Oldalak

2011. április 15., péntek

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (6)

Munkát kellett keresni.
            A munka fogalma hatalmas metamorfózison ment át az Országban az utolsó száz évben – de mindvégig rányomta a bélyegét nem az osztály-, hanem a faji ellentét. Hogy a marxizmus-leninizmus mániákus osztályelmélete, amely származástól függetlenül kizsákmányolóra és kizsákmányoltra osztja a társadalmat, mekkora baromság, azt éppen Erec társadalomszerkezete példázta kitűnően, talán már Marx életében is, de Leninében egészen biztosan. A zsidó és az arab proletár soha nem állt, nem is állhatott egy oldalon.
A tizenkilencedik század végi földvásárlásokkal, az évszázadokon át parlagon heverő termőföldek megtisztításával, a lepusztult, elsivatagosodott, köves tájak termővé tételével kezdődött meg a cionista saga. A munkával. Annak a zsidóságnak a munkájával, amelyet a száműzetésben – vagy ahogyan mainapság előkelően nevezni szokás: a diaszpórában – az emancipáció kibontakozásáig el volt tiltva a föld birtoklásától s egyáltalán a legtöbb esetben attól, hogy a földműveléshez bármi köze legyen. Izrael alapító atyái rendkívüli hangsúlyt helyeztek a földre mint biztos alapra, valamint a mezőgazdasági tudásra, mert tisztában voltak azzal, hogy a megelőző közel két évezred mekkora tömegben termelte ki a kereskedőket, az intelligenciát, no meg a luftmenscheket – mindazokat, akiket újra munkára kellett fogni, hiszen az Ország seftelésből és okoskodásból aligha épülhetett újjá.
Persze amint megvoltak a zsidó birtokok Erec Jiszráélben, azonnal közbeszólt a piaci logika a maga könyörtelenségével. Az idealizmus azt diktálta, hogy a földeket a zsidók maguk műveljék és maguk is védjék; ehhez képest szinte azon nyomban megjelent az arab munka, és megjelentek azok a fegyveresek is, akik a termést – nem egy esetben saját maguktól – „megvédték”. Az ős-cionisták számára nem is volt kérdéses, hogy az arabokat integrálniuk kell valahogyan ebbe a hatalmas vállalkozásba. Nemhogy nem voltak arabellenesek, de az Erec Jiszráélbe érkezettekben testvéreket, vagy legalábbis unokatestvéreket láttak, olyan embereket, akiket meg kell érteni és akiket fel kell emelni. Ez a tévhit az izraeli társadalom egyes rétegeiben – fél tucat háború ide, huszonötezer halott oda – a mai napig pusztít és fertőz.
Az ideológia mögött persze ott álltak a tények. A zsidó földmunkás jóval többe került. Igényei voltak, már csak azért is, mert a legtöbb esetben az Erecnél akkor még jóval fejlettebb Kelet-Európát hagyta maga mögött. Az arab napszámos munkabér gyanánt beérte néhány piaszterrel, pár olajbogyóval, darabka halvával, lepénnyel. Ezzel nem lehetett versenyezni.
Az Erec Jiszráél-i ipar kiépülésével az arab munka jelentősége valamelyest mérséklődött, mivel az ipar általában szakképzett munkaerőre tartott igényt, az arab társadalom pedig semmiféle modern ipari szakképesítési intézményt nem ismert akkor, sem Erec Jiszráélben, sem másutt (és a mai napig se nagyon ismer. Noha az enyhén debil antiszemita vicc arról szól, mi az abszolút lehetetlen? Hogy valaki úgy mutatkozzék be: én vagyok Grün, a bányász, vagy én vagyok Kohn, az esztergályos – az igazság az, hogy esztergályos, ács, földmíves, kovács, szabó, cipész, varga, kerékgyártó egyre több zsidóból vált Izraelföldön.)
Kialakult hát a zsidó munka, becsülete is lett a zsidó munkának, és voltak naiv és szép lelkek (nem széplelkek, hanem valóban szép lelkek), akik azt hitték, örökre megtört egy gonosz varázs. Patai József, a cionizmus leglelkesebb magyarajkú krónikása írta Az új Palesztina útjain című könyvében: „Valamikor hősi eposzt fognak írni 1936 tavaszának palesztinai zsidóiról. Az ifjúságról, amely egész éjjel őrt állt a vártákon és reggel bement a hivatalokba, gyárakba, iskolákba, műhelyekbe, párdeszekbe és túlfeszített erővel folytatta a munkát, vigyázva, hogy leeső szempillái ne mondják fel a szolgálatot és ne árulják el esetleg alkalmatlan helyen, hogy ő is azok közé a nehemiási hősök közé tartozik, akik egyik kezükben karddal, másik kezükben vakolókanállal végzik a honépítés feladatát…”
Patai, szegény, tévedett. A honépítőkről születtek ugyan eposzok, a kilencvenes években azonban körülbelül úgy viszonyulnak az ilyesmihez, ahogyan másutt az ötvenes évek bárgyú szovjet-bolsevik termelési regényeihez. Igazságtalanul, mert míg a héroszok felépítettek egy országot, addig a termelésről való kommunista zengedezés mindvégig hazugság volt. Ám a zsidó munka a huszadik század első felében kivívott becsületét elveszítette. A katonáskodás nimbusza még csak-csak megmaradt, noha a cinizmus azt is kikezdte; de a kilencvenes években Izraelben a legtöbben már úgy tekintettek a kétkezi dolgozóra, mint balekra és mint kulira.
Akikkel beszéltem, valamennyien egyetértettek abban, hogy a romlás az amúgy dicsőséges 1967. esztendőben kezdődött. Más országok akkoriban már javában importálták az olcsó és igénytelen munkaerőt – ki Jugoszláviából, ki Törökországból, ki Portugáliából; a franciák Algériából –, amiből egyre többet követelt a fejlődő gazdaság. Az izraeli gazdaság a hatvanas évek második felében szabályszerűen szárnyalt, de nem volt, aki építsen. Az újonnan felszabadított területeken pedig ott éltek az arabok, munka nélkül. Kézenfekvőnek látszott a megoldás. Utólag vagyunk okosak, amikor azt mondjuk, végzetes volt ez a lépés a munkamorálra. De akadtak, akik előre voltak okosak, és figyelmeztették a társadalmat: a munkáról való leszokással, az arab munka ismételt felhasználásával a saját sírját ássa. Ezekre nem hallgattak, ezeket kinevették.
1991 augusztusában alijáztam, és október elsejétől kaptam munkát, a jafói lakásomtól másfél órára lévő Ramat Hasaronban, a Vadas pékségben. A nyolcvanas években elég sok magyarajkú dolgozott ott, mert a tulaj magyar volt. Meghalt, aztán a magyar szó is kezdett onnét kikopni. A bérezés nem volt megfelelő. Ezerkétszáz sekellel honorálták a délutáni, kettőtől fél tizenegyig tartó műszakot, pénteki szabadnappal, mivel a kenyérgyár a sábesz bejövetelekor értelemszerűen már nem dolgozott. Mégis elvállaltam, részben mert nem volt más, no meg így nappali ulpánra járhattam – már ameddig járni bírtam a meló mellett. A lakbérem ezer sekel körül volt, nyilvánvalónak tűnt, hogy ilyen arányok mellett egy mégoly cionista elkötelezettségű új bevándorló sem fog nagyobb ívű pályát befutni Vadasnál, egész egyszerűen azért nem, mert éhen pusztul, én pedig akkoriban még legfeljebb haloványan rokonszenveztem a cionizmussal, annyira azonban semmiképp, hogy péklegényként építgessem, ráadásul nem is az Országot, de a Vadas klán bankszámláját.
            Az első, Izraelben megjelent írásom egy novella volt, a főhőse Avram Zelotov: munkatársam. Középkorú, apró, szikár és igen szívós – utóbbit bizonyítandó napi tizenöt órát dolgozott a Vadasban, ahol én nyolcat is alig bírtam ki. Avramként mutatkozott be, a Zelotov már az én leleményem volt, afféle beszélő név, amit nagy orosz epikusok alkalmaztak előszeretettel. Avram, az előmunkás ugyanis mindenben illetékesnek vélte magát, és a véleménye jobbára ez volt:
            – Ze lo tov.
            Márminthogy: ez nem jó.
            Pedantériája nem ismert határt. Mindig ott kolbászolt mindenütt, sokkal többet láttam, mint részlegünk – a zsemlemorzsa-készítő részleg – főnökét. És jóval többet is cígatott amannál. Maximalista-nullista volt, minden sztahanovista alaptípusa.
            Hozzánk érkeztek az úgynevezett selejtkenyerek. Fogalmam sem volt, mi alapján minősítették őket selejtnek, de a teljes termékskálából jöttek a ledarálandó veknik: sima, államilag dotált félbarnák, fehér foszlósak, szeletelt tartósak, sábeszi kalácsok. A legfinomabb a kukoricakenyér volt, sárga, mint a kapirgálós tyúk tojása – de a többit is nagyon csíptem. Amíg a Vadasban dolgoztam, nem költöttem kenyérre. Két szakadásig tömött nejlonszatyorral szálltam fel minden áldott éjjel a buszra. Ami nekünk nem kellett, azt szétosztogattuk Jafón. Örültek neki, szegény emberek laktak ott. Vadas-kenyeret evett a fél Nachal Oz utca. Morzsából annyit vittem haza, hogy 1998-ig tartott ki. Nem kukacosodott, nem férgesedett.
            Nem kellett volna megszakadni, gépesítve volt minden, de ott ette a fene Avramot:
            – Ze lo tov – kritizálta a raklapot, amire a morzsával tömött harminckilós zsákok kerültek; szám szerint negyven darab. Még egy se volt rajta, és szótlanul rágóztam, miközben próbáltam kitalálni, mi a búbánatot akar. Mi nem jó neki már most?
            Körüljárom a raklapot, közben Avram szövegel. Értem vagy se, az nem érdekli. Gőzöm sincs, mi a gondja.
            Az a kifogás, hogy a raklap nem áll derékszögben a betonpadlón látható két csíkkal. Megigazítja, zsákolni kezdek, és közben eltöprengek a fickón. Nem kérdéses, hogy ki fog készíteni. A szokatlan fizikai munka amúgy is átformál, főleg, hogy anyagi okokból abba kell hagynom a dohányzást. Iszonyú izmokat növesztek. Péterék humorizálnak:
            – Mit akarsz, te body building-klubba jársz, ahol még neked fizetnek.
            Ami őrangyalomat illeti, vasággyal együtt lehet ötven kiló, nem értem, miként állja tizenöt órán át a munkát és a szekálást, mert nem merül ki sem ebben, sem abban. Képes a délelőttösöket is kiborítani. Sajnos nem mondhatni, hogy csak a szája jár, mert úgy dolgozik, mintha az üdvössége múlna rajta. Sokszor épp az apró emberek bírják a legjobban. Emlékszem, amikor egyik haveromnak megjöttek Pestről a cuccai – ő kihozatta a Szochnuttal az egész betyárbútort, és hívott minket segíteni a cipekedésnél, mert a drágább holmijait nem merte hórukk-emberekre bízni –, az egyik marha nagy ággyal sehogy se boldogultunk, majdnem becsináltunk, ráadásul a negyedikre kellett felcígölni. A legkisebb rakodó, olyan Avram-forma szúnyogcsődör, intett, hogy pakoljuk a hátára. Összenéztünk, aztán hárman ráemeltük, én meg eltettem egy gúnyos röhejt félre, arra az esetre, amikor összeroskad alatta. Felszaladt vele a negyedik emeletre. A kollégái bólogattak, ők már látták ezt a mutatványt korábban. Azt magyarázták nekünk, hogy az apró emberke minden reggel megiszik – egy üveg olívaolajat. A mai napig hihetetlennek tűnik, váltig állították azonban, hogy igaz.
            – Hé, orosz! – mondja Avram sorstársamnak, Romanovszkijnak (csakugyan ez volt a neve), aki birkatürelemmel tűr, de ahogyan a hetek telnek, egyre inkább kijön a sodrából.
            – Ja nye pányimáju sto on hocset – fakad ki, tudniillik, hogy ő nem érti Avramot. Nincs egyedül. Már közel járok ahhoz, hogy agyoncsapjam, amikor szerencsére elvezényelnek onnét. Kinn lerohadt a villástargonca, meg kell rakni a teherautót. A teherautó nem afféle köznapi járgány, hanem marha hosszú nyergesvontató, undorító még ránézni is. Még egy embert adnak mellém, magas, vörös hajú, szeplős srác, kezet fogunk, Joszi, mondja ő, Richard, mondom én, többre nincs idő, rakjuk azt a nyergest, egyszer kijön a srác főnöke, a fejéhez kap, kiderül, hogy valamiért nem jól rakodtunk:
            – Híj, Joszi, job tvoje máty!
            – Áchsáv? – kérdez vissza hidegvérrel Joszi, az akcentje eléggé balassagyarmati. Most rögtön tegye magáévá az anyukáját, vagy ráér? Összegörnyedve röhögök ezen, aztán szusszanunk, aztán átrendezzük, ami már fenn van, közben hosszan és kacskaringósan elkáromkodom magam. Joszi felkapja a fejét:
            – Magyar vagy?
            – Az – mondom. Mivel a munka áll, Avram azonnal megjelenik, les, mint a lukinyúl. Joszi – kiderül, hogy civilben Gyuszi – felé int a fejével:
            – Hogy boldogulsz ezzel a fekete gyöngyszemmel?
            – Honnan a név?
            – Iraki. Ha fehér embert lát, megvadul.
            S lőn. Én voltam és vagyok annyira barna, mint akármelyik szefárd, Gyuszi viszont úgy festett, mint valami dél-afrikai búr telepes. Bármennyi napsütés is volt Izraelben, rajta nem fogott. Avram, ha meglátta, meggörnyedve settenkedett körötte, úgy leste, mit csinál.
            Az előmunkás megtette a szívességet, és szembesített az askenáz-szefárd ellentéttel. Fogadalmat tettem, hogy tűröm; örültem, hogy van munkahelyem.
            Avram este nyolc-kilenc körül általában elment (noha előfordult, hogy amikor már azt hittem, végleg elment, visszajött, hogy megnézze, nem heverészek-e valahol. Nyolc után ugyanis az enyém volt a morzsázó, kizárólagos joggal. Már az első nap kulcsot adtak hozzá.) Egy nap azonban sehogy se akarózott mennie, ott kavart körülöttem, tette fel az olvasószemüvegét, és rámeredt a mérleg kijelzőjére. Az adagolószerkezetnek kézmozdulatra harminc kiló morzsát kellett volna a zsákba zúdítania, azon a fránya kijelzőn meg az állt, hogy 29,95.
            – Ze lo tov – mondja –, ze lo tov.
            Int, hogy fogjak egy vödröt, hozzak morzsát a silóból. Gyanakodva engedelmeskedek: vajon mire készül ez az ember? Felkapja a 29 kiló 95 dekás zsákot, mint egy csomag papír zsebkendőt, és a sarokban álló padlómérleghez hurcolja. Csak nem?... De. Zelotov felkap egy adagolókanalat, a hiányzó öt dekát pedig beóvatoskodja a zsákba, nem hagyva figyelmen kívül természetesen a zsák önsúlyát sem.
            A takarítás külön fejezet. A morzsázó a munkanap végére értelemszerűen tele van morzsával és rendkívül finom, púderszerű porral, ami a legapróbb résekbe is befurakszik. Apró rés pedig nagyon sok akad. Sűrített levegővel takarítunk, ami azzal jár, hogy mindig oda fújjuk be a port, ahonnan az imént kifújtuk. Ily módon órákig eljátszadozhatsz anélkül, hogy a status quón érdemben változtattál volna. Ehhez képest másnap kioktatnak, hogy fél óra alatt is ki lehet takarítani, és még kérdőre is vonnak, mit csináltál egész este.
            – Ze lo nikájon tov, ez nem jó takarítás – szögezi le Avram. Romanovszkijéktól megtudom, hogy még hajnalban kék pólóban mászott be a gépek alá, mert azt akarta tudni, mennyi por tapadt rá. És nincs megelégedve a mennyezet alatt futó csövek állapotával sem. Felfelé mutogat, és mondja a magáét, a szövegben többször előfordul az a szó, hogy le málá. Azt jelenti, hogy fent, sajnos azonban én ezt nem tudom, és úgy értem, hogy minimálá – más szóval: odafenn, a csövekkel nem érdemes nagyon vacakolni, épp csak minimálisan fújjam le a port. Csodálkozom is, annyira nem rá vall, de ha ő mondja! És aznap este feléje se nézek a csöveknek. Másnap minden idők legnagyobb leteremtésébe fog emiatt, elpattan a húr – álljon már meg a menet, nehogy már ennyi pénzért még ezt is hallgatnom kelljen –, és magyarul kezdek vele ordítozni. Hogy konkrétan mit, annak ideiktatásától talán tekintsünk el. Avram zavarba jön. Bizonyára az öreg magyar pék jutott eszébe, aki annak idején ugyancsak Pestről alijázott, és ha kifogyott a héberből, ékes magyarsággal zengte dörgedelmeit, tán még a mandátumi Palesztina kék ege alatt.
            Ettől kezdve Romanovszkij takarít. Zelotov zordan és hang nélkül elmegy haza. Kárörvendve átsandítok Romanovszkijra, azután felveszem Avram kék-sárga sapkáját, jellegzetes, kissé görnyedt tartását, rohanó lépteit – Avram kizárólag úgy közlekedik, mint akinek csípős paprikát dugtak a fenekébe –, beszáguldok és orrhangon üvöltözni kezdek:
            – Má ze? Má ze po? Ze lo tov! Ze lo nikájon! Ze efesz, ze klum!
            Az alakítás akkora sikert arat, hogy az orosz éktelen dühbe gurul, és a sűrített levegőt szóró pisztollyal kerget ki.
            Másnap folytatódik. Avram jön, lát és ítél:
            – Ze lo tov.
            Pedig a zsákok szép rendben magasodnak és sokasodnak, hogy betöltsék a raklapot. Rakományomban semmi kivetnivaló, de Zelotov furt ott sündörög. Így olvasva biztosan mulatságos a dolog, akár a régi katonatörténetek, de higgyék el, akkor nem mulattam ilyen jól, Avramnak pedig fogalma se lehetett arról, milyen közel jár ahhoz, hogy átpasszírozzam a ventilátoron.
            Mérnöki szemmel vizslatja zsáképítményemet, tekintete megakad az egyik zsákon. Most jött el a pillanat, hogy leszámoljak vele. Mert az a zsák 3,45 század milliméterre kiáll a többi közül.
            Rákezdi:
            – Ze lo tov po..
            És még folytatná, de a háta mögül nagy robaj hallik. Mert miközben velem volt elfoglalva, elfelejtette a csúszda alá tolni a gondolát. Fél mázsa morzsának szánt selejtkenyér zuhant a földre. Isten nem bottal ver.
            Avram dolgára ment, odalett az alkalom, hogy ledaráljam a panír közé fasírtnak. Rajtam viszont úrrá lett a letargia, gépiesen folytattam a zsák- és testépítést. Október elején kezdtem, november végén fejeződött be a dolog. Itt is mindenki tudta, hogy nem vagyok zsidó, és itt sem érdekelt senkit a dolog. Faj- és vallásfüggetlenül szekáltak, cígattak és baszkuráltak magyart, oroszt, ukránt, zsidót, arabot. Mindenki megkapta a magáét. Osztálysors! Avram nem bírt napirendre térni fölöttem, így aztán egy szép napon okvetetlenkedését megunva a sűrített levegős takarítógép gumicsövével vágtam rajta végig, és ezzel izraeli munkásosztálybeli pályafutásom véget ért. Később még hallottam a Vadas pékségről. Egy-két év leforgása alatt a személyzet teljesen kicserélődött, eltűntek az új olék, általában a zsidók, és szinte kizárólag arabok melóztak ott.

2 megjegyzés:

EMA írta...

Szerintem ez a 6. a sorozatban.
Mindenkinek megvan a maga kétkezi munkás periódusa - én lépcsőházat mostam két hétig, míg az első tervezési munkám be nem jött. Csak azt sajnálom, hogy akkor nem szerveztem egy takarító céget...:)

Nechemia ben Avraham írta...

Ez így igaz, köszönöm, javítottam.