Valami történt

A tüntetés hivatalosan véget ért, bár néhány százan, a kemény mag, ezekben a percekben is Magyarország operaházi krémjét várják, hogy előbújjon a vastagra duzzadt rendőrkordon mögül, és az sem kizárt, hogy jó néhány politikusbűnözőt az Andrássy út alatti csatornákon kénytelen kimenekíteni a testőrség.

Mert valami történt.

Egy hihetetlenül ostoba, öntelt és bicskanyitogatóan pofátlan hatalom nem tudta, hol a határ. Valljuk meg, ennél egyértelműbb dolgokat sem képesek ők kiszámolni; valljuk meg, pár hónapja sokan magunk sem gondoltuk, hogy százezernyi, emberi és polgári mivoltát megőrző demokrata megy az utcára, épp januárban, épp a buli utáni másnaposság csömörének fittyet hányva. Valljuk meg, sokan már abban sem hittünk, hogy van egyáltalán százezer demokrata ebben az országban.

Csoda nem történt, de valami azért megindult, ami több, mint erjedés, az üdvösséghez azonban kevés. „Civilek” csinálták; a felszólalók közül Majtényi és Iványi neve volt a szélesebb tömegek számára ismerős, a műsorvezetők és a felszólalók többsége egyszerű ember volt, mint te és én, mint mindannyian, akiknek totálisan elegünk van abból, hogy hülyének nézzenek bennünket.

A szervezés viszonylag profi volt, a szónokok egy részén érződött a rutintalanság, de épp ez tette a megmozdulást hitelessé, no meg a harag, ami a korábbi vérszegény demóktól a mostanit megkülönböztette. Nem szeretnék a jós szerepében tetszelegni, ezért nem írom le, hogy 2012. január másodika Orbán Viktor uralma végének kezdetét jelenti. Belaruszban, Szerbiában annak idején szintén utcára ment a józan eszét megőrző maradék, amely nem kívánta alattvalóként, hatalmi tébolyban tobzódó gengszter-diktátorok lábtörlőjeként élni az életét – de Lukasenko a mai napig úr, és Milosevicset is csak nagy nehezen takarította el az utca a hatalomból, egy kiadós NATO légicsapás-sorozat után.

A nép haragja azonban mindenképp biztató. A korábbi tiltakozások langyos lábvízre emlékeztettek, most azonban mintha változott volna valami. A szervezők természetesen megőrizték a törvényességet, és annak rendje-módja szerint békésen hazaküldtek mindenkit. Mást persze nem nagyon tehettek. Kimondhatták volna a jelszót, amit a tömeg magától is skandálni kezdett itt-ott – „Menjünk be” –, de ezzel azonnal bűncselekmények sorozatát valósítják meg; ki tudja, Szájerné őnagyságának mennyi ideig tartana találni olyan vérbírót, aki képes lett volna akár a terrorizmus vádját is ráhúzni a szervezőkre, ha a tömeg mégsem „megy be”.

Ha bementünk volna, akkor sem biztos, hogy a mai napon forradalom söpri el Orbán Viktor szennyes és ostoba rezsimjét. Ahhoz még túl kevesen voltunk; ahhoz még túl jó volt a hangulatunk; ahhoz még nem sikerült kellő elkeseredésbe hajszolni minket. A mai tüntetés azonban nem csak méretében, de minőségében is sokkal előbbre mutatott a korábbi, méltatlankodó bégetéseknél. Több szónok, ha meg nem is fenyegette, de kemény figyelmeztetésben részesítette Viktátort. Ezeknek a figyelmeztetéseknek persze nincs foganatjuk, de nem is az a funkciójuk, hogy a diktatúra elgondolkodjon rajta. Olyat a diktatúra nem tud. Még csak nem is az a funkciójuk, hogy megijesszék a rendszert, bár nem kizárt, hogy a nem teljesen ostoba fidesznyikek egy része felkapta a fejét arra az üvöltésre, aminek az Opera falai mögé is be kellett hatolnia.

Az, hogy elsápadjanak, még odébb van. Propagandagépezetük természetesen fumigálja a hosszú évek óta legnagyobb magyar demonstrációt, a még létező szabad sajtó és a nyugati média azonban mindenképp ezzel lesz tele holnap. Ők is tudni fogják, kénytelenek lesznek tudomásul venni, hogy valami történt: amíg százezer ember nem úgy kushad, ahogy ők szeretnék, addig ezt az országot egészen nem bírhatják.