Oldalak

2011. április 22., péntek

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (7)

Jártam munkaközvetítőben – egyszer. Igazi köpködő volt, igazi lepusztult emberekkel, akik már jó néhány éve nem tudtak és nem is akartak dolgozni. Csak a pecsétért jártak oda. Be sem mentek az emberek, egy tömegben adták be az igazolványukat, aztán egy tömegben ki is jöttek azok az irodából, benne a pecséttel, hogy ott jártunk. A tisztviselő, amikor befurakodtam valahogy hozzá, megdöbbent, és szemüvegét a homlokára tolta. Mit akarok? Mondtam, munkát. Nem mintha izzott volna bennem a munkavágy, annak viszont a gondolatától is undorodtam, hogy még egyszer a köpködőbe kelljen jönnöm, vagy hivatalokban sorban állni valami nyomorult kis munkanélküli segélyért. A hivatalnok nem tudta mire vélni a dolgot, vélhetően régóta fordultak hozzá ilyen kéréssel. Megkérdezte, mit dolgoztam eddig. Mondtam, segédmunkás voltam pékségben. „Akarsz egy másik pékséget?” „Oké, de Jafó környékén”, mondtam, mert nem akartam megint naponta három órát buszozni. Elém lökött egy címet. Odamentem, lepusztult dél-tel-avivi piac volt. Pékség nem létezett a megadott címen, sem a környékén.
Mindez azzal magyarázható, hogy a kétkezi munkának semmiféle becsülete nem volt. „Aki itt le tudja írni a nevét, minimálisan azt gondolja, vezérigazgatónak kéne lennie”, mondta valaki. Tény, hogy mindenki úgy viselkedett, mintha a spanyolviaszt találta volna fel. A kávéházakban szerte bivalyerős lajhárok heverésztek, az utcákon komplett orosz szimfonikus zenekarok muzsikáltak, és már az etiópok is vérszemet kaptak, pedig az egy engedelmes népség: úgy vélekedtek, van elég munkanélküli orosz atomtudós, szedjék fel ők a szemetet. Az arabok meg fölszedték. Ugyanaz volt a probléma, mint 1936-ban, vagy 1926-ban, vagy 1886-ban.
S ezen a téren napjainkig sem változott semmi. Egy időben román és bulgár építőmunkásokkal, thaiföldi mezőgazdasági munkásokkal és filippínó cselédekkel próbálták pótolni az egyre életveszélyesebbé váló arab munkát, de ez új konfliktusokat is hozott, amelyek nem egyszer diplomáciai összezördüléshez vezettek, főleg az állampolgáraiért karakánul kiálló Románia többszöri fellépésének köszönhetően (a magyar nagykövetség le se köpte az övéit). A thai munkások, ha csak tehették, lógtak, a filippínók rendszeresen levadászták és felfalták a drága fajkutyákat és fajmacskákat. Ma ismét arabok dolgoznak az építkezéseken, és míg a kilencvenes években az a mondás járta, nem szabad az arab alkalmazottnak hátat fordítani, mert nem lehet tudni, mikor próbál kést mártani beléd, ma kétszer is érdemes meggondolni, adnak-e alájuk bulldózert.
            Az asszony is próbált munkát találni, noha zsákolni értelemszerűen nem lehetett. Munka tekintetében az emigrációban általában a gyengébb nem jobb helyzetben van; ez alól a Szentföld sem kivétel. „Tudja, mivel lehet Izraelben sok pénzt keresni?”, hallja az új olá a megérkezése utáni napokban, és megriad. Hogy is ne tudná, de azért engedelmet, a sarokra mégse fog kiállni, még ha az Allenby nyugati végének a kínálata hagy is némi kívánnivalót maga után.
            (Mert hagyott. Egy alkalommal elmentem megnézni a sokat emlegetett környéket, de örömlánnyal nem találkoztam. Aznap ugyanis befutott Haifára a Nimitz amerikai anyahajó, és Tel-Avivból úgy eltűnt az összes kurva, mint az aranyóra. Egy darabot nem lehetett látni belőlük. Egy másik este aztán ott volt az iszonyú felhozatal – fel nem foghattam, mit esznek az izraeliek ezen a kínálaton, amely hatvan százalékban borzalmas, kivénhedt ukrán tehenekből, negyven százalékban pipaszárlábú, kábítószeres szefárd denevérekből állt. A dörzsöltebbek viszont azt állították, túl korán voltam kinn a placcon, a tel-avivi éjszaka éjféltájt jár csúcsra, akkor egészen más a kínálat. Nem tartottam kizártnak, de éjfélkor általában vagy tévéztem, vagy aludtam.)
            No nem, nem arról volt szó, hanem hát hogy a – takarítás. Tengernyi kosz összeszedéséért tengernyi pénzt fizetnek. Nemzeti sport ez, csak nőknek. Az alijázni készülőkkel persze ezt nem tudatták, hogy most egy-két évig nem a főnök, hanem a naccsága kedvence lesznek.
            Naccsága volt sokféle. Megannyi történetet hallottam ifjú s lélekben örökkön fiatal hölgyektől. A leggyakoribb az olyan volt, aki sokallta a kért bért. Mondták, hogy kérem, itt az orosz alija, itt az olcsó munkaerő, fuccs a zsarolásnak, hét-nyolc sekelért futkos a ludmilla, mint pók a falon. Jártam Naharián egy úrnál, kinek lakásában igen kedves Natasa buzgólkodott, egy fogorvos neje. Jelentkezéskor hét sekelt kért. Tízet kapott. „Nem lett volna szívem hét sekelért ugráltatni valakit”, adott számot szociális lelkiismeretéről a tizen-valahányszoros lakástulajdonos.
            És a bérek egyre estek, ahogyan Lodon nem győzték fogadni az olékkal tömött gépeket. De csak egy ideig, nagyjából addig, amikor mi alijáztunk. Az olcsó munkaerőre áhítozók rádöbbentek, hogy az olcsóságnak ára van, a más környezetből jövőknek pedig fogalmuk sincs egyes dolgokról: nem tudják, mit nem szabad berakni a mosógépbe, nem kellően alaposak, ráadásul olykor veszélybe sodorhatják a ház urának erkölcseit is. Még akkor is, ha a ház ura nyolcvan körül jár. Izraelben egyes idős urak már nem látnak jól, ellenben úgy tesznek, mint a fiatal urak, akik jól látnak ugyan, mégis tapogatnak. Huszonéves ifjú hölgy mesélte, aki igen előkelő házban keresett munkát: felszólították, hozzon orvosi igazolást arról, hogy nem AIDS-fertőzött. A ház asszonya szólította fel. A lány nem értette, vajon az urának kellett volna kedveskednie, vagy a tizenöt éves fiuk beavatására szánták-e.
            A bérek viszont visszatértek a korábbi tizenöt-húsz sekeles szintre, vagy ha főzni is kellett, akkor huszonötre (én a Vadasnál hetet-nyolcat kerestem sokkal szemetebb körülmények között), noha igaz, hogy az alkalmaztatás néha váratlan hirtelenséggel ért véget. Megesett, hogy a háziak szóltak: ne jöjjön többet, kedves, ehetetlen volt a töltött káposzta. A kedves egy hétig gondolkodott, míg rájött. A háziak félkész terméket kértek tőle, utasították, hogy tegye be a frézerbe, azaz a mélyhűtőbe, azután elfelejtették, mit kértek, és a félkész kaját csak felmelegítették, ahelyett, hogy megfőzték volna. Az ember feje nem káptalan.
            Az is megtörtént pesti asszonyokkal, hogy a megállapodás után egy héttel feltűnt a színen a kevéssé igényes erdélyi kolléganő, és aláígért. Ilyenkor rendszerint telefon ment, gyermeteg, átlátszó kifogással: külföldre kell utazniuk, de majd telefonálnak, ha visszajöttek. A tapasztalt pesti nő ilyenkor már legtöbbnyire tudta, honnan fúj a szél, és lelki szemeivel látta vetélytársnőjét fellopakodni, tisztesség ne essék szólván, a cselédlépcsőn. Lehetett újabb hirdetést feladni, várni a telefonokra, időt egyeztetni, alkudozni, utazási költséget zsarolva azt hazudni, hogy hat busszal megyünk Holonból Givátáimba.
            Az időjárás még november-december fordulóján is jó volt – szellemes levelekben és telefonokban hergeltem pesti haverjaimat azzal, hogy van egy nagy problémám, nem tudom, hogy a négy tenger közül (Földközi-, Holt-, Vörös-tenger és a Kineret, avagy Genezáret-tó) melyikre menjek fürdeni –, de aztán elromlott, és bekövetkezett Izrael emberemlékezet óta legdurvább tele. Ott álltam munka nélkül a jószerével fűtetlen és fűthetetlen lakásban, az ablak előtt behavazva roskadoztak a pálmák, és január elsején újra ki kellett fizetnem háromhavi lakbért, ezerkétszáz dollárt. Fogalmam sem volt, miből.
            Akkor jelent meg a hirdetés A hét tükrében.

***

A szövegre már nem emlékszem pontosan, mindenesetre újságírót kerestek, olyat, aki héberből, vagy ennek híján legalábbis angolból fordítani tud. Nem tápláltam különösebb reményeket – nem hittem, hogy épp engem vesznek majd fel. Meg voltam győződve két dologról: rengeteg lesz a jelentkező, és azok közül biztos, hogy zsidót fognak választani. Mert A hét tükre valahogy olyan zsidósnak tűnt.
            Ismertem a lapot jól. Abban az időben Naftali Kraus, a később Magyarországon híressé, egyesek szerint hírhedtté vált újságíró rövidhíreivel nyitott a Hét, ezt követték az akkor még Kardos Jóska által fordított, valamivel hosszabb hírek. A tizenkettedik és a tizenharmadik oldalt megint csak Naftali töltötte ki a maga vallási rovatával, villámokat szórva a vegyesházasságra, amiben szerénységem is élt, utána jött két oldalon Abádi Sári, aki leginkább női témákban nyilvánult meg, de ha nem, erősen jobboldali cikket írt, és valamiért az volt az érzésem, a jobboldal érzékenyebb arra, hogy zsidót alkalmazzanak. A következő két oldalt dr. Jesurun Élijáhu – néhai Szabó Ödön tanár úr – mennydörgő revizionista cionizmusa töltötte be. Publikált még – megint csak a jobboldalon – Vermes Dov, és maga a főszerkesztő, Slomo Krausz, Naftali legkisebb öccse, noha akkoriban már baloldali meggyőződésű volt, azokban a hónapokban, ha írt, valahogy mindig a baloldalba talált rúgni, joggal hittem hát őt is jobbosnak, valamint mélyen vallásosnak. Vastagon balos publicisztikát csak Cvi Erez, a kibucnyik történészprofesszor közölt – azt hittem, azért engedik írni, hogy ilyen is legyen. A lap többi részét részint Vermes Dov héber sajtóból vett fordításai töltötték ki (amelyeknek az eredetihez sokszor semmi közük nem volt; nem mintha Vermes nem tudott volna héberül, hanem úgy gondolta, a fordításnak nem azt kell tükröznie, ami az eredetiben áll, hanem aminek szerinte az eredetiben állnia kellett volna), részint pedig különféle magyarországi lapokból, magazinokból összelopkodott írások, de volt horoszkóp és egy keresztrejtvény is, amit szintén Vermes állított össze, és nagyjából annyira hasonlított az igazi keresztrejtvényhez, mint a fordítása az eredetihez.
Kézenfekvő volt, hogy a tulaj változtatni kíván ezeken a katasztrofális körülményeken, de miért épp velem tenné? Miután veszítenivalóm nem volt, összecsomagoltam az otthon írt novellákat az izraeli életről (írógépre az ócskapiacon, a Súk HaPispisimen tettem szert, ami ugyancsak Jafón volt), írtam egy bemutatkozást, aztán kitéptem a Kapuból az ott megjelent írásaimat, hozzácsaptam azokat is a paksamétához, és vártam.
Néhány nap múlva csörgött a telefon, és még mielőtt felvettem, tudtam, hogy a laptól keresnek, és azt is sejtettem, hogy sikerül a dolog. És amikor felvettem, és meghallottam Slomo óvatos hallózását, szinte száz százalékig biztos voltam benne.
Pedig akkor még csak a címet mondta meg, hova kell mennem – de valahogy most már biztos voltam benne, hogy nem lesz itt nagy verseny. Télikabátom nem volt (nem vittem ilyen haszontalanságot Izraelbe), így, mivel a december várakozásommal ellentétben barátságtalannak bizonyult, két pulóverben szálltam fel a tizennyolcas buszra, arról meg át a hatvankettesre, ami kirepített Bné Brákba.
Maga Slomo nyitott ajtót, ez az emberhegy: meghaladta a két métert és olyan másfél mázsa körül járt. Fején Lenin-sapka volt, szakállát azonban nem vallásos módra, hanem erősen fazonigazítva hordta. Beinvitált, majd az irodájába csörtetett egy szobán át, ahol csak a titkárnő, Erzsike üldögélt egymagában, betette az ajtót, az asztalra tette a sapkát, majd lehalászta a fejéről a kipát és a fiókba dobta. Bátyja, Naftali később többek közt azzal vádolt, én voltam a rossz szellem, aki hilonit, világi embert csinált az öccséből. Rosszindulatú baromság volt ez, mint Naftalitól annyi minden: Slomo nélkülem is erősen kifelé tartott már a vallásból, és ehhez nekem semmi közöm nem volt.
            – Miért alijáztatok?
            – Mert Magyarországon összeomlott az életünk, és reméljük, hogy itt majd jobb lesz.
            Slomo összehúzott szemmel bólintott. Jóval később megmondta: ezt a választ várta, és ha nekiállok cionista indíttatásról hazudozni, szóba sem állt volna velem.
            – Ki a családból a zsidó?
            – A feleségem és a két gyerekem. Én nem.
            Ezt úgyis látta volna a személyiből.
            – Rendben van – mondta, aztán előadta, mit kell csinálni. Csalódottan hallottam, hogy fél-, vagy még inkább: harmadállásról volt szó. A novellákért nem tud pénzt adni, ha így közölheti a lap, oké, ha nem, köszöni szépen, meglesz nélkülük is. Miután kedd a lapzárta, hétfőn és kedden kell bejönni, valamint otthon elvégezni bizonyos mennyiségű fordítási munkát a Jerusalem Postból, mindezt meglehetősen szerény díjazásért. Így is érdekel a dolog?
            Mondtam, hogy így is, lévén nincs munkám, és nem is nagyon lehet keríteni, maximum másik pékséget. Akkor meg már inkább ez.
            – Biztos? – kérdezte nyomatékkal. – Mert én ezért az egészért tudok fizetni kilencszáz sekelt, egy fillérrel sem többet, és ez egy darabig így is marad.
            – Nézd – feleltem –, a pékségbe ezerkettőért kellett bemenni, és nem két napot, hanem ötöt hetente.
            – Jó, ahogy gondolod, de hogyan fogsz megélni? Nektek még járnak pénzek?
            – Persze. Még hónapokig. Elég sok.
            – Most hogy állsz anyagilag?
            – Szarul.
            Megragadta a csekkfüzetét, s kolbászujjaival gyorsan kitöltött egy csekket háromszáz sekelről.
            – Ezt vidd be a bankodba – mondta. – Akkor holnap, hétfőn reggel.
            Így kezdődött kapcsolatom ezzel a szó minden értelmében fajsúlyos emberrel, aki Izraelben voltaképp apám helyett apám lett.
            Igyekeztem vissza a buszmegállóhoz, s útközben a Hibát Cion és a HaRoe sarkán lévő szíriai szábih-árus készülékéről felhívtam a családot, hogy megosszam a jó hírt.
            Még egyszer megálltam útközben, a Hapoalim banknál. Még a szieszta utáni délutáni nyitás előtt jártunk, két-három tucatnyi ember várakozott az ajtó előtt. Hirtelen felbukkan egy öreg koldus, reszketeg hangon sálomot mond, kinyújtja a szappant a Hatnapos Háború óta nem látott tenyerét, a másik kezével pedig fogatlan szájába bök, mutatva, hogy éhes.
            Az emberek nem mozdulnak. Az egész pillanat megáll valahogy. Megfagy a tér, az idő. A koldus sakk-mattot adott. Ehhez hozzá kell szokni – ahogy a valós sakkban megmattolt is elmereng egy darabot a tábla fölött. A tisztes polgárok, akik ügyes-bajos pénzügyeiket rendezendő jöttek a bankba, mondhatni két világ éles kontrasztja közé rekedtek, mivel a bank még zárva volt. Emitt a pénz fellegvára, a posztindusztriális társadalom fő jelképe, amott az emberi történelem nagykönyvén végigcsúfoskodó szamárfül. Tudatuk lázong a vereség ellen. Ez így övön aluli, ez így nem tisztességes. Talán tíz másodpercig mindenki mozdulatlanul nézi. A koldus körbejártatja tekintetét. Nem sokan állják.
            És megtörik a jég. Kinyílik a gyengébbek bukszája. Potyog az apró a kosztól kérges tenyérbe. Emberünk aligha van híján a pszichológiai érzéknek, még ha soha nem is hallotta ezt a kifejezést.
            Kattan a füstüveg ajtó zárja, nyit a bank. Az alkalmazottak a helyükön. A megvámoltak görcsösen előrefurakodnak, sorszámot tépnek, gyűrik izzadt tenyerükbe. Visszapillantok a koldus görnyedt alakjára, amint átbotorkál a parkolón. Vasárnap van. Talán a holnapra gondol és a Discountra. Ha kedd, akkor Leumi. Szerdán Mizráchi, csütörtökön meg a Barclay’s kerül sorra. Sajnálhatja az öreg, hogy egy nap csak kétszer nyitnak ki.

***

Noha különféle meggyőződésű és hátterű emberek verődtek össze a Hétnél, alapvetően jó kis gárda volt. Amikor nézegettem az impresszumot, azt hittem, népesebb a gárda, de ott rengeteg embernek az álneve is szerepelt – dr. Árgus Jenő néven például Naftali publikált –, akadtak, akik csak nagyon ritkán eresztettek meg hozzánk cikket – mint Felleg Gyuri bácsi vagy Dán Ofry –, és olyan is volt, aki menet közben meghalt, mint a Milánóban élt Bodánszky Péter (csak évekkel később szereztünk erről tudomást és húztuk ki a nevét).
            Elég nyilvánvaló volt, hogy érkezésemmel szerkezet- és korszakváltás áll be a lapnál. Slomónak elég vérmes reményei voltak velem kapcsolatban, amiket akkor nem hangoztatott, de amelyek többé-kevésbé valóra váltak. Tisztában volt azzal, hogy a lap, így, ahogy van, csapnivaló, és nem hitte, hogy valaha nyereségesre tudja fordítani. Több okból nem zárta azonban be: végkielégítést kellett volna fizetnie Abádi Sárinak, visszatéríteni az előfizetéseket; amellett akkor már budapesti és bécsi turistautak szervezéséből élt, és azt szerette volna, ha van „lapja”, amit Budapesten is nyugodt szívvel mutogathat, mert nem hemzseg a magyartalanságoktól. Ő maga nem tudta volna a magyarítás munkáját elvégezni, mert kilencévesen hagyta el Magyarországot, de ideje sem volt rá. Slomo reménykedett abban is, hogy idővel egyre több ember munkakörét be tudom tölteni – és nem csalódott ebben.
            Amikor beléptem a laphoz, még ósdi, egybemonitoros-billentyűs francia gépeken készült a lap, amelyeket egy margarétafejes IBM-hez csatlakoztattak. Ha valaki ki akarta nyomtatni a művét, az IBM életre kelt, és valami éktelen robajjal ledarálta a cikket egy hosszú kutyanyelvre – a megfelelő hasábszélességben; de ezt még be kellett tördelni. Utóbbi munkát részint egy Tova nevű grafikus végezte – fiatal ortodox lány volt, rövidesen azonban férjhez ment, így már nem lehetett rá számítani –, részben Sárika, ollóval, ragasztóval, milliméterpapírral és javítófestékkel pepecselve. Mindez enyhén szólva hülyén nézett ki 1991-92 fordulóján, így Slomo beruházott: az akkor még nagyon sokba kerülő MacIntosh gépbe, egérbe, billentyűzetbe és méregdrága lézernyomtatóba, amelyek viszont élvonalbeli technikát képviseltek. Mindez elsősorban Továt tette feleslegessé.
            A második áldozat a Makótól Jeruzsálemig című könyvből már ismerős Kardos Jóska volt, aki maga is érezte, hogy veszélyben van:
            – Te kinyírsz engem, fiatalember – szuszogta asztmásan. – Te kinyírsz engem, így van?
            Nagyjából így volt. Egy darabig párhuzamosan dolgoztunk, azután a Jerusalem Postból fordított cikkeim lassanként kiszorították Jóskát, aki amúgy is el volt foglalva különféle kapuzárás előtti problémákkal. Akárcsak Slomo. Utóbbit azonban ez nem akadályozta abban, hogy kárörvendően röhögve mesélje:
            – A Kardos beépíttetett a farkába egy tömlőt, hogy jobban menjen neki. Annyira jól sikerült, hogy folyamatosan áll neki, és teljesen ki van dörzsölve.
            Gurultunk a röhögéstől, és nem csak ekkor, hanem néha naponta többször is. Jó volt a hangulat, és lassanként kiderült, hogy Slomo modernizálni akarja a lapot, de csak csínján.
            – Semmi meztelenség ebben az öreg lapban – mondta. – Nem mintha ellenemre lenne, szívesen tenném én is címlapra a Meryl Streep punciját. De nézd csak meg az előfizetési listát, a legtöbb Bné Brák-i.
            Slomo legfontosabb utasítása azonban az volt, hogy a lapnál nem lehet „magyarozni”:
            – Utakat szervezek a margitszigeti Thermalba – magyarázta. – Nem lehet az egyik oldalon ezt hirdetni, a másikon meg Vermesnek vagy Naftalinak valami faszságát közölni, csak mert nem férnek a bőrükbe.
            A „magyarozás” Slomo szótárában minden olyasmit felölelt, ami Magyarország vagy a magyarság negatív színben történő feltüntetését jelenthette, és ezt nem lehetett pusztán üzleti okokkal magyarázni. Slomo nagyon sokáig vallásos életet élt, legalábbis kifelé, családapa volt és férj, és ötven táján döbbent rá – mint oly sokan –, hogy nem tombolta ki magát, divatos kifejezéssel: „nem élt” eleget. Az „élet” az ő és számos izraeli számára azt jelentette, ha elmehetnek egy kicsit külföldre, és ott kiereszthetik a gőzt. Magyarország kedvelt célpont volt, főleg akkori olcsósága miatt. Slomo úgy érezte, sokat köszönhet Magyarországnak, amelynek csak a jó oldalát látta; ott kereste a pénzt, ott pihente ki magát, ott volt sok barátja és – ott lettek barátnői is.
            Minderről nem sokat tudtam, utasításainak azonban az első pillanattól kezdve könyörtelenül érvényt szereztem. Ez persze súlyos konfliktusok sorozatához vezetett, attól a pillanattól, hogy Slomo kitette a lábát az országból. A titkárnője, aki a lapkészítésben is sokat dolgozott, szintén nem volt zsidó. Naftali döbbenten tapasztalta, hogy most már két gój van a szerkesztőségben, és a lap ügyei ennek a két, vegyesházasságban élő gójnak a kezében futnak össze, nem pedig az övében. Korábban ez nem így volt. Naftali mint a lap „magyarszakértője” megfellebbezhetetlen tekintélynek örvendett, ő javítgatta ki mások írásait a saját ízlése és pillanatnyi hangulata szerint, ő mondta meg, mi menjen be, az ő véleményét kérték ki arra nézvést, mi maradjon ki. Ez néha visszás dolgokat szült, hiszen Naftali soha nem volt az a meggondolt típus, szegény Abádi Sárikát viszont az orránál fogva vezette.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szeva Ricsi!
Érdekesek a szabad világ (mert Izrael az!) stílusáról adott élménybeszámolóid. Oszama bin ladenről közzéteszel valamit?
kösz:
lacapc

Nechemia ben Avraham írta...

Szia!

Sajnos most a blogra nem sok idő van, de bin Ladenről mindent megtalálsz az Amerikai Népszavában a könnyed bulvártól a komoly elemzésig, köztük az én írásaimat is.

www.nepszava.com

Kattints! :)

Névtelen írta...

Nehezen bírom az idő múlását az írásaid hiánya miatt. Ahogyan az aliya történeted írod, az több mint zseniális! A könnyfakasztó a dologban az, hogy bár a tied időrendben hamarabb következett be mint az enyém, az élmények hasonlósága szinte kísérteties. Szerintem írások hosszú során lehetne boncolgatni, hogy bár rengeteg a zsidó Magyarországon, és rengetegen választják az aliya adta lehetőséget, a végén csak nagyon kis részük tud gyökeret ereszteni Izraelben. Pedig szakítva a több évtizedes berögződésekkel,elavult és költséges módszerekkel, simán lehetne egy olyan letelepedést segítő programot kidolgozni amivel az új ollék gyökeret ereszthetnének. De sajnos tíz aliyázóból hétnek Ferihegy a végállomás, és a kismagyar valóság!