Oldalak

2009. január 25., vasárnap

Tizenhat nap múlva választások – Lieberman és Netanjáhu összecsap egymással

Livni Washingtonra mutogatva szeretné a kört négyszögesíteni és a békefolyamatot folytatni, mondván, a keménykedés megronthatja az Egyesült Államok és Izrael viszonyát. A jobboldal két nagy ereje nyilvánosan ölre ment; az izraeli választási küzdelemben Clintonné egyik embere került elő jolly joker gyanánt, elemzők pedig arra figyelmeztetnek: az Ország csúnyán ráfázhat arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem volt hajlandó hozzájárulni az arab pártok megrendszabályozásához.

Szerdára várják az iskolába a tanfelügyelő urat – azaz pardon: a Közel-Keletre érkezik George Mitchell, az Egyesült Államok különmegbízottja, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a feleket. A Kadima elnökasszonya nem szeretne mindjárt az első pillanatban rossz pontokat kapni az Obama-adminisztrációtól – legalábbis állítása szerint ide vezetne, ha Izrael a „békevisszautasító” hálátlan szerepkörében tűnne fel.

Miért beszél Cipi zöldeket?

Az állítás hitelét enyhén szólva megkérdőjelezi – nem csak annak nulla igazságtartalma, de főképp az, hogy a választási kampányban hangzik el. A Kadima ingadozó balközép szavazóknak szánt maszlagja szerint nem szabad rossz viszonyba kerülni Amerikával, márpedig egy Netanjáhu-győzelem ezzel járna. Cipi Livni abból indul ki, hogy Barack Obama automatikusan és bármi áron „békét akar”, más szóval lefekszik a globális iszlám terror pitbulljai előtt, hátha azok nem nyúlnak ahhoz, aki halottnak tetteti magát. Valójában Izrael már több alkalommal került az Egyesült Államokkal „rossz viszonyba” (lásd Eisenhower szabályszerű parancsát, amely elhangzása után az izraeli csapatok kapkodva és dühösen csomagoltak a Gázai-övezetben 1957 csalódott tavaszán; lásd Jichák Sámir és az öreg Bush 1991-1992 évi kakaskodását és James Baker akkori külügyminiszter elhíresült megjegyzését, miszerint „baszódjanak meg a zsidók, úgyse ránk szavaznak”; és lásd 1967-ben a Liberty amerikai hadihajó tragikus esetét, amikor az izraeli hadierő – máig tisztázatlan okból, de alighanem Egyiptomnak való kémkedés gyanúja miatt – támadást intézett ellene, számos amerikai tengerész halálát okozva - a kép az incidens után készült). Valójában egyáltalán nem biztos, hogy Barack Obama okvetlenül le akar feküdni a globális iszlámnak. A Kadima próbálkozása gyenge, mint a hajnali harmat. Mintha nem is izraeli szavazóknak szólna. És mintha Cipi Livni meg Bárák nem is a jelenben élnének. Amerikai-izraeli viszonnyal kampányolni a balközépen egy Binjamin Netanjáhuval szemben, aki előtt szezámtárulj Washington, New York és Los Angeles valamennyi számottevő ajtaja? Észnél legyetek, ha nehezetekre esik is. És ha Obama majd pukkad? Volt már, hogy Amerika pukkadt. Majd megbékélnek. A Likud reakciója szerint Livni azért beszél zöldeket, mert tisztában van vele, hogy tizenhat nap múlva elveszíti a választásokat. Szerintem is.

(George Mitchell egyébként Izraelbe és a Palesztin Hatóság területére is ellátogat, tárgyal Olmert leköszönő miniszterelnökkel, Livni külügyminiszter asszonnyal, valamint Abbász palesztin elnökkel és annak miniszterelnökével. Korábban azt nyilatkozta, kormánya nézete szerint megoldhatatlan konfliktus nem létezik.)

„Lieberman az ösztönökre apellál”

A kampány eldurvulása megkezdődött. A Likud a jelek szerint úgy véli, a mérsékelt jobboldali szavazótábort kell összébb zárnia – más szóval, azon kell lennie, nehogy a radikálisok a táborából valakit „átijesszenek” a Kadimához. Korábban ezt a nemes célt szolgálta a pártlista amúgy törvénytelen átrendezése, most pedig Mose Jáálon nyugalmazott tábornok (jobbra), a lista nyolcadik helyezettje hétvégi megszólalása, amelyben a népszerű „Bugi” azzal vádolta a Jiszráél Béitéinu első emberét, Ávigdor Liebermant, hogy „zsigeri ösztönökre játszik. Ez engem megijeszt”, magyarázta tovább álláspontját a tábornok, aki szerint „nem lehet megbélyegezni valamennyi, Izraelben élő arabot”.

Lieberman volt az, aki korábban, ha nem is minden izraeli arabot, de a Kneszet arab képviselőit mindenképp terroristának nevezte, és közölte velük: „Úgy fogunk elbánni magukkal is, ahogyan a Hamasszal elbántunk.” Jáálon azért sietett kijelenteni, hogy a Likud persze nem ellenezne egy koalíciót a Jiszráél Béitéinuval (wuhaha, még jó, hogy nem; nélkülük nem is tudna koalícióra lépni).

Liebermanék persze késedelem nélkül viszonozták a tüzet, azt állítván, Bugi megszólalását alighanem az ihlette, hogy a tábornok „nyomás alatt és kétségbeesés állapotában van, attól tart ugyanis, hogy nem fogja megkapni a védelmi miniszteri tárcát, ugyanis ezért csatlakozott a Likudhoz”. A közlemény hangsúlyozza, hogy a Jiszráél Béitéinuban a vízválasztó nem zsidók és arabok között van, hanem a terror támogatói és ellenzői között. „Sajnálatosak Jáálon hazudozásai és csúsztatásai, reméljük, nem a Likud elnökének hozzájárulásával hangzottak el”, szúr még egy elegánsat az ellenfélbe Lieberman.

Nem sok minden egyértelmű az izraeli belpolitikában, ez viszont mindenképpen az: a JB növekvő népszerűsége a Likud rovására megy, amelynek előnyét a kormányzó koalíciónak már úgyis sikerült egy kicsit megtépáznia Gáza egy részének beszántásával. A TV2 Kneszet-tudósítója, Ámit Szegál szerint a Likud-vezetést módfelett ingerli az is, hogy Lieberman eddig még nem ismerte el Netanjáhu majdani miniszterelnökségét. A két férfi korábban politikai szövetséges volt, az utóbbi időben azonban meglehetősen feszült köztük a viszony, mutatott rá Szegál, aki arról számolt be, hogy egy darabig hetente próbálták egy tel-avivi kávéházban áthidalni az ellentéteket, de mostanra már ezek a találkozók is megszűntek.

A Likud korábban azt állította, nem fog negatív kampánnyal élni, legalábbis addig nem támad egy másik pártot, amíg az nem támadja a Likudot. Ennek ellene mond Jáálon kirohanása, de a Cipi Livni elleni, egyesek szerint kellőképp el nem ítélhető kampány is, amelynek jelszava körülbelül úgy fordítható magyarra, hogy „túl nagy rá”, vagy: „túl nagy neki.” Mármint a szerepkör, természetesen. Ezt a kedves szlogent az Öntött Ólom megindulásával levették a napirendről, most viszont újra bevetették, és amikor Ronit Tiros, a Kadima egyik képviselőnője hímsovinizmusra panaszkodott, több kolléganője a Likudból azzal vágott vissza: attól, hogy valaki nő, még lehet kritizálni.

Miről ír a Jediot Achronot?

Nem ültek még el a Legfelsőbb Bíróság legutóbbi baloldali-liberális jogi mutatványának utórezgései, amellyel a taláros testület mentőövet dobott két hazaáruló izraeli arab pártnak. Ezeket a Kneszet bizottsága eltiltotta a választáson való indulástól, az LB azonban felülbírálta a döntést. Árik Szináj (balra) a Jediot Achronotban cikkezik erről a határozatról.

„A gázai katonai hadjárat ahhoz segített hozzá bennünket, hogy jobban megértsük a valóságot, amelyben élünk. Csakugyan rémisztő az izraeli arab közösség egyre népesebb szektorában az egyre markánsabb hűtlenségi trend, amit elfojtanunk nem szabad. Épp ellenkezőleg. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a trendet megfordítsuk. Egy demokráciának ki kell állnia magáért, és a Legfelsőbb Bíróság arab pártoknak kedvező verdiktje e tekintetből hiba, aminek az árát meg fogjuk fizetni.”

Szináj rámutat arra: nap mint nap tanúi vagyunk az izraeli arabság radikalizálódásának, annak, hogy az arab vezetők az állam alapjait próbálják aláásni – annak az államnak az alapjait, ahol élnek és ahol jogaik vannak. (Az Ázsiában és a Közel-Keleten élő százmilliós arab nép túlnyomó többsége meg van fosztva alapvető emberi jogaitól, demokratikus választásokon például csak Izraelben vehet részt.) „Az Izrael Állam elpusztítását deklarált célként kitűző kegyetlen terrorszervezet ellen folytatott háború idején számos állampolgár otromba módon mutatta ki szolidaritását az ellenséggel”, utal a publicista arra a jelenségre, hogy számos arabok lakta városban és negyedben – így Tel-Avivban Jafón is – a Hamasz mellett tüntettek arabok, és ezt Izrael Állam rendőrsége megengedte és eltűrte, sőt a demonstrációkat biztosította.

„Téved, aki arra gondol, hogy az izraeli arab mind áruló”, fut kötelező tiszteletkört a kisebbség javára a cikkíró. „Hűséges állampolgárok ők, akik teljes mértékben átérzik az izraeli állampolgárság jelentette előnyöket, szemben a ramallaiakkal vagy a gázaiakkal. […A radikalizálódás azonban] veszélybe sodorja a köztünk és a teljes arab közösség közötti értékes kapcsolatrendszert. Ma még annyira sem szabad semmibe venni ezt a súlyos problémát, mint régen. Izrael Államnak erőt kell adnia azoknak, akik együtt kívánnak velünk élni, ugyanakkor viszont vaskézzel kell elbánnia mindazokkal, akik fizikai és szellemi értelemben az elpusztítására szólítanak fel. Egyelőre abszurd helyzettel szembesülünk: azok, akik az államhoz nem lojálisak, nagy bizalmat élveznek, míg a józan hangok gazdái fenyegetettnek érzik magukat. A minap a bíróság által tanúsított elnéző magatartás tovább bátorítja a radikálisokat és marginalizálja a mérsékelteket, akik ez idő szerint a többséget alkotják.”

„Legfontosabb célunk, hogy ezt a folyamatot haladéktalanul visszafordítsuk. Azok, akik érdekeltek az együttélésben, biztonságban kell érezzék magukat mint teljes jogú polgárok, míg azok, akik nem szimpatizálnak Izraellel mint zsidó és demokratikus állammal, nem tartoznak állampolgárként hozzánk és közénk.”

Senki sem kényszerít senkit arra, hogy izraeli legyen, mutat rá a szerző, taglalva azt a hihetetlen tényt, miszerint egy izraeli arab szervezet – a neve Arab Megfigyelő Bizottság – „arról panaszkodik, ’rá vannak kényszerítve arra, hogy izraeli állampolgárok legyenek’. Azok, akik nem teljes szívvel viselik az állampolgárságot, a legjobban teszik, ha arról lemondanak. Azok, akik a Hamasz-rezsimmel szimpatizálnak, kísérletet tehetnek arra, hogy annak uralma alatt, Gázában éljenek. Azok, akik a háztetőn táncoltak, amikor a Hezbollah rakétatűzzel árasztotta el Izraelt, éljenek a Hezbollah uralma alatt. Az izraeli demokráciának nem muszáj azokat respektálnia, akik azt szeretnék, ha ez a demokrácia megszűnne.”

„A lojalitás egyszerre jog és kötelesség. Minden polgárnak tiszteletben kell tartania a Függetlenségi Nyilatkozatot és Izrael Államának zsidó és demokratikus jellegét. Ezt az üzenetet kell közvetíteni, vallástól, etnikumtól vagy nemtől függetlenül, minden polgár felé. Izrael Államának azt is biztosítania kell, hogy a hűség kifizetődjék.”

„Ez annyit tesz, hogy azoknak, akik abszolút lojálisak, jár a teljes egyenlőség, ellentétben azokkal, akik nem; nekik nem járnak a teljes állampolgári jogok. Egyszerű ez a hüvelykujjszabály: aki kevéssé lojális, keveset kap, aki inkább, az többet.”

„Ha azt látjuk, hogy a Hamasszal szolidáris tömeggyűléseket tartanak háború alatt, ha azt halljuk, hogy polgármesterek és Kneszet-képviselők, akiket az állam fizet, palesztin mártíroknak gratulálnak, és amikor azt látjuk, hogy büszkén lobogtatják a palesztin zászlókat Tel-Aviv központjában, tudjuk: eljött a cselekvés ideje. Eljött az idő arra, hogy a következő kormány egyértelmű üzenettel szolgáljon: lojalitás nélkül nincs állampolgárság” – vonja le a konklúziót Árik Szináj, a jobboldalinak legrosszabb indulattal sem mondható legnagyobb héber napilap, a Jediot Achronot elemzője.

Kivágták Dennis Rosst, mint a huszonegyet

Dennis Ross nem más, mint az amerikai külügy közel-keleti boszorkánykonyhákat jól ismerő szakértője, akit Hillary Clinton, a washingtoni diplomácia új irányítója az iráni relációban kíván alkalmazni. A kilencvenes évek békefolyamatából jól ismert diplomata azonban eközben a választási csatározások egyik adujává változott.

Ugyanis a Kadima is, a Likud is Dennis Ross-idézeteket kíván felhasználni kampányában arra vonatkozólag, miként jön vagy nem jön majd ki Binjamin Netanjáhu kormányfőként Barack Obamával mint legfőbb főnökkel.

Nem Dennis Ross az egyetlen, aki ebben a cipőben jár. A kampánystábok az elmúlt húsz év aranyköpései közt turkálva felfedezték Bill Clintonnak, a hivatalba lépő nemzetbiztonsági főtanácsadó James Jonesnak, illetve a szerdán a térségbe várt George Mitchellnek a beszólásait is, amelyeket pro és kontra alkalmazni lehet Bibire. Valamennyien mondtak már jót a Likud-elnökre és szidták is, mint a bokrot; a legélesebb kontraszt azonban mindenképp Dennis Ross véleményeiben mutatkozik, aki Netanjáhut többször támadta, álláspontját viszont többször megvédte.

Az amerikai diplomata könyvében, a The Missing Peace-ben Netanjáhuról szólva ezt írta: „Bibi csak nagy ritkán tűnt úgy, hogy tudná, mikor cselekszik elvszerűen – elveit miként mutassa be, kinek, vagy akár mikor. Egy ötletet tetté formálni: ez számára teljesíthetetlen feladatnak tűnik. Nem az intelligencia hiányáról van szó… hanem az ítélőképességéről… de volt ott még más is: gyakran egyszerűen csak azért hozakodott elő valamilyen ötlettel, mert ki akart mászni a lekvárból.” Egy másik, szintén a Kadima által közkinccsé tett Ross-idézet szerint Netanjáhu „azt hiszi, működik a mondj nagyokat, de ne csinálj semmit politika – és ezáltal elfecsérelt mindent, amit én meghoztam”.

A Likud érthető módon más kicsengésű Ross-üzenetekkel operál, és ilyenek akadnak bőven, hiszen az amerikai diplomata megnyilatkozott akkor is, amikor már megbánta, hogy nem fogadta meg Bibi tanácsait, és a palesztinokkal szemben nem ragaszkodott a kölcsönösség elvéhez. „Ahelyett, hogy Jeruzsálem és a menekültek ügyének megoldásával kísérleteznénk, arra kell összpontosítanunk, miként terjesszük ki az izraeli kontroll alól a palesztin függetlenséget, hogyan fejlesszük a palesztin gazdaságot, abba miként invesztáljunk, hogyan terjesszük ki az izraeli és a palesztin társadalom közti kapcsolatokat”, találta írni Ross a The Wall Street Journalban, szinte szó szerint idézve Bibi jelenlegi „gazdasági béketervét”. Ross később, az annapolisi békekezdeményezés bírálatakor még tovább ment, és azt állította, „látványosan el nem érhető célok kitűzése nem fogja javítani a máris megtépázott közel-keleti pozícióinkat.”

2009. január 24., szombat

Választások – tizenhét nap múlva

Meggyőződésem volt, hogy az Öntött Ólom hadjáratnak a háborús bűnös terrorgeng eltakarításán kívül lesz egy – szerintem negatív – mellékterméke: hatalomban tartja (ugyan Olmert nélkül) a jelenleg Izraelt vezető Bárák-Livni gárdát. Izraelben azonban, és ezt még nagyon sokszor fogjuk látni, a politikai jövő megjósolhatatlan. Tizenhét nappal a választások előtt a jobboldal mindenképp vezet, de ha most kéne kormánytöbbséget felmutatni, csak kínnal-keservvel lehetne összekaparni az ehhez szükséges hatvanegy képviselőt.

Nem hittem abban, hogy Obama győzelmére az izraeli hadsereg visszavonulót fúj, annak dacára, hogy karnyújtásnyira van a Hamasz terrorszervezet végleges eliminálásától. Az egész gesztus torz üzenettartalma Ehud Bárák esze járásáról árulkodik: etessük meg az új elnököt azzal, hogy ekkora a hatalma, jóformán még át sem vette, s a világ egy veszedelmes pontján máris elhallgatnak a fegyverek.

Arról az Ehud Bárákról (naná, hogy balra) van szó, aki egy ízben (Isten bocsássa meg: e sorok írójának szavazatával is) miniszterelnök lett, és 2000-ben grandiózus mozdulattal átnyújtotta Camp Davidben az ország tekintélyes részét, no meg Jeruzsálem felét Jasszer Arafat kalózvezérnek, aki szerencsére nem fogadta azt el, ki tudja ma már, miért. (Camp David egyetlen dologra jó: lehet rá hivatkozni, hogy Izrael mindent odaadott volna, és lám, az araboknak nem kellett.) Bárák, ha a kormányzást nem is, de az ellenzékiséget mindenképp visszahozta – hogy klasszikust idézzek – a szarból: a Munkapárt, ez a valaha-volt kvázi-állampárt, a negyvenes-ötvenes-hatvanas években gyakorlatilag élet-halál ura formáció, a hadművelet megindításakor hét-nyolc százalékon állt. Bárák most védelmi miniszterként szerepelt, összehasonlíthatatlanul jobban, mint Ámir Perec a libanoni hadjárat idején, és a párt támogatottsága a duplájára ugrott. Ami persze még mindig édeskevés az üdvösséghez, ahhoz viszont sok, hogy a Munkapárt álmokat szőjön a kormányzati tényezőkről. Vagy mégis?

Vagy mégis. Javult ugyanis az egykor középpártnak szánt, ma egyoldalúan a területet békéért elvet felvállaló, az arabokkal kompromisszumokra hajló Kadima ázsiója is, főleg Cipi Livni külügyminiszter remek otthoni és külföldi szereplésének köszönhetően. Izrael már évek óta kísérletezik azzal, hogy aktívan megpróbálja maga mellé állítani az egyre ellenségesebb világközvéleményt, de istenigazából Cipi szakított azzal az őrületesen hibás Ben Gurion-i felfogással, miszerint „nem számít, mit mondanak a gójok, a lényeg, mit cselekszik Izrael”. Livni külügyminisztersége arról szólt, igenis számít, mit mondanak a gójok. Már nem a helyi arabsággal rendszeresen együtt tüntető náci-bolsi-anarchista szentháromság – az utca népe, hogy úgy mondjam –, mert annak tagjait semmilyen érv meg nem győzheti. Hanem a politikusok: Berlusconi, Merkel, Sarkozy, vagyis azok, akik az uniós és a világpolitikában hagyományosan „véleményformálónak” számítanak. Amellett Izrael következetes világhálós politikával igyekezett gátat vetni a videomegosztókon az iszlamista netszennyezésnek azzal, hogy nyugodtan, tényszerűen, objektíven bemutatta, mi történik valójában Gázában, a csecsemőbelezésre gyúró hírtévéket pedig, bármennyire is duzzogtak, a hadműveleti területektől távol tartotta. A tehetetlen antiszemita rikácsolás ugyan még így is fülsiketítő volt, de a mostani és a Libanon utáni médiaháborús eredmények közötti különbséget mindenképpen zongorázni lehetett, mégpedig az Öntött Ólom javára.

Tizenhét nap múlva választások; a Miért Cion? hírei a témával kapcsolatban:

Bárák és Livni tévévitára hívja Bibit

Cipi Livni külügyminiszter asszony, a Kadima elnöke (jobbra) megismételte korábbi, Binjámin „Bibi” Netanjáhuhoz, a Likud első emberéhez címzett kihívását. A javaslat értelmében Netanjáhunak Livni és Ehud Bárák védelmi miniszter ellen egyszerre kéne kiállnia. Az ötletet Bárák is pártolja. Netanjáhu, akinek a jelenlegi felmérések (lásd alább) szerint minden esélye megvan arra, hogy február 10-ével másodjára is a zsidó állam kormányfője legyen, eddig nem lelkesedett különösebben az ötletért, ami nem csoda, mert egy ilyen vitán ellenfelei nem sokat veszíthetnek, ő viszont kivívott elsőségét tenné kockára. Kérdés, ki lehet-e bújni a vita alól annak kockázata nélkül, hogy Bibit a közvélemény gyávának tartsa.

Ahány kommentátor, annyiféleképp vélekedik e kérdésben. A News1-től Avraham Ben Ezra megdicsérte a Likud-vezetőt (balra), és arra emlékeztetett, nagy kockázatnak teszi ki magát az a nemzeti érzelmű ember, aki az alapvetően balos, amellett a negyedik hatalmi ágnak tartott izraeli médiában baloldali ellenfelekkel szemben áll ki, ráadásul kettő az egy ellen felállásban. A törvényhozásból sugárzó Kneszet Csatorna riportere, Lirán Danas viszont arra emlékezteti Bibit: nincs mitől tartania, hiszen bőségesen rendelkezésére állnak azok a kommunikációs képességek, amelyeket Livni felvonultathat, nem beszélve a védelmi miniszterről, aki ilyen képességekkel aligha dicsekedhet. Danas szerint ilyen körülmények közt elég furcsa Netanjáhu vonakodása.

Kinek mi jut?

Lássuk az állást. A Kneszetben százhúsz hely van, ezekért versengenek a pártok, egyszerű listás rendszerben, egyéni jelöltek, töredékszavazat, második forduló és hasonló ködös dolgok a Szentföldön ismeretlenek. A százhúsz mandátumból 90 és 100 közt visznek a nagyok. Minden közvélemény-kutatás értelmében első a Likud, amely az általunk alapul vett Bhirot felmérése szerint harmincegy honatyát küldet a Kneszetbe, míg az Öntött Ólom által magához tért Kadima huszonnégy, a feltámasztott Munkapárt pedig tizenöt honatyát küldhet a jeruzsálemi törvényhozásba. Szorosan a Munkapárthoz felzárkózva (sőt, egyes kommentárok szerint már azzal egy szinten) találjuk a területi kompromisszumokra bizonyos feltételek mellett ugyan még hajlandó, de az arabokkal szemben nagyon kemény hangot megütő Jiszráél Béitéinut, amely eredetileg jobboldali populista orosz pártnak indult Ávigdor Lieberman vezetésével, mára azonban sokkal inkább a nemzeti tábor tagjának mondható, és – ha nem az Öntött Ólom, egyértelműen – az izraeli politikai paletta harmadik erejének számít.

Negyedik az elsősorban a keleti vallásos szavazókat tömörítő, a volt szefárd főrabbi, Ovádja Joszéf (jobbra) kézi vezérlésével működő Sász, amely több kormánynak volt már tagja. Fő feladatának azt tartja, hogy gyakorlatilag bármi áron szociális kedvezményeket csikarjon ki az őt favorizáló rétegnek. Egy időben azzal fenyegetett, hogy harmadik erővé válik, de a párt sorozatos, büntetőeljárásokat sem nélkülöző pénzügyi és egyéb botrányai, valamint a beszédeiben a kairói halaspiac irodalmi emelkedettségét idéző Ovádja Joszéf extravagáns beszólásai és a faji kártya unos-untalan előrángatása évek alatt erodálta a támogatottságot – a kormányzásból azonban aligha lehet majd őket kihagyni (bárkivel hajlandóak koalícióra lépni, ha követeléseik teljesülnek). Tízen lehetnek majd a Kneszetben.

A maradék húsz-harminc mandátumon – hagyományosan – kispártok osztoznak. Közülük a legerősebbnek a jobb napokat is látott, az arabokkal való kiegyezést messze a józan ész határain túlterjeszkedve támogató – de még cionistának mondható – Merec. Amolyan balos-liberális formáció ez, mint Magyarországon az SZDSZ, leginkább a városi fehér értelmiség támogatja. Ők juttattak annak idején elsőként arab nőt a parlamentbe Izraelben – jobban mondva az egész Közel-Keleten. Most hat mandátumra teszik őket. Eggyel kevesebb képviselőt küldhet a Kneszetbe az elsődlegesen litván befolyás alatt álló askenáz ortodox vallásos párt, amely az Egyesült Tóra Júdaizmus nevet viseli. (A két párt igen közel áll egymáshoz, ami a támogatottságot illeti; van felmérés, ami hat mandátumot ad az ETJ-nek és ötöt a Merecnek.)

Korábban szóltunk arról, hogy két, az államot lényegében el nem ismerő, hazaáruló pártot eltiltottak az indulástól, és sejtetni engedtük, hogy a történetnek ezzel még nincs vége. Nem is volt, a Raam-Taal és a Balad arab formációk a Merec szellemiségét ápoló izraeli Legfelsőbb Bírósághoz fordultak, amely egyben alkotmánybíróságként is funkcionál. A taláros fórum visszahelyezte őket jogaikba, így mégis indulhatnak, tehát mérték is őket. Összesen öt mandátumra számíthatnak. Ugyanennyire taksálják azt a két zsidó pártot, amelyek jelenleg egyedüliként mondják ki, hogy Erec Jiszráélnek talpalatnyi földjét elidegeníteni nem lehet, Gázát fel kell szabadítani az arab megszállás alól, és Júdeával meg Somronnal együtt annektálni kell. Telepespártoknak nevezik, holott messze nem csak a telepesek szavaznak rá, hanem a nemzeti érzelmű értelmiség is – utóbbi a nemrég létrejött, kimondottan a vallástalanoknak szánt Zsidó Otthonra készül adni a voksát, míg a Nemzeti Egység a hívőkre számít. (Itt is változik annak megítélése, melyikük kap három és melyikük két mandátumot.) Négy mandátumra vár az arabokat is felvonultató, szélsőbaloldali Hadas párt. Jó esetben egy képviselője lesz a Zöldeknek is; a mostani Kneszetben jelen lévő Nyugdíjasok Pártja a legtöbb közvélemény-kutatás szerint nem fog bejutni a törvényhozásba.

Mit ír a Jediot Achronot?

A nagy lapok kommentátora elsősorban Lieberman és pártja, a Jiszráél Béitéinu előretörésével foglalkoznak. A Jediot Achronot angol nyelvű internetes kiadásában Somfalvi Attila (jobbra) hoz elemzést Tartsuk szemünket Liebermanon címmel. Somfalvi szerint többé nem felmérési kérdés, tudomásul kell venni, hogy Lieberman és pártja csillaga emelkedőben van, „ő az új trend. Egyre több olyan centrista szavazó tekint rá, akit a biztonsági helyzet elkeserít. Majdnem mindenünnen ezt hallhatjuk: kávéházakban, otthonok nappalijaiban zajló beszélgetések során, kocsmában és élénk, vörösboros poharazgatás mellett az asztalnál”, írja le az izraeli közhangulat e pillanatát a Jediot Achronot munkatársa.

„A közelgő választásokra tekintettel Lieberman lett az utolsó menedék; a biztos hely. Azok, akik nem akarják Cipi Livnit vagy ki nem állhatják Binjamin Netanjáhut, és már rosszul vannak a vitáktól, Liebermanra váltanak.”

A publicista arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg Lieberman akár csak néhány évvel ezelőtt is egyértelműen páriának számított, ma azok vezetésére vállalkozik, akik nem hisznek már egy biztonságot jelentő békében vagy abban, hogy az arabokkal lehetséges valamilyen modus vivendire jutni. „A gázai háború rendbe hozta ugyan a közvélemény biztonságérzetét és csökkentette nyugtalanságát, Liebermanra azonban mégis úgy tekintenek, mint olyan emberre, aki tudni fogja, mit kell tenni annak érdekében, hogy több rakéta ne landoljon itt.”

Somfalvi szerint Lieberman (balra) koalíciós partnernek első osztályú: „Livni is, Bárák is kitűnő választásnak tartják koalíciós partnerségre. Komoly embernek tekintik, és arra számítanak, pragmatista lesz, még ha ezt most jól el is rejti az arabokra szórt átkok mögé.” Az újságíró arra hívja fel a figyelmet, hogy például a Kadima szakértő szerint tizenöt mandátumnyi szavazótömeg van, amely szabadon vándorol a balközép és a jobbközép között; ők hagyományosan vagy Likud-, vagy Munkapárt-, vagy Kadima-szavazók – hirtelen azonban számolniuk kell azzal, hogy erre a bázisra Lieberman tenyerel rá. „A politikai elit tagjainak becslése szerint a közelgő választások meglepetése Lieberman lehet. Azt mondják, a közvélemény-kutatások, noha az eredmény már így is lehengerlő, alábecsülik a jövőbeli sikerét” – fejeződik be Somfalvi Attila, a Jediot Achronot munkatársa publicisztikája.

Most akkor mennyi az annyi?

Összefoglalva: még nagyon korai lenne bármit is összefoglalni. Hiába a Likud és a JB jó szereplése, még a két „telepespárttal” vállvetve sem mondhatják el magukról, hogy akár a közelében lennének a kormányzásnak, minimum tizenhat mandátumot elő kell ahhoz kaparni, akár a föld alól is. Az arab pártok és a Merec értelemszerűen nem jöhetnek szóba ez esetben, marad a Sász, amely viszont nem habozna, hogy a szabadpiac-párti Netanjáhunak igen durva szociális számlát nyújtson be, s a támogatásának árát – ezt már a múlt sokszorosan bebizonyította – menet közben is bármikor képesek felsrófolni. És még a Sásszal is nagyon necces a kormányzási többség, legfeljebb egyfős lehetne – jó esetben –, de az sem kizárt, hogy csak hatvanan lesznek; akkor pedig lehet udvarolni mondjuk a Zöldek egy szem üdvöskéjének – már ha bejut.

A másik oldal sincs nagyon irigylésre méltó helyzetben. A Kadima, a Merec és a Munkapárt 45 mandátumot tud felmutatni, tehát nekik is szükségük van Liebermanra és a Sászra – talán így, együtt. Nem feltételezem, de attól még megtörténhet, hogy egy alakuló baloldali kormány beveszi a Hadast, sőt akár a Raam-Tal–Baladot is (miért is ne cseresznyézhetne egy tálból Ahmed Tibi a „gázai gyerekgyilkosokkal”? Látott a Közel-Kelet már ennél nagyobb csodát is), bár ehhez talán még Ehud Bárák öntöttvas gyomra is kevésnek bizonyulna.

Nu, itt tartunk most. Holnap egy nappal idősebbek leszünk, ha bölcsebbek nem is feltétlenül.

2009. január 21., szerda

Isten hozta, elnök úr!

Esküszöm, nem én voltam Barack Obama beszédírója, de így fogalmazott a tegnapi beavatási beszédében: „Nem kérünk bocsánatot azért, ahogy élünk” – világossá téve egyszersmind az iszlám számára is: vagy azon lesz, hogy alkalmazkodik a modern világ kihívásaihoz – vagy komoly gondok elé néz.

Az Egyesült Államok nem csak meghunyászkodni nem hajlandó a világ gyenge-agresszív része előtt az elért eredményeik miatt, de nem habozik védelmi képességei megőrzésében sem, és azoknak, akik úgy gondolják, „terrorral és ártatlanok lemészárolásával elérik céljukat, azt mondjuk, a mi szellemünk erősebb és megtörhetetlen; nem fogtok túlélni minket, le fogunk győzni benneteket” – fogalmazott Obama néhány perccel beiktatása után.

És a továbbiakban:

„Mert tudjuk, hogy szőttes-örökségünk az erő, nem pedig a gyengeség. Keresztények és muzulmánok, zsidók és hinduk – no meg nem-hívők nemzete vagyunk. Formált minket minden nyelv és kultúra a világ valamennyi szegletéből; és mivel megízleltük a polgárháború és a faji elkülönítés keserű kelyhét, s erősebben és sokkal egységesebben léptünk túl e sötét szakaszon, muszáj hinnünk abban, hogy a régi gyűlölködéseknek egy nap befellegzik; (…) az új béke-éra kivívásában az Egyesült Államoknak szerepet kell játszania.

A muzulmán világ felé új megközelítéssel fordulunk, a kölcsönös érdekek és a kölcsönös tisztelet alapján. Azon vezetők számára, akik világszerte azt nézik, miként robbanthatnának ki konfliktust, avagy társadalmuk betegségei miatt a Nyugatot vádolják, tudniuk kell: népük annak alapján ítéli meg őket, amit építenek, és nem annak alapján, amit elpusztítanak
[kiemelés tőlem – a blogger]”.

Ez egyértelmű volt, elnök úr.

Isten hozta, elnök úr!

2009. január 19., hétfő

Isten Önnel, elnök úr

Mérhetetlen, irracionális és eszelős gyűlölet nyilvánult meg a világ legnagyobb részén George Walker Bushsal, az Amerikai Egyesült Államok elnökével szemben – a második terminus nagy részében már odahaza is. A vesztesek nem szeretik, ha valaki erős, és ebben a nyomorúságosan hanyatló világban a betegek logikája szerint mindig a gyengének van igaza.

Tapló déli. Egy bunkó, akinek nincs felsőfokú végzettsége. Soha nem volt katona. Unintelligens alkoholista, aki azt se tudja, mit beszél. Az olajért háborúzik. Se vége, se hossza nem volt az elmúlt években ezeknek az ostobaságoknak (Bush, noha politikai pályája kétségtelenül Texashoz köti, a connecticuti New Havenben született, főiskolára a Yale-re, egyetemre a Harvardra járt, ahol MBA-t szerzett, katona meg azért nem volt, mert a texasi Nemzeti Gárdánál vezetett F–102-es vadászgépet, ami pedig az olajat illeti, azt az Egyesült Államok a mai napig piaci áron vásárolja Iraktól.

A videomegosztók tele vannak elszólásaival, poénjaival, jómagam is üvöltve röhögtem például akkor, amikor több száz évesnek titulálta II. Erzsébetet annak jelenlétében, majd a csorbát kiköszörülendő egyszerűen rákacsintott a britek uralkodójára (aki egyébként vette a lapot). Az a hír járta, hogy a whiskyt nem veti meg; de sem a félrebeszélések, sem a piálás nem volt ok arra, hogy az a feneketlen utálat fortyogjon ellene, aminek szinte a bűzét is éreztük nyolc esztendőn át. Emlékezzünk csak Borisz Jelcinre, aki holtrészeg dülöngéléseivel édes, szeretnivaló figuraként lopta be magát a világközvélemény szemébe – nem beszélve amerikai kollégájáról, a simanyelvű ügyvédről, Bill Clintonról, aki beküldte a fiúkat Szomáliába, aztán villámgyorsan ki is rendelte őket onnan; megúszta az eskü alatti hazudozást és számos más piszkos ügyét, miközben voltak, akik úgy vélték, Amerika annyira meggyengült, hogy most kell ütni rajta. És tervezni kezdték a rajtaütést.

Bill Clinton legfeljebb a történelemkönyvek lábjegyzetébe vonul be a szaxofonjával, no meg azzal az épületes történettel, amikor az ő szaxikürtjén játszott egy Monica Lewinsky nevű gyakornoklány. Bush viszont háborús elnök. A Clinton nyolc éve alatti vetés 2001. szeptember 11-re érett be, amikor az iszlám elérkezettnek látta az időt arra, hogy nyíltan kesztyűt dobjon a világ szuperhatalmának, meggyilkolt közel háromezer embert és lerombolta a szépséges Tornyokat, amelyek a nyugati civilizáció jelképeként az ember tudását, szabadságvágyát és ég felé törekvését jelképezték.

A jó Isten őrizett, hogy 9/11 idején nem egy Clinton vagy pláne egy Carter jellegű nyálcsurgató lakta a Fehér Házat. Valamit nyilván ők is csináltak volna, ha másért nem, hát a látszat kedvéért – azt viszont kizártnak tartom, hogy Afganisztánt és Irakot végigcsinálták volna.

Afganisztánt még csak le lehetett tuszkolni valahogy a világközvélemény torkán, mert túlságosan friss volt az élmény, a sokmillió tonnás Tornyok ledőlése pedig túlságosan is hatott az emberekre. Mindazonáltal szinte azonnal megjelent kétféle hang – amik mögött persze ugyanazok álltak. Az egyik hang, amelyet az ostobábbaknak szántak (és mindig ők vannak többen) összeesküvés-elméleteket szőtt, halálosan komolyan hirdette a baromságait, miszerint nem is az al-Kaida volt, hanem a Moszad, vagy a CIA, vagy mind a kettő, illetve az al-Kaida, a Moszad és a CIA egy és ugyanaz, és nem véletlen, hogy a zsidók előre tudtak az egészről és nem jelentek meg a World Trade Centerben (a valóságban: noha még munkaidő előtt történt a dolog, több tucat zsidó lelte halálát a merényletben). A másik hang pedig arcátlan volt, és azt hajtogatta: igen, „a szegények” fellázadtak, elegük lett az egész globalizmusból, és Amerika tulajdonképpen csak azt kapta, amit megérdemelt, minek tör olyan magasra (a szó fizikai értelmében is). Az igazság bajnokai számára ugyan kicsit kellemetlen látvány volt az utcákon örömtáncot lejtő arab világ (maga a lakosság – félreértés ne legyen!), de ezt is meg lehetett érteni. Mindent meg lehet, sőt meg kell érteni, ha az „elesettekről”, a „szegényekről”, a „gyengékről” van szó, hiszen próbálkoztak ők már más eszközökkel korábban, de hiába; a World Trade Center ledöntése egyszerre figyelmeztetés és segélykiáltás, szőtték tovább a hazug legendát, ha nem figyelünk oda a másik emberre, akkor nagy baj lesz. Hogy ki figyeljen oda? Elsősorban Izrael a palesztinokra (lehetőleg számolja is fel magát), másodsorban az Egyesült Államok talán adja vissza a területét az indiánoknak, és fizessen nekik a Holokausztért kártérítést, mert ha a zsidóknak jár, akkor az indiánoknak miért nem.

A globalizmus szitokszó lett, persze nem véletlenül. Ez a folyamat Kolumbusz Kristóffal kezdődött, lényegében megállíthatatlan, sok esetben meglehetősen könyörtelen jelenség. Jó magyarosan úgy fogalmazhatunk, a globalizmus mostani szakaszában válik el, hogy szar vagy kalaposinas. A globalizmusnak igenis vannak vesztesei. Kell, hogy legyenek vesztesei. Másként nem is lehet. Ilyen az élet, ilyen a világ; a versenyben vannak elsők és utolsók, és ahhoz, hogy valaki fent legyen, valaki másnak lent kell lennie. Nem mindegy persze, ki minek folytán kerül oda, ahová. 9/11-et sokan úgy próbálták beállítani, mintha nagy jajkiáltás lenne, holmi ösztönös világ-osztályharc, a modernkori ludditák géprombolása. Nem sokkal 9/11 után interjút készítettem egy közismert budapesti cigány értelmiséggel, aki nagyon komoly tekintettel közölte, nem árt ám odafigyelni Oszama bin Ladenre, „mert ez veletek a baj”, fogalmazott, „hogy nem akarjátok az embert meghallani. Nem figyeltek oda rá. Aztán csodálkoztok, ha odacsap az ember.” A napilapnál, ahol dolgoztam, az interjúból természetesen nyomtalanul kiirtották ezt a megnyilvánulást, nem illett volna bele a nem is tudom, milyen összképbe.

Persze szemenszedett hazugság volt az egész történet a nyomorultakról; az egyetemet végzett, dollármilliárdos Oszama bin Laden és bandája, valamint a többi, olajdollárokon meggazdagodott és vagyonát a gyilkolás szolgálatába állító sejk magasan tett az úgynevezett harmadik világ nyomorára – de még a palesztinokéra is, noha végtelen cinizmusában természetesen meglovagolta azt, igyekezett holmi faji jelleget is adni a történteknek (a rohadt fehér gyarmatosító most egy kicsit a bőrén érzi, mi az, hogy szenvedni). Igen, a globalizmus vesztesei ők is, az arab-iszlám. Csakhogy ők úgy lettek a vesztesei, hogy a huszadik században övék volt a világtörténelem legnagyobb lottó ötöse. Az olaj kifogy, és már eddig se tudtak vele kezdeni semmit, mert az iszlám fémjelezte társadalmi berendezkedés a fejlődésre alkalmatlan, maga a vallás pedig semmi más, mint egy bűnöző kalmár által összelopkodott, megreformálhatatlan hiedelemrendszer. Az arab-iszlámnak nem volt más választása, mint botot dugni a történelem kerekének küllői közé, hátha sikerül az egészet valahogy kisiklatni. Mert az, ami eddig történt, nem mehet tovább: az olaj kifogytával az arab-iszlám elveszíti utolsó pozícióit is, és visszamegy oda, ahol Mohamed idején volt. Az a civilizáció, ami nem akar megszűnni, a legjobban teszi, ha háborút indít, hátha sikerül számára kedvező folyamatokat elindítani. Szegény Samuel Huntington, aki a múlt hónapban hunyt el, mindezt már sok évvel korábban megjósolta. Amit kapott érte!...

Civilizációk csaptak össze tehát 9/11-én, konkrétan az iszlám az összes többivel, abban a reményben, hátha sikerül a történelmet a neki tetsző irányba terelni. Csakhogy mi azt szeretjük, ha a történelem arra tart, amerre nekünk a jó – és ez volt a véleménye Bushnak is, aki vezérkarával együtt úgy döntött, elviszi a háborút Amerika határaitól, elviszi ahhoz, aki kezdte: az iszlámhoz.

Afganisztánban mindenképp fel kellett számolni az országot uraló tálib bűnbandát, ami sikerült is; az azt követő erőltetett idétlenkedésre – szabad választások Afganisztánban! – talán borítsuk a feledés könyörületes fátylát. Bush rövidesen megkezdte az iraki szál elvarrását is; ez volt az, amelyet a világközvélemény hangosabb része nem bocsátott meg neki, önmagáról borzalmas szegénységi bizonyítványt állítva ki, hiszen szerfölött undorító kell legyen annak a lelkivilága, aki megsiratja Szaddám Huszeint vagy a rendszerét. Irak nélkül azonban biztonságosabb lett a világ és főként a Közel-Kelet: a bagdadi rezsim fenyegetést jelentett Izraelre, és minél kevesebb az ilyen fenyegetés, annál jobb. Bush erőt mutatott, és napjaink álerkölcse szerint az erő hovatovább bűn.
Iránhoz már minimálisan egy harmadik terminus kellett volna – egyrészt; másrészt meg Bush úgy érezhette, ennyire mégsem feszíthető a húr, Amerika presztízse egy ilyen háborút, legalábbis most, már nem állna ki. Ugyanaz a társaság, amely 9/11 óta erőszakot tesz a valóságon, most sem habozik, az iráni fenyegetést bagatellnek tartja, Ahmedinedzsád szájaskodásairól mélyen hallgat, és jóformán már a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is szörnyeteg, amiért nem hagyja, hogy Irán békésen energiát termeljen, elvégre ott aztán egy csöpp olaj vagy földgáz sincs, úgy kell az atomenergia, mint a falat baklava.

Irán terhe ezzel Barack Obamára marad, aki jó egy nap után lép hivatalba. A teheráni rezsimet – ezt a szabad világ nem ússza meg – ugyanúgy meg kell semmisíteni, ahogyan a kabulit és a bagdadit is meg kellett, és ugyanazért: hogy se vélt, se valós felháborodásában ne emelhessen kezet az euroatlanti civilizációra, és főleg Izraelre. Nem, nem kell az a világ, amelyben a gyengének automatikusan igaza van. Azoknak, akik úgy érzik, „nem tetszik a rendszer”, önmagukat kell vizsgálniuk, saját múltjukat kell átértékelniük, akár egyénekről, akár százmilliós népekről van szó. Úgy hisszük, ez George W. Bush nyolc évének legfontosabb tanulsága, amit ha valaki nem képes levonni – eltűnik a történelem színpadáról, ahogy számos, amúgy kiváló néppel ez megtörtént.

Köszönjük, és – Isten Önnel, elnök úr.

2009. január 18., vasárnap

Hatalmas gázmezők Haifánál?...

Sokszor elkiabálták már az elmúlt hatvan évben, de talán most igaz: illetékesek szerint a világ egyik legnagyobb – és kitermelhető – gázlelőhelyeire bukkantak az észak-izraeli vizeken.

Ma jelentették be: Haifától nyolcvan kilométerre, a Támár–1 kútnál, 1,7 kilométer mély vízben, majdnem 5 kilométer mélységben bukkantak olyan gázlelőhelyekre – összesen háromra –, amelyeknek vastagsága jóval nagyobbnak bizonyult a korábban becsülteknél.

Izraelben hat évtizede lázasan keresnek energiahordozókat, eddig kevés sikerrel: a sors fintora volt, hogy míg a jobbára ellenséges arab országok egy részét alaposan megáldotta olajjal-gázzal a Teremtő, no meg az őket létrehozó hatalmak vonalzója, a zsidó államban kevéske rézen kívül szinte semmit nem lehetett bányászni. Talán most?

Talán most, hiszen Charles D. Davidson, a Noble Energy elnök-vezérigazgatója bejelentésében úgy fogalmazott a Cahal rádiójának, hogy cége „elképesztően izgatott” az eredményektől, mivel „ez a legfontosabb kilátások egyike, amellyel valaha szembesültünk és úgy tűnik, a cég történetének legfontosabb felfedezése”. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy a Noble Energy nem tartozik az óriásokhoz, eddig az Egyesült Államokon kívül Egyenlítői Guineában, Kínában és Nagy-Britanniában kutakodtak leginkább. Mindenesetre nem csak Davidson volt felvillanyozva, hanem az izraeli Delek energiacég tulaja, Jichák Tsuva is, aki már „a világ egyik legnagyobbjának” nevezte a leletet – reméljük, nem csak első felindultságában. Tsuva szerint a gázmezők fontos mérföldkövet jelentenek az Izrael gazdasági függetlensége felé vezető úton.

„Kétségem sincs afelől – folytatta Tsuva (a Támár fúrótornyot egyébként az ő unokájáról nevezték el, és úgy tűnik, ez szerencsét hozott) –, hogy ez a nap ünnep Izrael Állam számára. Gáz tekintetében nem leszünk többé függőek, még exportálhatunk is. Felbecsülhetetlenül nagy mennyiséggel van dolgunk; Izrael ezzel megoldotta a jövő generációk problémáját.” A Delekét már rövid távon megoldani látszik, a cég részvényei ugyanis néhány óra alatt 38 százalékkal drágultak.

Binjamin ben Eliézer energetikai miniszter extázisban nyilatkozva „történelminek” nevezte a felfedezést, „amely megváltoztathatja az izraeli ipar arculatát.” Ami nem csoda, hiszen valóban elképesztő a mennyiség, becslések szerint – közel 3,1 trillió köbláb, vagyis 87 milliárd köbméter, a minőség alapján pedig a gáz a legmagasabb osztályba sorolható.

A lelet Izrael és Ciprus között helyezkedik el, ezzel azonban nincs gond, miután a ciprusi fúrási jogok is Tsuva kezében vannak.

Hogy is volt a Hegedűs a háztetőnben?

Egyezzünk meg, Istenem, Uram,
Osztozzunk meg azon, ami van,
Száz dicsőség néked odafenn!
S nékem egy kis pénz itt lenn!

Ámen... :-)

Na, most innen hova tovább?...

Tűzszünet egyoldalúan… totálisan értelmetlen kifejezés, hiszen a Hamasz lő tovább, tehát a tűz nem szünetel. Izraeli idő szerint egy óra múlva lép életbe a havlaga, a szerintem totálisan értelmetlen önmegtartóztatás… Mi végre? Mert szavazott az ENSZ? Meddig kell egyáltalán tagja maradni ennek a szervezetnek, amelyet ötven iszlamista rezsim ural? Mi értelme van, azon kívül, hogy a tagságért nyilván súlyos összeget kell fizetni, és New Yorkban sleppet kell nagy pénzeken fenntartani?...



Rendkívül dühös vagyok és frusztrált, Izrael mindig azzal szúrja el, hogy amikor igazán menni kéne, akkor áll meg. 1967-ben, 1973-ban be kellett volna venni Kairót, Damaszkuszt, és menni, amíg a lendület visz. És most is megvolt a lendület. Még ha rengeteg lett volna a hősi halott, megértené az ember, de így? Talán egy jó dolog lesz az önmegtartóztatásban, hogy megbukik a baloldal és jön Netanjáhu, de egyelőre még ez sem biztos.


A pokolba az ENSZ-szel is, de a gyáva és meghunyászkodó politikusokkal is!

2009. január 16., péntek

A közvélemény-kutatás vége

A végéről – vagy inkább az aljáról – kezdjük: a voksolók hetvenkét százaléka (266 személy) vélte úgy, hogy a Miért Cion? szélsőséges szemét, amit el kell távolítani. Huszonöt fő (6 %), talán némi öngúnnyal és cinizmussal is, úgy szavazott: „Fölösleges erőlködnöd, Ricsikém, a zsidóknak itt élniük, halniuk kell.” Valamivel kevesebben, huszonhárman (6 %) adtak virtuális hangot abbéli véleményüknek, hogy a blog „alapvetően tetszik, csak sokszor olyanokat is mond, amiket nem kéne”; végül pedig a minőségi olvasók ötvennégy fős tábora (14 %) tette le a garast a helyes válasz mellett, miszerint ez „az egyetlen igazi magyar nyelvű cionista honlap”. Ez volt ugyanis a megfejtés. Kisorsolni sajnos semmit nem tudunk, lévén a blog független és egy fillér támogatást nem kap sehonnan (de még ha kapna is, úgyis elnyelné az utolsó fillérig, wuhaha!), jutalmatok viszont az lesz, hogy ha lehet, a jövőben még színvonalasabban folytatjuk azt a munkát, aminek gyümölcse lassan bár, de beérik. Most testvérblogok és ajánlott honlapok könnyebb elérhetőségével színesítünk, ha legördültök, balra a képeken láthatjátok, hová érdemes tovább navigálni, persze csak ha már itt mindent elolvastatok.

2009. január 15., csütörtök

Papírtigrisnek bizonyul a terrorgeng

A Hamasz magát belügyminiszternek kiadó bűnöző tömeggyilkos vezetője ma tragikus hirtelenséggel kényszerült randevút adni odalenn Sátán főügyész úrnak, akinek e pillanatban nyilván érdekes kérdései lehetnek hozzá. Ezzel megkezdődött a terrorgeng főembereinek ritkítása.

Ugye mindannyian emlékszünk, micsoda fogadkozások mentek nem is olyan régen a bűnbanda részéről? Drágán adják az életüket; az izraelieknek Gáza lesz a temetőjük – és így tovább. Az Öntött Ólom hadművelet lassan a harmadik hetéhez közeleg, a banditákat irtják a fiúk, mint a dudvát, a civil áldozatok számát időjártával sikerült a minimumra szorítani, a médiaháborút pedig most, szemben a két évvel ezelőttiekkel, egyértelműen Izrael nyeri: nem rohangászik láb alatt Gázában a sopánkodó, álnok, képmutató, hazug világmédia, élén a BBC súlyosan arabnyaló riportnernőjével. Diplomáciailag is sikeres Izrael, aki számít, elismeri jogát az önvédelemhez; az arab rezsimek pedig épp csak meg nem tapsolták a síita terrorszervezetet ledaráló Izraeli Védelmi Erőket, amely – napi három órán át – egyoldalúan tüzet szüntet, hogy az alatt segélyezni lehessen a lakosságot (tessenek erre példát mondani az elmúlt hatezer év hadtörténetéből).

Tüntetések persze voltak, mindenütt –Pesten is – az utcára vonultak az arab diákok, kedveseik, valamint az aktuális bolsi és náci párt, de legalább összenőtt, ami mindig is összetartozott. De voltak Izrael-párti tüntetések is, és nem csak Londonban, Berlinben és persze New Yorkban, hanem a Fullánk utcában is. Napról napra kevesebb és kevesebb Kasszám és Grad rakéta hull az Övezettel szomszédos izraeli polgári célpontokra. És ami a legfontosabb – el ne kiabáljam – a hősi halottak száma sem ugrott meg; tegyem azonnal hozzá: a gyászolókat ez aligha vigasztalja.

A Hamasz meg nincs sehol. A nagypofájú hőzöngésből, a tizenötezer fegyveres hősi ellenállásából semmi nem lett. Nem is értem, miért vártunk mást. A terrorszervezet, mint azt sejthettük volna, csak addig volt hős, amíg terhes anyák és gyerekkocsik mögé lehetett bújni, iskolákat aláaknázni, mecsetekben légvédelmi gépágyúkat felállítani, sűrűn lakott épületek közül rakétát kilőni, aztán onnan elszaladni; de abban a pillanatban, ahogyan szembekerültek a jól kiképzett és a nyolcévi tűrés után már kellőképp motivált srácainkkal, odalett minden tudomány. A jelek szerint Allah is elfordította fényességes orcáját a megtizedelt bűnbandától, amelynek sajna most nem jött be az a stratégia, mint ami bejött Libanonban bűntársaiknak, a Hezbollah tagjainak. Azt csak halkan jegyzem meg (mert Ehud Bárákot nem nagyon szeretem), hogy most mégiscsak katonaember áll a védelmi tárca élén, és nem egy lózungokat mondogató, populista marokkói kőműves. A hadsereg nem ment ész nélkül a falnak, önmagát is megkímélte a jelentős vérveszteségtől, a lehetőség szerint a lakosságnak azt a részét is, amit a Hamasz nem lökött két kézzel a golyók elé; akit ez meggyőzhetett, az már meg van győzve, akit nem, azt semmi nem fogja tudni meggyőzni (mint a Humanista Párt szerencsétlenjeit, akik a palesztin meg az iráni helyett – az izraeli nagykövetség elé vonultak tiltakozni, nyilván tévedésből…)

Még nincs vége. Még nincs vége, de hogy már látni a végét, azt onnan tudni, hogy az izraeli politikai berkekből ellentmondó hírek szivárognak ki, van, aki folytatná, van, aki felülne a Hamasz „tűzszüneti ajánlatának”. Véleményem szerint itt ugyanaz érvényes, mint 1945-ben volt Németországban. Az iszlám részéről semmi más nem fogadható el, csakis a feltétel nélküli kapituláció.

Szorítsunk továbbra is a srácokért, és – Gilád Sálitért. Hátha mégis ki tudják hozni onnan.

Go, Israel, go!

2009. január 14., szerda

Halál minden dzsúszra

Sok helyről hallani palesztin-párti tüntetésekről; az öngyilkos módon toleráns nyugati nagyvárosokban persze leginkább a halálvallás hívei vonulgatnak az utcán beteg jelszavakat kántálva.



Az itt látható felvételt tisztelt rendszeres olvasónktól és kommentelőnktől, Johnny B.-től kaptuk. Felismerhetően nyugati nagyvárosban röffentek össze az iszlamofasiszták, hogy tiltakozzanak. Mi ellen is? Hát a justice ellen, ami igazságot, annak szolgáltatását jelent, valamint bírót is, eredendően Justitia római igazságügyi miniszter istenasszonytól. Az előember által tartott plakát halált hirdet minden igazságra, noha kissé felemás módon teszi. Nem tudjuk, ki rótta a szavakat, de bizonyára legalább harmadgenerációs kellett legyen, hiszen a szövegben alig találunk hibát. Lássuk be, mennyiféleképp el lehetett volna tolni akár a halál, akár a minden szavakat, és voltaképp u betűvel vagy két o-val is írhatták volna az ez esetben ra-, re- képzőként funkcionáló to szócskát. És nem tették. Ezek után még mondja valaki, hogy a multikulti nem győzedelmeskedik, és nem a legjobb úton halad a messze idegenből érkezettek beilleszkedése. Akiktől egyébként a Magyarországon sokadgeneráció óta honos árpádsávos előemberek méltán vehetnek példát, hiszen ők gyakran sokkal több hibát vétenek – úgy is mint honképesek és talajgyöker(es)ek – a magyar nyelvben, mint iszlamista puszipajtásaik az angolban. Egy szó, mint száz: a justice szó ugyan juice-ra sikeredett, ez azonban senkinek a szája ízét el ne rontsa, részint mert a jó szándék a fontos, részint pedig mert noha iszlamistáink Freud bácsiról aligha hallottak, ennek a vén bécsi zsidónak az elmélete reájuk is érvényes. Nem volt véletlen ez a nyelvbotlás! A juice alapjáraton gyümölcslevet jelent, meg mindenféle levet is jelent, a szlengben szaftot, áramot, benzint meg lóvét is, no de ezeket Johnny B. nálam sokkal jobban tudja, majd kiigazít, ha tévedek. E tévedést megkockáztatva jelentem ki, hogy e freudi szellemiségű, ám mégiscsak írásbeliséget felvonultató (multi)kulturális elszólás magában hordozza annak lehetőségét is, miszerint (hölgyek és kiskorúak most navigáljanak el erről az oldalról) zsákos előemberünknek elege vagyon a cummantásból, torkos-borzos és pandamacis figurákból, másképpen szólva általában abból, hogy számára valahogyan mindig a bot juice-os vége jut, amit – egyáltalán nem csoda –a justice-szal téveszt össze. Azon elgondolkodni persze rest, miért van ez így?

2009. január 13., kedd

Nézzenek csak oda, mennyi kisegyház áll ki Izrael mellett...

Nem tudom, ki mennyit tud róluk, én őszintén megvallom, némelyiknek még a nevét se hallottam. Azzal együtt jól esik olvasni a nyilatkozatot és a névsort. A katolikus egyház persze hallgat, és még jó, ha csak hallgat... Református lelkészek viszont akadnak az aláírók között.

Aliza Bin-Noun Izrael Állam Nagykövete részére!

A gázai események kapcsán fellángolni látszó antiszemita és Izrael-ellenes megnyilvánulások miatt, mi, bibliai alapokon álló keresztények fontosnak tartjuk kifejezni a szolidaritásunkat az Izraelben és a diaszpórában élő zsidósággal.

Tudjuk, hogy ezek a napok zsidók és palesztinok számára egyaránt szenvedéssel teljesek és a hírekben szereplő számok mögött mindkét oldalon apák, anyák, testvérek, gyermekek, hús-vér, érző emberek vannak, akik méltóságra és emberhez méltó életre születtek, nem pedig arra, hogy egy háború borzalmain menjenek keresztül. Imáink értük szállnak az Örökkévaló Isten elé, aki könyörülő és irgalmas, és nem gyönyörködik egyetlen ember halálában sem.

Tudjuk azonban azt is, hogy Izrael polgárai védelmében és nem az arab lakosság ellen választotta a katonai fellépést, és biztosak vagyunk abban, hogy minden lehetségest megtesz annak érdekében, hogy elkerülje a felesleges áldozatokat.

Ugyanakkor elutasítjuk azt a Biblia szellemével ellentétes, antiszemita alapokon nyugvó cinizmust, amely egyenlőségjelet akar tenni a felelősség kérdésében egy demokratikus állam vezetése, hadserege és egy az emberi életet semmire nem becsülő terrorcsoport tagjai közé.

A háború okozta szenvedések első számú felelősei azok, akik gyűlöletet szítanak, mások megsemmisítésére hívnak fel, nem becsülik sem saját honfitársaik, sem más embertársaik életét, és nem riadnak vissza semmilyen szörnytettől sem egy elvakult és hazug ideológia nevében.

Szeretnénk tudatni Önökkel és a nemzetek között szétszórtan élő zsidósággal, hogy hozzánk hasonlóan nagyon sokan vannak, akik örülnek Izrael állam létének, szeretik ezt az országot, tisztelettel és megbecsüléssel gondolnak a hazájukban élő zsidó honfitársaikra.

Tisztelettel:

Éjféli Kiáltás Misszió elnöksége nevében: Nagy Erzsébet, Dálnoki László
Budapesti Autonóm Gyülekezet tagjai nevében: Piszter Ervin, Takács Ferenc, Görbicz Tamás lelkészek.

A nyilatkozattal kapcsolatban január 12, hétfő 13.30-ig csatlakozásukat és egyetértésüket kinyilvánító közösségek és magánszemélyek:

Evangéliumi Pünkösdi Közösségek Szövetsége nevében: Pataky Albert elnök

Magyarországi Szabadkeresztyén Gyülekezetek nevében: Mézes László lelkész-elnök,
Magyar Keresztyén Misszió Alapítvány,

Újpesti Teljes Evangéliumi Gyülekezet nevében: Kassai Farkas András

Menora Messiáshívő Gyülekezet nevében: Lengyel Péter, Pánczél János lelkész, Nagy István lelkész, Jászsági Gyülekezet

Olajfák Gyülekezet tagjai nevében: Budai Zsolt, Verebélyi Tibor, Dr. PhD Békeffy Lajos református lelkész, Dr Békefy-Röhring Klaudia Református lelkész

Szeretet Közösség Teljes Evangéliumi Egyház nevében: Folk Iván

Örömhír Misszió nevében: Szeder István, Kovács Attila, Zöld Tibor Bolla László, Vohmann Péter

Élő Szó Gyülekezete nevében: Hámori Attila, Csuhai József Baptista lelkipásztor

Kecskeméti Pünkösdi Gyülekezet nevében: Szerdi Szilárd, Pásztor

Országos Imacsoport Hálózat nevében: Nyeste Ferenc

Országos Imacsoport Hálózat Székesfehérvár térség nevében: Krepsz István

Tiszta Szív Gyülekezet nevében: Balla Tibor

Ceglédi Gyülekezet nevében: Tóth Géza vezető presbiter, Szénási Jonathan református lelkipásztor

Paksi Gyülekezet nevében: Tóth Gábor és Tóth Edit vezetők

Dávid Sátora nevében: Katona Pál Nemes Pál

RádióSansz (FM 87,8 MHz-Székesfehérvár) egész stábja nevében: dr.Németh Attila, Fóris Beáta

Dávid Hősei Gyülekezet nevében: Petz Zoltán

Élő Kapcsolatok Közössége (Pécs) tagjai nevében: dr. Hajdú János

Váci Keresztyén Gyülekezet nevében: Nagy Bálint

Szolnoki Gyülekezet Egyház nevében: Soós Péter lelkész

Szigetszentmiklósi Szabadkeresztyén gyülekezet nevében: Gere József

Agapé Gyülekezet Kemencei Közössége nevében: Hommer László

Charis Média Alapítvány és a Kör Tv Ráckeve Kht nevében: Cserna Gábor

Külön kérésre: Németh Zoltán, Tóth Katalin, Gócza Sándor, Horgas Tamás, Sárdi György, Burján Ernőné, Sárdi Enikő, Prekopa István, Kántás János, Szappanos Éva, Prekopa János, Osztás Ágnes, Horváth Sándor.

2009. január 12., hétfő

Diszkvalifikálták az Izraelt el nem ismerő arab pártokat

Nem indulhat a jövő havi választásokon két arab párt, amely hivatalosan – nem ismeri el az államot, amelynek törvényhozásába készül. A kis izraeli abszurd persze nem ez. Hanem hogy eddig is indulhattak.

Az izraeli Központi Választási Bizottság döntése két formációt érint. A Bálád nevű pártot 26:3 arányban, egy tartózkodással, míg az Egyesült Arab Listát (Táál) 21:8 arányban, két tartózkodás mellett zárták ki a versengésből.

Az arab pártok képviselői kivonultak a szavazásról, így az izraelieket gyermekgyilkosozó Ahmed Tibi Táál-frontember – Jasszer Arafat életében a főterrorista tanácsadója, civilben elvileg egyébként gyermekorvos (jobbra) – és Dzsamal Zahalka Bálád-vezér, aki palesztin gyermekek vérének ivásával vádolta az egyik kormánypárt képviselőjét, nem voltak jelen a határozat születésekor.


Mindketten „rasszista országnak” nevezték Izraelt. Az 1958-ban született Tibi a jeruzsálemi Héber Egyetemen szerezte orvosi diplomáját. Tíz éve képviselő a Kneszetben. Az 1955-ös évjáratú Zahalka (balra)szintén a Héber Egyetemen végzett, képzettsége szerint gyógyszerész. 2003 óta húzza az izraeli képviselőknek járó fizetést és egyéb juttatásokat.


Mindketten úgy nyilatkoztak, a döntés egyáltalán nem lepi meg őket, mást igazán nem is vártak a cionista államtól.


A jelenlegi Kneszetben tizenhét párt rendelkezik mandátummal. A százhúsz mandátumból négyet birtokolt a Táál, hármat a Bálád.

2009. január 9., péntek

Kedves antiszemita! Hogyan bojkottáld az izraeli árukat?

Az izraeli áruk bojkottja, ez a naiv, gyermeteg, szánalmas ötlet sokszor önmagukat igen komolyan vevő emberek részéről merül fel. Ha háború, akkor bojkottáljuk a rosszat. Igen. Nos, nekem könnyű dolgom volt ma reggel a Kaiserben, mindössze arra kellett figyelnem, nehogy iráni datolyát vegyek török helyett. De mi lesz veled, kedves antiszemita?

Elsősorban el kéne vágnod magad a külvilágtól – ami talán nem is tenne rosszat –, nem kéne kommunikációval foglalkoznod. Gondold meg, amikor bekapcsolod a tévédet és válogatsz a csatornák között: könnyen lehet, hogy nem egy adást az izraeli Ámosz műholdnak köszönhetően tudsz fogni. Ha erre ügyeltél, gondold meg, mielőtt bekapcsolod a számítógépedet. A Pentium MMX chiptechnológiát Izraelben tervezték. Úgy a Pentium-4 mikroprocesszort, mint a Centrinót teljes mértékben Izraelben tervezték fejlesztették és gyártották. Ha a gépedben Pentium van, azt nagy valószínűséggel ott is készítették.

Miután meggyőződtél arról, hogy a számítógéped a szabadságszerető arab világ készítette, s az mentes mindennemű cionista mételytől (mint ez itt, balra), nyugodtan bekapcsolhatod, de ismét álljon meg fürge ujjad egy pillanatra, ha netán messengereznél, mert az AOL Instant Messenger ICQ megint csak nem fér össze világnézeteddel s -látásoddal. Az esetben, ha fel akarnál hívni valakit, ragaszkodj a vonalas telefonhoz, hiszen a mobiltelefont és magát a mobiltelefóniát a Motorola izraeli leányvállalata fejlesztette ki. Ugyanez áll a hangpostatechnológiára, tehát jobb, ha az üzeneteidet meg sem hallgatod. Jó hírek különben sincsenek.

Ha elkap az influenza, ami rövidesen várható, jó előre szólj a patikában, nehogy Teva-gyógyszert sózzanak rád. Igaz, hogy az használ, viszont tudnod kell, hogy a Teva izraeli cég, ami már évek óta jelen van Magyarországon – sőt, a New York-i tőzsdén is. A világért se vegyél tőlük senkit, hívj inkább garantáltan magyar javasasszonyt. Ha történetesen Cardo matrac van az ágyadban, ki vele, mert hiába a legkényelmesebb a világon, az, hogy Győrben gyártják, csak ravasz zsidó csel, ez a cég valójában izraeli. Kukoricacsuhéjjal töltött zsákvászon, az kell neked, nem Cardo matrac. S egy füst alatt a gyereked légzésfigyelő készülékétől is szabadulj meg, lehet, hogy az is Made in Israel. Így legalább éber maradsz, és oda tudsz figyelni, ha a zsidóbérenc kereskedők át akarnak vágni valamivel. Így például a fagyival, ha mégsem kapod el az influenzát. A Magnumot is forgalmazó Algidát leánykori nevén Straussnak hívják, és… na, nem folytatom, eredetileg milyen márka is ez. A teljes egészség megőrzése érdekében nézz körül a hűtőben és az éléskamrában, hátha valahol izraeli bor, humusz, halva vagy más csemege bújik meg; haladéktalanul ki vele, ez nem neked való, és különben is, szégyelld magad, már megint multinál vásároltál? Teljesen el vagy kanászodva, fiam.

A bojkott persze csak úgy teljes, ha azt is tudod, mi az, aminek rendszeres fogyasztásával támogathatod a szabadságszerető arab népek (balra) ügyét. Kérünk, bocsáss meg, ha a datolyán kívül momentán csak egy termék jut eszünkbe – de ezt alighanem nagyon szereted, kedves antiszemita:



És ha még nem próbáltad volna, most itt az ideje, érdemes megkóstolni a teveszart. Különféle receptekért fordulj az iszlamista honlapokhoz, nagy szeretettel fogadnak majd.

2009. január 8., csütörtök

Sorban születnek a háborús babák

Tizenkettedik napja tart e sorok írásakor az Öntött Ólom hadművelet Gázában, és eddig öt, a fronton harcoló izraeli katonát értesítettek: feleségük életet adott gyermeküknek. Szakemberek szerint a férj bevonulása körüli feszültségek és aggodalmak előbbre hozhatják a szülést valamivel. Koraszülésről, hála Istennek, egy esetben sincs szó, valamennyi bébi ép és egészséges. Az igazi bébi-boomot egyébként természetesen a hadművelet befejezése utáni kilencedik hónap táján várják, vagyis akkor, amikor a srácok hazamennek és derekasan nekilátnak mindannak, amit hazájuk szolgálatában egy időre kénytelenek voltak elhalasztani.

(A fotó illusztráció)

2009. január 6., kedd

A Hamasz elveszi és maga fölzabálja a segélyszállítmányokat

Kormány vagy gátlástalan gengszterbanda? Ezt a kérdést egyre többen teszik fel Gáza szerencsétlen lakosai között is, akik annak idején még egy „szociális gondoskodásáról” híres szervezet képében ismerték meg a terrorgarnitúrát. A Hamasz azóta laza csuklómozdulattal messzire hajította az álarcot.

Valószínűleg még a Berlin végóráiban harcoló nácik sem süllyedtek az embertelenségnek arra a szintjére, amelyen a Hamasz terrorcsoport mostanság tart, bár alighanem van még lejjebb. Egyre megdöbbentőbb hírek jutnak ki az izraeli csapatok által körülzárt, de egyelőre még a terroristák által megszállt Gázavárosból, noha ezek meglehetősen szelektálva látnak napvilágot. Így például az ENSZ-iskola szétlövéséről szóló hisztéria, aminek rendre lemarad az eleje. A banditák bevették magukat az épületbe, és gyerekekkel vették körül magukat. Azután rálőttek az izraeli páncélosokra, persze kárt nem tudtak tenni bennük. Az egyik harckocsi visszalőtt…

A Gázából kirekesztett nemzetközi hírtévéknek nincsenek anyagaik, nincs érdemi mondanivalójuk, ezért papagáj módjára szajkózzák a „humanitárius katasztrófa” kifejezést, (hogy odafigyeljenek rájuk – különben reklám nuku), természetesen anélkül, hogy tudnák, miről beszélnek, és naná, hogy gázai lakosokkal folytatott telefonbeszélgetésekre hivatkozva. Itt-ott azonban felfeslik a kenetteljes, szemforgató nemzetközi hazudozás egyhangú szövete, és elképesztő részletek szivárognak ki. Az élet kétségkívül nem könnyű mostanság Gázában – miként nem volt az mondjuk Budapesten, 1944-45 telén sem –, de az Övezetet még uraló terrorszervezet sincs azon, hogy könnyebbé tegye, sőt.


Ami lisztet a banditák nem zabálnak fel, azt felárral mérik ki a lakosságnak, holott ingyen kéne osztogatni

Izraelből rendszeresen kamionkonvojok indulnak Gázába, egy-egy ilyen konvoj több száz tonna élelmiszert, kötszert és gyógyszert tartalmaz, hiszen miért is ne tehetné mindenki a cionista rezsimet felelőssé azért, hogy táplálja saját ellenségeit. Ez szó szerint értendő, mert egyre világosabb, hogy a szállítmányok nem jutnak el azokhoz, akiknek szánják. A Hamasz rájuk teszi a kezét, s a harcosok maguk felzabálják a küldeményt, hiszen kell a kalória a megszállókkal folytatott küzdelemhez; a nép pedig, amely megválasztotta őket, elmehet a pokolba. A gyógyszereket is elveszik, akkor is, ha épp akkor, azokra nincs szükségük, mert később szükségük lehet. Ezeket jó pénzért el lehet adni, nemkülönben az élelmiszernek azt a részét, amelyet a terroristák nem bírnak felzabálni. A Hamasz-kormány feketézik: pénzt keres a humanitárius küldeményeken, és a busás hasznot a vezetők saját bankszámlájukra utalják.

Az első incidenst hétfőn rögzítették. A konvoj a Kerem Sálom határátkelő helyen lépett be az Övezet területére. Rövidesen fegyverropogást hallottak a túloldalról: a Hamasz megneszelte a szállítmányt, és lecsapott rá. Hasonló a létfontosságú üzemanyagszállítmányok sorsa is, ezekre a terrorszervezet mint stratégiai jellegű küldeményre száz százalékban jogot formál és igényt tart.

A gengszterbanda tudatosan azon van, hogy minél jobban feltornássza a polgári áldozatok számát, miután a tavalyelőtti libanoni háború óta tudják, hogy ezzel a fogással lehet a leginkább hatni a világközvéleményre. A civileket, híven a bevett arab harcmodorhoz, ágyútölteléknek és élő pajzsnak használják fel. Nem igaz az, hogy a gázavárosiak nem menekültek volna, mert „nincs hova menniük”, vagy mert a végsőkig ki akarnak tartani. Több jelentés szól arról, hogy az Övezet északi részének azon lakosait, akik a betörő izraeli páncélosok elől a menekülést megkísérelték, a Hamasz gyilkosai fegyverrel kényszerítettek vissza.




A gyilkosbanda tudatosan minél nagyobb szenvedést okoz a polgári lakosságnak


Fentebb szóltunk az ENSZ-iskolában történt katasztrófáról, amit ugyancsak az emberiesség elleni bűncselekményeket szakmányban elkövető iszlamista banda idézett elő. Korábban a Hamasz egy rakétája a határ túloldalán becsapódott egy izraeli óvodába – ahol természetesen nem voltak gyerekek. Mi sem magától értetődőbb, mint hogy az ENSZ-iskola tömve volt, méghozzá olyan gyerekekkel, akik egyébként nem is mind oda jártak… A tömeghalál után a Hamasz emberei gyorsan megjelentek, és a holttestek közül kivették a felnőtt férfiak hulláit. Ez is bevett gyakorlat: likvidált gyilkosaikat igyekeznek – az azonosítást elkerülendő – minél gyorsabban eltemetni.

Gázai polgárok beszámolóiból tudjuk, hogy a terrorszervezet emberei szó szerint a fülüknél fogva rángatnak magukkal kisgyerekeket, miután tartanak attól, hogy gyermektúsz híján az izraeli hadsereg igen zabos srácai még annyi időt se hagynak neki, hogy szálámot mondjon, csak odapörkölnek. Vannak, akik polgári otthonokban tartanak fogva egész családokat, mások ENSZ-intézményekbe és persze mecsetekbe vették be magukat. Az izraeliek több alkalommal tapasztalták az utcai harcok közben, hogy Hamasz-tagok akár fél tucatjával is terelik maguk előtt – élő barikád gyanánt – a civileket.

Megkezdődtek az első kivégzések is. A terrorbanda a vesztét érzi, így nekiállt a Hamasztánban még életben lévő Fatah-tagok meggyilkolásának, miután már korábban megígérte: az izraelieknek, ha rajtuk múlik, nem lesz kinek átadni a hatalmat – és egy esetleges puccsot sem akarnak megkockáztatni.






A terroristák saját gyermekeiket sem kímélik, ha a hatalmuk forog kockán

Az egyre inkább kialakuló kép önmagáért beszél. Ha van Gázában humanitárius katasztrófa, azt semmiképp nem Izrael idézte elő. A polgári lakosság nyomora és pusztulása elsődlegesen a Hamasz érdeke, amelynek most semmi sem drága – és soha nem is volt az. Noha Izrael nem szüntette be a telefonvonalak működését, a Hamasz-kormány gondoskodott arról, hogy az uralmuk alatt álló területeken mentőket, tűzoltókat még véletlenül se lehessen hívni. Ha a lakosságnak nincs ivóvize, elektromossága, ennivalója, gyógyszere, az az ő szemszögükből csak jó. Íme a totális háború, iszlamista módra. Ez ellen persze pisszenni sem lehet. A gázaiak hallgatnak, mert a rémület nagy úr. Hamarosan azonban alighanem még a fentieknél is épületesebb dolgokat hallunk majd.

Reméljük, mihamarabb hajnalodik a háborús bűnös, népirtó Hamasz által megszállt Gázában.

Levana: Lélekemelő – mindenkinek, akit megérint…

Jungreis Eszter rebecen a háborús válsághelyzet okán a 142. zsoltárt figyelmünkbe ajánlva mindannyiunkat imára buzdít izraeli testvéreinkért. Ha van pár nyugodt perced, kérlek, e zsoltárt olvasva te is gondolj a harcoló és az elesett izraeli katonákra és az életükért aggódó hátországra, ezzel is sürgetve a mihamarabbi megnyugtató befejezést.

1 Oktató dal Dávidtól, midőn a barlangban volt. Ima.
2 Hangommal az Örökkévalóhoz kiálltok, hangommal az Örökkévalóhoz könyörgök.
3 Kiöntöm előtte panaszomat, szorultságomat elmondom előtte.
4 Midőn elborul bennem szellemem – hisz te ismered ösvényemet – az úton, melyen járok, tőrt rejtettek el nekem.
5 Tekints jobbra s nézd: nincs senkim, aki ismerne; menekvés elveszett előlem, nincs ki lelkemmel törődnék.
6 Kiáltottam hozzád, Örökkévaló, azt mondtam: te vagy menedékem, osztályrészem az élők országában.
7 Figyelj fohászomra, mert megfogytam nagyon, ments meg engem üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálam!
8 Hozd ki a börtönből a lelkemet, hogy magasztalja nevedet, velem ékeskednek az igazak, midőn jót végzel rajtam.

Akik eddig életüket adták a hazájukért

Amikor az izraeli hadigépezet felsorakozott a Gázai övezetnek nevezett terroristadühöngő határán, valahol egy félreeső helyen megjelentek azok a leponyvázott teherautók is, amelyek a hullazsákokat hozták. Hiszen tudták, tudtuk: a győzelmet nem adják ingyen. Legfeljebb abban reménykedhettünk, hogy nem lesz „sok” halott. Mennyi az a sok? E sorok írásáig hatan: hat fiatal élet, hattal többen a kelleténél.

Az iszlamistákkal folytatott harcban elsőként – még vasárnap – a 22 éves Dvir Imánuelof főtörzsőrmester, Givát Zeév-i lakos esett el Gázavárostól északra, Dzsabalíjában. Még aznap este örök nyugovóra helyezték Jeruzsálemben, a Herzl hegyen lévő katonai temetőben. Halálát aknagránát okozta, amely tőle nem messze csapódott be, miközben járőrszolgálatot teljesített. A detonáció további tizenkilenc bajtársát sebesítette meg. Édesanyja, Dália arra érkezett haza, hogy a lakás előtt a Cahal tisztjei állnak és őt várják a hírrel, amit már az egész kisváros tudott. Imánuelofot, a Netivot Zsidó Szeminárium hallgatóját – aki a kötelező hároméves katonai szolgálatra önként ráhúzott hathónapos plusz időszak vége felé járt – több százan kísérték útjára. A család számos csapást szenvedett el eddig is: két éve Dvir édesapja hunyt el hosszú betegeskedés után, s a fiú két hete temette el a nagyapját. Most őt gyászolják a hátramaradottak: az anya és három nővére.

Két további incidens során négy katona vesztette életét – sajnos, róluk nem mondható, hogy harcban estek volna el. A vizsgálat jelenleg is tart, az viszont már valószínűnek látszik, hogy a négyből hárman ún. „baráti tűz” áldozatai lettek, vagyis izraeli egység tévedésből a sajátjaira nyitott tüzet. Ha így van, korai és értelmetlen halált haltak: hétfőről keddre virradó éjjel a Dzsabalíja menekülttábor külvárosában hárman, huszonnégyen megsebesültek. A három halott: Dágán Wartmann őrnagy (32), Máálé Mikmás-i lakos, foglalkozására nézve orvos; Nitáj Stern főtörzsőrmester (21) jeruzsálemi lakos és Juszef Muádi (19) haifai lakos. A második incidens alkalmával – kedden, kora reggel –, alighanem az izraeli hadsereg korábbi ágyútüze után leomló fal maga alá temette a 27 éves Jonatán Netanáél századost, kedumimi lakost, a 202. Ejtőernyős Dandár helyettes századparancsnokát.

Ez utóbbi esetben még beszélhetünk tragikus véletlenről… az első esetben azonban alighanem csak a „szokásos”, zsigeri izraeli trehányságról, ami miatt odaveszett három ember, összesen mintegy hetven évesek. Faszkorbácsot annak a trógernek, akik miatt ez az értelmetlen halál bekövetkezett!

Jonatán édesapja, Ámosz Netanáél rabbi kijelentette: fia az Úr nevét megszentelve halt meg. „Nemzeti cionista nevelést kapott (…), fiatalságától fogva jesivában nevelkedett. A legjobbak közé akart tartozni, a Szájeret Mátkálba szeretett volna kerülni [ez a híres 121. sz. elitkommandó]. Az előtte való este azzal feküdtem le, hogy ez megtörténhet. Nem sokkal hajnali öt előtt jöttek meg a tisztek, akkor már fenn voltam és tanultam.”

Netanáél százados tizenkét órával a halála előtt beszélt a feleségével, Cionával, akivel két éve esküdött meg. Ciona megérezte, hogy baj lesz. „Csütörtökön találkoztunk a Negevben és azt kérdeztem Jonitól: most találkozunk utoljára? Ő boldog volt, táncolt. Rászóltam, hogy ne komolytalankodjon. Mikor azt kérdeztem, fél-e, azt válaszolta, semmi gond nem lesz…” Két éve esküdtek meg. Netanáél százados három hónapos kislánya, Mááján várja haza – még nem érti, miért nem láthatja többé az apját.

Wartmann őrnagy, a Goláni hadtest tisztje nemrég kezdte meg tanulmányait a jeruzsálemi Hár Hámor jesivában. Az Öntött Ólom hadművelet kezdetekor jelentkezett önként szolgálatra, mondván egységparancsnokának: „Ha ti mentek, veletek megyek én is”. Két fivére szintén szolgál, egyikük sorkatonaként, másikuk tartalékosként. A család – öt testvér és a szülők – sokkot kapott a hírre.

Juszef Muádi az izraeli hadsereg arab katonája volt, a haifai drúz közösség tagja: az ember, aki tizenkilenc évesen példát mutatott arra: van másképp is. Mielőtt bevonult, így búcsúzott az öregétől: „Apám, büszke leszel rám.” Számir Muádi, a mezőgazdasági minisztérium munkatársa s az anya, Uáfá, aki tanítónő, vasárnap látták utoljára élve a fiukat. „Hiszünk a sorsban, és neki ez a sors jutott”, mondta az apa. Mindkettejüknek rossz érzésük volt a tragédiát megelőzően. Juszef halálát a közvetlen hozzátartozókon – szülők, nagyszülők és két testvér – túl gyászolja az egész kiterjedt klán és maga a közösség is: Muádiék tekintélyes családnak számítanak, Számir egyik unokatestvére, Dzsaber Muádi korábban képviselő, sőt miniszter is volt.

Nitáj Stern is vasárnap beszélt utoljára a szüleivel; azzal búcsúzott el, hogy most pár napig aligha hallanak felőle. A jeruzsálemi Beni Hájl jesivában tanult. Nagy életművésznek, álmodozónak tartották. Fivére ugyancsak Gázában harcol.

Terroristák tüzében vesztette életét kedden délelőtt tíz óra tájban Alekszandr Masvickij 21 éves Beér Seva-i lakos, egy elitegység tagja. Bajtársai viszonozták a tüzet és likvidálták gyilkosait. Az izraeli egység több tagja megsebesült a tűzharcban, őket a Beér Seva-i Szoroka kórházba evakuálták. Róla még nincs kép.


Lélekben legyetek a szülőkkel, feleségekkel, barátnőkkel, testvérekkel, gyermekkel, hozzátartozókkal. És Cionnal.

2009. január 3., szombat

És megkezdődött a szárazföldi invázió...

Az Izraeli Védelmi Erők szárazföldi egységei megkezdték az offenzívát a Gázai-övezetben - egy héten át tartó légi puhítást követően. Imádkozzatok azokért a srácokért, akik nem csak hazájukért, de az egész euroatlanti civilizációért is harcolnak - legalábbis ami abból még megmaradt.

A nap folyamán Gázavárosra leszórt röplapok ezrein figyelmeztette Izrael a polgári lakosságot, távozzon otthonából, mert ami következik, az nem ellene folyik. Szombat kimenetele után már több orgánum tudni vélte, hogy küszöbön áll az invázió - és sötétedés után meg is kezdődött.


A Hamasz gyakorlatilag magára maradt. Még az arab világ kormányai sem nagyon emelték fel a szavukat mellette, leszámítva a kötelező szájkaratét. A terrorszervezet a legkülönfélébb manőverekkel kísérletezett, hogy tartsa a lelket híveiben és az egyre kiábrándultabb lakosságban, így például azt az álhírt terjesztették korábban, hogy az izraeli offenzíva már megindult, de azt "visszaverték", valamint veszteségeik "jelentéktelenek", és mindenképp ők fognak győzni. Ami a propagandaháborút illeti, egyelőre vesztésre állnak. Nem ismétlődött meg az, ami Libanon esetében két éve, amikor a világ médiája gyakorlatilag az "ártatlan civilekre" hegyezte ki az egész ügyet, és a legtöbb ország egyértelműen a Hamaszt tartja felelősnek. Az izraeli diplomácia frontján hatalmas győzelem Cipi Livni külföldi szereplése, különösen a párizsi, amely természetesen a Sarkozyvel kilencven fokos fordulatot tett francia vezetésnek köszönhető. Az izraeliek arról is gondoskodtak, hogy a videomegosztók ezúttal ne arab manipulációkkal legyenek terheltek, hanem kellő mennyiségben fenn legyenek a valóságot bemutató anyagok is a világhálón.

Nagyon nehéz utat választott Izrael, amelynek lakossága a légicsapásokat mindenképp támogatja, az emberéletek feláldozásával járó inváziót azonban már sokkal kevésbé. Más választás azonban nincs, csak az, amit már Dzsenínben is végigcsináltak: utcáról utcára, házról házra járva megtisztítani Gázát, amely több időt már aligha bír ki Hamasz-uralom alatt. A terrorszervezet tizenötezer fegyverest emleget és azt, hogy az Övezet az izraeli katonák temetője lesz. Meglátjuk. Nagyon sajnálatosnak tartanánk, ha igaza lenne annak az arab civilnek, aki kamerák előtt jelentette ki, hogy "a palesztin nép egyenlő a Hamasszal, és a Hamasz egyenlő a palesztin néppel", mert félő, hogy ebben az esetben a palesztin nép en bloc mondott ki magára halálos ítéletet. Itt azért még csak nem tartanak?

2008. december 30., kedd

Év végi gyorsstatisztika Izraelből: közel 7,5 millió lakos, háromnegyede zsidó

Sokszorosára nőtt Izrael lakossága annak megalapítása óta, folyamatosan csökken ellenben a zsidó lakosság aránya, az alijáról már nem is beszélve. A születések száma bőven meghaladja a halálozásokét.

A jeruzsálemi Központi Statisztikai Hivatal ma közzétett adatai szerint a polgári újév küszöbén Izrael lakossága 7 millió 373 ezer embert számlált. 2008-ban 157 ezer baba született, 38 ezer embert temettek.

Az izraeliek nemzetiségi megoszlása egyre több aggodalomra ad okot. Nem is olyan rég még négyötöd volt zsidó, ma ez az arány csak 75,5 százalék, az araboké 20,2, az „egyéb” lakosoké 4,3 %. Az éves népességnövekedési ráta 2003 óta stabilan 1,8 százalék – igaz, ez elsősorban az arab és a vallásos harédi lakosság érdeme.

2008-ban 129,500 fővel gyarapodott az ország, s ennek zöme a természetes szaporodás eredménye – az eltelt esztendőben komolyabb bevándorlási hullám nem volt. Sőt, az alija 16 százalékkal csökkent az előző évhez képest: mindösszesen 16 és félezren vándoroltak be a Szentföldre, legnagyobb arányban (35 %) a volt Szovjetunió területéről, egyötöd-egyötöd Nyugat-Európából és Észak-Amerikából. A falasmura alija leállításával Etiópiából most már csak 1700-an távoztak Izraelbe. Nicholas Sarkozy elődeitől eltérő, határozottabb politizálása miatt nagyobb biztonságban érzik magukat a francia zsidók, így visszaesett a tavaly még igen erős francia alija is. Megduplázódott ugyan a dél-afrikai – de még így is csak háromszázötvenre emelkedett. A közép-kelet-európai régió egyetlen komolyabb zsidó közössége, a százezres magyarországi tömb gyakorlatilag nulla érdekeltségről adott számot alija-ügyben.



Éli Kohén, a Szochnut alijaosztályának vezetője 2009-re erőteljes változást ígér. Részint persze azért, mert ez a dolga – de részint azért, mert Izrael nagyban számít a gazdasági világválság nyomán elbizonytalanodó országokban élő zsidóság megmozdulására. Miután Izrael – eddig legalábbis – viszonylag ép bőrrel lábolt át a pénzügyi összeomláson, sokan arra számítanak, vonzó célponttá válik azok számára, akik be akarják biztosítani gyermekük jövőjét, amellett elegük van a világnak majdnem minden pontján szignifikáns növekedést mutató antiszemitizmusból.

A statisztikai adatok szerint az államalapítás óta 3 millió 41 ezer 714 ember alijázott.