Oldalak

2008. augusztus 24., vasárnap

Isten éltesse, elnök úr!

„Szeresd, amit csinálsz és mindig állj készen arra, hogy újat tanulj”, magyarázta örökifjúságának titkát Simon Peresz, Izrael Állam elnöke, aki Dimonán ünnepelt. Nem véletlenül.

Augusztus másodikán született, az ünneplést azonban természetesen a zsidó kalendárium szerint ejtették meg – részben azért is, mert augusztus másodika az idén sábeszre esett, ráadásul az olimpiával kapcsolatos elkötelezettségek miatt Simon Peresz a hónap elején csak nehezen tudott volna ünnepelni.

Miután Pekingből hazaérkezett, Dimonát választotta, és nem véletlenül. Ez a negevi városka számos tekintetben Izrael biztonságának egyik fő letéteményese: az itteni atomlétesítményben fejlesztették ki a zsidó atomfegyvert, és ebben az elnöknek oroszlánrésze volt. Annak idején mestere, Dávid ben Gurion látomásában a Negev-sivatag mint zsidók által benépesített, buján zöldellő mezőgazdasági terület jelent meg. Noha ez a látomás soha nem vált valóra, a sivatag betelepítése megkezdődött, és igen fontosnak számított a döntés, hogy itt építsék fel a zsidó állam atomreaktorát. Már ezekben a hősidőkben megfogalmazódott a máig érvényes doktrína: a Közel-Keleten egyetlen olyan hatalom sem birtokolhat nukleáris csapásmérő erőt, amely Izrael megsemmisítésére törekszik.

.***.

Szymon Perski 1923-ban látta meg a napvilágot az akkor Lengyelországhoz, ma Visnyeva néven Belaruszhoz tartozó Wiszniewben, Jichák Perski, a fakereskedő (1896-1963) és Sara Meltzer fiaként. Odahaza a héber és a jiddis mellett oroszul beszéltek, Szymon azonban már lengyel iskolába járt (később pedig angolul és franciául is megtanult).

Ma a baloldali és világi politikust tiszteli benne ország és világ, ám már korán megérintette a vallás. A szülei nem voltak ortodoxok, ő azonban harédi volt, és ezt főleg nagyapjának, a néhai híres volozsini Cháim rabbi unokájának köszönhette, aki rendszeresen Talmuddal acélozta az unoka agyát – akkora sikerrel, hogy az ifjú Simon egy napon szétverte a szülői házban sábeszkor működtetett rádiót.

A család jó érzékkel arra a következtetésre jutott, hogy a zsidóság számára Európában, különösen annak keleti felén, babér már nem terem, ezért 1932-ben alijáztak, és Tel-Avivban telepedtek le. Peresz a Balfour elemibe járt, később a Geula kereskedelmi gimibe, de tizenöt évesen átiratkozott a Ben Semen mezőgazdasági iskolába, és éveken át a Geva kibucban élt. Egyike volt egy másik kibuc, Álumot alapítóinak. 1941-ben választották meg a Hánoár Háoved VeHálomed baloldali cionista mozgalom titkárává; 1944-ben tért vissza Álumotba, amelynek a tejgazdaságában dolgozott, de ellátta a kibuctitkári teendőket is.

1945-ben vette feleségül Szonja Gelmant, aki a későbbiekben évtizedeken át inkább a háttérben maradt, nem szerepelt politikusfeleségként, szült ellenben a férjének három gyereket. Közülük a lány, Cvia Valdan nyelvészprofesszor lett, Joni állatorvos, Hemi pedig üzletember. Peresz nyolc unokával és két dédunokával, valamint azzal büszkélkedhet, hogy Lauren Bacall színésznő első unokafivére – a hölgy ugyanis Betty Joan Perski néven született.

Számos alkalommal, különösen választási kampányok idején vádolta a jobboldal Pereszt azzal, hogy nem volt katona. Ami hülyeség, Peresz természetesen volt katona, konkrétan 1947-ben vonult be a Haganába, s ben Gurion a behívásokért és a fegyverbeszerzésért tette meg felelősnek. 1952-ben védelmi minisztériumi államtitkár-helyettesként ívelt felfelé a karrierje, s rá egy évre, huszonkilenc éves fejjel, az Ország történelmének valaha-volt legfiatalabb védelmi államtitkára lett, s ezen a poszton továbbra is a hadibeszerzésekkel, valamint a stratégiai szövetségek kiépítésével foglalkozott. Mindkettő létfontosságú volt a fiatal zsidó állam számára. A későbbi francia-izraeli kapcsolatok fényében kisebbfajta csodának tűnik mainapság, hogy sikerült Párizstól Dassault Mirage III-asokat vásárolnia, és az ő nevéhez fűződik az 1956-os izraeli-francia-angol szövetség létrehozása is, amelyek keretében a Cahal francia és brit ejtőernyősök közreműködésével lerohanta Szuezt. Nem rajta múlott, hogy az akkoriban még súlyosan rövidlátó amerikai külpolitika hatalmi szóval akadályozta meg a Nasszer kalóz és söpredék rezsimje feletti megsemmisítő győzelmet.

A Kneszetbe 1959-be került be először képviselőként az izraeli baloldal akkori zászlóshajója, a Mápáj listájáról. A kormány tagja lett védelmi miniszterhelyettesként, és a tisztséget 1965-ig töltötte be, amikor is a ben Gurion fémjelezte establishment a Lavon-ügy miatt súlyos csapást szenvedett. Peresz egy másik legendával, Mose Dájánnal együtt elhagyta a Mápájt, hogy Dávid ben Gurion új pártjában, a Rafiban tevékenykedjék; a Rafi három év múlva megtért anyja kebelére, ahogyan mondani szokás.

Peresz a hatvanhetes diadal után két évvel bevándorlási és befogadási miniszter lett, 1970-ben pedig a közlekedési tárcát kapta meg. 1974-től másodjára is védelmi miniszter Jichák Rabin első kormányában, és innentől datálódik barátsággal vegyes éles rivalizálása Rabinnal, ami egészen az utóbbi haláláig, 1995 novemberéig tartott. Ügyvivő miniszterelnök 1977-ben lett, az első Rabin-kormány bukása után (Európa boldogtalanabbik felén, ahol a korrupció úgyszólván az élet hajtóereje, hihetetlennek tűnik, de Rabinnak azért kellett mennie, mert felesége, Lea elfelejtett bezárni egy amerikai bankszámlát, amit még férje washingtoni nagyköveti évei alatt használt, és az akkori izraeli törvények értelmében izraeli állampolgárnak legfeljebb akkor lehetett külföldön bankszámlája, ha új bevándorló volt vagy hivatalos kiküldetésben élt kint.) Az 1977-es választásokat, Izrael történetében először, megnyerte a jobboldal, így Peresz egy hónapos kormányfősködés után kénytelen volt beérni az ellenzéki vezér szerepével.

1984-ben ismét incselkedtek egymással, Peresz és a hatalom. Pártja kapta a legtöbb mandátumot, de nem eleget a kormányalakításhoz, ezért létrejött a Likuddal az egységkormány, benne egy fura intézménnyel, a rotációval: abban egyeztek meg, hogy Peresz és Jichák Samir két-két évig lesznek miniszterelnök, a másik külügyminiszter. Az 1988-as választásokon megújították az együttműködést, de Peresz most már abba is beleegyezett, hogy mindvégig Samir legyen a kormányfő. 1990-ben azonban felmondta az egységkormányt – az úgynevezett „piszkos trükk” után, aminek lényege abból állt, hogy Peresz az akkor feltörekvőben lévő ortodox pártokkal szövetkezve kívánta megbuktatni a saját kormányát és tett szert a fondorlatos politikai intrikus imázsára, amit a mai napig nem tudott teljesen levetkezni.

Az ellenzék vezérének szerepéről 1992-ben kényszerült lemondani: Jichák Rabin került a Munkapárt élére, és a párt meg is nyerte a soron következő választásokat, majd nekifogott a lehetetlennek, annak, hogy békét kössön az arabokkal. A terv végrehajtásában az oroszlánrész Pereszé volt, aki illegális és titkos tárgyalásokba kezdett Jasszer Arafattal – Rabin tudta nélkül, aki viszont, amikor rájött arra, mi folyik, nem akadályozta meg a továbbiakat. A folytatás közismert: létrejött egy félig-meddig működő béke Jordániával, és átmenetileg a palesztin vezetőséggel – maguk a palesztinok azonban sohasem fogadták el Izrael létét, az első adandó alkalommal, szabad választásokon megbuktatták Arafat utódait és a Hamasz terrorszervezetet juttatták győzelemhez. Peresz, Rabin és Arafat megkapták a Nobel-békedíjat.

Rabin 1995. évi meggyilkolása után ismét ott volt Peresz előtt a lehetőség, hogy most először demokratikusan megválasztott miniszterelnöke legyen az országnak. Elkövette azonban a hibát, hogy a választásokat nem írta ki azon nyomban, amikor még friss volt az izraeliekben Rabin halálának fájdalma, hanem csak 1996 nyarára, időt hagyva Binjamin Netanjáhu Likud-vezérnek a felzárkózáshoz. Ez volt az a választás, amikor az izraeliek külön-külön szavazhattak pártra és miniszterelnökre. Netanjáhu néhány ezer szavazattal nyert.

A következő munkapárti előválasztáson már nem jelöltette magát. Utódja, Ehud Bárák gyakorlatilag a partvonalon kívülre tette azzal, hogy önkormányzati miniszterré tette meg a következő, Munkapárt vezette koalícióban. Peresz, aki eddigre alighanem kezdett beletörődni abba, hogy az „igazi”, a választott miniszterelnöki poszt sohasem adatik meg neki, 2000-ben már államelnök szeretett volna lenni, de a Kneszet ekkor még Mose Kácávot választotta meg, aki később csúfos szexbotrány közepette kényszerült lemondani hivataláról. Sáron kormányában külügyminiszterré nevezték ki, és alighanem ebben a pozícióban érte a legtöbb kritika: galamb volt egy héja kormányban, ahová nem illett, ugyanakkor makacsul a béke illúziójához ragaszkodott, még 9/11 után is, amikortól ilyesmiről többé már szó sem lehetett. Le is győzte őt a soron következő pártválasztáson egy demagóg szakszervezeti senki, aki Ámir Perec névre hallgat.

A vereség alighanem közrejátszott abban, hogy Simon Peresz 2005. november 30-án kilépett a Munkapártból, és csatlakozott az Áriél Sáron-féle Kadimához. Sáron agyvérzése után úgy tűnt, akár át is veheti azt, de ekkor a Kadimában lévő volt likudnyikok minden idők legkorruptabb izraeli politikusát, Ehud Olmertet juttatták szóhoz. Olmert állítólag a kettes számú helyet ajánlotta Peresznek a Kadima listáját – de felajánlotta ugyanazt Cipi Livninek is, mire Peresz úgy döntött, nem száll versenybe. A Kadima választási győzelme után miniszterelnök-helyettes lett, de megkapta a Negev és a Galil fejlesztéséért felelős miniszteri tárcát is.

A rá jellemző agyafúrt eleganciával maradt ki ekkor már a nagypolitikából – és vele mindabból az ocsmányságból, amit Olmert országlása jelentett –, s 2007. június 13-án felfelé bukott: a Kneszet 120 tagjából 58 szavazott rá (38 Reuvén Rivlinre, 21 pedig Colette Avitálra) az első körben; 86-an a másodikban.

Sok zseniális húzása volt a hosszú politikai pályafutása során (a javát Izraelben, ahol mindenki zseninek hiszi magát, természetesen nem szenvedhette – ezért sem nyerhetett soha a valóban zseni Peresz), én azonban, aki 1991-től a helyszínen követhettem a pályafutását, azt hiszem, idős emberként, de örökifjú izraeliként, a mostaniban, az államfői pozícióban állta-állja meg a leginkább a helyét – valahogy ez illik hozzá a legjobban.

Nincsenek megjegyzések: