Oldalak

2011. február 8., kedd

Nyugtalanság Algériában is

Betiltották Algírban az elnök lemondását követelő ellenzéki tüntetést, Abdelaziz Buteflka azonban nem diktátor, hanem a világ eddig egyetlen, demokratikusan megválasztott, de nem terroruralmat meghonosító vezetője az egész arab világban. Az ellenzék úgy döntött: február 19-én mindenképp az utcára viszi a híveit. Kis Algéria infótár a rögös útról - hogy ne nézzünk hülyén a magyar sajtó semmiben lifegő információcafatjai láttán. 


Algéria történelme az emberi történelem hajnalára nyúlik vissza: a berberek már évezredekkel ezelőtt benépesítették ezt a területet, több királyságot is létrehoztak (ezek közt a legnevezetesebb Numídia volt), és a pun háborúk kínálta lehetőséget arra használták fel, hogy függetlenedjenek Karthágótól – de nem sokkal később hozzájuk is megérkeztek a rómaiak.

Kalózfészekből három tengerentúli megye

Róma, majd Bizánc uralma után, a 8. században ide is megérkeztek az első arab törzsek, s a berberek néhány évtizednyi dacolás után ugyan tömegesen felvették az iszlámot, ám a hódítók mindazonáltal szinte rögtön kiűzték őket szülőföldjükről: a mai Algéria és Tunézia területéről. A különféle törzsek sok évszázados háborúskodásának, s nemkülönben a kiterjedt kalóztevékenységnek – amely egyébként az Egyesült Államok első térségbeli háborúihoz: az első és a második berber háborúhoz vezetett! – végül a franciák vetettek véget 1830-ban, noha az ország teljes meghódítása elhúzódott, és a franciák csak 1900 tájékán kényszerítették térdre az utolsó tuareg törzseket.


Algéria a közhiedelemmel ellentétben nem francia gyarmat volt, hanem Franciaország integráns része: három tengerentúli megye. Sok tízezer francia telepedett le a tengerparti sávban és űzött mezőgazdasági vagy városi foglalkozást, de jöttek Algériába olaszok, spanyolok, máltaiak is. Az akkori idők legmodernebb mezőgazdasági módszereit vetették be, s Algéria az ottani európai lakosok – az úgynevezett pieds-noirs (balra) – szorgalmának köszönhetően virágzásnak indult. Az elnevezés, ami feketelábút jelent, onnan származik, hogy az európaiak állítólag annyira hasonultak a helyiekhez, hogy csak az általuk viselt fekete cipő különböztette meg őket a bennszülöttektől - már amikor viselték. Közéjük tartoztak a helyi zsidók is. A Spanyolországból 1500 körül kiűzöttek leszármazottai évszázadokon át éltek az iszlám uralma alatt, tagadhatatlanul másodosztályú állampolgárokként, ellenben viszonylagos békességben. A hosszú dhimmi státusz egy 1871-es dekrétummal ért véget, amely őket is besorolta az algériai európai közösségbe, s francia állampolgárságot adott nekik. Az algériai zsidóság így a következő évtizedekben frankofón kultúrában élt. 

Meg kell értenünk: ezek az emberek – franciák, olaszok, spanyolok, máltaiak, zsidók – nem gyarmatosítók voltak, hanem nagyobb hazájukon belül szűkebb pátriájuknak tekintették Algériát, francia földnek. 1959-re számuk meghaladta az egymilliót, az algériai népességen belüli arányuk pedig a tíz százalékot – ami azonban korábban, a feketelábúak virágkorában, a húszas években volt már 15 százalék fölött is. Voltak azonban olyan helyek, ahol az arány sokkal kedvezőbb volt, így például a már a 17. század óta európai uralom alatt lévő Oranban minden második lakos európai volt. Közösségük soraiból kerültek ki világhírességek is, így a legtöbbünk számára ismerősen cseng Albert Camus vagy Yves St. Laurent neve. 


Az FLN vezérkara fiatalon és bilincsben: 
Ben Bella, Boudiaf, Ait Ahmed, Lacheref és Khider 1956. október 24-én

1954-ben indította meg gerillaharcát az algériai függetlenség elérését célul kitűző szervezet, a Dzsabhat al-Tahrír al-Uatáni, vagyis a Nemzeti Felszabadító Front, amelyet azonban a francia neve (Front de Liberation Nationale) nyomán leginkább FLN-ként ismerünk. Az FLN nem tett különbséget gyarmatosító és magát őshonosnak valló európaiak, zsidók, sőt a mintegy százezernyi franciabarát arab (hárki) közt sem, akik szolgálatot teljesítettek a francia hadseregben. A szervezet névlegesen 1954. november 1-jén jött létre több kisebb csoportból, és 1956-ra már csatlakozott hozzá Algéria szinte valamennyi nacionalista szervezete. Az FLN afféle ernyőszervezetként működött, akárcsak a palesztinoknál a tíz évvel később, részint erre a mintára létrehozott PFSZ, s miként a PFSZ-en belül is hamarosan lett uralkodó brigád Jasszer Arafat Fatahja képében, úgy nőtte ki magát az FLN legfontosabb csoportjává Messzali Hadzs Algériai Nemzeti Mozgalma (MNA). Utóbbi főleg algériai földön működött, míg a többiek az anyaországban fejtették ki tevékenységüket, illetőleg a szomszédos arab államokban (főleg Marokkóban) vártak bevetésre készen. Az FLN tehát épp úgy nem volt egységes szervezet, ahogyan a PFSZ sem, és köreiben már a háború alatt előfordultak hatalmi torzsalkodások.


La valise ou le cercueil 

Az FLN és a franciák rendkívül brutális háborúja 1962 márciusában ért véget, amikor is a francia kormány az éviani egyezményben lemondott a három tengerentúli megyéről – annak dacára, hogy Charles de Gaulle elnök korábban szent esküt tett: ilyesmire sohasem kerülhet sor. A magukat elárultnak érző pied-noirok és a velük szövetséges hárkik az első döbbenetből ocsúdva létrehozták az Organisation de l'Armée Secrète-et, a Titkos Hadsereg Szervezetét, ismert betűszóval az OAS-t, amely egyik fő céljául – mint azt Frederick Forsyth híres regényéből és az abból készült filmből (A Sakál napja) szinte már kívülről tudjuk – de Gaulle meggyilkolását tűzte ki. Az elnök ellen számos sikertelen merényletet követtek el. A történelem kerekét azonban ezzel már nem lehetett visszaforgatni. 

Az FLN terroristái a legborzalmasabb tömegmészárlást 1962. július 6-ról 7-re virradó éjjel követték el, amikor Oran utcáin háromezer ártatlan embert mészároltak le. A rémtettet a Marokkó felől bevetett friss erők követték el. Az exodus ezután már felgyorsult. 1962 őszére kísértetvárosokká lettek az olyan, korábban virágzó, legendás kolóniák, mint Oran, Bône vagy Sidi-Bel-Abbès.

.Az év végére 900 ezer európai és az algériai zsidók zöme távozott Algériából, mert mindenki ismerte a híres mondást: La valise ou le cercueil – Bőrönddel vagy koporsóban. A francia kormány, amely egyébként az Algériáról kiírt népszavazásból magukat az érintetteket egy tollvonással kirekesztette, ekkora menekültáradatra nem készült fel. Ők úgy gondolták, a legrosszabb esetben negyedmillióan távoznak majd Algériából.

Les pieds noirs à la mer!

A kivonulás utolsó hónapjai elfajultak. A távozásra kényszerítettek felégették ültetvényeiket, felrobbantották házaikat. A kikötőkben az autóikat gyújtották fel azok, akiknek nem engedélyezték, hogy gépkocsijukat a fedélzetre vigyék. Az államigazgatás összeomlott. Mintegy százezer feketelábú azonban még ilyen körülmények közt is ragaszkodott hazájához, ám a hatvanas-hetvenes években fokozatosan ők is kikoptak, s a nyolcvanas évekre már csak mintegy ezerötszáz feketelábú maradt Algériában.

Nem biztos, hogy ők jártak a legrosszabbul. A hazakényszerültek számos megaláztatáson mentek keresztül, sokaknak még a francia állampolgárságát sem ismerték el különféle papírok híján; a párizsi kormány csak valamikor a hetvenes években küldött delegációt Algériába a születési, házassági és halotti anyakönyvek nyomába, ezek nagy része persze megsemmisült. A franciák többsége nem is tekintette őket franciának, s Marseille-ben a kommunista dokkmunkások – pártjuk utasítására – a Les pieds noirs à la mer!, azaz Tengerbe a feketelábúakkal! feliratot festettek a raktárak falára hatalmas betűkkel. Így fogadták a menekülő honfitársaik hajóit. Ha a feketelábúak hivatalos iratot töltöttek ki, nem használhatták a 91, a 92 és a 93. számokat – a három algériai megye számát –, hanem mint külföldieknek a 99. számot kellett feltüntetniük a megfelelő rubrikában. Nem csoda, hogy sokan elhagyták az országot: a zsidók egy része Izraelbe alijázott, a franciák komoly hányada Új-Kaledóniába, Spanyolországba vagy Észak-Amerikába vándorolt ki. Franciaország a mai napig erkölcsileg adós ennek a történelmi traumának a kezelésével. Fiatal rendőrök ma is elcsodálkoznak Franciaországban, ha igazoltatáskor olyan jogosítvánnyal találkoznak, amelyet Francia-Algéria egykori megyéiben állítottak ki – ma már nem létező hivatalokban.

Algériában az FLN lett az úr, s első dolga volt, hogy betiltsa az összes egyéb pártot – ideértve a kommunista pártot is –, magán a párton belül azonban szinte rögtön felütötte a fejét a pártoskodás. Az algériai függetlenség kivívása után két fő politikai csoport állt egymással szemben: a baloldalon Ben Bella és az ő radikális szocialistái (akik sokkal inkább tekintgettek Havanna, mint Moszkva felé), a jobboldalon pedig az emigráns kormány s annak feje, a mérsékelt Ferhat Abbasz. Őt azonban nagyon hamar sikerült partvonalon kívülre tenni. A hatalmi konszolidáció során Politikai Iroda jött létre három tag: Ahmed Ben Bella, Huari Bumedien ezredes és Mohamed Kidr részvételével. 1963-ban Ben Bella lett Algéria miniszterelnöke. Az 1918-ban egy Isten háta mögötti faluban született politikusban sokan a nemzet atyját tisztelték. A második világháborúban a Szabad Franciaország soraiban harcolt, s bátorságáért kitüntették. Alapító tagja volt az FLN-nek. A franciák 1956-ban eltérítették és francia földön kényszerítették leszállásra a gépét, így 1956 és 1962 közt börtönben volt. 

Ben Bella könnyei és harcai

Ebben az időszakban az algériai átmeneti kormány helyettes miniszterelnökké választotta ugyan, de sokan úgy gondolkodtak: miután épp a felszabadító harcok javában nem vett részt, igazából a győzelem után sincs helye a politikában. Mások azt kifogásolták, hogy Ben Bella anyanyelve a francia, és az arabot csak második nyelvként tanulta, már felnőttkorában, Egyiptomban, ahová azért utazott, hogy támogatókat keressen az algériai felszabadító harcokhoz. Híres volt az erről szóló történet: amikor Nasszerrel találkozott, s az egyiptomi diktátor felszólította, hogy szóljon a népéhez, Ben Bella könnyekben tört ki, mert nem tudott arabul. Igaz ugyan, hogy a ló másik oldalára átesve később nem volt hajlandó engedélyezni, hogy a lánya franciául tanuljon, mondván: első az arab. Ben Bella, mint korának annyi kiemelkedő arab férfiúja, nasszeristának tartotta magát, és már a függetlenség kivívása előtt igen szoros kapcsolatokat épített ki Kairóval.

A tömegek azonban rajongtak érte, így a függetlenség után egyre nőtt a támogatóinak a száma is az FLN-en belül. Az 1962. szeptember 20-án rendezett választási komédia nyomán – amit kilenc napra rá az ENSZ is elismert – miniszterelnök lett, hazáját pedig október 8-án, 109. tagállamként felvették az ENSZ-be. Ben Bella kijelentette, hogy az ország a semlegesek táborát fogja erősíteni, segélyért Kennedy elnökhöz, ideológiáért viszont Castróhoz fordult. Támogatta Kuba azon követelését, hogy az Egyesült Államok számolja fel a guantánamói bázisát, hazatérve pedig vérszemet kapott, és az algériai francia támaszpontok felszámolását követelte Párizstól.

1963-ban egyedüli jelöltként elnökké választották, s már e minőségében vezette az igen költséges Homoki Háborút Marokkóval szemben. Ebben fontos szerepet játszott Havanna: ugyanis Castro sorstársnak tekintette Algériát, párhuzamosnak a két ország legutóbbi történelmét, és már 1960-ban személyesen intézkedett arról, hogy egy hajó fegyvereket vigyen az FLN lázadóinak. A kubai segítség azután sem maradt abba, hogy Algéria elnyerte a függetlenséget: 1963 októberében, amikor Algéria és Marokkó közt kitörtek az ellenségeskedések, 686 kubai kommandós érkezett Oranba szovjet tankokkal és más nehézfegyverekkel, hogy az algériai rendszert megsegítse, pedig Marokkó csak nem sokkal korábban írt alá szerződést 184 millió dollár értékben kubai cukor vásárlásáról.

Bumedien ezredes puccsa

Algéria a kubai hátszéllel megnyerte ugyan ezt a háborút, de a frissen felszabadult ország szinte azonnal belesüppedt az elkapkodott intézkedések mocsarába. Ehhez járult, hogy Ben Bella uralma egyre tekintélyelvűbb lett, arrogáns viselkedése láttán már korábbi hívei is elidegenedtek tőle. Bumedien ezredes (jobbra) 1965-ben döntött úgy, hogy átveszi a hatalmat. Ben Bella a puccs után negyed százados házi őrizetbe került, 1980-ban hagyták csak kivándorolni, ekkor a svájci Lausanne-ban telepedett le. 1990-ben visszatért hazájába, de 2003-ig csak outsider maradt a politikában, ebben az évben megválasztották viszont egy sóhivatal – az Irakkal Szembeni Agresszió Elleni Nemzetközi Kampány mozgalom – elnökévé annak kairói konferenciáján. Hírlik, hogy a kilencvenes évei felé járó politikus, a világi arab nacionalizmus utolsó dinoszaurusza újabban rájött, talán mégsem a legüdvözítőbb megoldás az egypártrendszer, és azt hangoztatja, hogy az iszlám világ militáns hangja a vallás félreértelmezéséből ered. 

Egészen más fából faragták a Ben Bellát vértelen puccsal megbuktató Bumedient, eredeti nevén Mohamed Ben Brahim Bukharubát, aki 1932-ben született a Guelma melleti Clauzelben, s a constantini Iszlám Intézetben tanult. 1955-ben csatlakozott az algériai függetlenség harcosaihoz, s ekkor tett szert nom-de-guèrre-jére is (a név – Szidi Bumedien – a nyugat-algériai Tlemcen védőszentjének neve volt; itt szolgált a későbbi elnök tisztként). 1960-tól az FLN száműzetésben lévő hadseregének vezérkari főnöke. Hatalomra jutása után két évvel már ellene kíséreltek meg puccsot; innentől vasmarokkal kormányozta Algériát, egészen az 1978-ban bekövetkezett haláláig. Ellenvéleményt nem tűrt, s az 1976-os alkotmány végleg bebetonozta az FLN „vezető szerepét” a társadalomban. Alapjában jó kapcsolatokat épített ki a kommunista rezsimekkel, 1971-ben viszont az olajipar államosításával bőszítette maga ellen az egykori gyarmattartót. A mezőgazdaságot kollektivizáltatta, s erőltetett iparosításba fogott. Az olaj különösen 1973 után hozott extraprofitot, az ország azonban csaknem kizárólag erre a szektorra támaszkodott, így a nyolcvanas években, az olajár csökkenése Algéria számára igen súlyos következményekkel járt.

Ez már azonban utóda, Chadli Bendzsedíd idején történt, aki 1929-ben született, és Ben Bellához hasonlóan a francia hadseregben kezdte pályafutását, mielőtt dezertált s átállt az FLN-hez. Az extra olajjövedelemből megindított modernizációt ő is folytatta, míg tehette, ennek eredményeképp drámaian megváltozott Algéria demográfiája, komoly urbanizációs folyamatok indultak be, a korábban 60 %-os írástudatlanságot sikerült 10 %-osra csökkenteni, az egészségügyi ellátás forradalmaként pedig családonként hét-nyolc gyermeket neveltek. Ugyanazok voltak a következmények, mint ugyanekkor Iránban: egy rendkívül egészséges korfa, rengeteg fiatallal és óriási lakáshiány. Az algériai gazdaság, miként valamennyi arab gazdaság, kizárólag arra épült, hogy a kifogyhatatlan olaj magas ára mindörökké tart. 1986-ban azonban a fekete arany hordónkénti ára harmincról tíz dollárra esett vissza, s ezzel az algériai gazdaságra akkora nyomás nehezedett, amit az már nem bírt ki.

Késői reformok, tragikus választások

1988 októberében – ez volt az algériai Fekete Október – hatalmas demonstrációkat tartottak a városokban Bendzsedíd uralma ellen, és ezeken a megmozdulásokon már fontos szerephez jutott az iszlám. A forradalmi hév a múlté volt, s a társadalom egy főbb törésvonal mentén oszlott ketté: baloldaliakra – ide tartoztak a berber nacionalista mozgalmak is – és iszlamistákra. Mindkét tábor torkig volt már az egypárti uralommal, de eközben egymást se hanyagolták el: az egyetemeken, az utcákon napirenden voltak az összecsapások. A hadsereg a tömegbe lőtt, többen életüket vesztették. A szorongatott rezsim reformokat próbált bevezetni – igencsak későn, 1989-ben, amikor az úgynevezett szocialista országok küszöbön álló összeomlása egy további fontos reláció végét jelentette algériai szempontból. Az új alkotmány szerint az FLN nem volt többé „a társadalom vezető ereje”. Az alaptörvény szocializmusról sem tett többé említést, szólási, gyülekezési és egyesülési szabadságról viszont annál inkább. 1989 végére már egy sereg párt létezett. Algériában is elérkezett a rendszerváltás ideje. Bendzsedíd fokozatosan ráállt a többpárti választások kiírására. Az eseményt nagy izgalommal várta a világ, hiszen arra számított mindenki, hogy végbemegy az arab világ első demokratikus választása és hatalomátadás. 

Mint kiderült, őrültség volt választásokat kiírni. 1991 decemberében az Iszlám Üdvfront (FIS) nyerte azokat meg. Janus-arcú mozgalom volt ez. Civilizáltabb arcát Abbászi Madani professzor, a párt elnöke személyesítette meg, a veterán függetlenségi harcos, aki az FLN-hívők felé jelentett nem elhanyagolható vonzerőt. Egyértelműen a demokrácia mellett tette le a garast, és elutasította a saría bevezetését – szemben alelnökével, a FIS másik vezéregyéniségével, Ali Belhadzzsal, az algíri imámmal és néptribunnal, aki tevékeny szerepet játszott a Fekete Október megmozdulásainak szervezésében, agresszív, radikális szónoklataival az alacsony sorban élő hallgatóság legsötétebb vágyait tüzelte fel. Már 1989 februárjában kereken megtagadta a demokráciát, mondván, minden hatalom Allahé, s a hatalom csakis a Korán útján nyilvánulhat meg, nem pedig a népfelség által, utóbbi semmi más, mint istenkáromlás. Ha pedig ez a helyzet, meg kell gyilkolni minden nem hívőt, még akkor is, ha nem csinált semmit, hiszen jó okunk van azt hinni, hogy Isten hatalmát meg kívánják szüntetni, és helyébe a maguk joghatóságát akarják állítani. A nép, amelytől Ali Belhadzs így megtagadta a döntési jogot, őrjöngve itta e hordószónok szavait. A FIS villámgyorsan messze a legnagyobb iszlamista párttá vált, főként a városokban volt népszerű, és intő jel volt, hogy 1990-ben a helyhatósági választásokat 54 %-kal nyerték meg.

Az első Öböl-háború is az Üdvfront kezére játszott. A párt még tovább radikalizálódott, s ekkor már elnöke, az öreg Abbász Madani (balra) olyan volt, mint az egyetlen igazi százdolláros bankó, amit a hamis köteg tetejére raknak, megtévesztésül. 1991 májusában általános sztrájkkal tiltakoztak az ellen, hogy a kormány – a vereségből okulva – választási földrajzzal kísérletezzen, azaz a saját érdekeinek megfelelően átrajzolja a szavazókörzetek határait. A sztrájk ugyan felemásra sikeredett, és azt pár hét múlva le is fújták, a kormány azonban elkövetett egy hibát: letartóztatta Madanit és Belhadzsot, valamint egy sor alacsonyabb rangú pártkatonát, ám magát az Üdvfrontot érintetlenül hagyta, Abdelkadir Hacsani vezetése alatt. És a párt tovább menetelt. Színleg megszabadult azoktól a Szaíd Meklúfi köré csoportosulóktól, akik ellenezték a választásokat és úgy gondolták, egyszerűen forradalmat kell kirobbantani, és december 26-án az összes szavazatok 48 %-ával megnyerték a parlamenti választások első fordulóját. Kétszázharminckét mandátumhoz jutottak, és elkerülhetetlennek látszott, hogy kormányra kerüljenek.

Junta és polgárháború

Az ekkor közbelépő hadsereg a második fordulót szerencsére törölte, lemondásra kényszerítette Bendzsedídet és betiltotta az Üdvfrontot, amelynek több ezer tagját le is fogták. Ezt követően robbant ki hírhedten véres algériai polgárháború – noha ez a címke esetünkben megtévesztő. Nem arról volt ugyanis szó, hogy „polgárok” háborúztak volna egymással, hanem arról, hogy terrorszervezetek szakmányban mészárolták a civilek tömegeit – néha olyan kegyetlenséggel, amelyhez foghatót a világ talán még sohasem tapasztalt –, illetőleg egymást. Több mint százezren vesztették életüket.


A két legfőbb terrorszervezet az Iszlám Fegyveres Mozgalom (MIA) és a Fegyveres Iszlám Csoport (GIA) volt. Kezdetben a rendőrség képezte fő célpontjaikat, hamarosan azonban áttértek a polgári személyekre. 1994-ben a GIA, amikor a kormány és a FIS bebörtönzött vezetősége tárgyalásokba bocsátkozott egymással, a FIS ellen is harcot kezdett, miközben a MIA és számos kisebb csoport az Üdvfronthoz hű Iszlám Megmentés Hadseregében (AIS) oldódott fel. A GIA és az AIS egyre hevesebben gyilkolták egymást, majd a GIA áttért az egyes kisvárosokban és falvakban végrehajtott tömeges mészárlásokra. Nem egy alkalommal megesett, hogy egy éjszakai portya után az adott településen senki, még a háziállatok sem élték túl a GIA látogatását. Vannak azonban bizonyos arra utaló jelek, hogy ilyen mészárlásokat egyes esetekben a katonai kormányzat is hajtott végre. 

Élő emberek feldarabolása Allah nevében

A legborzalmasabb dolgokra Algír keleti és déli külvárosaiban került sor. Az iszlám a legigazibb arcát Raíszban és Bentalhában mutatta be, ahol terhes nők hasából metszették ki a magzatot, gyermekeket élve daraboltak fel, a csecsemőket a lábuknál fogva a falhoz csapdosták, a férfiak kezét-lábát darabonként levagdosták, s egyedül a fiatal nőknek kegyelmeztek, de nekik is csak azért, hogy őket szexrabszolgaként magukkal hurcolják. Nincs kétség afelől, hogy mindezeket az embertelenségeket a GIA követte el, hiszen a terrorszervezet még el is dicsekedett a gyilkosságokkal, amelyet Allahnak hozott felajánlásoknak nevezett – ezzel gyakorlatilag visszahozva a huszadik század végén az emberáldozat intézményét az állítólag nagyon humánus és toleráns iszlám keretein belül. 

A vérfürdő 1997 táján érte el a csúcspontját, amikor újabb parlamenti választásokat tartottak, s azokon a hadsereg által támogatott, újonnan létrehozott kirakatpárt, a Nemzeti Demokratikus Gyűlés (RND) győzedelmeskedett. Az akkor már minden oldalról támadott AIS egyoldalú tűzszünetet hirdetett, a GIA azonban annál fékeveszettebben folytatta a mészárlást. Algéria 1999-ben elnökválasztást tartott, amelyen Abdelaziz Buteflika győzedelmeskedett. Egy új törvény amnesztiát adott a terroristák többségének, s ezzel sikerült is elérni az erőszak számottevő csökkenését, ami a kormány kétségtelen sikere volt. A GIA maradványait levadászták, és a terrorszervezet 2002-re gyakorlatilag megszűnt létezni. Egy szakadár csoportjuk, az Ima és Harc Szalafista Csoportja (GSPC), amely 1998-ban épp azokból a GIA-tagokból jött létre, akik helytelenítették az ártatlanok lemészárlását – főként a gyilkosságok Allahnak való felajánlásként történő bemutatását – visszautasította az amnesztiát és a mai napig folytatja a harcot. Sőt: ez az al-Kaidához és személyesen Oszama bin Ladenhez kötődő, mintegy három-ötszáz fős csoport pontosan azt műveli ma, ami ellen annak idején megalakul: civileket gyilkol. Élén 2003-ban vezetőváltás zajlott; azóta a bandát az ultraradikális Nabil Sahravi parancsnokolta, az az ember, aki elsősorban felelt azért, hogy a csoportot sikerült beterelni az al-Kaida karámjába. 

Egy arab ország, amelynek törvényesen megválasztott államfője van

Ilyen borzalmasan végződött az első arab demokratikus kísérlet; az utóbbi években megnyugtatóbb hírek érkeztek a sokat szenvedett országból, ahol 1999-ben, majd másodjára 2004-ben az FLN egy másik veteránját, Abdelaziz Buteflikát választották elnökké. A hősidőkben, a hatvanas évek elején ifjúsági és sportminiszterként működő politikus később külügyminiszterként dolgozott – az ő idején jutott Algériának komoly szerep az el nem kötelezettek mozgalmában. 1965-ben többek közt ő szervezte a Ben Bella elleni puccsot. Egészen 1979-ig irányította hazája diplomáciáját.


Elnökként a társadalmi megbékélést és a gazdasági reformokat tűzte ki célül. Utóbbi keretében nagyszabású ötéves terveket fogadtak el; a második ötéves terv például 2010 végéig egymillió új lakásegység építését, kétmillió munkahely megteremtését, az 1200 kilométeres kelet-nyugati sztráda befejezését, az algíri metróhálózat kiépítését ígérte, továbbá új repülőteret a fővárosnak, és még jó néhány ilyen hatalmas beruházást, összesen hatvanmilliárd dollár értékben. Noha szentségtörésnek számított Algériában még a gondolat is, Buteflika volt az első, aki megnyitotta a verseny előtt hazája energiaszektorát, véget vetve egy irdatlan bürokratikus óriás, a Sonatrach állami olaj- és gáztársaság sok évtizedes monopóliumának. 

Külpolitikailag nem volt ennyire sikeres az egykori külügyminiszter: kifogásolta azt a francia törvényt, amelynek értelmében a francia történelemkönyveknek pozitívan kell beállítaniuk a francia gyarmatosítás hatásait, így Algír és Párizs közt annyira jeges lett a viszony, hogy majdnem két évet csúszott a két ország közti fontos barátsági és együttműködési szerződés aláírása. Mindazonáltal szinte valamennyi arab állam közül – Tunézia és az Emirátusok mellett – talán Algéria mutatott az ezredforduló után olyan biztató jeleket, amelyekből arra lehetett következtetnünk (így, múlt időben): mégiscsak lehetséges a békés egymás mellett élés az iszlám alapokon nyugvó civilizációkkal.

1 megjegyzés:

club írta...

Kimaradt az Algériai függetlenségi háboru áldozatainak száma:A 9 milliós lakosság,8 millióra csökkent.Vagyis 1 millió Algériai ember halt meg.