Oldalak

2009. január 30., péntek

Február 11: Izrael-Magyarország

Egy gyorsposzt így szombat bejövetele előtt: náciék már csinálják az arénát, hogy a magyar csapat ne utazzon Izraelbe játszani, merthogy kva-kvarak-kva. Remélem, nem lesz foganatja, és a meccs annak rendje-módja szerint lezajlik; arra is kíváncsi leszek, hogy a futballhuligánoknak mekkora pofájuk lesz a Ramat Gan-i stadionban (jobbra a képen), egyáltalán: hányan merik kikísérni a csapatot. A meccset a Sport1 közvetíti élőben délután fél hattól, aztán késő este a Sport2 megismétli azok kedvéért, akik nem értek haza idejében. Mostantól még egy szavazólapot találtok lejjebb, lehet tippelni az eredményre. Gut sábesz, sáb'sálom mindenkinek. Szavazzatok majd.

Még tizenegyet kell aludni az izraeli választásokig

Továbbra is puha a kampány, bár az arab pártok hallatják hangjukat. A felmérési eredmények változatlanok, Mitchell mosolydiplomáciája egyelőre nem érte el a Gázai-övezet blokádjának megszüntetését, ahonnan – és ez már nem választási hír, ellenben a hét vicce simán lehetne – a palesztinok ki akarják tiltatni a szerintük Izrael iránt elfogult BBC-t. Eközben a barátságtalan spanyol lépések közfelháborodást okoznak a zsidó államban.

Évek, évtizedek óta csak részben képes vinni az izraeli arabság szavazatait két, Izrael Állammal szemben egyre ellenségesebb párt, a korábban itt bemutatott Raam-Taal és a Bálád, aminek magyarázata az, hogy az izraeli arabság tekintélyes része – jól felfogott érdekében – cionista pártokra szavaz. A hazaáruló hozzáállása miatt az indulástól kis híján eltiltott két arab párt jelenleg hisztérikus, kardcsörtető magatartással igyekszik a hazafiasnak vélt érzelmekre apellálni és elérni, hogy az előrejelzések szerinti ötnél több képviselőt küldhessenek a Kneszetbe.

Hány arab lesz a Kneszetben?

Csütörtök reggel negyven külföldi diplomatával közös fórumon találkoztak Tel-Avivban a két arab párt képviselői, akik azt hangoztatták hallgatóságuk előtt, hogy „február tizedike a cionista pártok feletti bosszú napja lesz”. A statisztika ezt nem igazolja, a Rosner 3+2-re méri őket, a Mááriv négy mandátumot ad a Raam-Talnak, semmit viszont a Báládnak. A TV2 felmérése szerint összesen hat képviselőjük lesz, a Globes gazdasági napilap olvasói szerint viszont egy se jut be. (Ez jól jellemzi, melyik felmérő milyen kört ér el. A TV2 igencsak nézett csatorna az izraeli arabság körében, a körükben megkérdezettek között szép számmal vannak arabok – ezzel szemben a Globest csak elvétve olvassa egy-két arab üzletember.)

Az arabság körében már nagyon régóta a távolmaradók pártja a legnépszerűbb: ezt a réteget akarják Ahmed Tibiék (jobbra) a harcias retorikával megszólítani. 2006-ban az arabok 56 százaléka élt a demokratikus választáshoz való jogával (amely paradox módon egyetlen arab államban sem adatik meg az ott élőknek), most pedig úgy mérik, jó, ha a fele elmegy. Ugyanakkor – és ezen nem is lehet az Öntött Ólom után csodálkozni – egyre csökken a cionista pártokra leadott arab szavazatok száma.

Mit vétett a BBC a palesztinok ellen?

Az elmebaj a józan észnél most már egyértelműen sokkal fontosabb szerepet játszik az eddig sem realitásáról híres palesztin-arab közgondolkodásban, mint azt ékesen bizonyítja a legújabb kezdeményezés. Nem elég reménytelen a helyzeted? Tedd még inkább azzá. Kevés az olyan barátod, aki számít? Rúgj beléjük, hátha még kevesebben lesznek.

Az Erec Jiszráél-i tettleges ellenségeskedés 1920-ban kezdődött az ottani zsidóság elleni arab pogromokkal, tehát közel kilencven éve. Ebben a kilenc évtizedben nehezen lehetett volna felmutatni olyan médiumot, amely elfogultabb lett volna az arabság, a hatvanas évek vége és a palesztin nép feltalálása óta pedig e feltalált nép iránt, mint a British Broadcasting Corporation, amelynek antiszemitizmusa a hetvenes években szép lassan komplett Nyugat-ellenességgé fajzott, a Falkland-háború idején pedig tájékoztatáspolitikájuk erkölcsi mélypontra süllyedt, amikor – Margaret Thatcher kimondott tiltakozása ellenére – nem voltak hajlandók azt mondani az argentinokkal folytatott háború idején, hogy „csapataink”, hanem csak azt: „a brit csapatok”.

Ami a palesztinokat illeti, a BBC évtizedek óta félretájékoztat, torzít, megsérti az audietur et altera pars elvét, gátlástalanul tényként állít be palesztin állításokat, valamint szemérmetlenül hazudik, riporterei az izraeli válaszadóba belefojtják a szót, a terrorista előtt mikrofonállványként funkcionálnak, és még arra sem ügyelnek, hogy legalább arcukon ne jelenjen meg undorral kevert gyűlölet, ha a zsidó államról beszélnek. Magyarán megmondva: benyalnak a terrorista entitásnak a meleg szarig.

Ehhez képest vezető palesztin értelmiségiek (igen, kérem, léteznek ilyenek, a palesztinok a legképzettebb arab nép, na kinek a pénzén? Hát nem az ENSZ-én) bojkottra szólítanak fel, valamint arra, hogy a Hamasz tiltsa ki a BBC-t a Gázai-övezetből, mert az angol állami adó az izraeliek barátja.

A sulykot azért vetették el ennyire a palesztinok, mert a BBC, amelyet rengeteg kritika ért az utolsó évekbeli visszataszító tevékenysége miatt, nem volt hajlandó leadni egy fizetett hirdetést, amely jótékonykodásra szólította volna fel a nézőket az Öntött Ólom hadművelet „polgári áldozatainak” (mint tudjuk, csak ilyen volt) megsegítésére. A palesztinok persze nem mérték azt fel, hogy mindennek van határa, és nem tették mérlegre azt, amit a BBC eddig művelt; abba sem gondoltak bele, micsoda kárt okozott ez a brit adófizetők pénzén üzemeltetett intézmény ellenfelüknek. Az „árulás” legelső jelére hisztérikusan reagáltak, ami kiválóan jellemzi gondolkodásmódjukat, a mérlegelési képesség totális hiányát.

Mintegy kétszázan írták alá a petíciót, ami egyébként a Hamasz kormányának kezdeményezése: értelmiségiek, újságírók, emberjogi aktivisták (szép kis emberjogi aktivista lehet, aki terrorszervezettel fúj egy követ), arra szólítva fel, hogy a BBC (amelynek a múltkoriban elrabolt egyik embere, Alan Johnston [balra] szabadon engedése után még köszönetet is mondott a Hamasz vezetőségének!) minden munkatársát rúgják ki az Övezetből. Csütörtökön Gázavárosban demonstrációt is tartottak az ügy érdekében, és azt hangoztatták, „az izraeli háború áldozatainak cipőivel” kergetik ki a BBC jelenleg három ott tartózkodó tudósítóját. (A cipő – mint Bush meghajigálása óta tudjuk – a legújabb arab csodafegyver, ki ne felejtsék majd a műveikből a jövő polkorrekt történészei, amikor arról kell írni, milyen technológiai előrehaladás tanúja volt a huszonegyedik század hajnalán az iszlamista-arab hadiipar.) Voltak szlogenek a tüntetésen, amelyek már egyenesen azzal gyanúsították a BBC-t, hogy bűnrészes (!) az „izraeli háborús bűnökben”.

Erre mondják, hogy ehhez pofa kell. Vagy inkább mélységes ostobaság?

A spanyol jogrend gyalázata

El nem hanyagolható vastagságú arcbőrről tesz tanúbizonyságot a spanyol „igazságszolgáltatás” is, amikor arra tesz kísérletet, hogy izraeli vezetők ellen „büntetőeljárást” indítson. Mégpedig nem a mostani események, hanem egy 2002-es likvidálás miatt, amikor rakétákkal végeztek a Hamasz egyik tömeggyilkosával, és az akció során sajnálatos módon több civil is életét veszítette (a terrorszervezet már akkoriban is nagy hangsúlyt fektetett a polgári személyek mögé bújás technikájára, amit azóta tökélyre fejlesztett).

A besározott izraeliek a következők: Dán Cháluc, a légierő akkori parancsnoka, Binjamin Ben Eliézer akkori védelmi miniszter, Mose Jáálon tábornok, a Likud jelenlegi képviselőjelöltje, akkor vezérkari főnök, Doron Álmog, a déli katonai körzet akkori parancsnoka, Giora Eiland, a Nemzetbiztonsági Tanács akkori vezetője; Mike Herzog, a védelmi miniszter katonai ügyekben illetékes titkára, valamint Ávi Dichter közbiztonsági miniszter, aki 2002-ben a Sábákot – a belső elhárítást – vezette.

És álljon itt annak a spanyol vérbírónak a neve, akinek volt képe a fentiek ellen nemzetközi elfogatóparancsot kiadni: Fernando Andreunak hívják, és egy nap kiderül, mennyi pénzt kapott ezért az egészért (ha nem kapott, az még rosszabb).

Legyinthetnénk persze erre az egész hülyeségre, mondván, kit érdekel a dolog, meg hát fordítva is működik – nem is értem, Izrael miért nem ad ki nemzetközi elfogatóparancsot mindenféle koholmány alapján Andreu és társai ellen. (Képzeljék el Morvai Krisztina fejét, amint mondjuk üzletszerű kéjelgés miatt őrizetbe veszik a brüsszeli repülőtéren.) De nem szabad legyinteni, mert a dolog nem új, és volt már rá példa, hogy működött. Emlékezzünk Augusto Pinochetre, akit ugyancsak spanyol elfogatóparancsra tartóztattak le – egy londoni kórházban, ahol hetvenegy évesen, halálosan betegen, gyógykezelésen tartózkodott. Nem lehet félvállról venni ezeket a dolgokat, a visszacsapás intézménye pedig azért nem tanácsos, mert ezeket a „jogi” eljárásokat a nemzetközi iszlám kezdeményezi, éspedig pontosan azzal a céllal, hogy Izraelt, ha lehet, még jobban összeugrassza a szabad euroatlanti világ többi országával.

Két okból választották Spanyolországot, amely olyan kiválóságokat adott az emberiségnek, mint például Torquemada. Az egyik az, hogy ez az állam, amely ugyebár híres arról, milyen kényes volt az emberi jogok terén gyarmatosító tevékenysége folyamán (dehogyis irtottak ki milliószám embereket és pusztították el civilizációk tucatjait), jogot vindikál magának arra, hogy a hetedik nagyhatalom önérzetével törvényt üljön bárki felett, függetlenül attól, ki vádol kit és mivel. A másik ok az, hogy Spanyolország ma Európa legantiszemitább országa, sőt, ha az iszlám világtól eltekintünk, alighanem az egész világon a legantiszemitább: a zsidóutálók száma több felmérés szerint 50 százalékon felül van, és ez még a román, sőt a lengyel arányoknál is rosszabb.

Spanyolországban voltak egyedül olyan tüntetések az Öntött Ólom ellen, ahol nem a helyi iszlamisták és barátnőik voltak többségben. Spanyolországban a követségi munkatársakon kívül gyakorlatilag nem tartózkodik zsidó: az 1400-as évek végén valamennyiüket kitiltották. A kitiltó törvény 1994-ig életben volt. Akkor hatályon kívül helyezték ugyan, de a zsidóság érthető módon ódzkodik attól, hogy huzamosabb ideig tartózkodjon ebben a gyarmatbirodalma elveszítése és az angolszász hatalmaktól folyamatosan elszenvedett vereségek miatt állandó kisebbrendűségi érzéssel küszködő országban, amely szívesen tetszeleg valamiféle regionális hatalom szerepkörében, ám a nemzetközi terror első komolyabb megnyilvánulására szövetségeseit cserben hagyva, fülét-farkát behúzó girhes kutya gyanánt iszkolt kifelé Irakból.

2009. január 29., csütörtök

Sajtóreggeli

Tanmese, de megtörtént; öregektől hallottam kint.

Izraelt hőskorában, és még azután is nagyon sokáig, a hetvenes évek végéig a mai Munkapárt különféle változatai kormányozták. Természetesen demokratikusan választották őket meg, de valahogy mindig ők nyertek, a közéletben pedig – azt mondják legalábbis a vátikok, a régi izraeliek – szinte egyáltalán nem lehetett boldogulni a párttagkönyv nélkül, az államigazgatás nagy része a gyakorlatban pitkák, jiddis nyelven sajtpapírra firkantott utasítások segítségével történt.

Erre a korszakra Ben Gurion és Golda Méir (jobbra) nyomták rá bélyegüket nagyon erőteljesen. Azt hiszem, mind a ketten zsenik voltak, legalábbis a már életükben lábra kelt legendák erre engednek következtetni.

Újságírókörökben nem legenda, hanem híres intézmény volt Golda Méir sajtóreggelije. Golda bizonyos időszakonként összehívta a vezető napilapok és a rádió munkatársait kötetlen beszélgetésre. Ezek közt túlsúlyban voltak a kormánypártiak – de a kormánypárti újságírókra se volt jellemző, hogy a disznóságokat a szőnyeg alá seperje, már csak azért se, mert az ellenzék akkor úgyis megírta. Magyarán: sajtószabadság volt. Amit kellett tudni kezelni.

Golda zseniális elképzelése az volt, hogy a reggeli egy pontján halálosan komoly arccal körülnézett, és azt mondta: „Fiúk, innentől kezdve amit mondok, csak nektek szól; azért mondom el, mert ti olyan fontos pozícióban vagytok, hogy nem maradhattok tájékoztatás nélkül.” És elkezdte sorolni mindazt, aminek a napvilágra kerülését ő vagy a párt nem akarta, hat-nyolc ember előtt. Őszintén és kimerítően. Lehet, hogy ezek később kipattantak volna, de az is lehet, hogy nem.

Izraelben nem próbálták korbáccsal kikényszeríteni a vonalas írást, hanem ilyen finom trükkökkel próbálták megregulázni az újságírókat, akik természetesen rettentő büszkék voltak arra, hogy a „kiválasztottak” közé tartoznak, a sajtóreggeli után, munkahelyükön titokzatos pofát vágtak és nagyokat bólogattak, de egy szót sem lehetett belőlük kihúzni.

Ez a bájos rendszer persze nem működött örökké, egészen addig tartott, amíg valamelyik vezető zsurnaliszta udvariasan el nem hárította a sajtóreggelire szóló meghívást, és amikor az ok felől tudakozódtak, kereken megmondta: elege van abból, hogy köti a gentlemanlike, már ott tart, hogy semmiről sem lehet írni; ha ez az ára a Golda sajtóreggelijein való részvételnek, nos, ő akkor már inkább marad informálatlan, azt viszont, amit a saját erejéből megtud, igenis meg fogja írni.

2009. január 28., szerda

Tizenhárom nap van hátra a választásokig / Bibi és Feiglin az egységről

Egybehangzó vélemények szerint nem volt még ennyire unalmas és színvonaltalan izraeli választási kampány. A régi szép időkben a plakátolók még lőtték is egymást egy-egy jobb felületért; ma leginkább enervált szócsata folyik, mintha a baloldal tudomásul vette volna Binjamin Netanjáhu miniszterelnökségét. A monotóniában viszont talán jobban meghalljuk a józan hangot.

Ezt támasztja alá, hogy Bibi már nem is az ellenféllel van elfoglalva, hanem a saját oldalával. A minap Mose Jáálont uszította rá Liebermanra, most pedig az erők széttöredezésével riogatja mindazokat, akiknek esetleg ő nem lenne elég jobboldali.

Egy a tábor, egy a zászló?

A Likud ugyan még nem jutott el arra a szintre, mint anno a Fidesz, aki előbb a „polgár” szót sajátította ki mértéktelen módon magának, azután a magyart, hogy a végén eljusson a következtetésre: „a zemberek” rájuk szavaznak. Orbánék Izraeli testvérpártja ugyan egyelőre még embereknek tartja azokat is, akik esetleg nem rájuk szavaznak, bizonyos tendenciák azonban érvényesülnek, és hát ezek nem emelik a színvonalat, ami olyan mélyen van, hogy attól bizony egy tisztességes bányászbéka is kétségbe esne.

Bibi szerint ugyanis a kormányzás megszilárdításának egyetlen módja, ha a polgárok nem szavaznak a kisebb nacionalista pártokra, nem forgácsolódnak szét az erők. Binjamin Netanjáhu az áttekinthető lajstromos szavazás országában adós marad annak megválaszolásával, vajon miért jobb, ha a Likud kap harmincöt mandátumot, a „szélsőjobb” meg semmit, annál, hogy a Likud kap harminc mandátumot, a nacionalisták meg ötöt. Mármint miért jobb az országnak? Hogy a Likudnak miért jobb, azt pontosan tudjuk. Nem kell majd kísérletet tenni az ígéretek betartására. Hiába nyilatkozta le szegény Mose Jáálon, hogy egy tapodtat sem vonulunk vissza, mert az arabok úgyse ismernek el minket. A legelső visszavonulásnál Jáálon tábornok, ha tisztességes, lemond; ha nem tisztességes, védelmi miniszterként hivatalban marad a ciklus végéig, már amennyiben egy hitszegő Likud-kormány megéri a ciklus végét. Tőle meg lehet szabadulni, amint nyilván azonnal visszaadja a mandátumát egy visszavonulás hírére a kitűnő, tisztességes Binjámin Zeév Begin is – hiszen egyszer már megtette. Majd betöltik a helyét valami mamelukkal. Ha viszont a nemmel szavazó képviselők más jobboldali párt tagjai – akkor abba Bibi belebukhat.

De túlságosan előreszaladtam, ciklus végéig meg Bibi bukásáig – holott még meg sem szerezte a hatalmat. Szerény véleményem szerint a leendő miniszterelnök elmondta, miért ne szavazzunk az ő pártjára – hallgassuk meg egyik fajsúlyos emberének véleményét. Mose Feiglinről van szó, arról az emberről, akit Bibi – hivatalosan a szélsőségesség vádjával, valójában azonban otromba féltékenységből – hátrébb sorolt a pártlistán, hátha ott már nem jut be. Karizmatikus ember ugyanis Mose Feiglin.

Átadom a szót Mose Feiglinnek (balra) – lehet vele vitatkozni, de nem csak meglepő dolgokat mond, hanem cikke nyomán az izraeli pártpolitizálás legsűrűbbjébe is bepillanthatunk. Azt is láthatjuk, milyen az, amikor egy politikus nem a gázárakról vartyog, hanem a nemzet jövőjét meghatározó, sorsdöntő kérdésekben higgadtan érvel és összefogást hirdet, abban a reményben, hogy elgondolkodnak szavain. [Az esetleg kevéssé ismert utalásokat szögletes zárójelben magyarázom dőlt betűkkel röviden, elnézést azoktól, akik számára ez felesleges.]

Miért szavazzunk a Likudra?

Az új tudatosság politikai jelentősége

Teljes mértékben elképzelhető, hogy a két nemzeti-vallásos párt – a megifjodott Nemzeti Vallásos Párt és a megifjodott Nemzeti Egység – nem gereblyézik össze elegendő szavazatot ahhoz, hogy bekerüljön a következő Kneszetbe. Néhány év óta ez lenne a legjobb dolog, ami a vallásos cionizmussal történik.

Engedjék meg, hogy megmagyarázzam. Mikor megtudtam, hogy a huszadik helyre választottak be a Likud-listára [a tavalyi pártválasztás, más néven előválasztás alkalmával], kissé kiábrándult lettem. Valamennyi felmérés, valamennyi pozitív visszacsatolás magasabb helyezést jelzett előre. Kiderült azonban, hogy a szavazóhelyiségeknél, ahol jól álltam, készakarva idéztek elő technikai akadályokat, és ez párosult azzal az egészséges kampányállítással, miszerint „Feiglin hat mandátumjába kerül majd a Likudnak” – mindez megtette a magáét. Már önmagában a tény, hogy annyi mindenen sikerült felülkerekednünk, és e sok minden dacára reális helyre kerültem a listán, a hívő közönségben [Feiglinnek ezt a többször használt kifejezését ne értsük félre: nem az ortodox vallásosokra, hanem a vallásos cionistákra gondol] a tudatosságnak valóságos forradalmát idézte elő. Mikor azt hallottam, hogy „a hegytető ifjúsága” [olyan jobboldali, részben még a telepesmozgalmat is puhának tartó cionista ifjúsági réteg, amely a jelenlegi politikai berendezkedést mihasznának tartja és monarchiát szeretne Izraelben], amely soha még csak fontolóra sem vette, hogy elmenjen szavazni, kijelenti, hogy „természetesen a Likudra szavazunk” – akkor megértettem, milyen sokat haladtunk előre.

„Azon az éjszakán úgy éreztem, enyém az egész ország”, mondta nekem egy kedumimi lakos. [Ezt a somroni települést 1975 Chanukáján alapították.] Az önmagunk által felállított és a társadalmat megosztó fal, hogy tudniillik olyan politikai és társadalmi eszközökkel kell harcolni az országért, amely eszközökkel irányítani kellene azt, az előválasztások éjszakáján ledőlt. Az eredmény: a hívő közönség özönlött a Likudba. Nem hogy hat mandátumot veszítettünk, miként az ellenem folytatott kampányban állították, de a Likud folyamatosan haladt előre a felmérések szerint, elérve a negyven mandátumot.

Az új tudatosság politikai jelentősége hatalmas volt. Abban a pillanatban, amikor a hívő közönség úgy érezte, a Likud az ő ideológiai otthona, világossá vált, hogy feliratkozik a Likudra [ti. mint párttag az előválasztásokon való részvételre], a Likudra szavaz, és egy olyan Likud-képviselő nem lesz, akinek akár álmában is eszébe jutna a nacionalista tábor értékeinek elárulása. Még azt is elmondhatjuk, hogy az előválasztásoknak azon az éjszakáján eltemették Oslo koncepcióját [a békefolyamatot], s Izrael megindult a nemzeti újjáéledés hosszú útján. S mindez azért, mert a nacionalista tábor lényeges része volt olyan bátor, hogy szektortudatosságát feladván, a nemzet többi részével felcsatlakozott a Likudhoz.

Binjamin Netanjáhunak később sikerült engem visszalöknie a harminchatodik helyre, amivel restaurálta a tudatosság falát. „Ne hagyjátok, hogy Netanjáhu visszakényszerítsen titeket a szektorodba”, rimánkodtam az újonnan felszabadult hívő szavazóknak. „Tartsatok ki a Likudnál.”

De nem használt. Az előválasztások éjszakáján megteremtett új tudatosság elenyészett. A Likud a felmérésekben mélyrepülésbe kezdett, és azok a szavazók, akik az egyetlen reménységet jelentik Izrael Állam számára, visszatértek a szektor-stetlbe.

„Hogyan várhatnád tőlem azt, hogy Bibire szavazzak?”, kérdezték tőlem a hívő emberek. Nem értik, hogy a Likudra leadott szavazat nem jelent egyszersmind Netanjáhura leadott szavazatot is. A Likudra leadott szavazat annyit tesz, hogy a szavazó csatlakozott az evilági arénához, amelyben Izrael Állam sorsa eldől. Ha valaki szavazói nyilvántartásba véteti magát és a Likudra szavaz, azzal megváltotta a jegyét arra, hogy a játéknak ne csak nézője, de részese legyen.

„A ti hibátok”, mondom mindig az embereknek, akik azt kérdezik, hogyan szavazhatnának Bibire. „Még a pártnak sem vagytok tagja. Mit akartok hát Bibitől?”

Amikor visszalöktek a Likud-lista harminchatodik helyére, Árje Eldád professzor [a Nemzeti Egység formációt alkotó egyik pártnak, a nacionalista Moledetnek a képviselője - jobbra] az egyik vele készített interjút használta ki arra, hogy a saját pártjában nekem csúcspozíciót ajánljon. A lehető legnagylelkűbb politikai javaslat volt ez. A Nemzeti Egység pártja [Jáákov] Kecále vezetése alatt még nem formálódott újjá, a Zsidó Otthon párt őrlődött, és sanszosnak látszott, hogy sikerül a nacionalista szavazók többségét, plusz az oroszajkúakat, plusz az általában vett kemény jobbosokat az új „Hit Megújulás Pártjába” terelni. Az én becslésem szerint ez a párt nyolc mandátumot szerzett volna.

Ám ha elfogadom Eldád nagylelkű ajánlatát, nyilvánvalóan elárultam volna mindazokat az embereket, akikhez támogatásért fordultam, lévén én voltam az, aki megalapított a Zo Árcéinut [Ez a mi hazánk; nacionalista mozgalom Izrael területi integritásának megőrzésére]. Mert ennek a javaslatnak az elfogadása azt jelentené, hogy a mi szektorunk potenciálját a legutolsókig kihasználnánk – Izrael többi szavazójára pedig rácsapnánk az ajtót. Ávigdor Lieberman, a Jiszráél Béitéinu vezetője aligha lesz valaha is miniszterelnök, mert ő pontosan ezt csinálja. Az orosz szavazók szektoralapú erejét hasznosítja, plusz még néhányakét. Ugyanezzel próbálkozott Effie Eitam is, és látjuk, hol van ő ma. Így aztán visszautasítottam Eldád ajánlatát. Ami azzal járhat, hogy a következő körben kimaradok a Kneszetből. Nyitva marad viszont a lehetőség is, hogy ezt az országot a hívő közönség kormányozhassa.

A hívő közönség számára az lesz a legjobb, ha a két nemzeti vallásos tábor nem kerül be a Kneszetbe. Ebben az esetben politikai értelemben nem lesz válaszútja annak a közönségnek, amely a csata frontvonalában áll [az utalás a Zsidó Otthon / Új Nemzeti Vallásos Párt itt látható plakátján is szereplő szlogenjére - "Mindig a frontvonalban" - vonatkozik]. Egyszerűen muszáj lesz csatlakoznia a Likudhoz és megmenteni Izraelt.


Eddig Mose Feiglin írása, amelyet angolul az Áruc Seva honlapján olvashattok el:

http://www.israelnationalnews.com/Articles/Article.aspx/8538

2009. január 27., kedd

Még két hét a választásokig / Úgy tűnik, a Hamasz megint ki akarja húzni a gyufát

A palesztinok által szabadon választott háborús bűnös terrorszervezet határ menti incidens során egy izraeli katonát meggyilkolt, három bajtársát megsebesítette. Az izraeli légierő egy motorbiciklis terrorista kilövésével válaszolt, a választási kampányban még a baloldali publicisták is kőkemény megtorlásra szólítanak fel.

Izraeli helikopterek rakétatámadása likvidálta a Hamasz egyik bandafőnökét, Husszein Abu Samját Khan Junisz városában. Ezúttal senki nem vádolhatja „aránytalan megtorlással” az izraeli hadsereget, mivel a bűnöző megúszta a célzott megsemmisítést: csak megsebesült.

Ezzel gyakorlatilag a terrorszervezet is beszállt a választási kampányba, amelynek a kellős közepén semmilyen kormány nem engedheti meg, hogy a szuverenitása elleni gyilkos támadások megtorlatlanul maradjanak, még akkor sem, ha az izraeli katonák elleni robbantásos merényletet állítólag nem a Hamasz, hanem valamelyik másik terrorbanda követte el. A leköszönő koalíció korábbi – főleg Olmert (balra) munkásságának köszönhető – katasztrofális eredményein részben javított az Öntött Ólom hadművelet, de még nem eléggé. Az arab provokációk szinte tálcán kínálják a lehetőséget a Kadimának és a Munkapártnak a további voksgyűjtésre – de az ellenzéknek is arra, hogy a koalíciót puhasággal vádolhassa.

„Úgy teszünk, mintha közel-keleti konfliktusról lenne szó, holott ez a civilizációk összecsapása”

Mose „Bugi” Jáálon tábornok, a Likud egyik, viszonylag friss szerzeménye, aki pár napja még Ávigdor Liebermannak ment neki, most a nacionalisták felé tett gesztussal jelentette ki: Izraelnek nincs hova hátrálnia, így nem is fog. „Úgy teszünk, mintha létezne Izraelt elismerő palesztin entitás”, mondta. „Ám a cionizmus hajnala óta nincs olyan arab mozgalom, amely hajlandó lenne Izrael mint a zsidó nemzet szuverén állama elismerésére. Jól mondta Mahmúd Abbász Annapolis előtt: ’Miért kéne a júdaizmusnak, egy vallásnak állam?’ De mi ezt nem akartuk meghallani. (…) Úgy teszünk, mintha a probléma a Hatnapos Háborúval kezdődött volna. De elismertek bennünket az arabok a Hatnapos Háború előtt? Békét akartunk területekért cserébe, de terrort kaptunk a területekért cserébe. S amikor egyoldalúan elhagytuk Gázát, rakétákat kaptunk a területért cserébe. (…) Úgy teszünk, mintha közel-keleti konfliktusról lenne szó, holott ez a civilizációk összecsapása.” Jó reggelt kívánunk, tábornok úr és kedves mindnyájunk. Hányszor bizonyosodjék még be, hogy Samuel Huntingtonnak [fent] igaza volt?

A kormány mezuzája

Színt vallott Éli Jisáj, a keleti vallásososat tömörítő Sász párt elnöke. Eszerint a párt nem Cipi Livniben, hanem Binjamin Netanjáhuban látja Izrael Állam következő miniszterelnökét. A Sász egyébként érdekes módon nagykoalícióban gondolkodik, hangzatosabban szólva: nemzeti egységkormányban, amennyiben bevenné a Munkapártot és Ehud Bárákot továbbra is meghagyná védelmi miniszternek. Ami a zsidó értékeket illeti, annak védelmét, így Jisáj, pártja magára vállalja, amennyiben „a Sász lenne a kormány mezuzája”.

Jisáj nem hagyott kétséget afelől, hogy a mezuza továbbra is a „gyengék” – azaz a többé-kevésbé vallásos és sokgyermekes, a megélhetésért nehezen dolgozó szefárdok – érdekképviseletét tartja elsődlegesnek. „Az erős Sász (…) megvédi az izraeli társadalom gyenge szocioökonómiai csoportjait”, fogalmaz a párt, amely szerint Izraelben ma 800 ezer olyan gyermek van, akik Cipi Livninek köszönhetően „éheznek”. Mint emlékszünk rá, a mostani kormány többek közt azért nem üzemelhetett tovább, mert a Sász további irdatlan családtámogatási összegeket akart kiharcolni a meghivatkozott „szocioökonómiai rétegeknek”, és Livni mint Kadima-elnök ezt elutasította. Azóta nem annyira szeretik őt, a Sász meg a szavazói. Az igazi ok tehát – a közhiedelemmel ellentétben – a pénz, és nem az, hogy Livni nadrágban jár.

Miről ír a Jediot Achronot?

Izraelnek világossá kell tennie: nem fogja eltűrni a Hamasz további támadásait, szögezi le Ron Ben-Jisáj, a vezető izraeli napilap cikkírója (jobbra), aki szerint nem pusztán meg kell torolni a terrorszervezet tűzszünet-sértéseit, hanem a megtorlásoknak stratégiai jelentőséget kell adni. „Az izraeli válaszcsapás meghatározhatja, a tűzszünet teljes legyen, hosszú távú és stabil, vagy egy-kettőre összeomoljon", írja.

Ben-Jisáj tart attól, hogy előbb csak a Cahal őrjáratai ellen lesznek merényletek, azután viszont a terroristák a határon átcsapva megtámadhatják a közelben lévő izraeli településeket. „Egyiptom épp most tárgyal a hosszú távú tűzszünetről a Hamasszal, és éppenséggel most kell Izraelnek egyértelművé tennie: nem tolerálja az ilyesmit.

Nem számít, a Hamasz kezdeményezte vagy hajtotta végre az akciót az izraeli területen haladó járőr ellen kedd délelőtt, vagy az Övezet valamelyik fegyveres csoportja művelte azt provokáció vagy bosszú gyanánt. Izraelnek világossá kell tennie, hogy amíg a Hamasz uralja az Övezetet, addig felelős azért, ami ott folyik, és nagyon súlyos árat fog fizetni bármilyen erőszakos vagy terrorcselekményért, amely az ellenőrzése alatt lévő területekről indul ki”, írja Ron Ben-Jisáj, a Jediot Achronot publicistája.

Livni Livni ellen

Visszatért a Likudba és jelenleg nővére fő riválisa, Binjamin Netanjáhu mellett kampányol Éli Livni, Cipi Livni külügyminiszter, a Kadima elnökasszonya testvére. Éli maga is megismételte azt a hímsovinizmussal vádolt kampányszlogent, miszerint a miniszterelnöki poszt „túl nagy” lenne Cipi számára.

A testvérek annak idején a Likudban politizáltak, onnan léptek ki Áriél Sáront követve, amikor a Tábornok megalakította a Kadimát. Kettejük közt már azóta tart a nézeteltérés, hogy Éli nyilvánosan ellenezte Ehud Olmert miniszterelnökké való kinevezését, és azt ajánlotta Cipinek, mind a ketten menjenek vissza a Likudba.

Megszentségtelenítették a lágymányosi zsinagógát

Radnóti Zoltán rabbi hallgat, az illetékesek még azt sem árulják el, tettek-e feljelentést a rendőrségen

Az ember hallomás útján nem közöl hírt, igyekszik annak igazságtartalmáról lehetőségeihez mérten meggyőződni. Főként ha fontos hírről van szó. A Károli Gáspár téri zsinagógáról – ez az a bizonyos lágymányosi zsinagóga, ahol nemrég a női minjen ötlete verte ki néhányaknál elég csúnyán a biztosítékot – van szó, ahol a suttogó propaganda szerint náci/iszlamista érzelmű egyének az Öntött Ólom hadművelet idején úgy kívánták kifejezni eszmei hovatartozásukat, hogy gyújtogattak vagy gyújtogatni akartak – erre utaló nyomokat találtak, többek közt nagy mennyiségű gyufát –, a falra pedig kiírták: „GYILKOS ZSIDÓK”.

Erről tudomást szerezvén a következő e-maillel fordultam Radnóti Zoltánhoz, Lágymányos rabbijához és Stern Péter rasekólhoz (miután az utóbbival semmilyen nexusban nem voltunk soha, Radnóti viszont neten le-ledorongolt már egyszer-kétszer, a második e-mail magázó formában ment el):

A Miért Cion? értesülései szerint nemrég a zsinagógátoknál a gázai hadjárat idején, arra történt reakcióképpen gyújtogatási kísérletre vagy gyújtogatás előkészületére került sor, illetve ismeretlenek gyalázkodó falfirkát festettek a falra. A történtekkel kapcsolatban szeretnék néhány kérdést feltenni.

a) Igaz-e az, hogy gyújtogatási kísérlet történt, illetőleg erre utaló nyomokat (többek közt nagy mennyiségben gyufát) találtak?
b) Igaz-e az, hogy a zsinagóga falára felírták: „Gyilkos zsidók”?
c) Tettetek-e feljelentést az illetékes rendőrkapitányságon?
d) Igaz-e az, hogy ezután kameráztátok be a környéket és áll civil ruhás őr a kapunál, akit a Mazsihisz fizet?
e) Készült-e a nyomokról, a feliratról fényképfelvétel?

Válaszodat előre is köszönöm!

Kiváló tisztelettel, mint fent.

Miután órák teltek el és semmilyen válasz nem érkezett, kezdtem kapcsolatba lépni olyan tagokkal is, akikről tudtam, hogy több-kevesebb rendszerességgel megfordulnak Lágymányoson:

„Magának ehhez semmi köze.”

„Titokban akarják tartani, de én szemétségnek tartom, hogy csak a vezetőség tudhat róla.”

„Ez nem publikus.”


És a legcifrább:

„[…]a tisztességes tájékoztatásjegyében közölj több legyilkolt palesztin kisgyerekfotót.”

Aztán a rasekól nagy nehezen válaszolt. A következő e-mailt kaptam:

Tisztelt Rákócza Úr,

2009. január 11-én, a délutáni órákban a BZSH Újbudai Körzet Bét Sálom Zsinagógájának kapujánál kisebb súlyú rongálási kísérlet történt.
Anyagi kár nem keletkezett, a zsinagóga vezetősége megtette a szükséges biztonságiintézkedéseket a további, hasonló esetek megelőzésére.
Üdvözlettel:

Stern Péter
elnök
BZSH Újbudai Körzet


Radnótitól azóta is néma csend.

Hát, itt köszönöm meg a fajsúlyos tájékoztatást – Olvasóim nevében is. Akinek netán még kérdése lenne, komment formájában felteheti. Nekem ezek után már csak egy van. Mi okoz nagyobb kárt: a „kisebb súlyú rongálási kísérlet”, vagy a sumákolás?


A kép - egyelőre - illusztráció. A berlini zsinagógát ábrázolja a Kristallnacht idején.

2009. január 26., hétfő

Tizenöt nap múlva választ Izrael / A Likud szövetkezik a vallásos cionistákkal

Cháim Ramon, a Kadima egyik frontembere arroganciával vádolja Netanjáhuékat és azt állítja, a választás még messze nem dőlt el. Bibi és Effie Eitám, a vallásos cionista tábor vezéralakja paktumot kötött; ma megkezdte választási kampányát az arab-zsidó Hadas párt

Nagyon sokan úgy érzik, a meccs még nincs lejátszva – és való igaz, hogy a mostaninál nagyobb felmérési előnyök is olvadtak el már gyorsabban, mint a hátralévő bő két hét, ráadásul nem csak Izraelben, ahol az események hajlamosak akár huszonnégy óra leforgása alatt is drámai fordulatot venni. A jobboldal meggyőzőnek látszó előnyét azonban az ellenfelek komoly tehertételként élik meg; sűrűn hangoztatják is, hogy még nem dőlt el minden, hiszen a választók majdnem egyharmada még nem döntötte el, hová adja a voksát.

Akik „nem rohannak fejjel az urnának”

Cipi Livni – egy másfajta miniszterelnök”, hangzik a Kadima legújabb szlogenje, a reményeik szerint bizakodóan, és a pártban megszállottan bizonygatják, hogy van még idő hátra, pesszimizmusra semmi ok. Pedig már érzik, hol követték el a hibát. A baloldali sajtóban is egyre-másra jönnek a vélemények, miszerint őrült hiba volt Barack Obama beiktatásának „tiszteletére” futni hagyni a háborús bűnös, tömeggyilkos Hamasz-banditákat, be kellett volna fejezni az Öntött Ólom hadműveletet, és Iszmaíl Haníje fejét egy jókora befőttes üvegben, mézben tartósítva küldeni Teheránba, mert a mostani tűzszünet csak arra lesz jó, hogy a terrorbanda ismét összeszedje magát, az Obamának tett grandiózus gesztus meg semmire nem volt jó, ha csak nem arra, hogy Izrael ellenségei röhögjenek és a zsidó állam vereségéről hablatyoljanak.

Csekély vigasz, hogy – a jelenlegi állás szerint – a Kadima-Avoda duó nem csak a Hamasszal való leszámolást szúrta el, de a választásokat is, és most szükség van arra, hogy a kormánypártok, főleg a nagyobbik, a szavak szintjén önmagukat erősítsék. Méir Sitrit, a Kadima fő PR-ese (a párt megalakulása előtt likudnyik volt) szerint „a bizonytalan szavazók a társadalom intelligens részéhez tartoznak, ezek azok az emberek, akik nem rohannak fejjel az urnának.” Sitrit egyébként azzal a korábbi, most megismételt állítással is megpróbálja kiénekelni Netanjáhuék szájából a sajtot, hogy egy Likud-győzelem megrontaná az Egyesült Államok és Izrael viszonyát (előző posztunkban ejtettünk róla szót, miért tartjuk ezt hülyeségnek).

Cháim Ramon jelenlegi miniszterelnök-helyettes (aki anno, szárdarcú kisfiú korában még a Munkapárt sorait erősítette) ugyancsak úgy érzi, hogy a választásokat még meg lehet nyerni, és aki másként vélekedik, az szerinte súlyos hibát követ el, a Likud pedig arrogáns (nem tudni, ezt mire alapozza). Ramon szerint ezek a választások arról szólknak, hogy „Cipi Livni az egyetlen, aki meg tudja állítani Bibit”.

„Nem lesz további területfeladás”, ígéri a Likud

Nos, Bibi nem arra készül, hogy megállítsák, sőt, egyezményre jutott a vallásos cionistákkal: ő és Effie Eitám képviselő, az Áchi párt tagja memorandumot írtak alá a két formáció közti együttműködésről. Hangzatos kijelentésekben soha nincs hiány az izraeli belpolitikában; Eitám nem habozott „ősi álom valóra válásáról” és „történelmi pillanatról” beszélni, Bibi meg megígérte neki, hogy hatalomra jutás esetén a költségvetés bőkezűen bánik majd vallásos cionista szektor által fenntartott iskolarendszerrel.

Az egyezmény legfontosabb része mindenképpen az, hogy a Likud megígérte: több területfeladás nem lesz. (Mert hát a választási kampánynak része lett Gáza feladása – illetve az itt látható fotó, amely egy egykori gázai településen házilag, betoncsövekből kialakított óvóhelyet ábrázol. Riasztás esetén ide szaladtak be a játszadozó gyerekek az érkező arab rakéta elől. A képen jobb oldalt olvasható felirat így hangzik: Ámárnu láchem – Megmondtunk nektek.) Ígéret született továbbá a Sáron-kormány alatt az Övezetből kiebrudalt Gus Kátif-i telepesek sorsának rendezéséről, illetve arról, hogy a kormány izraeli szuverenitás alatt őrzi meg Jeruzsálem egységét és kísérletet tesz az ottani zsidó népesség arányának növelésére.

E célok egyik fő szószólója, a korábbi pártválasztásokon előkelő helyen végzett, azután viszont „szélsőségessége” miatt hátrébb tessékelt Mose Feiglin nem kapott meghívást az aláírási ceremóniára.

Mi rombolja le az izraeli társadalmat?

Beindult a Hadas is, ez a szélsőbaloldali, anticionista vegyes párt, amelyben magukat „haladónak” tartó zsidó értelmiségek szűrik össze a levet arab politikusokkal. Úgy tűnik, a Hadas legfőbb programpontját az ultracionista rém, Ávigdor Lieberman és az ő Jiszráél Béitéinu pártja képezi, legalábbis a kampány a mai, első napon erre engedett következtetni. „Zsidók és arabok nem hajlandók arra, hogy ellenségek legyenek. Hadas – Lieberman ellentettje”, hangzik a szlogen; nem mondható, hogy a Hadas stratégái különösebben sokat szarakodtak volna az önmeghatározással, egyszerűen rámutattak a mumusra, és azt mondták, hogy ők minden, ami a mumus nem.
Mohamed Barakei pártelnök (jobbra) egyenesen az Öböl-háborúra utalt nyakatekert kontextusban, amikor kijelentette: „Mi vagyunk a biztonságos szoba mindazok számára, akik tartanak a ’liebermanizáció’ támadásától.” (Az Öböl-háború idején, amikor fennállt annak a lehetősége, hogy Szaddám Huszein biológiai és/vagy vegyi fegyvereket vet be a zsidó állam ellen, szinte minden izraeli lakásban kialakítottak úgynevezett izolált szobát, ahová az állampolgárok riasztás esetén bevonulhattak.) Barakei még azon sajnálkozik, hogy a „liebermanizáció” nem korlátozódik egy személyre, hanem átitatta az egész izraeli társadalmat. (Vajon mi lehet ennek az oka?)

A párt egyébként úgy érzi, az izraeli arabság napról napra jobban szenved a rasszizmustól, és ennek bizonyítására a másik két arab párttal, a Báláddal és a Raam-Taallal történteket idézi fel (amelyek választásokon való indulásáról a háború után közvetlenül, az ellenség melletti nyílt kiállás dacára az izraeli Legfelsőbb Bíróság gondoskodott). Dov Khenin, a Hadas egyik díszzsidója (balra) szerint a „liebermanizáció” (és nem a Hamasszal való cimborálás) az, ami „lerombolja az izraeli társadalmat”.

Miről ír a Jerusalem Post?

A patinás szentföldi angol nyelvű lap szerkesztőségi cikkben teszi fel azt a kérdést: mi aggasztja az izraelieket? A kérdés George Mitchell amerikai különmegbízott küszöbön álló érkezése előtt hangzik el, aki nemrég az amerikai külügyminisztériumban elmondott beszédével kicsit megnevettette hallgatóságát, mert megjegyzést tett arról, hogy az ír probléma úgy nyolcszáz évet húzódott. „Épp nemrég Jeruzsálemben tartottam beszédet és megemlítettem ezt a nyolcszáz évet, ami után egy idősebb úriember odajött hozzám és azt kérdezte: ’Nyolcszáz évet mondott?’ Mire én: ’Annyit, nyolcszázat.’ Megismételte a számot – én is megismételtem. Aztán ő: ’Ennyire új keletű volt? Hát nem csoda, hogy sikerült rendezniük.’”

A Jerusalem Post az anekdota után így folytatja: „Obama azt mondja, az adminisztrációja ’hosszantartó nyomást fog gyakorolni’ és ’aktívan és agresszíven’ dolgozik a tartós békéért, azért, hogy Izrael és egy palesztin állam békében és biztonságban élhessen egymás mellett. Mitchellnek, akit szerdára várunk ide, elsődlegesen az a feladata, hogy új életet leheljen a tárgyalásokba és a konfliktus megoldására integrált stratégiát fejlesszen ki.

Az ember azt hinné, az ilyen elkötelezettségre Izrael reakciója ez lehet: köszönjük, elnök úr. Ehelyett nagy felbolydulás van. Mitchell [jobbra] azért jön, hogy „nyomást gyakoroljon Izraelre”, kiáltják világgá kórusban a héber nyelvű bulvárlapok.

Az izgalom egyik oka lehet, hogy azok, akik kárörömmel ünneplik Mitchell kinevezését – az Israel Policy Forum, az Americans for Peace Now, a J Street, Stephen Walt professzor, a Council on American-Islamic Relations, valamint Ahmed Kerei (Abu Alla) –, vagy nem ’vágják’, miről szól ez a konfliktus, vagy az arab ügy nyílt bajnokai.

Vegyük a New York Times sztárpublicistáját, Tom Friedmant”, folytatja a Jerusalem Post. „Ő hamis párhuzamot vonat Obamával ’a gázai Hamasz és a fanatikus nyugati parti zsidó telepesek között’. Friedman tisztában van azzal, hogy a telepeseknek legfeljebb töredéke nevezhető józan ésszel fanatikusnak. Azt kéne Obamának mondania, nincs annál biztosabb módja az izraeli elzárkózás kiváltásának, mint hogy a magáévá tegye ezt az undorító morális egyenlőségjelet.

Az amerikai politika 1967-től, Lyndon B. Johnson elnökségétől Obamáig következetesen a Hatnapos Háborúban elfoglalt területekről – nem valamennyi területről – való visszavonulásra szólította fel Izraelt, arra az elméletre alapozva, hogy az arabok egy napon hajlandók lesznek a területért cserébe békét adni.

Nem sok izraeli tűrné el, hogy Izrael teljes mértékben visszavonuljon a Hatnapos Háború kitörésekor érvényben volt határokra. De ajánljanak nekünk ’1967 pluszt’, az arab erőszaknak való végetvetést, hangozzék el kimondott állásfoglalás a menekültek és azok leszármazottainak a palesztin területen – és nem Izraelben – való újra letelepítésére, ismerjék el a zsidó nép jogát a megállapodott határok közötti nemzeti otthonra, és meg fog lepődni, milyen gyorsan hárul el a megegyezés útjából csaknem valamennyi akadály”, érvel a Post.

„Izraelre senkinek nem kell nyomást gyakorolnia a béke megteremtése érdekében – mert Izraelnél jobban senki nem akarja a békét. Jasszer Arafat 2000-ben elutasította Ehud Bárák béketervét; hasonlóképp Mahmúd Abbász is elutasította Ehud Olmert arra vonatkozó egyértelmű ajánlatát, hogy felszámolják a legtöbb zsidó települést a zöld vonalon túl.

Mi áll a megegyezés útjában? A krónikusan széttöredezett palesztin politika nincs abban a helyzetben, hogy megegyezzen bármiről. Az Economist e heti száma állítása szerint ’jeleit’ látja annak, hogy a Hamasz mérséklődik. Nagy kár lenne, ha Obama is osztaná ezt az illúziót, és a Bush-adminisztrációhoz hasonlóan papírokkal akarná kitömni a Fatah – ami legalább úgy tesz, mint aki békét akar kötni Izraellel – és a végsőkig való küzdelmet könyörtelenül folytatni akaró Hamasz közötti szakadékot.

Az izraeliek között gyakorlatilag semmiféle támogatottságot nem élvezne egy olyan palesztin egységkormány, amelyben egy megreformálatlan Hamasz bármiféle szerepkörhöz juthatna. Ellenben ha az Obama-adminisztráció képes lenne a radikálisokat a partvonalon kívülre szorító stratégia kidolgozására, fő támogatójuk és a térség legfőbb destabilizáló ereje, Irán megrendszabályozására, drámaian javulnának egy tartós béke esélyei.

Mi van az illegális telepes-'előörsökkel', amelyek felszámolására Izrael elkötelezte magát? Ezt Izrael Útiterv-elkötelezettségéből fakadóan kell végrehajtani. De nyolc esztendei szakadatlan erőszak – intifáda, Kasszámok, Gilád Sálit kivonulás utáni elrablása – nyomán politikusaink nincsenek abban a helyzetben, hogy egy ilyen lépés hazai támogatottságát élvezzék.

Izrael barátainak joguk van arra, hogy másként vélekedjenek a nyugati parti településeket illetően. De ha valaki magát 'Izrael-pártinak' tartja, s ugyanakkor követeli a visszavonulást a veszedelmes 1949. évi fegyvernyugvási vonalra, annak valami nagyon komoly lelkiismeret-vizsgálatot kell tartania” – figyelmeztet a mértékadó, jobbközép Jerusalem Post szerkesztőségi cikke.

2009. január 25., vasárnap

Tizenhat nap múlva választások – Lieberman és Netanjáhu összecsap egymással

Livni Washingtonra mutogatva szeretné a kört négyszögesíteni és a békefolyamatot folytatni, mondván, a keménykedés megronthatja az Egyesült Államok és Izrael viszonyát. A jobboldal két nagy ereje nyilvánosan ölre ment; az izraeli választási küzdelemben Clintonné egyik embere került elő jolly joker gyanánt, elemzők pedig arra figyelmeztetnek: az Ország csúnyán ráfázhat arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem volt hajlandó hozzájárulni az arab pártok megrendszabályozásához.

Szerdára várják az iskolába a tanfelügyelő urat – azaz pardon: a Közel-Keletre érkezik George Mitchell, az Egyesült Államok különmegbízottja, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a feleket. A Kadima elnökasszonya nem szeretne mindjárt az első pillanatban rossz pontokat kapni az Obama-adminisztrációtól – legalábbis állítása szerint ide vezetne, ha Izrael a „békevisszautasító” hálátlan szerepkörében tűnne fel.

Miért beszél Cipi zöldeket?

Az állítás hitelét enyhén szólva megkérdőjelezi – nem csak annak nulla igazságtartalma, de főképp az, hogy a választási kampányban hangzik el. A Kadima ingadozó balközép szavazóknak szánt maszlagja szerint nem szabad rossz viszonyba kerülni Amerikával, márpedig egy Netanjáhu-győzelem ezzel járna. Cipi Livni abból indul ki, hogy Barack Obama automatikusan és bármi áron „békét akar”, más szóval lefekszik a globális iszlám terror pitbulljai előtt, hátha azok nem nyúlnak ahhoz, aki halottnak tetteti magát. Valójában Izrael már több alkalommal került az Egyesült Államokkal „rossz viszonyba” (lásd Eisenhower szabályszerű parancsát, amely elhangzása után az izraeli csapatok kapkodva és dühösen csomagoltak a Gázai-övezetben 1957 csalódott tavaszán; lásd Jichák Sámir és az öreg Bush 1991-1992 évi kakaskodását és James Baker akkori külügyminiszter elhíresült megjegyzését, miszerint „baszódjanak meg a zsidók, úgyse ránk szavaznak”; és lásd 1967-ben a Liberty amerikai hadihajó tragikus esetét, amikor az izraeli hadierő – máig tisztázatlan okból, de alighanem Egyiptomnak való kémkedés gyanúja miatt – támadást intézett ellene, számos amerikai tengerész halálát okozva - a kép az incidens után készült). Valójában egyáltalán nem biztos, hogy Barack Obama okvetlenül le akar feküdni a globális iszlámnak. A Kadima próbálkozása gyenge, mint a hajnali harmat. Mintha nem is izraeli szavazóknak szólna. És mintha Cipi Livni meg Bárák nem is a jelenben élnének. Amerikai-izraeli viszonnyal kampányolni a balközépen egy Binjamin Netanjáhuval szemben, aki előtt szezámtárulj Washington, New York és Los Angeles valamennyi számottevő ajtaja? Észnél legyetek, ha nehezetekre esik is. És ha Obama majd pukkad? Volt már, hogy Amerika pukkadt. Majd megbékélnek. A Likud reakciója szerint Livni azért beszél zöldeket, mert tisztában van vele, hogy tizenhat nap múlva elveszíti a választásokat. Szerintem is.

(George Mitchell egyébként Izraelbe és a Palesztin Hatóság területére is ellátogat, tárgyal Olmert leköszönő miniszterelnökkel, Livni külügyminiszter asszonnyal, valamint Abbász palesztin elnökkel és annak miniszterelnökével. Korábban azt nyilatkozta, kormánya nézete szerint megoldhatatlan konfliktus nem létezik.)

„Lieberman az ösztönökre apellál”

A kampány eldurvulása megkezdődött. A Likud a jelek szerint úgy véli, a mérsékelt jobboldali szavazótábort kell összébb zárnia – más szóval, azon kell lennie, nehogy a radikálisok a táborából valakit „átijesszenek” a Kadimához. Korábban ezt a nemes célt szolgálta a pártlista amúgy törvénytelen átrendezése, most pedig Mose Jáálon nyugalmazott tábornok (jobbra), a lista nyolcadik helyezettje hétvégi megszólalása, amelyben a népszerű „Bugi” azzal vádolta a Jiszráél Béitéinu első emberét, Ávigdor Liebermant, hogy „zsigeri ösztönökre játszik. Ez engem megijeszt”, magyarázta tovább álláspontját a tábornok, aki szerint „nem lehet megbélyegezni valamennyi, Izraelben élő arabot”.

Lieberman volt az, aki korábban, ha nem is minden izraeli arabot, de a Kneszet arab képviselőit mindenképp terroristának nevezte, és közölte velük: „Úgy fogunk elbánni magukkal is, ahogyan a Hamasszal elbántunk.” Jáálon azért sietett kijelenteni, hogy a Likud persze nem ellenezne egy koalíciót a Jiszráél Béitéinuval (wuhaha, még jó, hogy nem; nélkülük nem is tudna koalícióra lépni).

Liebermanék persze késedelem nélkül viszonozták a tüzet, azt állítván, Bugi megszólalását alighanem az ihlette, hogy a tábornok „nyomás alatt és kétségbeesés állapotában van, attól tart ugyanis, hogy nem fogja megkapni a védelmi miniszteri tárcát, ugyanis ezért csatlakozott a Likudhoz”. A közlemény hangsúlyozza, hogy a Jiszráél Béitéinuban a vízválasztó nem zsidók és arabok között van, hanem a terror támogatói és ellenzői között. „Sajnálatosak Jáálon hazudozásai és csúsztatásai, reméljük, nem a Likud elnökének hozzájárulásával hangzottak el”, szúr még egy elegánsat az ellenfélbe Lieberman.

Nem sok minden egyértelmű az izraeli belpolitikában, ez viszont mindenképpen az: a JB növekvő népszerűsége a Likud rovására megy, amelynek előnyét a kormányzó koalíciónak már úgyis sikerült egy kicsit megtépáznia Gáza egy részének beszántásával. A TV2 Kneszet-tudósítója, Ámit Szegál szerint a Likud-vezetést módfelett ingerli az is, hogy Lieberman eddig még nem ismerte el Netanjáhu majdani miniszterelnökségét. A két férfi korábban politikai szövetséges volt, az utóbbi időben azonban meglehetősen feszült köztük a viszony, mutatott rá Szegál, aki arról számolt be, hogy egy darabig hetente próbálták egy tel-avivi kávéházban áthidalni az ellentéteket, de mostanra már ezek a találkozók is megszűntek.

A Likud korábban azt állította, nem fog negatív kampánnyal élni, legalábbis addig nem támad egy másik pártot, amíg az nem támadja a Likudot. Ennek ellene mond Jáálon kirohanása, de a Cipi Livni elleni, egyesek szerint kellőképp el nem ítélhető kampány is, amelynek jelszava körülbelül úgy fordítható magyarra, hogy „túl nagy rá”, vagy: „túl nagy neki.” Mármint a szerepkör, természetesen. Ezt a kedves szlogent az Öntött Ólom megindulásával levették a napirendről, most viszont újra bevetették, és amikor Ronit Tiros, a Kadima egyik képviselőnője hímsovinizmusra panaszkodott, több kolléganője a Likudból azzal vágott vissza: attól, hogy valaki nő, még lehet kritizálni.

Miről ír a Jediot Achronot?

Nem ültek még el a Legfelsőbb Bíróság legutóbbi baloldali-liberális jogi mutatványának utórezgései, amellyel a taláros testület mentőövet dobott két hazaáruló izraeli arab pártnak. Ezeket a Kneszet bizottsága eltiltotta a választáson való indulástól, az LB azonban felülbírálta a döntést. Árik Szináj (balra) a Jediot Achronotban cikkezik erről a határozatról.

„A gázai katonai hadjárat ahhoz segített hozzá bennünket, hogy jobban megértsük a valóságot, amelyben élünk. Csakugyan rémisztő az izraeli arab közösség egyre népesebb szektorában az egyre markánsabb hűtlenségi trend, amit elfojtanunk nem szabad. Épp ellenkezőleg. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a trendet megfordítsuk. Egy demokráciának ki kell állnia magáért, és a Legfelsőbb Bíróság arab pártoknak kedvező verdiktje e tekintetből hiba, aminek az árát meg fogjuk fizetni.”

Szináj rámutat arra: nap mint nap tanúi vagyunk az izraeli arabság radikalizálódásának, annak, hogy az arab vezetők az állam alapjait próbálják aláásni – annak az államnak az alapjait, ahol élnek és ahol jogaik vannak. (Az Ázsiában és a Közel-Keleten élő százmilliós arab nép túlnyomó többsége meg van fosztva alapvető emberi jogaitól, demokratikus választásokon például csak Izraelben vehet részt.) „Az Izrael Állam elpusztítását deklarált célként kitűző kegyetlen terrorszervezet ellen folytatott háború idején számos állampolgár otromba módon mutatta ki szolidaritását az ellenséggel”, utal a publicista arra a jelenségre, hogy számos arabok lakta városban és negyedben – így Tel-Avivban Jafón is – a Hamasz mellett tüntettek arabok, és ezt Izrael Állam rendőrsége megengedte és eltűrte, sőt a demonstrációkat biztosította.

„Téved, aki arra gondol, hogy az izraeli arab mind áruló”, fut kötelező tiszteletkört a kisebbség javára a cikkíró. „Hűséges állampolgárok ők, akik teljes mértékben átérzik az izraeli állampolgárság jelentette előnyöket, szemben a ramallaiakkal vagy a gázaiakkal. […A radikalizálódás azonban] veszélybe sodorja a köztünk és a teljes arab közösség közötti értékes kapcsolatrendszert. Ma még annyira sem szabad semmibe venni ezt a súlyos problémát, mint régen. Izrael Államnak erőt kell adnia azoknak, akik együtt kívánnak velünk élni, ugyanakkor viszont vaskézzel kell elbánnia mindazokkal, akik fizikai és szellemi értelemben az elpusztítására szólítanak fel. Egyelőre abszurd helyzettel szembesülünk: azok, akik az államhoz nem lojálisak, nagy bizalmat élveznek, míg a józan hangok gazdái fenyegetettnek érzik magukat. A minap a bíróság által tanúsított elnéző magatartás tovább bátorítja a radikálisokat és marginalizálja a mérsékelteket, akik ez idő szerint a többséget alkotják.”

„Legfontosabb célunk, hogy ezt a folyamatot haladéktalanul visszafordítsuk. Azok, akik érdekeltek az együttélésben, biztonságban kell érezzék magukat mint teljes jogú polgárok, míg azok, akik nem szimpatizálnak Izraellel mint zsidó és demokratikus állammal, nem tartoznak állampolgárként hozzánk és közénk.”

Senki sem kényszerít senkit arra, hogy izraeli legyen, mutat rá a szerző, taglalva azt a hihetetlen tényt, miszerint egy izraeli arab szervezet – a neve Arab Megfigyelő Bizottság – „arról panaszkodik, ’rá vannak kényszerítve arra, hogy izraeli állampolgárok legyenek’. Azok, akik nem teljes szívvel viselik az állampolgárságot, a legjobban teszik, ha arról lemondanak. Azok, akik a Hamasz-rezsimmel szimpatizálnak, kísérletet tehetnek arra, hogy annak uralma alatt, Gázában éljenek. Azok, akik a háztetőn táncoltak, amikor a Hezbollah rakétatűzzel árasztotta el Izraelt, éljenek a Hezbollah uralma alatt. Az izraeli demokráciának nem muszáj azokat respektálnia, akik azt szeretnék, ha ez a demokrácia megszűnne.”

„A lojalitás egyszerre jog és kötelesség. Minden polgárnak tiszteletben kell tartania a Függetlenségi Nyilatkozatot és Izrael Államának zsidó és demokratikus jellegét. Ezt az üzenetet kell közvetíteni, vallástól, etnikumtól vagy nemtől függetlenül, minden polgár felé. Izrael Államának azt is biztosítania kell, hogy a hűség kifizetődjék.”

„Ez annyit tesz, hogy azoknak, akik abszolút lojálisak, jár a teljes egyenlőség, ellentétben azokkal, akik nem; nekik nem járnak a teljes állampolgári jogok. Egyszerű ez a hüvelykujjszabály: aki kevéssé lojális, keveset kap, aki inkább, az többet.”

„Ha azt látjuk, hogy a Hamasszal szolidáris tömeggyűléseket tartanak háború alatt, ha azt halljuk, hogy polgármesterek és Kneszet-képviselők, akiket az állam fizet, palesztin mártíroknak gratulálnak, és amikor azt látjuk, hogy büszkén lobogtatják a palesztin zászlókat Tel-Aviv központjában, tudjuk: eljött a cselekvés ideje. Eljött az idő arra, hogy a következő kormány egyértelmű üzenettel szolgáljon: lojalitás nélkül nincs állampolgárság” – vonja le a konklúziót Árik Szináj, a jobboldalinak legrosszabb indulattal sem mondható legnagyobb héber napilap, a Jediot Achronot elemzője.

Kivágták Dennis Rosst, mint a huszonegyet

Dennis Ross nem más, mint az amerikai külügy közel-keleti boszorkánykonyhákat jól ismerő szakértője, akit Hillary Clinton, a washingtoni diplomácia új irányítója az iráni relációban kíván alkalmazni. A kilencvenes évek békefolyamatából jól ismert diplomata azonban eközben a választási csatározások egyik adujává változott.

Ugyanis a Kadima is, a Likud is Dennis Ross-idézeteket kíván felhasználni kampányában arra vonatkozólag, miként jön vagy nem jön majd ki Binjamin Netanjáhu kormányfőként Barack Obamával mint legfőbb főnökkel.

Nem Dennis Ross az egyetlen, aki ebben a cipőben jár. A kampánystábok az elmúlt húsz év aranyköpései közt turkálva felfedezték Bill Clintonnak, a hivatalba lépő nemzetbiztonsági főtanácsadó James Jonesnak, illetve a szerdán a térségbe várt George Mitchellnek a beszólásait is, amelyeket pro és kontra alkalmazni lehet Bibire. Valamennyien mondtak már jót a Likud-elnökre és szidták is, mint a bokrot; a legélesebb kontraszt azonban mindenképp Dennis Ross véleményeiben mutatkozik, aki Netanjáhut többször támadta, álláspontját viszont többször megvédte.

Az amerikai diplomata könyvében, a The Missing Peace-ben Netanjáhuról szólva ezt írta: „Bibi csak nagy ritkán tűnt úgy, hogy tudná, mikor cselekszik elvszerűen – elveit miként mutassa be, kinek, vagy akár mikor. Egy ötletet tetté formálni: ez számára teljesíthetetlen feladatnak tűnik. Nem az intelligencia hiányáról van szó… hanem az ítélőképességéről… de volt ott még más is: gyakran egyszerűen csak azért hozakodott elő valamilyen ötlettel, mert ki akart mászni a lekvárból.” Egy másik, szintén a Kadima által közkinccsé tett Ross-idézet szerint Netanjáhu „azt hiszi, működik a mondj nagyokat, de ne csinálj semmit politika – és ezáltal elfecsérelt mindent, amit én meghoztam”.

A Likud érthető módon más kicsengésű Ross-üzenetekkel operál, és ilyenek akadnak bőven, hiszen az amerikai diplomata megnyilatkozott akkor is, amikor már megbánta, hogy nem fogadta meg Bibi tanácsait, és a palesztinokkal szemben nem ragaszkodott a kölcsönösség elvéhez. „Ahelyett, hogy Jeruzsálem és a menekültek ügyének megoldásával kísérleteznénk, arra kell összpontosítanunk, miként terjesszük ki az izraeli kontroll alól a palesztin függetlenséget, hogyan fejlesszük a palesztin gazdaságot, abba miként invesztáljunk, hogyan terjesszük ki az izraeli és a palesztin társadalom közti kapcsolatokat”, találta írni Ross a The Wall Street Journalban, szinte szó szerint idézve Bibi jelenlegi „gazdasági béketervét”. Ross később, az annapolisi békekezdeményezés bírálatakor még tovább ment, és azt állította, „látványosan el nem érhető célok kitűzése nem fogja javítani a máris megtépázott közel-keleti pozícióinkat.”

2009. január 24., szombat

Választások – tizenhét nap múlva

Meggyőződésem volt, hogy az Öntött Ólom hadjáratnak a háborús bűnös terrorgeng eltakarításán kívül lesz egy – szerintem negatív – mellékterméke: hatalomban tartja (ugyan Olmert nélkül) a jelenleg Izraelt vezető Bárák-Livni gárdát. Izraelben azonban, és ezt még nagyon sokszor fogjuk látni, a politikai jövő megjósolhatatlan. Tizenhét nappal a választások előtt a jobboldal mindenképp vezet, de ha most kéne kormánytöbbséget felmutatni, csak kínnal-keservvel lehetne összekaparni az ehhez szükséges hatvanegy képviselőt.

Nem hittem abban, hogy Obama győzelmére az izraeli hadsereg visszavonulót fúj, annak dacára, hogy karnyújtásnyira van a Hamasz terrorszervezet végleges eliminálásától. Az egész gesztus torz üzenettartalma Ehud Bárák esze járásáról árulkodik: etessük meg az új elnököt azzal, hogy ekkora a hatalma, jóformán még át sem vette, s a világ egy veszedelmes pontján máris elhallgatnak a fegyverek.

Arról az Ehud Bárákról (naná, hogy balra) van szó, aki egy ízben (Isten bocsássa meg: e sorok írójának szavazatával is) miniszterelnök lett, és 2000-ben grandiózus mozdulattal átnyújtotta Camp Davidben az ország tekintélyes részét, no meg Jeruzsálem felét Jasszer Arafat kalózvezérnek, aki szerencsére nem fogadta azt el, ki tudja ma már, miért. (Camp David egyetlen dologra jó: lehet rá hivatkozni, hogy Izrael mindent odaadott volna, és lám, az araboknak nem kellett.) Bárák, ha a kormányzást nem is, de az ellenzékiséget mindenképp visszahozta – hogy klasszikust idézzek – a szarból: a Munkapárt, ez a valaha-volt kvázi-állampárt, a negyvenes-ötvenes-hatvanas években gyakorlatilag élet-halál ura formáció, a hadművelet megindításakor hét-nyolc százalékon állt. Bárák most védelmi miniszterként szerepelt, összehasonlíthatatlanul jobban, mint Ámir Perec a libanoni hadjárat idején, és a párt támogatottsága a duplájára ugrott. Ami persze még mindig édeskevés az üdvösséghez, ahhoz viszont sok, hogy a Munkapárt álmokat szőjön a kormányzati tényezőkről. Vagy mégis?

Vagy mégis. Javult ugyanis az egykor középpártnak szánt, ma egyoldalúan a területet békéért elvet felvállaló, az arabokkal kompromisszumokra hajló Kadima ázsiója is, főleg Cipi Livni külügyminiszter remek otthoni és külföldi szereplésének köszönhetően. Izrael már évek óta kísérletezik azzal, hogy aktívan megpróbálja maga mellé állítani az egyre ellenségesebb világközvéleményt, de istenigazából Cipi szakított azzal az őrületesen hibás Ben Gurion-i felfogással, miszerint „nem számít, mit mondanak a gójok, a lényeg, mit cselekszik Izrael”. Livni külügyminisztersége arról szólt, igenis számít, mit mondanak a gójok. Már nem a helyi arabsággal rendszeresen együtt tüntető náci-bolsi-anarchista szentháromság – az utca népe, hogy úgy mondjam –, mert annak tagjait semmilyen érv meg nem győzheti. Hanem a politikusok: Berlusconi, Merkel, Sarkozy, vagyis azok, akik az uniós és a világpolitikában hagyományosan „véleményformálónak” számítanak. Amellett Izrael következetes világhálós politikával igyekezett gátat vetni a videomegosztókon az iszlamista netszennyezésnek azzal, hogy nyugodtan, tényszerűen, objektíven bemutatta, mi történik valójában Gázában, a csecsemőbelezésre gyúró hírtévéket pedig, bármennyire is duzzogtak, a hadműveleti területektől távol tartotta. A tehetetlen antiszemita rikácsolás ugyan még így is fülsiketítő volt, de a mostani és a Libanon utáni médiaháborús eredmények közötti különbséget mindenképpen zongorázni lehetett, mégpedig az Öntött Ólom javára.

Tizenhét nap múlva választások; a Miért Cion? hírei a témával kapcsolatban:

Bárák és Livni tévévitára hívja Bibit

Cipi Livni külügyminiszter asszony, a Kadima elnöke (jobbra) megismételte korábbi, Binjámin „Bibi” Netanjáhuhoz, a Likud első emberéhez címzett kihívását. A javaslat értelmében Netanjáhunak Livni és Ehud Bárák védelmi miniszter ellen egyszerre kéne kiállnia. Az ötletet Bárák is pártolja. Netanjáhu, akinek a jelenlegi felmérések (lásd alább) szerint minden esélye megvan arra, hogy február 10-ével másodjára is a zsidó állam kormányfője legyen, eddig nem lelkesedett különösebben az ötletért, ami nem csoda, mert egy ilyen vitán ellenfelei nem sokat veszíthetnek, ő viszont kivívott elsőségét tenné kockára. Kérdés, ki lehet-e bújni a vita alól annak kockázata nélkül, hogy Bibit a közvélemény gyávának tartsa.

Ahány kommentátor, annyiféleképp vélekedik e kérdésben. A News1-től Avraham Ben Ezra megdicsérte a Likud-vezetőt (balra), és arra emlékeztetett, nagy kockázatnak teszi ki magát az a nemzeti érzelmű ember, aki az alapvetően balos, amellett a negyedik hatalmi ágnak tartott izraeli médiában baloldali ellenfelekkel szemben áll ki, ráadásul kettő az egy ellen felállásban. A törvényhozásból sugárzó Kneszet Csatorna riportere, Lirán Danas viszont arra emlékezteti Bibit: nincs mitől tartania, hiszen bőségesen rendelkezésére állnak azok a kommunikációs képességek, amelyeket Livni felvonultathat, nem beszélve a védelmi miniszterről, aki ilyen képességekkel aligha dicsekedhet. Danas szerint ilyen körülmények közt elég furcsa Netanjáhu vonakodása.

Kinek mi jut?

Lássuk az állást. A Kneszetben százhúsz hely van, ezekért versengenek a pártok, egyszerű listás rendszerben, egyéni jelöltek, töredékszavazat, második forduló és hasonló ködös dolgok a Szentföldön ismeretlenek. A százhúsz mandátumból 90 és 100 közt visznek a nagyok. Minden közvélemény-kutatás értelmében első a Likud, amely az általunk alapul vett Bhirot felmérése szerint harmincegy honatyát küldet a Kneszetbe, míg az Öntött Ólom által magához tért Kadima huszonnégy, a feltámasztott Munkapárt pedig tizenöt honatyát küldhet a jeruzsálemi törvényhozásba. Szorosan a Munkapárthoz felzárkózva (sőt, egyes kommentárok szerint már azzal egy szinten) találjuk a területi kompromisszumokra bizonyos feltételek mellett ugyan még hajlandó, de az arabokkal szemben nagyon kemény hangot megütő Jiszráél Béitéinut, amely eredetileg jobboldali populista orosz pártnak indult Ávigdor Lieberman vezetésével, mára azonban sokkal inkább a nemzeti tábor tagjának mondható, és – ha nem az Öntött Ólom, egyértelműen – az izraeli politikai paletta harmadik erejének számít.

Negyedik az elsősorban a keleti vallásos szavazókat tömörítő, a volt szefárd főrabbi, Ovádja Joszéf (jobbra) kézi vezérlésével működő Sász, amely több kormánynak volt már tagja. Fő feladatának azt tartja, hogy gyakorlatilag bármi áron szociális kedvezményeket csikarjon ki az őt favorizáló rétegnek. Egy időben azzal fenyegetett, hogy harmadik erővé válik, de a párt sorozatos, büntetőeljárásokat sem nélkülöző pénzügyi és egyéb botrányai, valamint a beszédeiben a kairói halaspiac irodalmi emelkedettségét idéző Ovádja Joszéf extravagáns beszólásai és a faji kártya unos-untalan előrángatása évek alatt erodálta a támogatottságot – a kormányzásból azonban aligha lehet majd őket kihagyni (bárkivel hajlandóak koalícióra lépni, ha követeléseik teljesülnek). Tízen lehetnek majd a Kneszetben.

A maradék húsz-harminc mandátumon – hagyományosan – kispártok osztoznak. Közülük a legerősebbnek a jobb napokat is látott, az arabokkal való kiegyezést messze a józan ész határain túlterjeszkedve támogató – de még cionistának mondható – Merec. Amolyan balos-liberális formáció ez, mint Magyarországon az SZDSZ, leginkább a városi fehér értelmiség támogatja. Ők juttattak annak idején elsőként arab nőt a parlamentbe Izraelben – jobban mondva az egész Közel-Keleten. Most hat mandátumra teszik őket. Eggyel kevesebb képviselőt küldhet a Kneszetbe az elsődlegesen litván befolyás alatt álló askenáz ortodox vallásos párt, amely az Egyesült Tóra Júdaizmus nevet viseli. (A két párt igen közel áll egymáshoz, ami a támogatottságot illeti; van felmérés, ami hat mandátumot ad az ETJ-nek és ötöt a Merecnek.)

Korábban szóltunk arról, hogy két, az államot lényegében el nem ismerő, hazaáruló pártot eltiltottak az indulástól, és sejtetni engedtük, hogy a történetnek ezzel még nincs vége. Nem is volt, a Raam-Taal és a Balad arab formációk a Merec szellemiségét ápoló izraeli Legfelsőbb Bírósághoz fordultak, amely egyben alkotmánybíróságként is funkcionál. A taláros fórum visszahelyezte őket jogaikba, így mégis indulhatnak, tehát mérték is őket. Összesen öt mandátumra számíthatnak. Ugyanennyire taksálják azt a két zsidó pártot, amelyek jelenleg egyedüliként mondják ki, hogy Erec Jiszráélnek talpalatnyi földjét elidegeníteni nem lehet, Gázát fel kell szabadítani az arab megszállás alól, és Júdeával meg Somronnal együtt annektálni kell. Telepespártoknak nevezik, holott messze nem csak a telepesek szavaznak rá, hanem a nemzeti érzelmű értelmiség is – utóbbi a nemrég létrejött, kimondottan a vallástalanoknak szánt Zsidó Otthonra készül adni a voksát, míg a Nemzeti Egység a hívőkre számít. (Itt is változik annak megítélése, melyikük kap három és melyikük két mandátumot.) Négy mandátumra vár az arabokat is felvonultató, szélsőbaloldali Hadas párt. Jó esetben egy képviselője lesz a Zöldeknek is; a mostani Kneszetben jelen lévő Nyugdíjasok Pártja a legtöbb közvélemény-kutatás szerint nem fog bejutni a törvényhozásba.

Mit ír a Jediot Achronot?

A nagy lapok kommentátora elsősorban Lieberman és pártja, a Jiszráél Béitéinu előretörésével foglalkoznak. A Jediot Achronot angol nyelvű internetes kiadásában Somfalvi Attila (jobbra) hoz elemzést Tartsuk szemünket Liebermanon címmel. Somfalvi szerint többé nem felmérési kérdés, tudomásul kell venni, hogy Lieberman és pártja csillaga emelkedőben van, „ő az új trend. Egyre több olyan centrista szavazó tekint rá, akit a biztonsági helyzet elkeserít. Majdnem mindenünnen ezt hallhatjuk: kávéházakban, otthonok nappalijaiban zajló beszélgetések során, kocsmában és élénk, vörösboros poharazgatás mellett az asztalnál”, írja le az izraeli közhangulat e pillanatát a Jediot Achronot munkatársa.

„A közelgő választásokra tekintettel Lieberman lett az utolsó menedék; a biztos hely. Azok, akik nem akarják Cipi Livnit vagy ki nem állhatják Binjamin Netanjáhut, és már rosszul vannak a vitáktól, Liebermanra váltanak.”

A publicista arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg Lieberman akár csak néhány évvel ezelőtt is egyértelműen páriának számított, ma azok vezetésére vállalkozik, akik nem hisznek már egy biztonságot jelentő békében vagy abban, hogy az arabokkal lehetséges valamilyen modus vivendire jutni. „A gázai háború rendbe hozta ugyan a közvélemény biztonságérzetét és csökkentette nyugtalanságát, Liebermanra azonban mégis úgy tekintenek, mint olyan emberre, aki tudni fogja, mit kell tenni annak érdekében, hogy több rakéta ne landoljon itt.”

Somfalvi szerint Lieberman (balra) koalíciós partnernek első osztályú: „Livni is, Bárák is kitűnő választásnak tartják koalíciós partnerségre. Komoly embernek tekintik, és arra számítanak, pragmatista lesz, még ha ezt most jól el is rejti az arabokra szórt átkok mögé.” Az újságíró arra hívja fel a figyelmet, hogy például a Kadima szakértő szerint tizenöt mandátumnyi szavazótömeg van, amely szabadon vándorol a balközép és a jobbközép között; ők hagyományosan vagy Likud-, vagy Munkapárt-, vagy Kadima-szavazók – hirtelen azonban számolniuk kell azzal, hogy erre a bázisra Lieberman tenyerel rá. „A politikai elit tagjainak becslése szerint a közelgő választások meglepetése Lieberman lehet. Azt mondják, a közvélemény-kutatások, noha az eredmény már így is lehengerlő, alábecsülik a jövőbeli sikerét” – fejeződik be Somfalvi Attila, a Jediot Achronot munkatársa publicisztikája.

Most akkor mennyi az annyi?

Összefoglalva: még nagyon korai lenne bármit is összefoglalni. Hiába a Likud és a JB jó szereplése, még a két „telepespárttal” vállvetve sem mondhatják el magukról, hogy akár a közelében lennének a kormányzásnak, minimum tizenhat mandátumot elő kell ahhoz kaparni, akár a föld alól is. Az arab pártok és a Merec értelemszerűen nem jöhetnek szóba ez esetben, marad a Sász, amely viszont nem habozna, hogy a szabadpiac-párti Netanjáhunak igen durva szociális számlát nyújtson be, s a támogatásának árát – ezt már a múlt sokszorosan bebizonyította – menet közben is bármikor képesek felsrófolni. És még a Sásszal is nagyon necces a kormányzási többség, legfeljebb egyfős lehetne – jó esetben –, de az sem kizárt, hogy csak hatvanan lesznek; akkor pedig lehet udvarolni mondjuk a Zöldek egy szem üdvöskéjének – már ha bejut.

A másik oldal sincs nagyon irigylésre méltó helyzetben. A Kadima, a Merec és a Munkapárt 45 mandátumot tud felmutatni, tehát nekik is szükségük van Liebermanra és a Sászra – talán így, együtt. Nem feltételezem, de attól még megtörténhet, hogy egy alakuló baloldali kormány beveszi a Hadast, sőt akár a Raam-Tal–Baladot is (miért is ne cseresznyézhetne egy tálból Ahmed Tibi a „gázai gyerekgyilkosokkal”? Látott a Közel-Kelet már ennél nagyobb csodát is), bár ehhez talán még Ehud Bárák öntöttvas gyomra is kevésnek bizonyulna.

Nu, itt tartunk most. Holnap egy nappal idősebbek leszünk, ha bölcsebbek nem is feltétlenül.

2009. január 21., szerda

Isten hozta, elnök úr!

Esküszöm, nem én voltam Barack Obama beszédírója, de így fogalmazott a tegnapi beavatási beszédében: „Nem kérünk bocsánatot azért, ahogy élünk” – világossá téve egyszersmind az iszlám számára is: vagy azon lesz, hogy alkalmazkodik a modern világ kihívásaihoz – vagy komoly gondok elé néz.

Az Egyesült Államok nem csak meghunyászkodni nem hajlandó a világ gyenge-agresszív része előtt az elért eredményeik miatt, de nem habozik védelmi képességei megőrzésében sem, és azoknak, akik úgy gondolják, „terrorral és ártatlanok lemészárolásával elérik céljukat, azt mondjuk, a mi szellemünk erősebb és megtörhetetlen; nem fogtok túlélni minket, le fogunk győzni benneteket” – fogalmazott Obama néhány perccel beiktatása után.

És a továbbiakban:

Mert tudjuk, hogy szőttes-örökségünk az erő, nem pedig a gyengeség. Keresztények és muzulmánok, zsidók és hinduk – no meg nem-hívők nemzete vagyunk. Formált minket minden nyelv és kultúra a világ valamennyi szegletéből; és mivel megízleltük a polgárháború és a faji elkülönítés keserű kelyhét, s erősebben és sokkal egységesebben léptünk túl e sötét szakaszon, muszáj hinnünk abban, hogy a régi gyűlölködéseknek egy nap befellegzik; (…) az új béke-éra kivívásában az Egyesült Államoknak szerepet kell játszania.

A muzulmán világ felé új megközelítéssel fordulunk, a kölcsönös érdekek és a kölcsönös tisztelet alapján. Azon vezetők számára, akik világszerte azt nézik, miként robbanthatnának ki konfliktust, avagy társadalmuk betegségei miatt a Nyugatot vádolják, tudniuk kell: népük annak alapján ítéli meg őket, amit építenek, és nem annak alapján, amit elpusztítanak
[kiemelés tőlem – a blogger]”.

Ez egyértelmű volt, elnök úr.

Isten hozta, elnök úr!

2009. január 19., hétfő

Isten Önnel, elnök úr

Mérhetetlen, irracionális és eszelős gyűlölet nyilvánult meg a világ legnagyobb részén George Walker Bushsal, az Amerikai Egyesült Államok elnökével szemben – a második terminus nagy részében már odahaza is. A vesztesek nem szeretik, ha valaki erős, és ebben a nyomorúságosan hanyatló világban a betegek logikája szerint mindig a gyengének van igaza.

Tapló déli. Egy bunkó, akinek nincs felsőfokú végzettsége. Soha nem volt katona. Unintelligens alkoholista, aki azt se tudja, mit beszél. Az olajért háborúzik. Se vége, se hossza nem volt az elmúlt években ezeknek az ostobaságoknak (Bush, noha politikai pályája kétségtelenül Texashoz köti, a connecticuti New Havenben született, főiskolára a Yale-re, egyetemre a Harvardra járt, ahol MBA-t szerzett, katona meg azért nem volt, mert a texasi Nemzeti Gárdánál vezetett F–102-es vadászgépet, ami pedig az olajat illeti, azt az Egyesült Államok a mai napig piaci áron vásárolja Iraktól.

A videomegosztók tele vannak elszólásaival, poénjaival, jómagam is üvöltve röhögtem például akkor, amikor több száz évesnek titulálta II. Erzsébetet annak jelenlétében, majd a csorbát kiköszörülendő egyszerűen rákacsintott a britek uralkodójára (aki egyébként vette a lapot). Az a hír járta, hogy a whiskyt nem veti meg; de sem a félrebeszélések, sem a piálás nem volt ok arra, hogy az a feneketlen utálat fortyogjon ellene, aminek szinte a bűzét is éreztük nyolc esztendőn át. Emlékezzünk csak Borisz Jelcinre, aki holtrészeg dülöngéléseivel édes, szeretnivaló figuraként lopta be magát a világközvélemény szemébe – nem beszélve amerikai kollégájáról, a simanyelvű ügyvédről, Bill Clintonról, aki beküldte a fiúkat Szomáliába, aztán villámgyorsan ki is rendelte őket onnan; megúszta az eskü alatti hazudozást és számos más piszkos ügyét, miközben voltak, akik úgy vélték, Amerika annyira meggyengült, hogy most kell ütni rajta. És tervezni kezdték a rajtaütést.

Bill Clinton legfeljebb a történelemkönyvek lábjegyzetébe vonul be a szaxofonjával, no meg azzal az épületes történettel, amikor az ő szaxikürtjén játszott egy Monica Lewinsky nevű gyakornoklány. Bush viszont háborús elnök. A Clinton nyolc éve alatti vetés 2001. szeptember 11-re érett be, amikor az iszlám elérkezettnek látta az időt arra, hogy nyíltan kesztyűt dobjon a világ szuperhatalmának, meggyilkolt közel háromezer embert és lerombolta a szépséges Tornyokat, amelyek a nyugati civilizáció jelképeként az ember tudását, szabadságvágyát és ég felé törekvését jelképezték.

A jó Isten őrizett, hogy 9/11 idején nem egy Clinton vagy pláne egy Carter jellegű nyálcsurgató lakta a Fehér Házat. Valamit nyilván ők is csináltak volna, ha másért nem, hát a látszat kedvéért – azt viszont kizártnak tartom, hogy Afganisztánt és Irakot végigcsinálták volna.

Afganisztánt még csak le lehetett tuszkolni valahogy a világközvélemény torkán, mert túlságosan friss volt az élmény, a sokmillió tonnás Tornyok ledőlése pedig túlságosan is hatott az emberekre. Mindazonáltal szinte azonnal megjelent kétféle hang – amik mögött persze ugyanazok álltak. Az egyik hang, amelyet az ostobábbaknak szántak (és mindig ők vannak többen) összeesküvés-elméleteket szőtt, halálosan komolyan hirdette a baromságait, miszerint nem is az al-Kaida volt, hanem a Moszad, vagy a CIA, vagy mind a kettő, illetve az al-Kaida, a Moszad és a CIA egy és ugyanaz, és nem véletlen, hogy a zsidók előre tudtak az egészről és nem jelentek meg a World Trade Centerben (a valóságban: noha még munkaidő előtt történt a dolog, több tucat zsidó lelte halálát a merényletben). A másik hang pedig arcátlan volt, és azt hajtogatta: igen, „a szegények” fellázadtak, elegük lett az egész globalizmusból, és Amerika tulajdonképpen csak azt kapta, amit megérdemelt, minek tör olyan magasra (a szó fizikai értelmében is). Az igazság bajnokai számára ugyan kicsit kellemetlen látvány volt az utcákon örömtáncot lejtő arab világ (maga a lakosság – félreértés ne legyen!), de ezt is meg lehetett érteni. Mindent meg lehet, sőt meg kell érteni, ha az „elesettekről”, a „szegényekről”, a „gyengékről” van szó, hiszen próbálkoztak ők már más eszközökkel korábban, de hiába; a World Trade Center ledöntése egyszerre figyelmeztetés és segélykiáltás, szőtték tovább a hazug legendát, ha nem figyelünk oda a másik emberre, akkor nagy baj lesz. Hogy ki figyeljen oda? Elsősorban Izrael a palesztinokra (lehetőleg számolja is fel magát), másodsorban az Egyesült Államok talán adja vissza a területét az indiánoknak, és fizessen nekik a Holokausztért kártérítést, mert ha a zsidóknak jár, akkor az indiánoknak miért nem.

A globalizmus szitokszó lett, persze nem véletlenül. Ez a folyamat Kolumbusz Kristóffal kezdődött, lényegében megállíthatatlan, sok esetben meglehetősen könyörtelen jelenség. Jó magyarosan úgy fogalmazhatunk, a globalizmus mostani szakaszában válik el, hogy szar vagy kalaposinas. A globalizmusnak igenis vannak vesztesei. Kell, hogy legyenek vesztesei. Másként nem is lehet. Ilyen az élet, ilyen a világ; a versenyben vannak elsők és utolsók, és ahhoz, hogy valaki fent legyen, valaki másnak lent kell lennie. Nem mindegy persze, ki minek folytán kerül oda, ahová. 9/11-et sokan úgy próbálták beállítani, mintha nagy jajkiáltás lenne, holmi ösztönös világ-osztályharc, a modernkori ludditák géprombolása. Nem sokkal 9/11 után interjút készítettem egy közismert budapesti cigány értelmiséggel, aki nagyon komoly tekintettel közölte, nem árt ám odafigyelni Oszama bin Ladenre, „mert ez veletek a baj”, fogalmazott, „hogy nem akarjátok az embert meghallani. Nem figyeltek oda rá. Aztán csodálkoztok, ha odacsap az ember.” A napilapnál, ahol dolgoztam, az interjúból természetesen nyomtalanul kiirtották ezt a megnyilvánulást, nem illett volna bele a nem is tudom, milyen összképbe.

Persze szemenszedett hazugság volt az egész történet a nyomorultakról; az egyetemet végzett, dollármilliárdos Oszama bin Laden és bandája, valamint a többi, olajdollárokon meggazdagodott és vagyonát a gyilkolás szolgálatába állító sejk magasan tett az úgynevezett harmadik világ nyomorára – de még a palesztinokéra is, noha végtelen cinizmusában természetesen meglovagolta azt, igyekezett holmi faji jelleget is adni a történteknek (a rohadt fehér gyarmatosító most egy kicsit a bőrén érzi, mi az, hogy szenvedni). Igen, a globalizmus vesztesei ők is, az arab-iszlám. Csakhogy ők úgy lettek a vesztesei, hogy a huszadik században övék volt a világtörténelem legnagyobb lottó ötöse. Az olaj kifogy, és már eddig se tudtak vele kezdeni semmit, mert az iszlám fémjelezte társadalmi berendezkedés a fejlődésre alkalmatlan, maga a vallás pedig semmi más, mint egy bűnöző kalmár által összelopkodott, megreformálhatatlan hiedelemrendszer. Az arab-iszlámnak nem volt más választása, mint botot dugni a történelem kerekének küllői közé, hátha sikerül az egészet valahogy kisiklatni. Mert az, ami eddig történt, nem mehet tovább: az olaj kifogytával az arab-iszlám elveszíti utolsó pozícióit is, és visszamegy oda, ahol Mohamed idején volt. Az a civilizáció, ami nem akar megszűnni, a legjobban teszi, ha háborút indít, hátha sikerül számára kedvező folyamatokat elindítani. Szegény Samuel Huntington, aki a múlt hónapban hunyt el, mindezt már sok évvel korábban megjósolta. Amit kapott érte!...

Civilizációk csaptak össze tehát 9/11-én, konkrétan az iszlám az összes többivel, abban a reményben, hátha sikerül a történelmet a neki tetsző irányba terelni. Csakhogy mi azt szeretjük, ha a történelem arra tart, amerre nekünk a jó – és ez volt a véleménye Bushnak is, aki vezérkarával együtt úgy döntött, elviszi a háborút Amerika határaitól, elviszi ahhoz, aki kezdte: az iszlámhoz.

Afganisztánban mindenképp fel kellett számolni az országot uraló tálib bűnbandát, ami sikerült is; az azt követő erőltetett idétlenkedésre – szabad választások Afganisztánban! – talán borítsuk a feledés könyörületes fátylát. Bush rövidesen megkezdte az iraki szál elvarrását is; ez volt az, amelyet a világközvélemény hangosabb része nem bocsátott meg neki, önmagáról borzalmas szegénységi bizonyítványt állítva ki, hiszen szerfölött undorító kell legyen annak a lelkivilága, aki megsiratja Szaddám Huszeint vagy a rendszerét. Irak nélkül azonban biztonságosabb lett a világ és főként a Közel-Kelet: a bagdadi rezsim fenyegetést jelentett Izraelre, és minél kevesebb az ilyen fenyegetés, annál jobb. Bush erőt mutatott, és napjaink álerkölcse szerint az erő hovatovább bűn.
Iránhoz már minimálisan egy harmadik terminus kellett volna – egyrészt; másrészt meg Bush úgy érezhette, ennyire mégsem feszíthető a húr, Amerika presztízse egy ilyen háborút, legalábbis most, már nem állna ki. Ugyanaz a társaság, amely 9/11 óta erőszakot tesz a valóságon, most sem habozik, az iráni fenyegetést bagatellnek tartja, Ahmedinedzsád szájaskodásairól mélyen hallgat, és jóformán már a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is szörnyeteg, amiért nem hagyja, hogy Irán békésen energiát termeljen, elvégre ott aztán egy csöpp olaj vagy földgáz sincs, úgy kell az atomenergia, mint a falat baklava.

Irán terhe ezzel Barack Obamára marad, aki jó egy nap után lép hivatalba. A teheráni rezsimet – ezt a szabad világ nem ússza meg – ugyanúgy meg kell semmisíteni, ahogyan a kabulit és a bagdadit is meg kellett, és ugyanazért: hogy se vélt, se valós felháborodásában ne emelhessen kezet az euroatlanti civilizációra, és főleg Izraelre. Nem, nem kell az a világ, amelyben a gyengének automatikusan igaza van. Azoknak, akik úgy érzik, „nem tetszik a rendszer”, önmagukat kell vizsgálniuk, saját múltjukat kell átértékelniük, akár egyénekről, akár százmilliós népekről van szó. Úgy hisszük, ez George W. Bush nyolc évének legfontosabb tanulsága, amit ha valaki nem képes levonni – eltűnik a történelem színpadáról, ahogy számos, amúgy kiváló néppel ez megtörtént.

Köszönjük, és – Isten Önnel, elnök úr.