Oldalak

2010. április 29., csütörtök

A hidegháború nagy zsidó pere

1953 nyarán – már Sztálin halála után – a Rosenberg házaspár elleni büntetőeljárástól, majd az atomkémek kivégzésétől volt hangos a világ. A kivégzett amerikai-zsidó kommunistákról könyveket írtak, filmdrámákat forgattak, s noha tettük meglehetősen egyértelmű volt, a magát haladónak tituláló világ – jobbára defetista, ön- és közsorsrontó értelmiségiek hathatós közreműködésével – épp úgy mártírt fabrikált belőlük, mint tette azt jóval korábban két másik bűnöző, Sacco és Vanzetti esetében. 1953-ban nem Rosenbergék voltak az egyedüli zsidók a tárgyalóteremben. Zsidó volt több más vádlott, valamint a védőjük is, de zsidó volt az ügyész és a bíró is. Megemlékezésünkben az ötvennyolc éve történteket és a főszereplők sorsát elevenítjük fel vázlatosan.

A New York Times még Rosenbergék kivégzésének 50. évfordulóján, 2003-ban is „igazságtalanságról” és „össznemzeti hisztériáról” cikkezett, holott akkor már régóta hozzáférhetők voltak azok a korábban titkos szovjet anyagok, amelyek kétségtelenné tették, hogy a házaspár egy bűnszövetkezet tagjaként kiadta az oroszoknak az atomtitkot – ráadásul azokban az években, amikor a világ legnagyobb koncentrációs tábora parancsnoki posztján veszedelmes őrült ténykedett Sztálin személyében. Ítéljük meg, igaza volt-e a legnagyobb amerikai lapnak.

Julius Rosenberg 1918-ban született New Yorkban, és már tinédzserként, a harmincas években vezetője lett az Ifjúkommunista Ligának. A mozgalomban ismerkedett meg az ugyancsak New York-i, nála három évvel idősebb Ethel Greenglasszal, akivel 1939-ben esküdtek egymásnak örök hűséget. Ethel színésznőként és énekesnőként is próbálkozott, végül azonban csak egy hajózási társaság titkárnőjeként helyezkedett el. A „holtomiglan-holtodiglan” náluk nem csak afféle szófordulat volt: tizennégy esztendővel később csakugyan az ásó és a kapa választotta el őket egymástól, noha a nagyharang – lévén szó zsidókról – néma maradt.

Julius elektrotechnikusi végzettség birtokában vonult be esküvője évében, 1939-ben a hadsereg híradós alakulatához, ahol egészen a háború utolsó évéig, 1945-ben szolgált. Csak ekkor jöttek rá, hogy tagja volt a Kommunista Pártnak, ezért haladéktalanul leszerelték: a Fort Monmouthban, ahol szolgált, fontos és titkos kísérletek folytak, és az amerikai hadsereg nem kívánta az eredményeket megosztani az Európa szívében álló oroszokkal.

Arra nem jöttek rá, hogy Julius személyében már évek óta orosz kémet tűrtek meg a Fort Monmouthban. Tartótisztje, Alekszandr Felikszov szerint Juliust 1942-ben, a Munka Napján (ezt a kanadai eredetű ünnepet az Egyesült Államokban szeptember első hétfőjén tartják, és semmi köze május elsejéhez) szervezte be az NKVD neves kém-nagymestere, Szemjon Szemjonov. Rosenberget és Szemjonovot az Amerikai Kommunista Párt magasrangú funkcionáriusa, Bernard Schuster mutatta be egymásnak. Szemjonovot 1944-ben rendelték haza Moszkvába; Rosenberget ekkor vette át tőle Fekliszov, aki szerint Julius több ezer oldalnyi titkos anyagot adott át neki, többek közt a közelségi gyújtószerkezet leírását is, amit később, 1960-ban a szovjet légvédelem a Gary Powers vezette U2 kémrepülőgép lelövésére használt. Julius maga is szervezett be használhatónak ítélt embereket, köztük Joe Barrt, Alfred Sarant, William Perlt és Morton Sobellt. Perl Julius útmutatására ezerszám szolgáltatta ki a Nemzeti Légügyi Tanácsadó Bizottság dokumentumait: Moszkva így juthatott hozzá például a Lockheed P-80 harci gép teljes tervdokumentációjához, valamint egy űrállomás terveihez, noha utóbbiak inkább csak elképzelés-szinten mozogtak még.

Fekliszov Juliustól tudta meg, hogy David Greenglass, Ethel öccse (balra) Los Alamosban, az atombomba bölcsőjénél szolgál. Davidet, aki 1922-ben született, és Amerika hadba lépésekor még húszéves sem volt, a saját felesége, Ruth Greenglass vette rá arra, hogy kémkedjen Julius Rosenberg – és rajta keresztül az oroszok – javára. A fiatalember 1943-ban lépett be az amerikai hadseregbe; hamarosan őrmesterré léptették elő, és tagja lett a Manhattan-terven – az atombombán – dolgozó csapatnak. Előbb a tennessee-i urániumdúsítót őrizte, később pedig egyenest Los Alamosba került. Humorosnak szánt visszaemlékezése szerint átaludta az első kísérleti atomrobbantást. Kémtevékenységét 1944 novemberében kezdte, és 1946. évi leszereléséig folytatta. Később, a bíróságon azzal védekezett, hogy 1944-ben a Szovjetunió az Egyesült Államok szövetségese volt. Ami kétségtelen tény – ám az Egyesült Államok kormánya már akkor is mélységes gyanakvással viseltetett a szovjet rezsim iránt, és esze ágában sem volt, hogy tömegpusztító technológiával lássa azt el. Moszkva ellenben mindent elkövetett, hogy az atomtitkot megkaparintsa. Korántsem Rosenbergék voltak az egyedüli megtévedt amerikaiak. Számosan veszítették el józan ítélőképességüket és segítették – ellenszolgáltatás nélkül – minden idők egyik legiszonyatosabb hatalmát; ki azért, mert rokonszenvezett a nácik ellen vívott Nagy Honvédő Háborúval, ki pedig azért, mert úgy érezte, Amerikának nem szabad, hogy legyen atommonopóliuma.

A monopóliumot 1949-ben sikerült a szovjetnek megtörnie, és sokakat megdöbbentett az a gyorsaság, amellyel az oroszok elkészítették a saját atombombájukat. 1950 januárjára derítette ki a vizsgálat, hogy a Németországból menekült elméleti fizikus, Klaus Fuchs adott át Moszkvának dokumentumokat. Fuchs rávallott a futárára, Harry Goldra, akit 1950 májusában tartóztattak le. Harry Gold Svájcban született zsidó családba; apja-anyja a nyomor elől vándorolt ki az Államokba, ahol fiuk kommunista lett. Laborasszisztensként dolgozott, de a nagy gazdasági válság idején állástalan lett, majd kétkezi munkát végzett és vegyészmérnöknek tanult. 1935-ben szervezte be az NKVD, de csak 1940-ben aktiválták. Fuchs vallomása után rendőrkézre került, és 1951-ben harminc évet kapott. Ennek a felét ülte le; 1965-ben kiengedték. Néhány évre rá halt meg Philadelphiában. Harry Gold volt az, aki rávallott David Greenglassra, és a hatóságok ekkor már közel jártak ahhoz, hogy az egész családi vállalkozást felgöngyölítsék. Greenglass a kihallgatáson megtört, s noha kezdetben tagadta, hogy a nővérének, Ethelnek bármi köze lenne az egészhez, sógorát, Juliust bemártotta.

Nem az Egyesült Államokban fogták el a Rosenbergékkel együtt bíróság elé állított Morton Sobellt, aki a letartóztatások hallatán családostul Mexikóba szökött, mert oda semmiféle dokumentum nem kellett. Innen útlevél és papírok nélkül tett kísérletet arra, hogy eljusson a Szovjetunióba. Bankot próbált rabolni, hogy pénzhez jusson, de a mexikóiak elfogták és kiadták Amerikának. Ő is harminc évet kapott, amit különböző fegyintézetekben töltött le; megjárta a hírhedt Alcatrazt is.

A hidegháború nagy zsidó pere 1951. március 6-án kezdődött Irving Robert Kaufman bíró elnökletével. A Rosenberg házaspár védelmét Emanuel Hirsch Bloch New York-i zsidó sztárügyvéd (jobbra) vállalta, akit az újságolvasók korábbi szerepléseiből már jól ismertek. Részint neki köszönhető a politikai korrektség elharapózása. Ő volt az úgynevezett Trentoni Hatok védője. Még 1948 januárjában történt, hogy ismeretlen elkövetők New Jersey fővárosában, Trentonban szódásüveggel agyonvertek egy William Horner nevű, hetvenhárom éves ócskást. Az egyetlen szemtanú, az áldozat felesége még azt sem tudta pontosan megmondani, hány elkövetőt látott, a trentoni rendőrség mindazonáltal letartóztatott hat afro-amerikait, és közülük ötükkel aláíratta a beismerő vallomást. Az eljárás során a hatóságok hajmeresztő hibákat követtek el, a vádlottak vallomásukat később visszavonták, sőt alibit is igazoltak, s az Amerikai Kommunista Párt megbízásából és pénzéből eljáró Bloch pedig a védő szerepében kellőképp meglovagolta azt a tényt, hogy az esküdtszék csak fehérekből állt, és szerinte kizárólag ezért kaphatott mind a hat elkövető halálbüntetést. Az ügyvéd a Trentoni Hatok megmentése érdekében mozgósította a teljes közvéleményt, s a feljebbviteli eljárás ekkortól kezdve már nem arról szólt, hogy ki verte agyon az ócskást, hanem arról, hogy a vádlottak feketék, következésképp ártatlanok. Végül négyüket felmentették, kettejüket bűnösnek találták, de kegyelemre ajánlották.

Lehet, hogy az első verdiktet a faji előítélet szülte, az azonban biztos, hogy másodfokon politikai ítélet született egy hamisítatlan PC-kampány eredményeképp. Bloch feltette magában, hogy ugyanezt az adut játssza ki az atomkémek esetében is. Nem lehetett nagyon boldog a hír hallatán, amikor megtudta, hogy az ügyre Kaufman bírót szignálták ki. Ezt a brooklyni zsidó jogászt, aki karrierjét ügyvédként kezdte és minden fogást ismert, csak nagy nehézségek árán lehetett volna antiszemitizmussal vádolni. Akárcsak Roy Marcus Cohnt, az ügyészi csapat prominens tagját.

Cohnék koronatanúja Ethel öccse, David Greenglass volt, aki eskü alatt vallotta: 1945 szeptemberében látta Rosenbergék lakásán a nővérét, amint az atomtitkokat tartalmazó jegyzeteket gépeli. Vallotta továbbá, hogy Julius tőle kapta a Nagaszakira ledobott atombomba keresztmetszeti rajzát. Rosenbergék védelmezői szerint Ethel valójában nem is államtitkokat gépelt, és őt kizárólag azért rángatták bele a perbe, hogy rajta keresztül nyomást gyakoroljanak a férjére, és így minél több összeesküvő nevét szedhessék ki Juliusból. Ha csakugyan így volt, akkor közvetve maga Julius küldte a saját feleségét villamosszékbe, miután nem nevezett meg senkit. Ő is, Ethel is az ötödik alkotmánykiegészítésre hivatkoztak, amely lehetővé teszi a vádlottak számára, hogy megtagadják a választ, amennyiben úgy vélik, azzal saját magukat vádolnák.

Nem kizárt viszont, hogy David Greenglass megmentette vallomásával a saját életét is, meg a feleségéét is. A vádalku ugyanis magában foglalta, hogy neje, Ruth kimarad a tárgyalásból. Neve felmerült ugyan mint tettestársé, de soha, semmilyen formában nem vonták felelősségre, otthon maradhatott gyermekei mellett, és figyelemmel kísérhette a pert – kivéve annak egy rövid részletét; Kaufman bíró ugyanis, amikor David Greenglass vallomásában műszaki részletekre tért ki, zárt tárgyalást rendelt el.

A közönség legfeljebb egy cigarettányi időt tölthetett a folyosón, azután visszamehettek a tárgyalóterembe, és tanúi lehettek annak, Bloch ügyvéd miként próbálja lejáratni a koronatanút. Greenglass és Rosenberg korábban közös vállalkozásba kezdtek, ami nem prosperált; Bloch azzal kívánta aláásni Greenglass szavahihetőségét, hogy minden bizonnyal az üzleti veszteségek miatt akar sógorán hamis tanúvallomással bosszút állni. Ezt azonban semmivel nem tudta alátámasztani, és az esküdtszék nem is adott állításának hitelt. Rosenbergéket bűnösnek mondták ki.

Kaufman bíró 1951. március 29-én ítélte halálra a házaspárt, akik az első két amerikai civil lettek, akik fejére kémtevékenység miatt mondták ki a legsúlyosabb büntetést. Maga Julius úgy kommentálta az ítéletet ügyvédjének, hogy ők lettek „az amerikai fasizmus első áldozatai”. Kaufman bíró az ítélet indoklásában kiemelte: „A maguk bűne a gyilkosságnál is rosszabb… Hiszek abban, hogy a maguk cselekedete, amellyel az oroszok kezére juttatták az atombombát, akik ezáltal a tudósaink által jelzett időpontnál évekkel korábban tökéletesítették a bombát, véleményem szerint okozója volt a koreai kommunista agressziónak, több mint ötvenezer fős veszteséget eredményezett, s ki tudja, talán ártatlan emberek milliói fizethetnek még rá a maguk árulására. Való igaz, a maguk árulása megváltoztatta a történelem menetét, éspedig hazánk kárára. Senki nem állíthatja, hogy nem élünk folyamatos feszültség közepette. Hazárulásukra nap mint nap bizonyíték a polgári védelem aktivitása, amely atomcsapásra igyekszik felkészíteni a nemzetet.”

Rosenbergék soha, egy pillanatra sem ismerték el bűnösségüket, ami érthető, ha az embert villamosszék fenyegeti. Teljes mértékben érthetetlen viszont, mi vitt arra jeles gondolkodó főket, hogy világszerte bizottságokat hozzanak létre és minden idők legzajosabb globális kampányát indítsák meg két olyan ember érdekében, aki képes volt kiszolgáltatni az atomtitkot a kommunista Oroszországnak. S hiába volt Irving Kaufman meg Roy Cohn zsidó – mégis felmerült az antiszemitizmus vádja, főleg külföldön. Az Egyesült Államokban egyetlen zsidó szervezet sem állt a hazaáruló kommunisták mellé, és az Amerikai Polgári Jogi Unió sem emelte fel mellettük a szavát.

A „haladó” világ csinnadrattája azonban így is fülsiketítő volt. A Nobel-díjas Jean-Paul Sartre „legális lincselésnek” nevezte a történteket, amely vérfoltot ejt az egész amerikai nemzeten. „Rosenbergék meggyilkolásával – protestált a jeles francia író – maguk egyszerűen emberáldozattal próbálják feltartóztatni a tudomány haladását. Mágia, boszorkányüldözések, autodafék, áldozatunk – itt jutunk el a lényeghez: a maguk országa a félelembe betegedett bele – maguk a saját bombájuk árnyékától félnek.”

Jean-Paul Sartre véleményével értett többé-kevésbé egyet a korántsem kommunista Einstein, valamint jó néhány kommunista, anarchista avagy csak társutas nagy név: Nelson Algren, Dashiell Hammett, Jean Cocteau írók, Diego Rivera és Frida Kahlo festőművészek. Ők sem fukarkodtak a jelzőkkel közös nyilatkozatukban, többek közt „Amerika Dreyfus-peréről” beszéltek. Pablo Picasso 1951 májusában a francia kommunista párt lapjába, a L’Humanitében „emberiesség elleni bűncselekményről" cikkezett. Tiltakozott Fritz Lang, a rendező és Bertolt Brecht, a keletnémet Zóna udvari színpadi szerzője. Utóbbi aligha meglepő, az viszont több mint döbbenetes, hogy maga XII. Piusz pápa személyesen járt közben Eisenhower elnöknél. Ugyanarról a pápáról van szó, aki a Holokauszt idején több tízezer zsidót megmentett, de a szavát nem emelte fel milliók meggyilkolása ellen, szükségét érezte viszont annak, hogy a háború kellős közepén Roosevelthez írott levelében tiltakozzon – a zsidók Erec Jiszráél-i bevándorlása ellen… Rosenbergék valami oknál fogva szimpatikusak lehettek neki; hogy ez az ok mi lehetett, csak találgathatjuk.

Eisenhower 1953. február 11-én lesöpörte az asztalról a pápai és egyéb kegyelmi kérvényeket, és ezzel Rosenbergék sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. Mivel akkoriban a szövetségi börtönökben nem volt villamosszék, a házaspárt a New York állami Sing Sing börtönbe vitték. A kivégzést eredetileg június 18-ra tűzték ki, de Bloch az utolsó pillanatig harcolt védencei életéért, és kijárta a halasztást. Másnap azonban már végre kellett hajtani a halálbüntetést, mégpedig napnyugta után. Blochban volt annyi gátlástalanság és cinizmus, hogy a sábátra hivatkozva próbáljon újabb halasztást kicsikarni, noha úgy ő maga, mint védencei világéletükben magasról tettek a sábeszre. Abban az évben június 19-e péntekre esett, és a napnyugta utáni, este 11 órási végrehajtás – szokás szerint ebben az órában üzemelt a villamosszék a Sing-Singben – azt jelentette volna, hogy már szombaton végzik ki Rosenbergéket. Bloch utolsó kártyája a vallásra hivatkozás volt, ezt azonban letromfolták. A kivégzést nem elhalasztották a szombat kimenetele utánra, hanem előrehozták a szombat bejövetele előttre, este nyolcra.

Rosenbergék nem érhették meg a szombati gyertyagyújtást. Julius a beszámolók szerint az első áramütéstől meghalt, a felesége azonban nem. Többször is rá kellett ereszteni a nagyfeszültséget, és egy szemtanú vérfagyasztó beszámolója szerint füst szállt fel az asszony fejéből.

Az ügy azonban ezzel csak jogi értelemben zárult le, és még évtizedekig hullámokat vetett. Ma is milliók, tízmilliók hisznek Rosenbergék ártatlanságában, vagy legalábbis úgy vannak vele, mint a neonácik a Holokauszttal: félig tagadják a kémkedést, félig ünneplik. Felfoghatatlan, miért vésődött be a globális köztudatba a házaspár ártatlansága, és milyen gondolkodás – vagy érzelem – szülhette a New York Times fentebb idézett véleményét, hiszen Julius egykori tartótisztje, Alekszandr Fekliszov sem tagadta, hogy a férfi neki dolgozott, legfeljebb azt vitatta, hogy különösebben hasznos anyagot kaptak volna tőle. David Greenglass, a koronatanú egy 2001-es interjúban csak vallomásának azon részét vonta vissza, ami a nővérére vonatkozott, és a hamis tanúzást azzal indokolta, hogy a vádalkuban a felesége élete volt a tét, márpedig a feleségét mégse áldozhatta fel a nővére kedvéért. (Állítása szerint nem hitte, hogy Ethelt és Juliust halálra ítélik.) Nyikita Hruscsov a jóval halála után, 1990-ben közzéadott memoárjában cáfolja Fekliszovot, s Sztálinra és Molotovra hivatkozva azt írja, a házaspár „rendkívül jelentős segítséget nyújtott nekünk atombombánk előállításában”. Hruscsov művében kenetteljes szavakkal mond köszönetet a hazaárulóknak, akiknek köszönhetően az Egyesült Államok nem „zsarolhatta” tovább előnyével a Szovjetuniót és „nem áshatta alá a proletariátus ügyét”. Ha valaki, hát Hruscsov csak tudta.

Két éve – amikor a periratokat is közzétették – Morton Sobell szólalt meg, kilencvenegy éves korában, épp a New York Timesnak nyilatkozva (az atomkém a balra lévő 1976-os felvételen szemüvegben, karjára vetett zakóval látható, közvetlenül a Kelet-Berlinbe történő érkezése után). Ő a vádlottak közül az egyetlen, aki végül elismerte bűnösségét, és azt is, hogy Julius kémkedett – noha Fekliszovval ért egyet, miszerint a Rosenberg által kiadott anyag nem volt különösebben falrengető; Ethel pedig aktívan nem vett részt a kémkedésben, noha tudott róla. Sobell beismerésével saját magát is cáfolta, hiszen 1974-ben megjelent könyvében még ártatlannak nyilvánította magát. A beismerés nem kisebb személyiségből csinált hülyét, mint Bertrand Russellből, a filozófusból, aki meg volt győződve Sobell ártatlanságáról, és hosszú időn át kampányt folytatott kiszabadítása érdekében.

Kaufman bíró (jobbra) pályája zavartalanul ívelt felfelé. Kennedy elnök a szövetségi fellebbviteli bíróság tagjává nevezte ki, 1973 és 1980 között főbíró volt. Ronald Reagan elnök a Szabadság Érdeméremmel tüntette ki munkássága elismeréseképp. Egy ízben világhíresség ügye került elé: rajta állt, vajon a balos felforgatással vádolt John Lennont kitoloncolják-e az Egyesült Államokból, azon az alapon, hogy korábban, még Angliában egy ízben bűnösnek vallotta magát hasis birtoklása miatt. Kaufman szigorú volt, ha kellett, de igazságos is: miután megállapította, hogy politikai okokból folyik hajtóvadászat az egykori Beatles frontembere ellen, és engedélyezte, hogy a zenész az országban maradhasson. Tizenkét évvel élte túl Lennont: vastagbélrák végzett vele 1992-ben.

Ellentmondásosabban alakult Roy Marcus Cohn ügyész sorsa. A Rosenberg-per idején mindössze huszonnégy éves fiatalemberre maga J. Edgar Hoover, az FBI nagyhatalmú igazgatója figyelt fel; ő ajánlotta az amerikai balosok és kommunisták réme, Joseph McCarthy szenátor figyelmébe, és McCarthy nem Robert Kennedyt, hanem Cohnt választotta főtanácsadójának. Miután Cohn kiszállt a politikából, sikeres New York-i ügyvéd lett, olyan ügyfelekkel, mint Donald Trump ingatlanmágnás, Tony Salerno, Carmine Galante és John Gotti maffiafőnökök és még sok más híresség. Mindvégig közeli kapcsolatban maradt a konzervatívokkal, s informálisan bár, de tanácsadóként működött Nixon és Reagan mellett. Eközben azonban egyre több vád érte, főleg maffiavédencei kapcsán vádolták tanúk megfélemlítésével. 1986-ban végül etikai okokból tiltották el az ügyvédkedéstől. Mára tudható, hogy titokban a homoszexuálisok életét élte. 1984-ben az elsők között diagnosztizálták nála az AIDS-t; rajta tesztelték klinikailag az eredetileg rákbetegek számára kifejlesztett AZT-t, ami az HIV első ellenszereként vonult be az orvostudomány történetébe. Perverzióját szégyellte, halála napjáig azt akarta elhitetni környezetével, hogy májrákkal kezelik. 1986. augusztusában vett búcsút az élettől. Mindössze ötvenkilenc évet engedélyezett számára a sors. Életét számos formában feldolgozták, talán a legismertebb az Angyalok Amerikában, amelyben Al Pacino játszotta Cohnt.

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Köszönjük ezt a kiterjedt és rendkívül korrekt történelmi elemzést, mondhatni tanulmányt! felfigyeltem, hogy az amerikaiak mennyire normálisan, a jog abszolut figyelembevételével tudták ezt a súlyos és sötét ügyet kezelni és lezárni. Nulla antiszemitizmus, mindkét oldalon zsidók, és a hazaárulók megérdemelt büntetése. A védelem is elmehetett addig a határig (tulajdonképpen már határon túl, de a védelemnek ez a feladata), hogy a zsidó vallás a rossz oldalon bekerül a történetbe. És bekerült. De az amerikai demokrácia ezt is kibírta antiszemitizmus nélkül! Nem gyűlölték meg a zsidó vallást (hogy ne mondjam vallásos zsidókat), ami pedig Európában 2000 éve óta elképzelhetetlen lenne (vérvádak stb.)
Gratula a cikkért!

Névtelen írta...

Dőltére tökmagjankók várnak,
de Izrael csillaga örökké fényleni fog!
A muszlim történelemhamisító árat, legyőzi a szívből jövő cionizmus!
Lacapc

Névtelen írta...

Szia Ricsi!
Írhatnál valamit Obamáról! sajnos a megelőlegezett bizalmat mintha nem váltotta volna be, és defetista politikája miatt a terrorállamok jobban virágoznak, mint valaha bármikor. Kösz

Rákócza Richárd írta...

Hi, köszönöm a gratulációt. Obama-cikkre szívesen azt mondanám, lesz, de őszintén szólva zavarban vagyok. Én nem látom, hogy ez az ember bármit is csinálna. Lehet valakiről írni, aki EL VAN TŰNVE?

Sajnos a hozzászólónak igaza van, beköüvetkezett, amitől tartottam, második Jimmy Carter lett belőle. A különbség az, hogy Obama nem hülye, hanem intelligens, de miután valamiért képtelen odabaszni, a végeredmény nem sokban különbözik.

Névtelen írta...

Szia Ricsi!
Izraeli belpolitikáról van valami véleményed? az a Mose Feiglines postod nagyon ütött régen! kösz

Rákócza Richárd írta...

Szia! Véleményem még csak lenne, csak most meg az idővelm állok nagyon, de nagyon hadilábon. Ennyire elhavazva már rég nem voltam. Nem így terveztem, hogy hetekig nem lesz semmi, de most így hozta a sors, és pár hétig egy sereg tervet nem bírok megvalósítani. Nehéz időket élünk, első a megélhetés. De amint belerázódom az új bizniszbe, amit csinálok, nagyobb gyakorisággal jelentkezem - izraeli belpol síkon is. Köszönet az elismerésért.

GÁBOR írta...

Szia,

Jó a cikk, azonban én is Izraellel kapcsolatos cikkre várok.

De az is lehet, hogy a current belpolról itthon és Izraelről írok egy vendéget, ha közzéteszed.

Üdv

Rákócza Richárd írta...

Közzé.