Megvan a hetedik érem – bravó, Sáchár

Igen, megvan a hetedik érem, egy huszonkét éves eiláti katonának köszönhetően. Izrael örömmámorban úszik, és ezen az sem változtat, hogy a hetedik érem nem a pekingi olimpián van meg, hanem – összesen…

Noha Izrael csak hatvan éves, köztudott, hogy legtöbb intézménye – hadsereg, biztosítók, szakszervezet stb. – jóval idősebb. Az ország csapata először 1952-ben vett részt az ötkarikás nyári játékokon, holott annak Nemzeti Olimpiai Bizottsága már sokkal korábban, 1933-ban létrejött. Elvileg semmi akadálya nem volt annak, hogy elmenjenek az 1936-os náci olimpiára Berlinbe, ám – érthető okoknál fogva – úgy döntöttek, bojkottálják ezt az eseményt. Utána két olimpia a világháború után maradt el; 1948-ban pedig az ország élethalálharcát vívta a rárontó iszlamista agresszorokkal szemben, így esett, hogy először Helsinkiben mutatkozhattak be. Különösebb eredmény nélkül… és ez utána még sok olimpiáról elmondható volt. Izrael és az olimpia legfeljebb a világpolitika és a terror síkján kapcsolódott egymáshoz. 1956-ban a sydneyi olimpia volt az első, amelyet több ország bojkottált – a spanyolok, a hollandok és a svájciak a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása miatt, Kambodzsa, Irak, Libanon, valamint Egyiptom pedig a nasszerista rezsim közös izraeli-brit-francia megrendszabályozása okán duzzogtak. 1972-ben az iszlamista terror tizenegy olimpikon és egy német rendőr életét követelte – a játékokat pedig a világ, mintha mi sem történt volna, folytatta. De ahhoz, hogy a siker ízét a versenyzők és a szurkolók megismerjék, egészen 1992-ig kellett várni, Jáél Arad cselgáncsozó ekkor szerzett ezüstöt (és ekkor született a bronzot jelentő Arad szó felhasználásával az izraeli szójáték: „Bronz ezüstje nekünk aranyat ér.”) Jómagam is Izraelben éltem akkor, máig emlékszem arra a feledhetetlen eufóriára, amit az ország átélt; Jáél akkora sztár lett, hogy mögötte méltatlanul háttérbe szorult a második barcelonai éremszerző, Oren Szmádjá, aki ugyancsak cselgáncsban szerzett, igaz, ő „csak” bronzot.

És a siker azóta is csak csordogál. Atlanta egy szem bronzot hozott vitorlázásban Gál Friedman jóvoltából. Sydneyben az e sorok írásakor is még versenyben lévő, sőt, döntős Micháél Kolganov kenus végzett a harmadik helyen. Az első aranyat Athénból hozta el Friedman, és ugyanitt szerzett újabb cselgáncs-bronzot Árik Zeévi. Most pedig Sáchár Cubári remekelt windsurfből.

Ismerve Izrael emberanyagát, joggal várhatnánk el, hogy ez a pörgős, nagyteljesítményű, posztindusztrialista ország sokkal jobb teljesítménnyel kápráztassa el a világot, és ne csak a cselgáncsban meg a vitorlázásban. Ehhez minden feltétel adott: izmos fiatalok, pénz, hegy-völgy, tenger. A vízisportokban egyértelműen tarolni kéne, de gyakorlatilag éremesélyesek lehetnének az izraeli sportolók akármiben. És nem igazán jön össze a dolog. Érthetetlen, hogy miért. Sikert és sikertelenséget számos országban magyaráztak már sok mindennel: pénzzel és pénztelenséggel, állami segítséggel és állami kivonulással, azzal, hogy diktatúra van és azzal, hogy demokrácia van. (A minap az egyik pesti nyilaszöld tévében akarta a magyar sportolók kudarcáért magát a főpatás Gyurcsányt felelőssé tenni valami állatkert bértollnok – szerencsére az egyik meghívott vendég gyorsan lehűtötte, amikor emlékeztette, hogy a magyarok a legtöbb érmet Helsinkiben szerezték, a Rákosi-Farkas rémuralom idején.) Én a magam részéről nem látok semmilyen összefüggést az olimpiai eredmények (vagy akár a focieredmények) és a politika között. Tagadhatatlan, hogy ha van pénz, akkor jobban megy a sport szekere is, miként jobban megy bármilyen szekér; de ahhoz, hogy pénz legyen, feltétlenül diktatúra kell, vagy demokrácia kell, vagy politikai rá(nem)tehénkedés kell?

Nem sokat értek a sporthoz, főleg nem annak mai világához, nem tudom mivel magyarázni azt, hogy az izraeli srácoknak, lányoknak a tisztes helytállásnál többre csak ritkán futja. A dopping jelentőségével tisztában vagyok; az úgynevezett teljesítménysportokban az utolsó valós eredmények nagyjából a mexikói olimpián, 1968-ban születhettek, ami azóta történik, az nyilvánvaló csalás, bárki követi is el. Annak idején, a keletnémet zónában iparág épült a sportolók agyondoppingolására, de igen valószínűnek tartom, hogy egy bizonyos súlynál nehezebb súlyt már nem lehet felemelni, egy bizonyos sebességnél gyorsabban képtelenség akár futni, akár úszni, és nincs az a kalapács- vagy diszkoszvető, aki egy bizonyos távolságnál messzebbre tudná dobni azt a nyavalyás cuccot. Ezért külön öröm, hogy az izraeli eredmények cselgáncsban és vitorlázásban születtek, ott, ahol hiába doppingolod magad. Egy Michael Phelps-féle űrlakó kitenyésztése csupán biokémiai és pénzkérdés; azokban a sportágakban viszont, ahol Izrael eddig diadalmaskodni tudott, az ész, az erő, a furfang, a reflexek a döntők.

Így tovább, gyerekek. Hátha még lesz érem. És ha nem: ennek az egynek jobban örülünk, mint más országok tíznek. Arról nem beszélve, hogy olimpia lesz négy év múlva is.

Névjegy

Az eiláti születésű Cubári, aki egyébként most szeptember elsején ünnepli majd a 22. szülinapját, hétévesen kezdett szörfölni édesapja ösztönzésére, és miután amatőrként egyik versenyt a másik után nyerte, hamarosan professzionálisan is edzeni kezdett. Érmet – világbajnoki ezüstöt – először 2000-ben nyert, kiskamaszként, rá két évre megnyerte a 17 év alattiak vb-jét, 2004-ben pedig újabb ezüstöt hozott el a bulgáriai ifi-vb-ről. 2006-ban győzte le a kétszeres olimpiai érmes Gál Friedmant, és ennek köszönhette, hogy az idén ő, és nem Friedman utazhatott Pekingbe. Ehhez a Cahal hozzájárulása is kellett, ugyanis Cubári most is katonai szolgálatát tölti – de mint kiváló sportoló természetesen kedvezményekben részesül.


Hivatalos honlapja: http://www.shaharzubari.com/. A vendégkönyvben – guestbook – gratulálhattok.