Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (1)

Rossz voltál

Jó lettél

Megbántad, ha vétkeztél

Múltad múlt

Réges-rég

Volt mi volt, továbbmentél

(P. Mobil: Az úton menj tovább)

Kétszer is úgy érkeztem meg Tel-Avivba, hogy szívem telve volt várakozással. Az első alkalommal némi szorongás is társult ehhez a várakozáshoz, a másodikban „csak” a hazaérkezés megkönnyebbülése fogott el, és az érzés: ez az. Mindig így kéne lennie.

1991. augusztus 22.

Ezen a napon alijáztam.

(Zárójelben az előzményekről.

Kicsi gyerekkorom óta arra készültem, hogy elhagyom Magyarországot. Az óvodában és az alsó tagozatban ezt még nem indokoltam magam előtt semmivel. Később azzal, hogy az ország nyilván a kommunizmus miatt élhetetlen számomra. A rendszerváltás után azonban már nem hivatkozhattam erre, kanyec lett a tavárisoknak, a választásokat viszont egy program és arc nélküli, avas, mucsai, suttyó gyűjtőpárt nyerte meg, ami még a kisebbik baj lett volna – én viszont belebukván egy vállalkozásba, ott álltam vagyon s fillér nélkül, miközben a legkülönfélébb rendű és rangú degeneráltak tíz- és százmilliókat lobogtattak körülöttem. Úgy éreztem, nekem ebből elég volt, el kell mennem, mert megfulladok – akkor már tíz éve nem láttam a tengert –, el kell mennem, valamerre mindenképp, ahol van mit keresnem.

Nem csak Izraelben gondolkodtam, szóba jött Dél-Amerika is [Uruguay, Argentína, meg Közép-Amerikából Costa Rica], de az érvek kilencven százaléka egyértelműen a zsidó állam mellett szólt. Többek közt az, hogy fizetik a repülőjegyet. És még sok egyebet. Ami meglehetősen sokat nyomott a latban, lévén büdös fillérnek ura nem voltam. Első feleségem zsidó volt, a két gyerekünk is, én nem, viszont ez nem zavart. Nem hittem abban, hogy kisebbségként bármi inzultus érhet Izraelben, és nem is ért soha, eltekintve egy szomorú esettől, ahol viszont az inzultáló zsidót rúgták ki közös munkahelyünkről a szekírozásom miatt, mint azt látni fogjuk. 1990 vége felé hívtam fel az izraeli nagykövetséget egy telefonfülkéből, valahonnan az Astoria környékéről, bemutatkoztam és egyszerűen belecsaptam a csulent közepébe:

– Be szeretnék vándorolni Izraelbe.

– Ön zsidó?

– Nem. A feleségem az. És a két gyerekünk.

– Írja fel a telefonszámot, amit mondok magának.

A Szochnut száma volt az, akkoriban még a Damjanich utcában tanyáztak. Néhányszor be kellett mennünk ilyen-olyan papírokkal ügyintézni; nem mondom, hogy baromira gördülékenyek voltak, de ha azt vesszük, hogy az akkori főnök, Bros úr rákban haldoklott és ezt tudta magáról, elég simán mentek a dolgok. Bros úr többnyire kedélyes volt, még akkor is, ha hangosan rárivallt az emberre; mint rám is, amikor a papírjaimat lapozgatva látta, hogy nem vagyok zsidó.

– Hát te mit akarsz nálunk?

Az igazságnak híven azt feleltem, hogy bevándorolni Izraelbe, megalapozni az életemet.

– Helyes – hangzott a felelet. – De azt ugye tudod, hogy hiába vagy zsidó, akkor is kell menned miluimba? Tudod, mi az a miluim?

Az igazsághoz híven azt válaszoltam, hogy tudom, és – az igazsághoz nem egészen híven – hozzátettem, hogy számot vetettem azzal, hogy tartalékos katona is lehetek Izraelben. Igaz; valóban számot vetettem, de kicsinyég fostam azért a dologtól, ha őszinte akarok lenni magamhoz meg a nagyérdeműhöz. Nem a haláltól vagy a sérüléstől féltem, és az izraeli hadsereg hírneve sem riasztott, sőt, kimondottan vonzott. Attól tartottam, hogy nem fogom bírni a tempót, meg hogy parancsolgassanak nekem. Ezt már a magyar „honvédségnél” sem szenvedhettem az alatt a 357 nap alatt, amelynek a java része azzal telt el, hogy kölcsönösen igyekeztünk egymással kitolni, a néphadsereg meg én. Ha arra gondoltam, mekkora fegyelem lehet egy olyan alakulatban, amit katonai szakértők világnézettől függetlenül habozás nélkül besorolnak a tíz legütőképesebb közé a világranglistán, összeszorult a torkom. Hánykor kelhetnek ott? Ugyanakkor érthetetlen büszkeség töltött el arra a gondolatra, hogy netán az Izraeli Védelmi Erők egyenruháját hordhatom. Nem voltam még huszonnyolc éves.

A rákban haldokló Bros úr akkor is kedélyes volt, amikor átvert bennünket, hogy ne kelljen annyit dolgoznia. Az akkori szabályok lehetővé tették – s tudomásom szerint ez ma is így van –, hogy összecsomagoltasd a betyárbútort, az egész lakásodat, akár a kocsidat is, és kivitesd ingyen s bérmentve Izraelbe. Ezt a szabályt alighanem a galutzsidók ismert lelkiállapota miatt hozták. Köztudott ugyebár, hogy annak idején, a nácik hatalomra jutását követően az új rezsim sokáig azon volt, hogy „csak” kirabolja és eltávolítsa Németországból – és később, az Anschluss után Ausztriából – a zsidókat, akik vagyonuk némi töredékét magukkal vihették ugyan, de az egészet naná, hogy nem. Ez kivált sújtotta a gazdagokat, mindazonáltal sokáig érthetetlennek találtam, hogy amikor a náci Németországból még szabadott távozni, egyáltalán nem ment el mindenki, jócskán maradtak. Ez számomra felfoghatatlan volt. Egy öreg zsidó magyarázta el később, Izraelben:

– Sajnálták otthagyni a zongorát, fiacskám.

1991-ben nem volt Magyarországon zsidóüldözés, hírét sem hallották az emberek kurucinfónak és magyargárdának, legföljebb a korábbi rezsim cocjalizmusra fölesküdött bértollnoka, Zsírtáltos röfögött a hamarjában összegründölt szennylapjában, de azt hiszem, ezzel az ártalmatlan röfögéssel kiegyezne mostanság, majd’ húsz év után akárki. Viszont a zongorára se lehetett hivatkozni, mert a Szochnuttal mindent ki lehetett vitetni. Hangversenyzongorát is.

Olyanunk nekünk nem volt, sőt, a bútorokon is túl akartunk adni (túl is adtunk később egy handlé segítségével), de a Zsigulit, azt vinni akartuk. Tízéves volt ugyan, de igen jó karban, ment, mint a golyó, mert az előző tulaj valahogy felpiszkálta a motorját. Bros úr azonban tiltakozott:

            – Mi a fenének vinni azt az öreg vacakot? Csak a baj lenne belőle. Fél éven belül veszel ott magadnak újat. – Majd azzal érvelt, hogy aki bármit kivitet a Szochnuttal, az nem kap odakinn úgynevezett vámmegváltást, ami szép nagy summa. Ha viszont azt az utat választjuk, hogy nem viszünk ki semmit, akkor megkapjuk, és arra fordítjuk, amire csak akarjuk. És lévén új olék, mindent vám- és adómentesen vehetünk. És bla-bla-bla. Ez mind igaz volt, csak az adott körülmények közt mégsem úgy volt igaz. Ha a Szochnut-sliách becsületesen jár el, akkor azt mondja: „Gyerekek, ha nincs valami értékes antik bútorotok, azt hagyjátok a fenébe, mert csak a gond lesz vele, de a kocsit okvetlen vigyétek, igen nagy szükségetek lesz rá.” De nem ezt mondta, hanem presszionált, hogy mondjunk le róla, még arra is célozgatott, hogy a fölösleges papírmunka miatt akár az alija is elhúzódhat.

            Szóba került az is, hol akarunk lakni. Azonnal Tel-Avivot mondtam be, mire Bros úr gonoszul kacagott, és megkérdezte, mégis mit képzelek én? Tel-Aviv? Hát van nekem arról fogalmam, mennyibe kerül ott az élet? Nincs, mondom. Mennyibe?

            – Egy nagyon kicsi, nagyon egyszerű lakás kezdődik négyszáz dollárnál – mondta.

            – Akkor legyen Givátáim – csillogtattam meg olvasmányokból szerzett helyismeretemet.

            – Ott kezdődik ötszáznál!

            – Ramat Gan?...

            – Az Tel-Aviv! Az ugyanaz, érted? Mint itt Budapest meg Zugló.

            – Külön önkormányzat…

            – Akkor is!

            – Natanja?

            – Értsd már meg, az új olénak nem való!

            – Asdod, Askelon? – kérdeztem, mert abban biztos voltam, hogy csakis és kizárólag tengerparton vagy ahhoz nagyon közel vagyok hajlandó lakni.

– Na, az már valamivel barátságosabb – nyugodott meg –, de látom, te olyan önállóskodó fajta vagy, mit szólnál hozzá, ha nem vacakolnánk itt merkáz klitával meg más egyéb hülyeségekkel, és a közvetlen befogadást választanád?

– Az mi? – kérdeztem gyanakodva.

– Az az, hogy készpénzben kapjátok meg a juttatást, de nem helyeznek el téged sehová, nem fogják a kezedet, mindent magadnak kell intézned. Angolul tudsz?

– Igen.

– Na, hát akkor – hajolt Bros úr a papírok fölé, és hatalmasan rájuk pecsételte a közvetlen befogadást. Ez csakugyan jó ötlet volt, és mindent jóvá tett vele. Még azt is, hogy legszívesebben a térképről is leküldött volna. Ezzel később mások is megpróbálkoztak. Az új olét számosan makacsul lepukkant proli helyekre akarták terelni, holott Izraelben új olé kizárólag a központban kezdhet új életet. Az ország de facto fővárosa: Tel-Aviv. Ott van a kultúra, ott van az ipar, ott van a munka, a pénz, még a nagykövetségek is ott vannak. Ehelyett Beér Sevát, Askelont, Asdodot meg más „fejlesztési” városokat erőltették. A „fejlesztési” város azt jelenti, hogy az árak, mindenekelőtt a lakbérek valóban alacsonyak – mert nagy a nyomor, a munkanélküliség messze meghaladja az országos átlagot, a hely teli van szefárddal, etióppal, de főként orosszal. Nagyjából úgy fejlesztésiek, ahogyan „fejlődő” volt valahai szóhasználattal a harmadik világ. Munka ohne, kuncsoroghatsz a segélyekért. Ahol lakni szabadott – és szabad alighanem ma is – Izraelben az átlag bevándorlónak [vagyis annak, aki nem komoly tőke birtokában, határozott célokkal-elképzelésekkel vándorol be]: maga Tel-Aviv [azon belül lehetőleg minél északabbra és nyugatabbra], Bné Brák vékony külső övezete, ami Ramat Gannal határos [ez azért jó, mert Bné Brák nagyon szegény és így ott minden – kaja, ruha – sokkal olcsóbb, kivéve a lakhatást], Ramat Gan, Givataim, Herzlia, Natanja, Petach Tikva, Raanana. Végső esetben Dél-Tel-Aviv, Bat Jam, Holon.

Jeruzsálem, Haifa, vidék, fejlesztési város semmilyen körülmények között.

            Persze mindig akadt akár az olék között is, aki másként vélekedett. Főleg akiket vonzott, hogy viszonylag olcsón lakáshoz, bérlakáshoz juthatnak, beadták a derekukat és elmentek Beér Sevára, Aradra vagy máshová. A baklövést utólag persze nagyon nehéz volt beismerni, ezért furt hangoztatták, hogy nekik milyen jó dolguk van, ők milyen jól jártak, és nem csak Tel-Avivból meg a környékéből áll a világ. Én azonban, ha nem is száz-, de kilencvenpercentesen, már az alija előtt biztos voltam az ellenkezőjében. Tudtam, hogy Izrael nem olyan, mint Ausztria, ahol minden tartományban akad egy-két élhető nagyváros, és válogathat az, akinek Bécs nem jön be. És biztos voltam abban, hogy én az ország központját el nem hagyom.

Olyan három-négy hónap után kaptam egy táviratot, hogy menjek a repülőjegyekért, amelyek augusztus 22-re szólnak.

A rokonság és a baráti kör igen korlátolt módon viszonyult a tervhez, többen úgy néztek ránk, mint az elmebetegekre vagy a vallási fanatikusokra szokás – kissé sajnálkozva –, és egy idő után baromira untam az obligát kérdést:

„És mit fogtok ott csinálni?”

Csak néztem. Normálisak ezek? Magyarország most minimum három-négy évig úgy fog szopni, mint a torkos borz; százezrek kerülnek az utcára, megszorítások lesznek, nem beszélve arról, hogy megválasztottak miniszterelnöknek egy tökkelütött múzeumi teremőrt, hát mit képzelnek? És kezdtem visszakérdezni: „És te? Mert ami engem illet, ingyen elutazom családostul Izraelbe, azután veszek egy rekesz Makkábi sört, megkeresem a legbulisabb helyet, és járom majd a raptáncot a tel-avivi popstrandon, úgy október végéig. De te, te mit fogsz itt csinálni, túl azon, hogy a sejhajod befagy?”

De hiába. Mindenkinek egyöntetűen az volt a véleménye, hogy mi faragunk rá, és úgyis vissza fogunk jönni; én természetesen elhatároztam, hogy inkább hajléktalan leszek és ott pusztulok Jeruzsálem valamelyik parkjában a padon, mint hogy visszajöjjek, és igazuk legyen. Borzalmasan nyomasztóak voltak ezek a viták. Mintha a magyar ugar sarából kinyúló kezek kulcsolódtak volna az ember bokájára.

Az általános demoralizálás alól egyvalaki jelentett kivételt, szegény Klári néni, az asszony egyik nagynénje. Egyedül ő mondta: „Sikerülni fog, ne féljetek. Én még kimegyek hozzátok, mert látnom kell az Országot, mielőtt meghalok. Találkozunk Erecben.” Úgy is lett – Isten áldja szegény lelkét! Mindenki más köpködött és gúnyos mosollyal, vagy épp aggódva nézett ránk. Pár év múlva, amikor látogatóba jöttem, már én mosolyoghattam volna, ha lett volna kedvem mulatni azon, amit láttam.

Zárójel bezárva.)

Eljött augusztus 22-e, fölszálltunk az El Al gépére; nagyjából zökkenőmentesen ment a dolog, noha amikor az El Al-os áchráji meglátta a poggyászhegyet, látványosan felszívta magát, majd nekiállt pampogni, de odamutattam neki a bevándorlóvízumokat és azt mondtam neki, mi annyi túlsúlyt viszünk ingyen, amennyit csak akarunk. A hücpe, pimaszság Izraelben sokszor működik, ez a tyúk is befogta a csőrét, és mérlegelés nélkül föltétette a nyolcvan kiló helyetti háromszázötven kilót, amit tehertaxin vittem ki. A két srác a fedélzeten matchboxokat kapott ajándékba (piros Rolls Royce-okat), én életemben először megkóstoltam a fantasztikus izraeli vörösbort, és halálos nyugalomban ültem három-négy órán át, miközben kisebbfajta kupaktanács alakult körülöttünk. Néhány magyarajkú izraeli dumálgatott velünk, kinn éltek már évtizedek óta (mecsoda konnotációkat hordoz ez a „kinn éltek” kifejezés, a magyar nyelv önkéntelenül is mint holmi rabokra utal azok kapcsán, akik „bent” élnek), biztattak, hogy minden beszéder lesz, azaz rendben lesz, kikérdeztek, kik vagyunk, mik vagyunk, és amikor újságírónak vallottam magam, kijelentették, az a legjobb szakma Izraelben. (Bármit mondtam volna, ezt mondták volna.) Összevitatkoztak azon, hol telepedjünk le. Egy idősebb úr invitált:

– Jöjjön hozzánk Cfátra! Nálunk is van magyarajkú újságíró. A Galili-Gemeiner Ervin.

Mintha leszakadt volna rólam a múltam, az összes gondom, mindenem, amikor 11 ezer méter magasan, zsebemben az összes vagyonunkkal – egészen pontosan ötven angol fonttal – ültem az El Al Boeingjén. Az az érzés páratlan volt, kívánom mindenkinek. Már nem azt, hogy ötven angol font legyen minden vagyona, hanem a többit. Az maga volt az újrakezdés. Az maga volt a szabadság. Az maga volt az új élet.