godfrey Bouillon vezette első keresztesek, és itt is maradnak, míg 1192-ben Szaladdin ki nem űzi őket. Azután a város többször gazdát cserél, mígnem a tizenhatodik században hosszú török uralom alá kerül. Városiasodásának kezdete az 1700-as évek elejére tehető, az igazi kibontakozás pedig a tizenkilencedik századra, amelyben a 2500 fős település 17 ezres várossá lesz. A dinamikus fejlődés az innen importált híres narancsnak köszönhető (nem véletlen, hogy gyerekkorunkban jaffának hívtuk a narancs[ízű] szörpöt), valamint az alija fellendülésének: az 1860-as években a helyi közösséghez marokkói és európai zsidók csatlakoznak, s a tizenkilencedik század végére már a lakosság tíz százaléka közülük kerül ki.
„Az igazság oázisa” – nagyjából így fordíthatjuk ezt a nevet. Nevé Cedeket Aharon Slus alapította, huszonkét évvel Tel-Aviv előtt. Slus tizenegy évesen alijázott Algériából. Sikeres ingatlankereskedő volt, aki megcsömörlött az akkori Jafótól, annak urbanizáltságától, zsúfoltságától, zajosságától, ki akart onnan menekülni, és elképzelt egy rendezett, csinos, tiszta kertvárost – ezért vette meg a szóban forgó telket és épített oda házat. Hogy minél több telepest vonzzon magával, udvarában zsinagógát épített, ami egyébként ma is aktív mint a Mikdás Melech jesiva része. Slus 1920-ban hunyt el, abban a tudatban, hogy a nagyvárosból való menekülés sikeres volt. Ebben az évben kétezren laktak a vitathatatlanul kertvárosi jellegű Tel-Avivban; az alapító ősatya aligha gondolt arra, hogy öt évvel később – harmincötezren lesznek.
A hősidők építészeti nyomait jobbára hiába keresnénk. Nincs már meg a második Herzlia Gimnázium – ha valaki kíváncsi rá, hol volt, a felhőkarcolókat lesse: a csúf dél-tel-avivi Sálom torony áll a helyén. De itt-ott azért visszaköszön a Herzl utca 2. alatti halvendéglőben, a Jehuda Halévi 7-ben, vagy a Lilienblum 15-ben, ahol a tízes-húszas években felhúzott épületeket láthatunk, persze többszörösen renovált, átalakított formában.
“Islam Is Welcome. Immigration Is Moral Necessity”
Az előadó Vermes Géza oxfordi professzor (balra) kutatásainak egyes pontjaira reflektál ill. ezekből kiindulva indítana vitát. Vermes két műve, A kumráni közösség és A Holt-tengeri tekercsek története, valamint a keresztények megváltója és a júdaizmus világa egyes fejezeteinek kritikai rekonstrukciójára vállalkozik, azon előfeltevésből kiindulva, hogy a holt-tengeri tekercsekkel, valamint Jézussal mint történeti személyiséggel kapcsolatos judaisztikai vizsgálódások ismerete fontos a júdaizmus és a kereszténység közti összefüggéseknek, végső soron pedig magának a júdaizmusnak a megértéséhez.
.gif)
