Izraeli arabok – I. rész

Ma nyújtották be a vádindítványt a 18 éves Mohamed Máfárdzsi, a Felhőoszlop hadművelet idején egy tel-avivi buszt felrobbantó terrorista ellen. Máfárdzsi a 18. születésnapja után tíz nappal helyezett el bombát a 142-es buszon, majd leszállt. A szerkezet később fel is robbant, huszonnégyen sebesültek meg.

Máfárdzsiról azóta kiderült, hogy a ramallai Bir Zeit egyetemre járt, eközben egy rokonánál lakott a gázai Bét Lákijában és Izraelben – az egyik modiini McDonald’sban – dolgozott, hogy tanulmányai mellett pénzt keressen. A hazafiasság azonban buzgott benne, és egy nap, amikor egy nyugati parti zöldségesnél vásárolt, elkottyantotta, mennyivel szívesebben harcolna inkább a Hamasz soraiban az Övezetben.

A vádlott (balra) a bíróságon. Tanulhatott, dolgozhatott, mégis inkább robbantott

A kofa – a terrorszervezet beszervezett tagja – arra kérte, később jöjjön vissza, és amikor Máfárdzsi megjelent, előadta neki a buszrobbantás tervét, mondván, így bosszulják meg az Izrael által néhány nappal korábban kilőtt tömeggyilkos dúvadat, Ahmed Dzsábárit, a Hamasz katonai parancsnokát.

A merénylet napján izraeli munkaadója szokás szerint elment a fiatalemberért a határátkelőhöz. Máfárdzsi várta, s már nála volt a pokolgép – nem sokkal korábban kapta meg a használati utasítással együtt. Mielőtt Modiinba értek volna, Máfárdzsi telefonja megszólalt. A fiú elsírta magát, közölte a munkáltatójával, hogy a mamája nagyon beteg, és legyen szíves, tegye ki a Silát útkereszteződésnél, mert azonnal látnia kell. A főnök mi mást tehetett volna: kitette. A merénylő a 111-es buszra szállt, ami bevitte Tel-Avivba.

A 142-es a Saul Hamelechen. Szabadon járt-kelt a gázai fiatalember

A nagyvárosba érve többszöri átszállással jutott el a Bát Jámba tartó 142-esre; a bombát a Ramat Gan-i gyémánttőzsdénél dugta a harmadik ülés alá a jobboldalon, majd leszállt és felhívta a megbízóját. A busz a Saul királyról, illetve Henrietta Szoldról elnevezett utcák sarkán robbant fel. Máfárdzsi visszavonatozott Modiinba, bement a munkahelyére és elnézést kért.

A történet nyomán több kérdésnek is fel kell merülnie azokban, akik szent meggyőződése szerint Izrael apartheid állam, amely koncentrációs táborokban és sokméteres falak mögött gettósítva tartja a rab palesztin nemzetet.

A történet mellett figyelemre méltó filmfelvétel járta be az internetet; kimondottan azzal a céllal készült, hogy Izraelt és a zsidóságot lejárassa. Nem sikerült, ellenben a vágatlan változat rámutat Pallywood valódi arcára – arra, hogyan készülnek az izraeli katonák és határrendőrök, illetve a palesztin rendbontók közötti „összecsapásokról” forgatott vágóképek.

Arról, miként szállnak szembe a szabadságharcos palesztin gyermekek a cionista szörnnyel, itt nézheti meg a felvételt, aki még nem látta.

A palesztin „tájékoztatási” módszerekről kitűnő magyar feliratos összefoglalót  készített annak idején  a sajnos régóta csak álló Napi Dzsihád; érdemes itt végignézni azt a dokumentumfilmet, amiből kiderül, miként hazudik, hamisít és gyárt hírt a semmiből az arabság nemzetközi segélyeken működtetett goebbelsi gépezete – és arról is következtetéseket vonhatunk le, hogy a nyugati hírügynökségek, televíziók miért nyalják be ezeket a kamu tudósításokat csont nélkül. Azért, mert akkor le kéne vonni a következtetést, hogy az 1967 után kitalált palesztin népnek nem csak a múltja áll teljes  mértékben hazugságokból,  hanem a jelene is; azért, mert ebből már az következne, hogy nem néppel van dolgunk, hanem hazug, garázda csőcselékkel, az meg nem lenne PC.

Tőlünk viszont távol áll, hogy ilyesmit gondoljunk, épp ezért érdemesnek tartjuk néhány elnagyolt vonással bemutatni  a valódi izraeli arabot – az embert, aki egyáltalán nem azzal tölti mindennapjait, hogy minél többet konfrontálódjon egyenruhásokkal, hanem bármily döbbenetes is, reggel felkel, munkába megy, igyekszik ellátni a családját, autót vezet, tévét néz, egyszóval éli az életét – tegyük hozzá:  valamennyi arab nép közül a legmagasabb nívón, ha a mesterséges olaj-életszínvonalat nem számítjuk.

Jó is a tel-avivi tengerparton lazítani

Másfélmillió emberről van szó, akik izraeliek, de arabok. Ez Izrael lakosságának a húsz százaléka. A legtöbben Jeruzsálemben laknak, de szép számmal élnek arabok Tel-Avivban, Haifán, Akkón, Ráháton, Názáretben, Umm el-Fáchemben és másutt is. Lexikonszócikkek szerint nyelvük a „palesztin arab”, ami azt sugallja, mintha létezne egyfajta, csak a „palesztinokra” jellemző arab nyelvjárás – ami persze már a ködképzés része; az izraeli arab hajszálra úgy beszél, mint a jordániai arab, a libanoni arab vagy a szíriai arab. Arabul – mindenféle dialektus nélkül. A „palesztinokat” csak az különbözteti meg legfeljebb, hogy anyanyelvi szinten bírják a hébert is. Ez a két nyelv egyébként egyenrangú és hivatalos Izraelben. (Az angol és az orosz – nem.)

Közkeletű tévedés még jobb sorsra érdemes könyvekben is,hogy az izraeli arabokat alapvetően kereszténynek és drúznak tartják, holott e két vallás aránya nem éri el körükben a 10 %-ot, és a keresztények aránya csökken. A szunnita muzulmánoké jó 80 %.

Közkeletű hazugság annak hangoztatása, hogy Izrael ezekkel az emberekkel szemben valamiféle „apartheidet” tartana fenn, csorbítaná emberi jogaikat, „fajüldözést” érvényesítene velük szemben. Vannak, akik „csak” tévednek, illetve keverik az izraeli arabságot a nem Izrael területén élő, izraeli állampolgársággal és az azzal járó jogokkal természetesen nem rendelkező gázai és nyugati parti arabokkal, akiknek a zöme már egyáltalán nem él semmilyen zsidó fennhatóság alatt.

Gyakorta elhangzó érv, hogy vannak izraeli arabok, akik nem állampolgárok. Ez igaz, vannak ilyenek, főként Jeruzsálemben, akiknek Izrael a város 1967. évi egységesítése után nagyvonalúan izraeli állampolgárságot ajánlott fel – ezt azonban sokan visszautasították. Zömében nem maguktól, hanem kényszer hatására: az 1967-tel kezdődő palesztin-arab terror halállal fenyegette azokat, akik az állampolgárság felvételével „elárulják a palesztin ügyet”, így ezek az emberek állandó lakosok lehettek csak. Igaz, ez a státusz is lehetőséget nyújt arra, hogy a helyhatóságokban választók és választhatók lehessenek. Igen: a törvényhozási választásokba valóban nem szólhatnak bele, mivel ők nem állampolgárok, és azért nem lettek azok, mert visszautasították az izraeli állampolgárság felvételét.

Mint az eddigiekből is láthattuk: politikai jelentősége van annak, hogy valaki izraeli arabnak vagy palesztinnak, izraeli palesztinnak, 1948-as palesztinnak, palesztinai arabnak vagy Izraelben élő palesztinnak nevezi magát. Az éremnek persze van egy igen érdekes oldala – az izraeli arab polgárságnak az a része, amely kikéri magának, hogy őt palesztinnak nevezzék. Ők izraelieknek tartják magukat. Vallásilag általában keresztények. Minden tekintetben kisebbséget képviselnek – a józan kisebbséget, tegyük mindjárt hozzá.

Az izraeli arabok tekintélyes hányada mindjárt az ország 1948-as kikiáltásakor kisebbségbe került, főként azért, mert az újjáalakított zsidó állam területét több százezer arab hagyta el. Különféle számok vannak forgalomban – a palesztin propaganda természetesen milliókról tud. A milliókkal való dobálózás abban az esetben jogos, ha elismerjük: a menekültstátusz öröklődhet. Ez persze jogi abszurdum; képzeljük csak el, ha egy huszonöt éves házaspár 1956-ban elmenekül Budapestről az orosz tankok elől, és Ausztriában letelepül, de mindvégig menekült marad, sőt, nemcsak ő, de fiai, majd unokái is menekültként születnek és nőnek fel, majd halnak meg, miközben újabb menekülteket nemzenek. A nemzetközi jog nem ismeri el a menekültstátusz öröklődését. Kivéve, ha a menekült palesztin.

Ez a magyarázat a ma már egyes becslések szerint négy és félmillió palesztin menekült létszámára, akik egy része – ad absurdum – a mai napig menekültstátuszt élvez Gázában, ahol hét éve a saját vérei vannak hatalmon (de említhetnénk a Nyugati Partot is, ahol a mai napig komplett városok futnak „menekülttábor” címszó alatt, miközben a hely már évek óta a Palesztin Hatóság uralma alatt áll). Magától értetődik, hogy egy ekkora tömegnek külön menekültügyi bürokrácia is jár. Ezért van az, hogy palesztin menekültügyekben nem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) a felelős, hanem külön szerv, a Palesztin Menekültek Segélyező és Munkaközvetítő Hivatala a Közel-Keleten (UNWRA). Ha Ruandában, Közép-Ázsiában vagy a világ más forrpontján földönfutóvá válik több százezer ember, a UNHCR égisze alá kerülnek. A palesztin menekülteket és leszármazottaikat  az UNWRA látja el. Az ENSZ durván megsérti ezzel saját emberjogi alapokmányát, mivel nem lenne szabad különbséget tenni menekült és menekült között. Nem beszélve arról, hogy egy palesztin „menekültre” jutó összeg átlagosan nyolcszor-tízszer akkora, mint a nem palesztinokra jutó összeg.

Arabok tesznek részvétlátogatást Gilád Sálit családjánál - ekkor még nem lehetett tudni, hogy a katona él-e egyáltalán

Valójában nem érte el az egymillió főt az 1948. évi Erec Jiszráél-i arab összlakosság száma sem; ezeknek az embereknek a nyolcvan százaléka távozott, de közel sem mindenki a háborús cselekmények vagy pláne amiatt, hogy a zsidók elűzték őket. Voltak ilyen helyek – a legnagyobbak: Lod és Ramle – ahonnan csakugyan kikergette az arab lakosságot a korábbi terrortámadásokon feldühödött Hagana, az Ecel vagy a Lechi, és olyanok is – Haifa, Akkó –, ahol maga a zsidó lakosság tartotta vissza az arabokat a költözéstől. A népvándorlást azonban alapvetően az ENSZ 1947. évi felosztási határozatát el nem ismerő, az egynapos Izraelt megtámadó arab államok hiszterizáló rádióadásai váltották ki, amelyek folyamatosan arra szólították fel az embereket: meneküljenek, és majd visszatérhetnek földjükre, ha a hős arab seregek felszabadították azt a cionista megszállók rémuralma alól. Aki ezekre az adásokra hallgatott – pórul járt, a hős arab seregek pedig átlag tízévente megkapták a magukét a cionista megszállóktól.

A környező arab államok – amelyek nem egy palesztin állam megteremtésére, hanem területe minél nagyobb darabjának megkaparintására és bekebelezésére törtek – nem kívántak palesztin államot létrehozni. Jordánia ezt minden további nélkül megtehette volna a Nyugati Parton, amely az ő megszállása alatt volt 1948 és 1967 között, de nem tette meg, palesztin „ügy” pedig, milyen érdekes, ebben az időszakban nem létezett, miként a palesztin nép fogalmát sem ismerték. Ugyancsak létrehozhatta volna a palesztin államot Egyiptom, amely 1948 és 1956, utána 1957 és 1967 között ellenőrizte a Gázai-övezetet. Nemhogy megkezdték volna itt az államiság kiépítését, de Nasszer elnök egy tollvonással 1959-ben megszüntette az Arab Liga java része által elismert palesztin bábkormányt, amely még a királyi Egyiptom fennhatósága alatt jött létre, amikor nyilvánvaló volt, hogy a zsidók megnyerték a Függetlenségi Háborút.

Az arab hatalmak valószínűleg soha nem engedték volna visszatelepülni a palesztin-arab menekülteket, akkor sem, ha a zsidó állam 1948-ban történetesen összeomlik az összesített egyiptomi-transzjordán-szaúdi-libanoni-szíriai-iraki csapás alatt. Csakhogy nem omlott össze, a távozók helyét pedig azon nyomban elfoglalták mások. Valódi menekültek, akiket valóban fajüldöző törvényekkel fosztottak ki szülőhazájukban, majd rúgtak onnan ki koldusbottal a kezükben: az arab országokból elüldözött zsidók.

Izraeli arab lányok tüntetnek elítélt terroristák mellett Jeruzsálemben, a Legfelsőbb Bíróság épületénél

Az arabok közül mintegy 150-160 ezren maradtak az újjáalakult zsidó államban. Ők jártak jól – bár biztos, hogy akkor, 1948-ban nem láthatták előre, hogy az elkövetkezendő hatvan-hetven évben ők lesznek az egész közel-keleti és észak-afrikai térségben az egyedüli arabok, akiknek emberi jogok jutnak osztályrészül, az egyedüliek, akik polgári jogokat gyakorolnak, választók és választhatók, az egyedüliek, akik szabadon élhetnek a gyülekezési, a szólás- és a vallásszabadsággal.

Azok, akik a „megszállókat” választották, és maradtak.

De vajon valóban egyenjogúak ezek az emberek? Jogaikat nem csak papíron biztosítják? Az önmagában mit sem ér, hiszen valamennyi kommunista ország alkotmánya szavatolta ezeket a jogokat, csak épp az alkotmányt nem tartotta be senki, és mindenki tudta, mit érnek ezek a jogok. Magyarországon Orbán Viktor még ennél is nagyobb bűvészmutatványt hajtott végre, amikor a demokrácia glaszékesztyűjét egyszerűen kifordította a diktatúra vaskesztyűjére, alkotmányosan számolva fel az alkotmányosságot és jogszerűen iktatva ki a jogállamot, miközben gyakorlatilag semmire nem lehetett ráfogni, hogy jogi értelemben diktatórikus lett volna. Meddig tartana akkor a zsidó finesznek úgy megfosztani a jogaiktól szegény palesztinokat, hogy belekötni ne lehessen?

Már említettük azokat a főként jeruzsálemi lakosokat, akik – saját terroristáik nyomására – nem lettek állampolgárok. 1948-ban képződött még egy réteg: voltak arabok, akik elmenekültek szülőfalujukból, de nem elég messzire, így a háború végén továbbra is izraeli területen éltek, otthonukba visszatérni ellenben nem tudtak. Az angol nyelv, amely megalkotta a „displaced person” fogalmát, rájuk is talált kifejezést: ők lettek a „present absentees”, a jelen lévő hiányzók. Ők egyes esetekben azért nem térhettek haza, mert elhagyott otthonaikat időközben kisajátította a zsidó állam, amely – a nemzetközi joggal összhangban! – ezt tette valamennyi menekült esetében. A palesztinok egynegyede lett ilyen „present absentee”, hontalan egy új országban, így Száfúríja komplett lakossága, illetve két gálili falu, Kafr Birim és Ikrit lakosai. Az ő esetükben, ha nagyon akarjuk, felróható a minden fronton háborúban álló izraeli államnak, hogy nem tartotta kellő mértékben tiszteletben jogaikat.

Az „apartheid” vérvádjának másik eredője az, hogy Izrael a korai években, jóllehet az állampolgárságot megadta arabjainak, velük mint az állammal magától értetődően ellenséges tömeggel, ötödik hadoszloppal szemben statáriális intézkedéseket foganatosított. Utazási nehézségek, kijárási tilalmak, adminisztratív őrizetbe vételek és kitoloncolások keserítették az izraeli arabság életét egészen 1966-ig – bár érdemes megjegyeznünk, hogy olyan polgárjogi küzdelmet, mint ugyanebben a korszakban az amerikai feketéknek, az izraeli araboknak nem kellett vívniuk. Soha nem rendszeresítettek számukra külön vécét, várótermet, gettót, a tömegközlekedésben sem kellett a jármű bizonyos részein utazniuk – minden ezzel ellentétes híradás hazugság.

Izrael 1950-ben hozta meg az Eltávozottak Tulajdonának Törvényét: ez tette lehetővé, hogy állami kezelésbe vegyék a más országba kivándorlók földjét; 1953-ban pedig a Földszerzési Törvény született meg, amely azt tette lehetővé, hogy a kisajátított földek állami tulajdonba is átmenjenek.

Az állampolgárságot elfogadók részt vehettek a választásokon, s Izraelben olyan Kneszet, törvényhozás még nem állt fel, amelynek ne lettek volna arab tagjai, jóllehet nem mindig etnikailag arab pártok delegálták őket. Az első két izraeli arab parlamenti képviselő Ámin-Szálim Dzsárdzsórá (Názáreti Demokratikus Lista) és a kommunista párttag Taufík Toubí voltak.

Izraelben van arra lehetőség, hogy az állam létére veszélyt jelentő, ultraszélsőséges pártokat eltiltsák a választáson való részvételtől. Ilyen sorsra először arab csoportosulás jutott, amely 1965-ben Izrael felszámolásának programjával, Arab Szocialista Lista néven indult volna a választáson, ha a Központi Választási Bizottság hagyja. (Megjegyzendő: jóval később Méir Kahane rabbi pártját bélyegezték szélsőségesnek és tiltották el ugyanígy.)

1966-ban Izraelben véget ért a szükségállapot, amely több arab szomszédjánál a mai napig érvényben van. A diszkriminatív törvényeket felszámolták, ugyanakkor törvény mondta ki, hogy arab és zsidó polgár között nincs különbség. A teljes jogú polgárnak jogában áll szervezkedni is, amelyet Izrael – ha nem rendbontástól volt szó – önként vállaltan eltűrt. Arab polgármesterek és önkormányzati képviselők 1974-ben hozták létre érdekvédelmi bizottságukat, kimondottan abból a célból, hogy nyomást gyakoroljanak az izraeli kormányra. Izraeli arab politikusok erre az időszakra teszik a nagy áttörést, ekkor alakult ugyanis meg a Földvédelmi Bizottság a földek kisajátítása ellen – utóbbi ugyanis folyamat volt, ami messze nem zárult le a Függetlenségi Háború után, hanem még évtizedekig tartott –, és ekkor választották Názáret polgármesterének Taufík Ziád költőt (balra), a kommunista párt színeiben. 1976-ban erőszakos tiltakozás folyt a kisajátítások ellen; az izraeli biztonságiak hat izgatóval végeztek, az a nap – március 30. – azóta is a Föld Napja a palesztinok számára.

A kilencvenes évek nagy békefolyamata, Madrid, Oslo, Kairó idején nagyon sokan voltunk, akik hatalmas reményeket láttunk a kiegyezési kísérletben – ez kifejezésre jutott az arab állampolgárok részéről is abban, hogy 1999-ben 94%-uk voksolt Ehud Bárákra. Mint kiderült, hiába. Bárák mindent felajánlott 2000-ben Jasszer Arafatnak Camp Davidben, aki válaszul kirobbantotta a második intifádát.

(Folytatjuk)

9/11: az elhazudott világháború

Ennek a blogbejegyzésnek már régen készen kéne állnia, élesítve – elvégre nem a napokban kaptam észbe, hogy tizedik évforduló lesz. Mégsem volt kész, most, szombat kimenetele után ültem neki. Nehéz írni arról, mi történt 2001. szeptember 11-én. De valamit csak muszáj lesz. Olyanra sikeredik, amilyenre.

A szabad világ nem kíván tudomást venni arról, amibe belekeveredett

Az én nemzedékem szerencsés: mozgalmas, történelmi időszakot élt át. 1963-ban születtem, nem sokkal azután, hogy meggyilkolták Kennedyt. A hatvanas évek fílingje még épp utolért minket, holott áldásai, átkai csak erősen szelektálva, megszűrve juthattak be a Vasfüggöny mögé. A hetvenes években a Szabad Európán nőttem fel. Szilárdan hittem a liberális dogmákban – akkor, és még sokáig –, miszerint minden ember szabadnak, egyenlőnek születik, s minden társadalom természetes útja a szabad választásokon át a demokráciába vezet. A szabad választások eredménye semmi más nem lehet, mint az egyedül üdvözítő jó, a végeredmény pedig a szent világszabadság, amely a kommunizmus bukásával óhatatlanul eljő.

"Még tíz embert adjatok"

Noha nem hittem volna, hogy a kommunizmus az én, vagy akár az unokáim életében megbukik, és még negyven éves sem leszek, amikor a szabad világ az iszlámmal vívja világháborúját, miközben ezt még önmaga előtt is letagadni igyekszik, a Szovjetunió rémuralma – szinte egyik napról a másikra összeomlott. Francis Fukuyamának hittem, aki úgy vélekedett, itt a történelem vége, és nem Samuel Huntingtonnak, akinek akkor, a kilencvenes évek elején őszintén szólva a nevét sem hallottam. Igaz, számos jel mutatott arra, hogy a szabad választások sem mindig hozzák az egyedül üdvözítő jót – el is húztam Magyarországról a csíkot, amikor egy év után láttam, mit művel az MDF és borzalmas tagsága –, de liberális hitvallásom érintetlen maradt.

Sokan inkább a halált választották

Izraelben pedig kiteljesedett. Jichák Rabin mártír miniszterelnök és Simon Peresz híveként megrögzötten hittem, hogy az arabokkal békét lehet kötni, és ennek érdekében nagyon sok mindent feláldozhatónak tartottam, még magát Jeruzsálemet is. Később fokozatosan kiábrándultam ebből a – minek is nevezzem? világnézetből? hitből? A folyamat végét 2001. szeptember 11. jelentette, az a pillanat, amikor Lackó haverom felhívott, és azt mondta, kapcsoljam be a tévét, mert támadás érte Amerikát.

Szeptember 11-ét ünneplő palesztinok

Azt hiszem, mindenki pontosan tudja, aki akkor már élt és nem nagyon kicsi volt, hogy épp hol tartózkodott és mit csinált, amikor megtudta, mi történt New Yorkban, valamint a Pentagonnál és Pennsylvaniában. Pesten voltam, és az időjárás, akárcsak ma, nyárias volt még. Tisztán emlékszem, hogy miközben a CNN-t néztem, időről időre, csak úgy kíváncsiságból, végigkapcsolgattam a magyar tévéket, és utálkozva röhögtem. Volt, amelyik megpróbálta lekövetni a CNN-t, de olyan is, amelyik zavartalanul nyomta tovább a brazil szappanoperát – mintha ki sem tört volna a harmadik világháború. Hihetetlen volt.

Por- és füstfelhő borítja be a Nagy Almát

Felhívtam a kiadómat, és közöltem vele, hogy ezeket a támadásokat egy Oszama bin Laden nevű ember hajtotta végre. Az ő neve még sehol nem hangzott el akkor, a CNN-en sem. Némi beszélgetés után kiderült, hogy Magyarországon semmit nem mond ennek az embernek a neve; az al-Kaidáról még csak nem is hallottak. Mondtam, hogy ebből könyvet kell csinálni; a kiadó válasza az volt, hogy lehet, de akkor azonnal. Négy teljes napot kaptam a kézirat benyújtására. Abban a négy napban nem aludtam összesen nyolc óránál többet, a könyv azonban kész lett, és pontosan tizennégy nappal a támadás után az utcán volt – ez lett második könyvem, az Oszama bin Laden, a terrormilliárdos, amely felkerült a bestseller-listákra.

A tűzoltók a végkimerülésig harcoltak embertársaik életéért

A könyv publicitására nem panaszkodhattam, egyik tévéből a másikba jártam interjút adni, és fokozatosan döbbentem rá arra, hogy Magyarország tájékoztatását egy nagyhatalom megirigyelhetné. Oszama bin Ladennek sokéves múltja volt, folyamatosan címlapokon szerepelt, nagykövetségeket robbantott, több száz embert ölt meg, és Pesten mindenki azt kérdezte, ki ez az ember, és nekem honnan vannak róla információim. Az egyik tévé később az általa összeállított Oszama-film alá egész oldalakat olvasott be a könyvemből, természetesen forrásmegjelölés nélkül.

2001. szeptemberében megismétlődik az Iwo Jima-i jelenet

Meggyőződésem volt, és ennek az egyik népszerű reggeli műsorban hangot is adtam, hogy a világ fordulóponthoz érkezett, ez világháború, az iszlámmal fel kell venni a harcot, és ugyanúgy el kell taposni, ahogyan a nácizmust vagy a kommunizmust. Megdöbbenve tapasztaltam azonban később, hogy az euroatlanti világ úgy akarja megnyerni ezt a világháborút, mintha nem is akarna tudomást venni annak a létéről. És ekkor már óhatatlanul felvetődött a kérdés: vajon egyáltalán meg akarja nyerni az euroatlanti civilizáció a barbársággal szembeni harcot – meg tudja nyerni, amiközben saját magával akarja elhitetni, hogy ez nem is világháború, és tulajdonképpen nem is az iszlámmal van probléma, hanem annak valamilyen szélsőséges változatával?

A füst egy mesterséges hold felvételéről

Noha ez utóbbi feltételezés olyan, mintha valaki 1940-ben azt állította volna, a nemzetiszocializmus tulajdonképpen teljesen ártalmatlan dolog, csak Hitler túlzásba vitte egy kicsit, a tévhit teljes mértékben általános. A politikai korrektségnek nevezett téboly – amely nem más, mint a józan ész halála – a maga formállogikájával, megveszekedett dogmatizmusával és bebetonozott álhumanizmusával megkövetelte, hogy akkor se különböztessék meg negatívan az iszlamistát, ha maga az iszlamista olyan táblával áll ki az utcára tüntetni Londonban, Párizsban vagy Berlinben, hogy „Pokolba a demokráciával”.

Tudták, merték, tették

Köteteket lehetne arról írni, vajon ez miért alakult így. A politikai korrektség egyfelől az északi-nyugati világ érthetetlen bűntudata a saját jóléte miatt, és ennyiben jellegzetesen amerikai találmány; másfelől viszont a világháborúk iszonyatában kiherélt Európa mélységes tehetetlenségének is árulkodó jele. A politikailag korrekt szemlélet könnyen belátható okokból nem igenelhette az egyetlen logikus megoldást – azt, amit az oroszok csináltak Csecsnyában. Sőt, a PC-téboly még csak azt sem ismerhette el, hogy a történelemnek nemhogy nincs vége, még csak most kezdődik.

Szerintük meg kellett történnie

A PC-tébolyhoz járult az Amerika-ellenesség, amely a Szovjet összeomlása után az egyedül maradt szuperhatalommal szemben természetes módon nyilvánult meg – a globalizáció vesztes országaiban acsargó gyűlölet formájában, Nyugat-Európában pedig a nyakló nélküli bevándorlás, az őslakosok fogyása, rövid távú politikai érdekek, a leggusztustalanabb defetizmus, a gyarmatosítók bűntudata és nem elhanyagolható módon a baloldali antiszemitizmus együttes hatásában. Az iszlamista beáramlástól mentes Kelet-Európában lényegesen egyszerűbb formában jelentkezett a történet: az amerikaiak rohadjanak meg, mert zsidóbarátok (lásd még Magyarország jövendő kormánypártja, a Jobbik elnökének beteges iszlámnyaló nézeteit), 9/11-et pedig, ami különben meg sem történt, de ha mégis, akkor megérdemelték, a Moszad szervezte.

Szerintük meg történt, és meg is fog történni

Nem csak a résztvevők tagadják, hogy világháború lenne; már magának 9/11-nek a tényét is tagadják, ami azért elég figyelemre méltó fejlemény, ha azt nézzük, hány felvétel készült, hány tévé közvetítette élőben a második gép becsapódását, az elkövetkezendő években pedig hány tonna bizonyíték keletkezett arról, hogy az iszlám terror támadta meg Amerikát – amit egyébként maguk a támadók egy pillanatig sem tagadtak, hanem büszkén vállaltak. A kollektív elmebaj magát az Egyesült Államokat sem hagyta érintetlenül. Egy Michael Moore nevezetű képződmény kasszasikert forgatott Fahrenheit 9/11 címmel arról, hogy mekkora szörnyeteg – nem bin Laden, hanem George Bush. Ez a dokumentumfilmnek álcázott propagandaalkotás százmillió dolláros forgalmat generált, és nem egyedül tanúskodott arról, hogy a Sötét Oldal nagyon is jelen van a Bátrak Hazájában: 2004-ben a másik hasonló nagy siker Mel Gibson hasonlóan beteges, antiszemita Passiója volt.

Varsói gettó: anya gyermekével. Szerintük nem történt meg

Döbbenetes a párhuzam, de 9/11-et épp úgy tagadják, mint a Holokausztot. És ugyanazok. És ugyanazért.

A probléma megoldásának módja: Szaddám kötélvégen

Az Egyesült Államok a támadások után Afganisztán lerohanásával reagált, később jött Irak. A harmadik állomásnak egyértelműen Iránnak kellett volna lennie. A 2008-ban kirobbant hitelválságból csak egy háború kínált volna gyors kiutat. A Nobel-bizottság egy előre kiadott díjjal kenyerezte le Barack Hussein Obamát, az Egyesült Államok elnökét, aki három éve van hivatalban, nem számolt le sem Irakkal, sem Észak-Koreával, sem Venezuelával, hogy csak a legfontosabb gócpontokat említsük, nem habozott viszont, amikor olyan fontos szövetségeseket kellett ejtenie, mint Hoszni Mubarak. A válság nem akar véget érni, az egész világ nyögi a megbékéltetés öngyilkos politikáját. Obamának még egy éve van hátra, és a katasztrofális gazdasági teljesítmény ellenére még mindig nagyon erős.

Bin Ladennel sikeresen végeztek

Szaddám Huszein azonban halott. Oszama bin Laden ugyancsak halott. Vele amerikai kommandók végeztek, és ez biztató jel. Amerika még egy Obama elnöksége alatt is megmutatta: senki nem viszi el büntetlenül, aki kezet emel rá, és az arabok akkor sem csinálnak azt, amit akarnak, ha náluk van az olaj. Attól azonban nagyon messze vagyunk, hogy elmondhassuk: sikerült az iszlám terrort felszámolni. Az Egyesült Államok, ha ímmel-ámmal is, de kifelé készül Afganisztánból és Irakból; kizártnak tűnik, hogy az ottani rezsimek külső segítség nélkül huzamosabb ideig tartani tudnák magukat. Európa, amely az úgynevezett Európai Unióban kimondatlanul, de makacsul a Szent Római Birodalmat szerette volna feltámasztani, ehelyett azonban akkora bürokratikus papírszörnyet alkotott, amely saját súlya alatt roskadt össze, szétrothadt; azt a nyomást, amit az erkölcsi tartás teljes hiánya és a bevándorlás helyez rá, nem éli túl, és Nagy-Britannia, Skandinávia és talán a Benelux-államok kivételével hosszú időre visszazuhan a barbárságba – ez az új középkor azonban nem a kereszténység, hanem az iszlám rettenetes sötét középkora lesz.

A szabad világ féltérden

A terror elleni háború nagyon sokáig eltart majd; a civilizált világ maradéka csak önmagára számíthat. Sötét idők jönnek. A tíz éve tartó világháborút rövidesen nem lehet már elhazudni. Isten óvjon bennünket.

Nyugtalanság Algériában is

Betiltották Algírban az elnök lemondását követelő ellenzéki tüntetést, Abdelaziz Buteflka azonban nem diktátor, hanem a világ eddig egyetlen, demokratikusan megválasztott, de nem terroruralmat meghonosító vezetője az egész arab világban. Az ellenzék úgy döntött: február 19-én mindenképp az utcára viszi a híveit. Kis Algéria infótár a rögös útról - hogy ne nézzünk hülyén a magyar sajtó semmiben lifegő információcafatjai láttán. 

Algéria történelme az emberi történelem hajnalára nyúlik vissza: a berberek már évezredekkel ezelőtt benépesítették ezt a területet, több királyságot is létrehoztak (ezek közt a legnevezetesebb Numídia volt), és a pun háborúk kínálta lehetőséget arra használták fel, hogy függetlenedjenek Karthágótól – de nem sokkal később hozzájuk is megérkeztek a rómaiak.

Kalózfészekből három tengerentúli megye

Róma, majd Bizánc uralma után, a 8. században ide is megérkeztek az első arab törzsek, s a berberek néhány évtizednyi dacolás után ugyan tömegesen felvették az iszlámot, ám a hódítók mindazonáltal szinte rögtön kiűzték őket szülőföldjükről: a mai Algéria és Tunézia területéről. A különféle törzsek sok évszázados háborúskodásának, s nemkülönben a kiterjedt kalóztevékenységnek – amely egyébként az Egyesült Államok első térségbeli háborúihoz: az első és a második berber háborúhoz vezetett! – végül a franciák vetettek véget 1830-ban, noha az ország teljes meghódítása elhúzódott, és a franciák csak 1900 tájékán kényszerítették térdre az utolsó tuareg törzseket.

Algéria a közhiedelemmel ellentétben nem francia gyarmat volt, hanem Franciaország integráns része: három tengerentúli megye. Sok tízezer francia telepedett le a tengerparti sávban és űzött mezőgazdasági vagy városi foglalkozást, de jöttek Algériába olaszok, spanyolok, máltaiak is. Az akkori idők legmodernebb mezőgazdasági módszereit vetették be, s Algéria az ottani európai lakosok – az úgynevezett pieds-noirs (balra) – szorgalmának köszönhetően virágzásnak indult. Az elnevezés, ami feketelábút jelent, onnan származik, hogy az európaiak állítólag annyira hasonultak a helyiekhez, hogy csak az általuk viselt fekete cipő különböztette meg őket a bennszülöttektől - már amikor viselték. Közéjük tartoztak a helyi zsidók is. A Spanyolországból 1500 körül kiűzöttek leszármazottai évszázadokon át éltek az iszlám uralma alatt, tagadhatatlanul másodosztályú állampolgárokként, ellenben viszonylagos békességben. A hosszú dhimmi státusz egy 1871-es dekrétummal ért véget, amely őket is besorolta az algériai európai közösségbe, s francia állampolgárságot adott nekik. Az algériai zsidóság így a következő évtizedekben frankofón kultúrában élt. 

Meg kell értenünk: ezek az emberek – franciák, olaszok, spanyolok, máltaiak, zsidók – nem gyarmatosítók voltak, hanem nagyobb hazájukon belül szűkebb pátriájuknak tekintették Algériát, francia földnek. 1959-re számuk meghaladta az egymilliót, az algériai népességen belüli arányuk pedig a tíz százalékot – ami azonban korábban, a feketelábúak virágkorában, a húszas években volt már 15 százalék fölött is. Voltak azonban olyan helyek, ahol az arány sokkal kedvezőbb volt, így például a már a 17. század óta európai uralom alatt lévő Oranban minden második lakos európai volt. Közösségük soraiból kerültek ki világhírességek is, így a legtöbbünk számára ismerősen cseng Albert Camus vagy Yves St. Laurent neve. 

Az FLN vezérkara fiatalon és bilincsben: 

Ben Bella, Boudiaf, Ait Ahmed, Lacheref és Khider 1956. október 24-én

1954-ben indította meg gerillaharcát az algériai függetlenség elérését célul kitűző szervezet, a Dzsabhat al-Tahrír al-Uatáni, vagyis a Nemzeti Felszabadító Front, amelyet azonban a francia neve (Front de Liberation Nationale) nyomán leginkább FLN-ként ismerünk. Az FLN nem tett különbséget gyarmatosító és magát őshonosnak valló európaiak, zsidók, sőt a mintegy százezernyi franciabarát arab (hárki) közt sem, akik szolgálatot teljesítettek a francia hadseregben. A szervezet névlegesen 1954. november 1-jén jött létre több kisebb csoportból, és 1956-ra már csatlakozott hozzá Algéria szinte valamennyi nacionalista szervezete. Az FLN afféle ernyőszervezetként működött, akárcsak a palesztinoknál a tíz évvel később, részint erre a mintára létrehozott PFSZ, s miként a PFSZ-en belül is hamarosan lett uralkodó brigád Jasszer Arafat Fatahja képében, úgy nőtte ki magát az FLN legfontosabb csoportjává Messzali Hadzs Algériai Nemzeti Mozgalma (MNA). Utóbbi főleg algériai földön működött, míg a többiek az anyaországban fejtették ki tevékenységüket, illetőleg a szomszédos arab államokban (főleg Marokkóban) vártak bevetésre készen. Az FLN tehát épp úgy nem volt egységes szervezet, ahogyan a PFSZ sem, és köreiben már a háború alatt előfordultak hatalmi torzsalkodások.

La valise ou le cercueil 

Az FLN és a franciák rendkívül brutális háborúja 1962 márciusában ért véget, amikor is a francia kormány az éviani egyezményben lemondott a három tengerentúli megyéről – annak dacára, hogy Charles de Gaulle elnök korábban szent esküt tett: ilyesmire sohasem kerülhet sor. A magukat elárultnak érző pied-noirok és a velük szövetséges hárkik az első döbbenetből ocsúdva létrehozták az Organisation de l'Armée Secrète-et, a Titkos Hadsereg Szervezetét, ismert betűszóval az OAS-t, amely egyik fő céljául – mint azt Frederick Forsyth híres regényéből és az abból készült filmből (A Sakál napja) szinte már kívülről tudjuk – de Gaulle meggyilkolását tűzte ki. Az elnök ellen számos sikertelen merényletet követtek el. A történelem kerekét azonban ezzel már nem lehetett visszaforgatni. 

Az FLN terroristái a legborzalmasabb tömegmészárlást 1962. július 6-ról 7-re virradó éjjel követték el, amikor Oran utcáin háromezer ártatlan embert mészároltak le. A rémtettet a Marokkó felől bevetett friss erők követték el. Az exodus ezután már felgyorsult. 1962 őszére kísértetvárosokká lettek az olyan, korábban virágzó, legendás kolóniák, mint Oran, Bône vagy Sidi-Bel-Abbès.

.Az év végére 900 ezer európai és az algériai zsidók zöme távozott Algériából, mert mindenki ismerte a híres mondást: La valise ou le cercueil – Bőrönddel vagy koporsóban. A francia kormány, amely egyébként az Algériáról kiírt népszavazásból magukat az érintetteket egy tollvonással kirekesztette, ekkora menekültáradatra nem készült fel. Ők úgy gondolták, a legrosszabb esetben negyedmillióan távoznak majd Algériából.

Les pieds noirs à la mer!

A kivonulás utolsó hónapjai elfajultak. A távozásra kényszerítettek felégették ültetvényeiket, felrobbantották házaikat. A kikötőkben az autóikat gyújtották fel azok, akiknek nem engedélyezték, hogy gépkocsijukat a fedélzetre vigyék. Az államigazgatás összeomlott. Mintegy százezer feketelábú azonban még ilyen körülmények közt is ragaszkodott hazájához, ám a hatvanas-hetvenes években fokozatosan ők is kikoptak, s a nyolcvanas évekre már csak mintegy ezerötszáz feketelábú maradt Algériában.

Nem biztos, hogy ők jártak a legrosszabbul. A hazakényszerültek számos megaláztatáson mentek keresztül, sokaknak még a francia állampolgárságát sem ismerték el különféle papírok híján; a párizsi kormány csak valamikor a hetvenes években küldött delegációt Algériába a születési, házassági és halotti anyakönyvek nyomába, ezek nagy része persze megsemmisült. A franciák többsége nem is tekintette őket franciának, s Marseille-ben a kommunista dokkmunkások – pártjuk utasítására – a Les pieds noirs à la mer!, azaz Tengerbe a feketelábúakkal! feliratot festettek a raktárak falára hatalmas betűkkel. Így fogadták a menekülő honfitársaik hajóit. Ha a feketelábúak hivatalos iratot töltöttek ki, nem használhatták a 91, a 92 és a 93. számokat – a három algériai megye számát –, hanem mint külföldieknek a 99. számot kellett feltüntetniük a megfelelő rubrikában. Nem csoda, hogy sokan elhagyták az országot: a zsidók egy része Izraelbe alijázott, a franciák komoly hányada Új-Kaledóniába, Spanyolországba vagy Észak-Amerikába vándorolt ki. Franciaország a mai napig erkölcsileg adós ennek a történelmi traumának a kezelésével. Fiatal rendőrök ma is elcsodálkoznak Franciaországban, ha igazoltatáskor olyan jogosítvánnyal találkoznak, amelyet Francia-Algéria egykori megyéiben állítottak ki – ma már nem létező hivatalokban.

Algériában az FLN lett az úr, s első dolga volt, hogy betiltsa az összes egyéb pártot – ideértve a kommunista pártot is –, magán a párton belül azonban szinte rögtön felütötte a fejét a pártoskodás. Az algériai függetlenség kivívása után két fő politikai csoport állt egymással szemben: a baloldalon Ben Bella és az ő radikális szocialistái (akik sokkal inkább tekintgettek Havanna, mint Moszkva felé), a jobboldalon pedig az emigráns kormány s annak feje, a mérsékelt Ferhat Abbasz. Őt azonban nagyon hamar sikerült partvonalon kívülre tenni. A hatalmi konszolidáció során Politikai Iroda jött létre három tag: Ahmed Ben Bella, Huari Bumedien ezredes és Mohamed Kidr részvételével. 1963-ban Ben Bella lett Algéria miniszterelnöke. Az 1918-ban egy Isten háta mögötti faluban született politikusban sokan a nemzet atyját tisztelték. A második világháborúban a Szabad Franciaország soraiban harcolt, s bátorságáért kitüntették. Alapító tagja volt az FLN-nek. A franciák 1956-ban eltérítették és francia földön kényszerítették leszállásra a gépét, így 1956 és 1962 közt börtönben volt. 

Ben Bella könnyei és harcai

Ebben az időszakban az algériai átmeneti kormány helyettes miniszterelnökké választotta ugyan, de sokan úgy gondolkodtak: miután épp a felszabadító harcok javában nem vett részt, igazából a győzelem után sincs helye a politikában. Mások azt kifogásolták, hogy Ben Bella anyanyelve a francia, és az arabot csak második nyelvként tanulta, már felnőttkorában, Egyiptomban, ahová azért utazott, hogy támogatókat keressen az algériai felszabadító harcokhoz. Híres volt az erről szóló történet: amikor Nasszerrel találkozott, s az egyiptomi diktátor felszólította, hogy szóljon a népéhez, Ben Bella könnyekben tört ki, mert nem tudott arabul. Igaz ugyan, hogy a ló másik oldalára átesve később nem volt hajlandó engedélyezni, hogy a lánya franciául tanuljon, mondván: első az arab. Ben Bella, mint korának annyi kiemelkedő arab férfiúja, nasszeristának tartotta magát, és már a függetlenség kivívása előtt igen szoros kapcsolatokat épített ki Kairóval.

A tömegek azonban rajongtak érte, így a függetlenség után egyre nőtt a támogatóinak a száma is az FLN-en belül. Az 1962. szeptember 20-án rendezett választási komédia nyomán – amit kilenc napra rá az ENSZ is elismert – miniszterelnök lett, hazáját pedig október 8-án, 109. tagállamként felvették az ENSZ-be. Ben Bella kijelentette, hogy az ország a semlegesek táborát fogja erősíteni, segélyért Kennedy elnökhöz, ideológiáért viszont Castróhoz fordult. Támogatta Kuba azon követelését, hogy az Egyesült Államok számolja fel a guantánamói bázisát, hazatérve pedig vérszemet kapott, és az algériai francia támaszpontok felszámolását követelte Párizstól.

1963-ban egyedüli jelöltként elnökké választották, s már e minőségében vezette az igen költséges Homoki Háborút Marokkóval szemben. Ebben fontos szerepet játszott Havanna: ugyanis Castro sorstársnak tekintette Algériát, párhuzamosnak a két ország legutóbbi történelmét, és már 1960-ban személyesen intézkedett arról, hogy egy hajó fegyvereket vigyen az FLN lázadóinak. A kubai segítség azután sem maradt abba, hogy Algéria elnyerte a függetlenséget: 1963 októberében, amikor Algéria és Marokkó közt kitörtek az ellenségeskedések, 686 kubai kommandós érkezett Oranba szovjet tankokkal és más nehézfegyverekkel, hogy az algériai rendszert megsegítse, pedig Marokkó csak nem sokkal korábban írt alá szerződést 184 millió dollár értékben kubai cukor vásárlásáról.

Bumedien ezredes puccsa

Algéria a kubai hátszéllel megnyerte ugyan ezt a háborút, de a frissen felszabadult ország szinte azonnal belesüppedt az elkapkodott intézkedések mocsarába. Ehhez járult, hogy Ben Bella uralma egyre tekintélyelvűbb lett, arrogáns viselkedése láttán már korábbi hívei is elidegenedtek tőle. Bumedien ezredes (jobbra) 1965-ben döntött úgy, hogy átveszi a hatalmat. Ben Bella a puccs után negyed százados házi őrizetbe került, 1980-ban hagyták csak kivándorolni, ekkor a svájci Lausanne-ban telepedett le. 1990-ben visszatért hazájába, de 2003-ig csak outsider maradt a politikában, ebben az évben megválasztották viszont egy sóhivatal – az Irakkal Szembeni Agresszió Elleni Nemzetközi Kampány mozgalom – elnökévé annak kairói konferenciáján. Hírlik, hogy a kilencvenes évei felé járó politikus, a világi arab nacionalizmus utolsó dinoszaurusza újabban rájött, talán mégsem a legüdvözítőbb megoldás az egypártrendszer, és azt hangoztatja, hogy az iszlám világ militáns hangja a vallás félreértelmezéséből ered. 

Egészen más fából faragták a Ben Bellát vértelen puccsal megbuktató Bumedient, eredeti nevén Mohamed Ben Brahim Bukharubát, aki 1932-ben született a Guelma melleti Clauzelben, s a constantini Iszlám Intézetben tanult. 1955-ben csatlakozott az algériai függetlenség harcosaihoz, s ekkor tett szert nom-de-guèrre-jére is (a név – Szidi Bumedien – a nyugat-algériai Tlemcen védőszentjének neve volt; itt szolgált a későbbi elnök tisztként). 1960-tól az FLN száműzetésben lévő hadseregének vezérkari főnöke. Hatalomra jutása után két évvel már ellene kíséreltek meg puccsot; innentől vasmarokkal kormányozta Algériát, egészen az 1978-ban bekövetkezett haláláig. Ellenvéleményt nem tűrt, s az 1976-os alkotmány végleg bebetonozta az FLN „vezető szerepét” a társadalomban. Alapjában jó kapcsolatokat épített ki a kommunista rezsimekkel, 1971-ben viszont az olajipar államosításával bőszítette maga ellen az egykori gyarmattartót. A mezőgazdaságot kollektivizáltatta, s erőltetett iparosításba fogott. Az olaj különösen 1973 után hozott extraprofitot, az ország azonban csaknem kizárólag erre a szektorra támaszkodott, így a nyolcvanas években, az olajár csökkenése Algéria számára igen súlyos következményekkel járt.

Ez már azonban utóda, Chadli Bendzsedíd idején történt, aki 1929-ben született, és Ben Bellához hasonlóan a francia hadseregben kezdte pályafutását, mielőtt dezertált s átállt az FLN-hez. Az extra olajjövedelemből megindított modernizációt ő is folytatta, míg tehette, ennek eredményeképp drámaian megváltozott Algéria demográfiája, komoly urbanizációs folyamatok indultak be, a korábban 60 %-os írástudatlanságot sikerült 10 %-osra csökkenteni, az egészségügyi ellátás forradalmaként pedig családonként hét-nyolc gyermeket neveltek. Ugyanazok voltak a következmények, mint ugyanekkor Iránban: egy rendkívül egészséges korfa, rengeteg fiatallal és óriási lakáshiány. Az algériai gazdaság, miként valamennyi arab gazdaság, kizárólag arra épült, hogy a kifogyhatatlan olaj magas ára mindörökké tart. 1986-ban azonban a fekete arany hordónkénti ára harmincról tíz dollárra esett vissza, s ezzel az algériai gazdaságra akkora nyomás nehezedett, amit az már nem bírt ki.

Késői reformok, tragikus választások

1988 októberében – ez volt az algériai Fekete Október – hatalmas demonstrációkat tartottak a városokban Bendzsedíd uralma ellen, és ezeken a megmozdulásokon már fontos szerephez jutott az iszlám. A forradalmi hév a múlté volt, s a társadalom egy főbb törésvonal mentén oszlott ketté: baloldaliakra – ide tartoztak a berber nacionalista mozgalmak is – és iszlamistákra. Mindkét tábor torkig volt már az egypárti uralommal, de eközben egymást se hanyagolták el: az egyetemeken, az utcákon napirenden voltak az összecsapások. A hadsereg a tömegbe lőtt, többen életüket vesztették. A szorongatott rezsim reformokat próbált bevezetni – igencsak későn, 1989-ben, amikor az úgynevezett szocialista országok küszöbön álló összeomlása egy további fontos reláció végét jelentette algériai szempontból. Az új alkotmány szerint az FLN nem volt többé „a társadalom vezető ereje”. Az alaptörvény szocializmusról sem tett többé említést, szólási, gyülekezési és egyesülési szabadságról viszont annál inkább. 1989 végére már egy sereg párt létezett. Algériában is elérkezett a rendszerváltás ideje. Bendzsedíd fokozatosan ráállt a többpárti választások kiírására. Az eseményt nagy izgalommal várta a világ, hiszen arra számított mindenki, hogy végbemegy az arab világ első demokratikus választása és hatalomátadás. 

Mint kiderült, őrültség volt választásokat kiírni. 1991 decemberében az Iszlám Üdvfront (FIS) nyerte azokat meg. Janus-arcú mozgalom volt ez. Civilizáltabb arcát Abbászi Madani professzor, a párt elnöke személyesítette meg, a veterán függetlenségi harcos, aki az FLN-hívők felé jelentett nem elhanyagolható vonzerőt. Egyértelműen a demokrácia mellett tette le a garast, és elutasította a saría bevezetését – szemben alelnökével, a FIS másik vezéregyéniségével, Ali Belhadzzsal, az algíri imámmal és néptribunnal, aki tevékeny szerepet játszott a Fekete Október megmozdulásainak szervezésében, agresszív, radikális szónoklataival az alacsony sorban élő hallgatóság legsötétebb vágyait tüzelte fel. Már 1989 februárjában kereken megtagadta a demokráciát, mondván, minden hatalom Allahé, s a hatalom csakis a Korán útján nyilvánulhat meg, nem pedig a népfelség által, utóbbi semmi más, mint istenkáromlás. Ha pedig ez a helyzet, meg kell gyilkolni minden nem hívőt, még akkor is, ha nem csinált semmit, hiszen jó okunk van azt hinni, hogy Isten hatalmát meg kívánják szüntetni, és helyébe a maguk joghatóságát akarják állítani. A nép, amelytől Ali Belhadzs így megtagadta a döntési jogot, őrjöngve itta e hordószónok szavait. A FIS villámgyorsan messze a legnagyobb iszlamista párttá vált, főként a városokban volt népszerű, és intő jel volt, hogy 1990-ben a helyhatósági választásokat 54 %-kal nyerték meg.

Az első Öböl-háború is az Üdvfront kezére játszott. A párt még tovább radikalizálódott, s ekkor már elnöke, az öreg Abbász Madani (balra) olyan volt, mint az egyetlen igazi százdolláros bankó, amit a hamis köteg tetejére raknak, megtévesztésül. 1991 májusában általános sztrájkkal tiltakoztak az ellen, hogy a kormány – a vereségből okulva – választási földrajzzal kísérletezzen, azaz a saját érdekeinek megfelelően átrajzolja a szavazókörzetek határait. A sztrájk ugyan felemásra sikeredett, és azt pár hét múlva le is fújták, a kormány azonban elkövetett egy hibát: letartóztatta Madanit és Belhadzsot, valamint egy sor alacsonyabb rangú pártkatonát, ám magát az Üdvfrontot érintetlenül hagyta, Abdelkadir Hacsani vezetése alatt. És a párt tovább menetelt. Színleg megszabadult azoktól a Szaíd Meklúfi köré csoportosulóktól, akik ellenezték a választásokat és úgy gondolták, egyszerűen forradalmat kell kirobbantani, és december 26-án az összes szavazatok 48 %-ával megnyerték a parlamenti választások első fordulóját. Kétszázharminckét mandátumhoz jutottak, és elkerülhetetlennek látszott, hogy kormányra kerüljenek.

Junta és polgárháború

Az ekkor közbelépő hadsereg a második fordulót szerencsére törölte, lemondásra kényszerítette Bendzsedídet és betiltotta az Üdvfrontot, amelynek több ezer tagját le is fogták. Ezt követően robbant ki hírhedten véres algériai polgárháború – noha ez a címke esetünkben megtévesztő. Nem arról volt ugyanis szó, hogy „polgárok” háborúztak volna egymással, hanem arról, hogy terrorszervezetek szakmányban mészárolták a civilek tömegeit – néha olyan kegyetlenséggel, amelyhez foghatót a világ talán még sohasem tapasztalt –, illetőleg egymást. Több mint százezren vesztették életüket.

A két legfőbb terrorszervezet az Iszlám Fegyveres Mozgalom (MIA) és a Fegyveres Iszlám Csoport (GIA) volt. Kezdetben a rendőrség képezte fő célpontjaikat, hamarosan azonban áttértek a polgári személyekre. 1994-ben a GIA, amikor a kormány és a FIS bebörtönzött vezetősége tárgyalásokba bocsátkozott egymással, a FIS ellen is harcot kezdett, miközben a MIA és számos kisebb csoport az Üdvfronthoz hű Iszlám Megmentés Hadseregében (AIS) oldódott fel. A GIA és az AIS egyre hevesebben gyilkolták egymást, majd a GIA áttért az egyes kisvárosokban és falvakban végrehajtott tömeges mészárlásokra. Nem egy alkalommal megesett, hogy egy éjszakai portya után az adott településen senki, még a háziállatok sem élték túl a GIA látogatását. Vannak azonban bizonyos arra utaló jelek, hogy ilyen mészárlásokat egyes esetekben a katonai kormányzat is hajtott végre. 

Élő emberek feldarabolása Allah nevében

A legborzalmasabb dolgokra Algír keleti és déli külvárosaiban került sor. Az iszlám a legigazibb arcát Raíszban és Bentalhában mutatta be, ahol terhes nők hasából metszették ki a magzatot, gyermekeket élve daraboltak fel, a csecsemőket a lábuknál fogva a falhoz csapdosták, a férfiak kezét-lábát darabonként levagdosták, s egyedül a fiatal nőknek kegyelmeztek, de nekik is csak azért, hogy őket szexrabszolgaként magukkal hurcolják. Nincs kétség afelől, hogy mindezeket az embertelenségeket a GIA követte el, hiszen a terrorszervezet még el is dicsekedett a gyilkosságokkal, amelyet Allahnak hozott felajánlásoknak nevezett – ezzel gyakorlatilag visszahozva a huszadik század végén az emberáldozat intézményét az állítólag nagyon humánus és toleráns iszlám keretein belül. 

A vérfürdő 1997 táján érte el a csúcspontját, amikor újabb parlamenti választásokat tartottak, s azokon a hadsereg által támogatott, újonnan létrehozott kirakatpárt, a Nemzeti Demokratikus Gyűlés (RND) győzedelmeskedett. Az akkor már minden oldalról támadott AIS egyoldalú tűzszünetet hirdetett, a GIA azonban annál fékeveszettebben folytatta a mészárlást. Algéria 1999-ben elnökválasztást tartott, amelyen Abdelaziz Buteflika győzedelmeskedett. Egy új törvény amnesztiát adott a terroristák többségének, s ezzel sikerült is elérni az erőszak számottevő csökkenését, ami a kormány kétségtelen sikere volt. A GIA maradványait levadászták, és a terrorszervezet 2002-re gyakorlatilag megszűnt létezni. Egy szakadár csoportjuk, az Ima és Harc Szalafista Csoportja (GSPC), amely 1998-ban épp azokból a GIA-tagokból jött létre, akik helytelenítették az ártatlanok lemészárlását – főként a gyilkosságok Allahnak való felajánlásként történő bemutatását – visszautasította az amnesztiát és a mai napig folytatja a harcot. Sőt: ez az al-Kaidához és személyesen Oszama bin Ladenhez kötődő, mintegy három-ötszáz fős csoport pontosan azt műveli ma, ami ellen annak idején megalakul: civileket gyilkol. Élén 2003-ban vezetőváltás zajlott; azóta a bandát az ultraradikális Nabil Sahravi parancsnokolta, az az ember, aki elsősorban felelt azért, hogy a csoportot sikerült beterelni az al-Kaida karámjába. 

Egy arab ország, amelynek törvényesen megválasztott államfője van

Ilyen borzalmasan végződött az első arab demokratikus kísérlet; az utóbbi években megnyugtatóbb hírek érkeztek a sokat szenvedett országból, ahol 1999-ben, majd másodjára 2004-ben az FLN egy másik veteránját, Abdelaziz Buteflikát választották elnökké. A hősidőkben, a hatvanas évek elején ifjúsági és sportminiszterként működő politikus később külügyminiszterként dolgozott – az ő idején jutott Algériának komoly szerep az el nem kötelezettek mozgalmában. 1965-ben többek közt ő szervezte a Ben Bella elleni puccsot. Egészen 1979-ig irányította hazája diplomáciáját.

Elnökként a társadalmi megbékélést és a gazdasági reformokat tűzte ki célül. Utóbbi keretében nagyszabású ötéves terveket fogadtak el; a második ötéves terv például 2010 végéig egymillió új lakásegység építését, kétmillió munkahely megteremtését, az 1200 kilométeres kelet-nyugati sztráda befejezését, az algíri metróhálózat kiépítését ígérte, továbbá új repülőteret a fővárosnak, és még jó néhány ilyen hatalmas beruházást, összesen hatvanmilliárd dollár értékben. Noha szentségtörésnek számított Algériában még a gondolat is, Buteflika volt az első, aki megnyitotta a verseny előtt hazája energiaszektorát, véget vetve egy irdatlan bürokratikus óriás, a Sonatrach állami olaj- és gáztársaság sok évtizedes monopóliumának. 

Külpolitikailag nem volt ennyire sikeres az egykori külügyminiszter: kifogásolta azt a francia törvényt, amelynek értelmében a francia történelemkönyveknek pozitívan kell beállítaniuk a francia gyarmatosítás hatásait, így Algír és Párizs közt annyira jeges lett a viszony, hogy majdnem két évet csúszott a két ország közti fontos barátsági és együttműködési szerződés aláírása. Mindazonáltal szinte valamennyi arab állam közül – Tunézia és az Emirátusok mellett – talán Algéria mutatott az ezredforduló után olyan biztató jeleket, amelyekből arra lehetett következtetnünk (így, múlt időben): mégiscsak lehetséges a békés egymás mellett élés az iszlám alapokon nyugvó civilizációkkal.

A szent olaj

Izrael nincs a világ tizenkét legnagyobb olívaolaj-termelője között, amelyek a becses nedű 90 %-át állítják elő – itt találhatók ellenben a legrégibb olajfák, itt a legősibb az olajtermelés kultúrája, és a szakértők szerint a legjobb minőség is onnan származik. Ami nem meglepő: nyilván a Szentélyben sem olajbogyó-pogácsából kigyötört „Tesco value”-t használtak.

Az olaj kultikus jelentőséggel bír a júdaizmusban, nem csupán azért, mert a chanukai csoda idején az egy napra való olaj nyolc napig égett, vagy mert a Messiás felkenése ugyancsak olajjal történik majd meg (remélhetőleg mielőbb, még napjainkban). Az olaj már a héberek honfoglalása előtt az egyik legfontosabb termék lehetett Kánaánban, és az sem kizárt, hogy a pogányokat sem hagyta hidegen az olajfa látványa: nehéz elképzelni, miként lehet egy fa egyszerre fenséges és bájos.

A fa, amelyen a bogyó terem, meglehetősen különleges, hogy ne mondjuk, misztikus növény. Elképesztően szívós, jól állja a betegségeket, a szárazságot, több ezer évig is elél, ráadásul – tűzálló; tudomásom szerint az egyetlen ilyen tulajdonsággal rendelkező fafajta. Időjártával gyökérrendszere hatalmasan kiterjed, törzse pedig jellegzetesen göcsörtössé válik, valamiféle megnyugtató időtlenséget árasztva magából. Aki megállt már néhány percre valahol Izraelben, hogy a nap elől védelmet keressen egy évezredes olajfa árnyékában, az tudja, miről beszélek.

Az olajfa a zsidó Biblia, a Misna és a Talmud több pontján szerepel. A galamb olajágat hoz Noénak annak jeleként, hogy az özönvíz véget ért: „Estefelé visszatért hozzá a galamb, s íme, szájában friss olajfa-levél volt; így megtudta Noé, hogy a vizek leapadtak a földről” (Ter. 8:11) Mózes ötödik könyve „búza és árpa, szőlő, füge és gránátalma” országáról, valamint „olajfa és méz” országáról beszél (8:8), továbbá a parancsszegés esetére kilátásba helyezett büntetéseket ecsetelve ezt a kijelentést teszi: „Lesznek olajfáid egész határodban, de olajjal nem kened magadat, mert az olajfa lehullatja bogyóit” (28:40). A Bírák könyve egy példázatot hoz, amelyben a fák összegyűlnek, hogy királyt válasszanak maguknak, és elsőként az olajfát tennék meg közfelkiáltással uralkodónak, „aki” visszautasítja a megtiszteltetést. Olajfát annak kiemelkedő gazdasági fontossága miatt kivágni nem szabad; a Talmudban rabbi Méir még a gyümölcsöt nem hozó, kiszáradt olajfa kivágását is megtiltja (Kiláim 6, 5 – vonatkozik ez természetesen az ültetvényen növő fákra; a vad olajfát rendszeresen használták építkezéshez).

A világ legrégibb, olajtermelésről tanúskodó lelete öt-hatezer éves. Haifán, a Kármel-hegy lábánál került elő az agyagrétegbe vájt medence, ahol olajbogyó-magokat és más szerves maradványokat leltek: már abban az időben a tradicionális olajfejtési módszerrel, a semen ráhuccal állították elő az aranyló folyadékot. Az olajütőben előre-hátra görgetett, malomkőre emlékeztető készséggel préselték ki a nedűből a bogyókat. A különféle mechanikus présszerkezetek csak kétezer-hétszáz évvel ezelőtt jelentek meg a Szentföldön, ahol az olajtermelés központja Júdea és Somron volt; itt több száz olajütőt tártak fel, míg Galileában csak néhány tucatot. A terméket a főzésen kívül rengeteg mindenhez használták: ezzel világítottak, gyógyítottak (koleszterincsökkentő és rákmegelőző hatással bír), ebből készítettek kozmetikumokat, afrodiziákumként szedték (E–vitamin-tartalma miatt) és természetesen a mindenkori főpapokat és királyokat is olajjal kenték fel beiktatásukkor.

A mennyiségi olajtermelés korszaka csak jóval Izrael bukása után köszöntött e területre, a Kelet-Római Birodalom, azaz Bizánc uralma idején, a negyedik-ötödik században. A termelés a Hermontól egészen a Gázai-övezetig terjedt. Ekkor már nem létezett a Templom, és nyoma veszett annak a legendás olajnak is, amelyet Mózes ideje óta őrizgettek az egymást követő főpapok. A hagyomány szerint ugyanis a majdan eljövő Messiás felkenéséhez nem használható akármilyen olaj, hanem csak az, amelyet a Szentély katakombáiban őriztek (és ami egyesek szerint talán a mai napig ott van valahol mélyen a földben).

Az államiság szünetelésének évszázadaiban a Szentföldön megkapaszkodott maradék zsidó őslakosság mindig is foglalkozott olajbogyó-termesztéssel, és a hagyományt a tizenkilencedik században hazaszállingózó első chálucok is folytatták: az olívaolaj mit sem veszített gazdasági és kultikus fontosságából Salamon és Dávid király ideje óta, sőt, egyfajta folytatólagosság jelképe lett. A huszadik században egyre-másra találták ki a gyorsító technikákat, eljárásokat, Erec Jiszráélben azonban minden magára valamit is adó termelő megmaradt az ősi hidegen sajtolási technikánál, amivel kristálytiszta, „extra szűz” olívaolaj állítható elő. Az olaj attól „ extra szűz”, hogy nem rontják meg préselésgyorsító hőkezeléssel, vegyszerekkel, és első osztályú bogyóból ütik. A simán csak szűz olajat gyengébb minőségű bogyóból nyerik; a jelző nélküli olaj, az úgynevezett pomace, a hátramaradt bogyómaradványokból készül, Izraelben nem is lehet olívaolaj néven forgalmazni.

Az izraeli olívaolaj tulajdonságai közül csak egy nem kedvező, és ez az ára. Egy tel-avivi szupermarketbe belépve három-négyezer forint alatti összegben aligha találunk olívaolajat. Többe kerül, mint az olasz. Ennek oka az alacsony termelékenység és a minőségi termék. Minőséget tömegben nem lehet csinálni; amiből sok van, az óhatatlanul gyenge minőségű lesz. Szemben a spanyolok hat- vagy az olaszok hárommillió tonnás évi termelésével, a zsidó állam mintegy 15 ezer tonnát termel évente, igaz, ez csúcsminőség, a nagy része ráadásul bioolaj. Az izraeli „olajosok” szívesen hasonlítják terméküket a kubai szivarhoz, mondván: igaz, hogy a kubai szivar világpiaci részesedése ezrelékekben sem mutatható ki, de ahhoz fogható minőséget sem tud senki más produkálni, és akkora a kereslet, hogy Kuba gyakran ki sem tudja elégíteni az igényeket. Hasonló a helyzet az izraeli olívaolajjal (balra: a tel-avivi Kármel piac bogyókínálatának egy töredéke).

***

Az iparágnak már régóta van múzeuma is, éspedig Haifán – ahol a világ legrégebbi olajütőjére bukkantak –, a Semen (Olaj) gyár területén. A Sement Mose Wilbushevitz és társai alapították 1920-ban, s Londonban jegyezték be; előfutára, az Átid (Jövő) volt a modernkori Erec Jiszráélben elsőként, 1906-ban megalapított olívaolaj-üzeme. Az Átid több okból nem volt sikeres; tervek születtek arra, hogy Készárián létrehozzák a második üzemet, ezt azonban a területet időközben uralmuk alá vonó britek nem engedélyezték. 1922-ben Mose Wilbushevitz fivérei, Náchum és Gedáljá újabb helyszínen kezdtek gondolkodni; Herbert Samuel brit főbiztos (aki maga is zsidó volt, és az Erec Jiszráél-i zsidókra rokonszenvvel tekintett) 1924-ben avatta fel erőfeszítéseik gyümölcsét, az Ország első igazán modern olajgyárát, a Sement, ami már egy sor szappant és krémet is gyártott, 1945-re ötszáz főt foglalkoztatott és a világ nyolcvan országába exportált. Mose volt az, aki föltalálta a margarint; az Unilever később az ő technológiáját alkalmazta világszerte a vajpótló előállításához.

A múzeum abban az épületben kapott helyet, ami az 1924. évi nyitáskor a fő gyáregység volt – ma eltörpül a körülötte tornyosuló ipari létesítményekhez képest. Sok minden megváltozott: a Semen még mindig gyárt olajat, ámbár most már nem olajbogyóból, hanem napraforgóból és kukoricából, de termékei közt tisztasági szereket is találunk. Az 1984-ben megnyitott múzeum azonban tökéletesen bemutatja, miként vált valóra egy cionista álom. Aki Haifán jár, annak érdemes útba ejtenie a Tovim és az Átid utcák kereszteződését reggel 9 és délután 2 között (3-kor zárnak), és leszurkolni a 12 sekeles (kb. 800 forint) belépőt.