Nem akarunk Csehszlovákia sorsára jutni

Elnöksége legnagyobb kihívásával épp az elnökválasztási kampány hajrájában kell szembenéznie a sokak által muzulmánnak tartott Barack Hussein Obamának, aki az elmúlt négy évben nem igazán tudta mindenki számára kielégítően tisztázni, hányadán is áll az iszlámmal. Az elnök, aki látványosan hajbókolt a szaúdi király előtt és legalább ugyanilyen látványosan mélypontra vitte az amerikai-izraeli kapcsolatokat, nagy valószínűséggel meglett volna a legújabb tragédia nélkül, melyben több amerikai élet veszett oda, és még több forog kockán. A tét: Amerika tekintélye. Végső soron pedig az, hogy a világ, amiben élünk, mikor és milyen mértékben válik a barbárság martalékává.
.

Alphonse Mucha: Tánc

A helyzet egyre kísértetiesebben emlékeztet Jimmy Carter helyzetére, jóllehet az akkori szituáció lényegesen kényesebb volt. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az Egyesült Államoknak nem csak az iszlamizmus – újsütetűnek akkor sem számító – radikalizálódásával kellett számolnia (elsősorban a síita Khomeini által irányított sikeres iráni államcsíny következtében), de azzal is, hogy a vele egyenrangú szuperhatalom, a vörös Babilon cinikusan felsorakozik a kardot lengető vadak mögé, és mindent megtesz, hogy azok dühét a nyugati civilizációra zúdítsa.

Azóta eltelt három évtized, Oroszország szuperhatalmi státusza szétrepedezett, a Moszkvában a rokonszenves és ártalmatlan jelcinista anarchia után kiépült veszedelmes maffiaállam egyelőre virágzik, míg magasan áll az olajár, de azok az idők már messze vannak, amikor az Egyesült Államoknak minden tettét a kétpólusú világ patikamérlegén kellett lemérnie, mielőtt cselekedett. Washington – minden ellenkező híresztelés dacára – egyedüli világhatalom, ezen a glóbuszon semmi nem történhet, amit Amerika nem akar.

Mégis történik, nap mint nap, idestova négy éve büntetlenül; Barack Obama feltűnő hévvel űzi az appeasement 1938-ban nagyot bukott chamberlaini politikáját (ezúttal nem a világ egy másik szuperhatalmával, hanem olyan népséggel szemben, amelynek a legfőbb fegyvere, hogy ő „érzékeny”). Az utat, amelyet az amerikai elnök a rijádi hajlongástól az észak-koreai és iráni ziccerek kihagyásán át az arab világbeli csőcseléklázadások ideológiai felkarolásáig bejárt, csak nagy nehezen magyarázhatjuk a rendkívül szerencsétlen időben kiosztott Nobel-békedíjjal.

Az Egyesült Államok történelme során számtalan koszlott diktatúrával bútorozkodott össze ideig-óráig, ha érdekei úgy kívánták, Olyan azonban soha nem fordult elő, hogy önnön érdekei ellen külpolitizáljon, megbízható szövetségeseit zsinórban ejtse, esküdt ellenségei sikereit megtapsolja, dühödt vadállatok utcai sereglését forradalomnak tartsa és pozitívan értékelje, miközben intőket osztogat annak az országnak, ahol flottájának derékhada állomásozik.

Amerika már két világháború előtt is megpróbálta eljátszani a be nem avatkozót (hogy aztán mind a kettőt az ő fellépése döntse el). A harmadik világháborút már nem csak ellene indították 2011. szeptember 11-én, hanem az emberi értékeket felmutatni képes teljes civilizáció ellen – azok, akik évszázadok óta soha, semmiféle értéket nem mutattak fel, és még a nulla feltalálását is úgy kellett nekik megítélni, mint a minapi magyar-holland meccsen a hazai csapat sosemvolt-tizenegyesét. Rajta keresztül indították – de az elpusztítandó célpontok mi vagyunk, mi mindannyian. Csehszlovákiának pusztulnia kell, mert korunk barbársága, korunk revansizmusa, korunk irredentizmusa útjában áll.

Barack Obamával kapcsolatban – mint sok más elődjével kapcsolatban is – számos megalapozatlan(nak tűnő) pletyka keringett az első pillanattól fogva. A legtöbbet vallási hovatartozásán (maga sem tudja talán), valamint azon lovagoltak, hol született – de ezen kívül se szeri, se száma a legkülönfélébb vad összeesküvés-elméleteknek, amelyek egy része az iszlám beépített küldöttének, más része magának a sátánnak tartja az amerikai elnököt.

Ha a vénségére félelmetesen elbutult Jimmy Carter már nem élne, nyilván arra gyanakodnánk, az ő szelleme szállta meg az elnököt – majd rövid úton el is vetnénk ezt az elképzelést, és nem csak a két államférfi közti nyilvánvaló intellektuális különbségek, valamint a szuperhatalmi státusz fent vázolt megváltozása okán tennénk azt. Cartert, aki bizonyára kitűnő lelkipásztor és mogyoróültetvényes volt, egész egyszerűen nem abból az anyagból gyúrták, amiből egy amerikai elnöknek lennie kell. Alapvetően békeszerető, meditatív alkat volt, aki önmagából indult ki, és úgy vélte, a kommunista is csak ember.

Jimmy Carter nem szívesen harcolt; Barack Obama viszont mintha azt is vitatná, hogy egyáltalán folyik valamilyen harc – esetleg úgy vélné, Oszama bin Laden kiirtásával a maga részéről rendezte a számlát. Csakhogy a harc nem ért véget, mint azt a líbiai forradalom mellett mellszélességgel kiálló amerikai diplomata erőszakos halála jelezte 9/11 – tizenegyedik évfordulóján.

Nem, a harc nem ért véget, mert az Egyesült Államoknak kínos azt befejeznie. Mire vár – azt csak a jó ég tudja. Tudjuk, a világ nagyon békés hely szeretne lenni, és manapság nagy divat pörösködés helyett mediálni. Ehhez azonban kettő kell. Mint a régi izraeli mondás tartja: pacifista csak az lehet, akinek a szomszédja már az.

Elnök úr, nem az ég dörgött, Pearl Harbort bombázták már megint…